Tegnap elég ideges voltam egész nap és izgatottan vártam a nyolc órát, hogy végre megkapjam az sms-t a hírrel, hogy engem is felvettek. Örömmel közlöm a jó hírt. Szeptembertől a Budapesti Gazdasági Egyetem Pénzügyi Számviteli Karának hallgatója leszek és a gazdálkodási és menedzsment szakon folytatom a tanulmányaimat.
Persze sok mindenki szerint ez egyértelmű volt, hogy idén már sikerül államilag támogatottra bejutnom és egy darabig én is elég biztos voltam benne, de aztán kezdtem bepánikolni, hogy úgy sem vesznek fel.
Nem erre a szakra készültem, talán ha egy kicsivel többet teszek még érte akkor sikerült volna a másik, de sajnos nem úgy alakult. Én azért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a legjobbat hozzam ki itt is magamból.
3 év után végre ez az álmom is teljesült.
Ne felejtsétek el, hogy az álmokért, célokért küzdeni kell, meg kell dolgozni értük, hinni kell bennük és természetesen soha fel nem adni. Néha el lehet bizonytalanodni, egy kicsit félre tenni, de aztán újra elővenni és teljes erőbedobással a cél felé hajtani.
2016. július 27., szerda
2016. július 7., csütörtök
Minden jót
Úgy vettem észre, hogy kissé megcsappant a blogom olvasottsága mióta könyv értékeléseket is írok. Szóval úgy döntöttem, hogy búcsút intek.
Persze nem az egész blognak, ha nem csak a könyv véleményeknek. Természetesen azért még fogok olyan könyvekről írni, amik nagyon mély benyomást tettek rám.
De tényleg úgy vettem észre, hogy jobban érdekel benneteket az én "szenvedésem", illetve a gondolataim, az érzéseim ezekről.
Egyáltalán nem bánom ezt, hiszen ez a blog most már azért létezik, hogyha elmondani nem is tudom, legalább ki tudjam írni magamból az érzéseimet egy egy történésről.
Szóval most vissza is tennék egy kicsit ehhez.
A címszereplő mondatot be kellene tiltani. Mert bizonyos esetekben egyáltalán nem hangzik jól. Amikor valaki elköszönésnek használja szerintem búcsúzik. Véglegesen. Ez a mondat olyan mint a romantikus filmekben egy szomorú jelenet amikor a főhős és a főhősnő elköszönnek egymástól egy "Isten veled"-del. És érezzük, hogy ez az elköszönés tényleg végleges.
Szíven üt a tudat, hogy az akit tiszta szívből, szívünk legeslegmélyéről szeretünk, éppen örökre búcsút vesz tőlünk és emlékeinktől. Miközben mi éppen hogy csak lélegezni tudunk nélküle. Sok idő telt már el, kínzó percek, gyötrő órák, el nem múló nappalok, hosszú hetek és hónapok, majd évek. Az érzések, az érzéseim ennek ellenére sem változtak. Igaz elcsitultak. Már nem voltak olyan intenzívek mint régen, de mélyen belémvésődtek és tudom hogy örökké velem lesznek.
Megcsapott a hűvössége, a mondat zordsága összetörte képzelgéseimet, amik szinte nem is léteznek. Nem vagyok már naiv, tisztában vagyok vele, hogy ebből már nem lesz semmi. Elváltak útjaink és soha nem fogják keresztezni egymást, de azért lelkem mélyén egy kicsit még reménykedem. Mégis fájó szívvel kívánok Neki is minden jót.
Persze nem az egész blognak, ha nem csak a könyv véleményeknek. Természetesen azért még fogok olyan könyvekről írni, amik nagyon mély benyomást tettek rám.
De tényleg úgy vettem észre, hogy jobban érdekel benneteket az én "szenvedésem", illetve a gondolataim, az érzéseim ezekről.
Egyáltalán nem bánom ezt, hiszen ez a blog most már azért létezik, hogyha elmondani nem is tudom, legalább ki tudjam írni magamból az érzéseimet egy egy történésről.
Szóval most vissza is tennék egy kicsit ehhez.
A címszereplő mondatot be kellene tiltani. Mert bizonyos esetekben egyáltalán nem hangzik jól. Amikor valaki elköszönésnek használja szerintem búcsúzik. Véglegesen. Ez a mondat olyan mint a romantikus filmekben egy szomorú jelenet amikor a főhős és a főhősnő elköszönnek egymástól egy "Isten veled"-del. És érezzük, hogy ez az elköszönés tényleg végleges.
Szíven üt a tudat, hogy az akit tiszta szívből, szívünk legeslegmélyéről szeretünk, éppen örökre búcsút vesz tőlünk és emlékeinktől. Miközben mi éppen hogy csak lélegezni tudunk nélküle. Sok idő telt már el, kínzó percek, gyötrő órák, el nem múló nappalok, hosszú hetek és hónapok, majd évek. Az érzések, az érzéseim ennek ellenére sem változtak. Igaz elcsitultak. Már nem voltak olyan intenzívek mint régen, de mélyen belémvésődtek és tudom hogy örökké velem lesznek.
Megcsapott a hűvössége, a mondat zordsága összetörte képzelgéseimet, amik szinte nem is léteznek. Nem vagyok már naiv, tisztában vagyok vele, hogy ebből már nem lesz semmi. Elváltak útjaink és soha nem fogják keresztezni egymást, de azért lelkem mélyén egy kicsit még reménykedem. Mégis fájó szívvel kívánok Neki is minden jót.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)