1.
fejezet
Reggel hétkor csörgött a telefonomon az ébresztő. Semmi
kedvem sem volt felkelni, mert ez volt az első napom az új iskolában. Anyuval
még nyár elején költöztünk ide New Orleans –ba Los Angeles –ből. Most komolyan
tizenhat lassan tizenhét évesen ott kellett hagynom a régi iskolámat, és a
barátaimat. Ez azért nem jó, de mivel anyut ide helyezték át nekem is vele
kellett jönnöm. Aput sajnos 2005 karácsonya előtt pár nappal elveszítettük, így
anya egyedül nevelt engem és a két évvel idősebb bátyámat.
- Miranda, kellj fel! – kopogtatott be anya az
ajtón.
- Megyek már, most öltözök- válaszoltam neki.
Hiába éltünk már itt több mint két hónapja még egyetlen barátot sem szereztem.
Napsütéses idő volt kint, így hát arra gondoltam, hogy egy sortot és egy toppot
veszek fel. Mielőtt lementem a lépcsőn bekiabáltam Williem -hez. Ő az én okos
egyetemista bátyám.
- Will, reggeli!
- Hagyj már Míra - csak ennyit szólt vissza. Nem
hiszem el, hogy neki még nincs iskola. Bár neki nem kellett ott hagynia a
sulit, ő ide is akart jönni. Lassan lementem a lépcsőn és fáradtan leültem a
müzlis tálam elé. Gyorsan megettem, nem akartam, hogy felszívja magába a tejet,
mert az nem jó.
- Te jó ég, Míra! Komolyan így akarsz iskolába
menni? –nézett rám ledöbbenve anyu.
- Viszek magammal egy pulcsit, de délután úgy is
meleg lesz –próbáltam meggyőzni. Felszaladtam a táskámért és felvettem egy
fekete kardigánt lila mintákkal, ez volt a kedvencem. Sajnos még anyu visz be a
suliba, mert a kocsimat csak a tizenhetedik születésnapomra kapom meg. A jogsimat
nyáron megszereztem, de a kocsira még várnom kell.
- Szia,
kicsim. Szerezz barátokat.
- Megpróbálok. Szia –mondtam és már pattantam is
ki a kocsiból. Hatalmas volt z iskola és már az első napon eltévedtem.- Szia!
Segíthetek?- kérdezte egy velem egy korú lány.
- Szia. Azt megköszönném. Az igazgatóit keresem.
- Akkor te vagy az új lány. Miranda Frenlow.
- Igen. Te pedig? –kérdeztem, mert az egy dolog,
hogy ő tudja az én nevem, de én az övét nem tudom.
- Sajnálom. Engem Rachel Harris –nek hívnak. El
kéne indulnunk, mert hamarosan becsöngetnek és még az osztályodat is meg kell
találnunk.
- Köszi –mondtam és elindultunk az igazgatói iroda
felé. Ott odaadták az iskola térképét, egy órarendet és egy papírt, amit alá
kell íratnom a tanárokkal és nap végén visszahozni. Rachel elkérte az órarendet
és összehasonlította az övével.
- De jó! –kiáltott fel. – Osztálytársak vagyunk,
és az első órán együtt is leszünk, ami matek. Nyugi Mr. Cooper nem fog
kiállítani az osztály elé, hogy mutatkozz be. A többi tanárnál ezt nem
garantálom –mondta miközben az osztály felé igyekeztünk. A tanár már bent volt,
egy középkorú férfi.
- Elnézést tanár úr, az igazgató úrnál voltunk.
- Semmi baj Rachel, üljön el. Ááá, és maga az új
diák. Miss. Frenlow.
- Igen tanár úr.
- Foglaljon helyet.
Rachel foglalt nekem helyet. Nagyjából minden órán együtt
voltunk kivéve a földrajzot és rajzot. Mrs. Jenkins nagyon kedves volt. A régi
iskolámba is nagyon jó rajzoló voltam, és szerettem is a rajzot. Nyolcadik
órára beraktak egy táncot is. Minek? Én egyáltalán nem tudok táncolni és nem is
fogok megtanulni. Tánc után hulla fáradt voltam és még anya is dolgozott.
-Mivel mész haza?
- Hát gyalog.
- Elvihetlek, mert én csak egy utcával lakok arrébb.
-Nagyon hálás lennék.
Hamar hazaértünk, elköszöntem Rachel –től és bementem a
házba.- Sziasztok! Megjöttem! –kiabáltam, bár tudtam, hogy Will már megint a
szobájában alszik. Ő mindig csak alszik, eszik, gépezik és alszik. Felmentem a
szobámba ledobtam a táskám átöltöztem és leültem tanulni. Matekból volt sok házi
és olaszból. Nem is tudom, miért pont olaszt választottam. Mondjuk, már majdnem
perfektül tudom, hála bátyámnak és vele legtöbbször csak olaszul beszélek.
Kopogtattak.
- Igen, szabad –mondtam.
- Mikor jöttél meg? – kérdezte Will álmos fejjel.
- Körülbelül két órája, de te aludtál.
- Anya még nem jött meg?
- Nem, ma sokáig fog dolgozni.
- Király, és ki fog vacsit csinálni?
- Ne nézz már rám. Te fogsz, neked is meg kéne tanulnod főzni.
- Minek tanuljak meg, ha itt van egy okos hugicám, aki mindent megcsinál.
- Jó, rendben, de te mosogatsz.
- Azt vállalom –közben visszafordultam a gép elé. –Nem akarsz neki állni?
- De, megyek –felálltam és lementem a konyhába. Nem volt kedvem semmi bonyolultat csinálni ezért csak palacsintát sütöttem. Megkajáltam és visszamentem a szobámba.
- Kész a palacsinta, mehetsz enni.
- Kösz –szólt vissza. Bepakoltam a táskámba és visszaültem a gép elé. Rachel lépett fel msn-re és beszélgettünk egy darabig, de aztán menni-e kellett. Tízkor mentem el tusolni. Belebújtam a pizsimbe és lefeküdtem aludni.Reggel megint a telefon ébresztett zihálva ültem fel az ágyban. Valami borzalmasat álmodtam, de már nem emlékszem rá. Gyorsan felöltöztem és lementem a konyhába. Az asztalon volt egy kis cetli.- „ Miranda!Sajnos most korábban kellett elmennem, a tízóraidat elkészítettem és pénzt is raktam ki. Ma megint sokáig dolgozom, ne várjatok meg a vacsorával. Vigyázz magadra az iskolában, majd hétvégén mindent elmesélsz.Puszi Anyu” –olvastam fel hangosan a levelet. Elpakoltam a kaját és már dudáltak is a ház előtt. Kinéztem és Rachel volt az.
- Elmentem, majd jövök –kiabáltam, hogy meghallja az álomszuszék. Erre csak egy dörmögéssel felelt. Komolyan, mint egy medve.- Szia Rach!
- Szia! Nem baj, hogy eléd jöttem?
- Nem, igazából köszönöm, mert most gyalogolhattam volna a suliba.
- Akkor pattanj beTestneveléssel kezdtünk. utáltam a tesit, abban is béna voltam. Nagyon ügyetlen vagyok, ezért törtem már el sok mindenemet. Egyesek szerint vonzom a bajt. Hát lehet, hogy igazuk van. Órán röplabdázni kellett, én mondtam, hogy nem kéne beállnom, de Rachel ragaszkodott hozzá. Hát meg is volt a baleset, ahogy léptem hátra felé csak úgy simán elcsúsztam. Az volt a szerencsém, hogy egy srác elkapott még mielőtt komolyabb baj történt volna.
- Köszönöm –mondtam miközben aranybarna szemeibe néztem, pont olyan volt, mint egy angyal.
- Jól vagy? Nem történt semmi bajod? –kérdezte idegesen.
- Köszönöm jól vagyok –nyugtattam meg. Meg is úsztam a tesi második felét. A nap többi órájában nem találkoztam azzal a sráccal, de mindig csak rá gondoltam. A szeme gyönyörű volt, és a hangja is csak úgy csengett a fülemben, az illatáról nem is beszélve.- Míra, Míra, hallasz engem?
- Igen, mi van?
- Már megint álmodozol. Csak nem Adam White jár az eszedben.
- Nem, csak elkalandoztam.
- És miről?
- Majd máskor elmesélem. Most megyek. Szia –szálltam ki a kocsijából. Nem is nagyon tudtam figyelni a házira csak gyorsan összecsaptam. Will elment bulizni és mondta, hogy csak későn ér haza, tehát nem kellett vacsorát készítenem. Egész este csak rá gondoltam. Gyorsan múltak a hetek, Adam-nek nem mertem elmondani az érzéseimet pedig Rachel is győzködött, de én mégis gyáva mód megfutamodtam és inkább elnyomtam magamban ezt az érzést. Már november van, harmadika van egy hónappal a születésnapom után. Végre betöltöttem a tizenhetet és megkaptam a várva várt autót. Egy Mercedes Angel –t. Tiszára imádom, ez egy szuper kocsi. Tesin próbáltam a mozgásomat leminimalizálni és valamennyire sikerült is. Egy balesetem sem volt már. Adammal nagyon jó barátok lettünk és nem is gondoltam már rá úgy, mint egy pasira. Mi hárman mindig együtt lógtunk Rachel, Adam és én.
- Király, és ki fog vacsit csinálni?
- Ne nézz már rám. Te fogsz, neked is meg kéne tanulnod főzni.
- Minek tanuljak meg, ha itt van egy okos hugicám, aki mindent megcsinál.
- Jó, rendben, de te mosogatsz.
- Azt vállalom –közben visszafordultam a gép elé. –Nem akarsz neki állni?
- De, megyek –felálltam és lementem a konyhába. Nem volt kedvem semmi bonyolultat csinálni ezért csak palacsintát sütöttem. Megkajáltam és visszamentem a szobámba.
- Kész a palacsinta, mehetsz enni.
- Kösz –szólt vissza. Bepakoltam a táskámba és visszaültem a gép elé. Rachel lépett fel msn-re és beszélgettünk egy darabig, de aztán menni-e kellett. Tízkor mentem el tusolni. Belebújtam a pizsimbe és lefeküdtem aludni.Reggel megint a telefon ébresztett zihálva ültem fel az ágyban. Valami borzalmasat álmodtam, de már nem emlékszem rá. Gyorsan felöltöztem és lementem a konyhába. Az asztalon volt egy kis cetli.- „ Miranda!Sajnos most korábban kellett elmennem, a tízóraidat elkészítettem és pénzt is raktam ki. Ma megint sokáig dolgozom, ne várjatok meg a vacsorával. Vigyázz magadra az iskolában, majd hétvégén mindent elmesélsz.Puszi Anyu” –olvastam fel hangosan a levelet. Elpakoltam a kaját és már dudáltak is a ház előtt. Kinéztem és Rachel volt az.
- Elmentem, majd jövök –kiabáltam, hogy meghallja az álomszuszék. Erre csak egy dörmögéssel felelt. Komolyan, mint egy medve.- Szia Rach!
- Szia! Nem baj, hogy eléd jöttem?
- Nem, igazából köszönöm, mert most gyalogolhattam volna a suliba.
- Akkor pattanj beTestneveléssel kezdtünk. utáltam a tesit, abban is béna voltam. Nagyon ügyetlen vagyok, ezért törtem már el sok mindenemet. Egyesek szerint vonzom a bajt. Hát lehet, hogy igazuk van. Órán röplabdázni kellett, én mondtam, hogy nem kéne beállnom, de Rachel ragaszkodott hozzá. Hát meg is volt a baleset, ahogy léptem hátra felé csak úgy simán elcsúsztam. Az volt a szerencsém, hogy egy srác elkapott még mielőtt komolyabb baj történt volna.
- Köszönöm –mondtam miközben aranybarna szemeibe néztem, pont olyan volt, mint egy angyal.
- Jól vagy? Nem történt semmi bajod? –kérdezte idegesen.
- Köszönöm jól vagyok –nyugtattam meg. Meg is úsztam a tesi második felét. A nap többi órájában nem találkoztam azzal a sráccal, de mindig csak rá gondoltam. A szeme gyönyörű volt, és a hangja is csak úgy csengett a fülemben, az illatáról nem is beszélve.- Míra, Míra, hallasz engem?
- Igen, mi van?
- Már megint álmodozol. Csak nem Adam White jár az eszedben.
- Nem, csak elkalandoztam.
- És miről?
- Majd máskor elmesélem. Most megyek. Szia –szálltam ki a kocsijából. Nem is nagyon tudtam figyelni a házira csak gyorsan összecsaptam. Will elment bulizni és mondta, hogy csak későn ér haza, tehát nem kellett vacsorát készítenem. Egész este csak rá gondoltam. Gyorsan múltak a hetek, Adam-nek nem mertem elmondani az érzéseimet pedig Rachel is győzködött, de én mégis gyáva mód megfutamodtam és inkább elnyomtam magamban ezt az érzést. Már november van, harmadika van egy hónappal a születésnapom után. Végre betöltöttem a tizenhetet és megkaptam a várva várt autót. Egy Mercedes Angel –t. Tiszára imádom, ez egy szuper kocsi. Tesin próbáltam a mozgásomat leminimalizálni és valamennyire sikerült is. Egy balesetem sem volt már. Adammal nagyon jó barátok lettünk és nem is gondoltam már rá úgy, mint egy pasira. Mi hárman mindig együtt lógtunk Rachel, Adam és én.
2. fejezet
Az osztályunkba a bál előtt egy hónappal megjelent egy új
srác. Kicsit furcsa, senkivel sem beszélt, olyan magányos típusnak néztem.
Mindig egyedül volt, soha nem láttam még egy csajjal sem a suliból, bár lehet,
hogy a barátnője nem is ide jár.
- Míra, nézd, az új srác téged néz.
- Ne hülyéskedj már Rach.
- Míra, hidd el Rachel –nek, igazat mond –csatlakozott hozzá Adam is. Hátra fordultam és tényleg folyamatosan csak engem nézett. Következő órám földrajz fakultáció volt, és a srácnak is. Miss. Evans mellém ültette. Hát egyáltalán nem szólalt meg órán, hol kifelé nézett az ablakon, hol pedig a tanárnőt hallgatta. Így ment ez minden föci fakton, de mindig többet figyelt engem, ez néha már kezdett az agyamra menni, hogy nem szól, csak azzal a szép zöld szemeivel néz. De aztán az egyik ilyen órán megszólalt.
- Szia, a nevem Oliver Shaw. Sajnálom, hogy eddig nem beszéltem veled.
- Semmi baj. Amúgy az én nevem Miranda Frenlow. És én is kezdeményezhettem volna beszélgetést.
- Tudod sokat gondolkodtam, hogy hamarosan itt a bál.
- Igen. És te tudod, már hogy kivel mész? –kérdeztem tőle.
- Hát még nem, ezért szeretném megkérdezni tőled, hogy nincs –e kedved velem eljönni? - kérdezte idegesen.
- Hát nem is tudom, még nem is ismerlek annyira, szóval nem tudom.
- Hétvégenként találkozhatnánk, és akkor megismernénk egymást.
- Ez egy jó ötlet.
- Szombaton ráérsz? Mert ha igen érted mennék nyolc körül.
- Rendben, de nekem most mennem kell. Szia –és azzal ott hagytam. Nagyon jó pasi volt, de nem tudom.
- Szia Rach! Nem jössz át ma este pizsipartira? És akkor mesélek valamit. –hívtam fel legjobb barátnőmet telefonon.
- Oké, már indulok is- és letette a telefont. Addig elindultam letusoltam. Sietni akartam, de a tus alatt elkezdtem gondolkodni, hogy vajon jó ötlet-e ezzel az új sráccal randizni. Sajnos nem végeztem időben, mert már kopogtak is az ajtón.
- Will! Nyisd ki. Rachel az - mivel péntek van ezért Williem is itthon.
- Rendben.
Gyorsan felöltöztem és bementem a szobámba, mert Rach már ott volt.
- Na, mesélj –mondta és én mindent elmeséltem neki.
- Képzeld ki hívott el a bálba? –húztam Rach idegeit.
- Nah, mond már.
- Oliver Shaw, az új srác.
- Komolyan? És mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy még nem is ismerjük egymást.
- És erre ő? Jaj, Míra, ne keljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled.
- Elhívott randizni, hogy megismerjük egymást.
- De jó! –lelkendezett Rachel.
- Te jó ég! Jobban örülsz, mint én –jelentettem ki.
- Az már a te hibád kislány –nevetet fel. Az egész éjszakát átbeszéltük. Másnap délután elmentünk Rachellel vásárolni. Még szerencse, hogy egykor indultunk el, mert különben nem végeztünk volna hatra. Gyorsan letusoltam. Barátnőm megcsinálta a hajamat és a sminkemet. Hát nem csoda, hogy fodrásznak és kozmetikusnak készül. Az egész városban ő csinálja a legjobb sminket. Háromnegyed nyolckor elindult haza, és akkor leparkolt a ház elé Adam egy Aston Martinnal. Ez aztán a kocsi.
- Míra, nézd, az új srác téged néz.
- Ne hülyéskedj már Rach.
- Míra, hidd el Rachel –nek, igazat mond –csatlakozott hozzá Adam is. Hátra fordultam és tényleg folyamatosan csak engem nézett. Következő órám földrajz fakultáció volt, és a srácnak is. Miss. Evans mellém ültette. Hát egyáltalán nem szólalt meg órán, hol kifelé nézett az ablakon, hol pedig a tanárnőt hallgatta. Így ment ez minden föci fakton, de mindig többet figyelt engem, ez néha már kezdett az agyamra menni, hogy nem szól, csak azzal a szép zöld szemeivel néz. De aztán az egyik ilyen órán megszólalt.
- Szia, a nevem Oliver Shaw. Sajnálom, hogy eddig nem beszéltem veled.
- Semmi baj. Amúgy az én nevem Miranda Frenlow. És én is kezdeményezhettem volna beszélgetést.
- Tudod sokat gondolkodtam, hogy hamarosan itt a bál.
- Igen. És te tudod, már hogy kivel mész? –kérdeztem tőle.
- Hát még nem, ezért szeretném megkérdezni tőled, hogy nincs –e kedved velem eljönni? - kérdezte idegesen.
- Hát nem is tudom, még nem is ismerlek annyira, szóval nem tudom.
- Hétvégenként találkozhatnánk, és akkor megismernénk egymást.
- Ez egy jó ötlet.
- Szombaton ráérsz? Mert ha igen érted mennék nyolc körül.
- Rendben, de nekem most mennem kell. Szia –és azzal ott hagytam. Nagyon jó pasi volt, de nem tudom.
- Szia Rach! Nem jössz át ma este pizsipartira? És akkor mesélek valamit. –hívtam fel legjobb barátnőmet telefonon.
- Oké, már indulok is- és letette a telefont. Addig elindultam letusoltam. Sietni akartam, de a tus alatt elkezdtem gondolkodni, hogy vajon jó ötlet-e ezzel az új sráccal randizni. Sajnos nem végeztem időben, mert már kopogtak is az ajtón.
- Will! Nyisd ki. Rachel az - mivel péntek van ezért Williem is itthon.
- Rendben.
Gyorsan felöltöztem és bementem a szobámba, mert Rach már ott volt.
- Na, mesélj –mondta és én mindent elmeséltem neki.
- Képzeld ki hívott el a bálba? –húztam Rach idegeit.
- Nah, mond már.
- Oliver Shaw, az új srác.
- Komolyan? És mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy még nem is ismerjük egymást.
- És erre ő? Jaj, Míra, ne keljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled.
- Elhívott randizni, hogy megismerjük egymást.
- De jó! –lelkendezett Rachel.
- Te jó ég! Jobban örülsz, mint én –jelentettem ki.
- Az már a te hibád kislány –nevetet fel. Az egész éjszakát átbeszéltük. Másnap délután elmentünk Rachellel vásárolni. Még szerencse, hogy egykor indultunk el, mert különben nem végeztünk volna hatra. Gyorsan letusoltam. Barátnőm megcsinálta a hajamat és a sminkemet. Hát nem csoda, hogy fodrásznak és kozmetikusnak készül. Az egész városban ő csinálja a legjobb sminket. Háromnegyed nyolckor elindult haza, és akkor leparkolt a ház elé Adam egy Aston Martinnal. Ez aztán a kocsi.
- Szia. Készen vagy?
- Igen, indulhatunk –mondtam. Egy diszkóba mentünk. Megismertük egymást, és sok mindent megtudtunk egymásról. Oli Forks –ból költözött ide. Amikor meghallottam, hogy ott lakott nagyon boldog voltam.
- Te komolyan ott laktál Forks –ban? Ott ahol a Twilight Saga játszódik? Ezt nem hiszem el. És milyen volt ott lakni? –faggattam.
- Hát semmi extra. Kicsit tényleg esős, de jó hely. Kár, hogy pont most kellett elköltöznünk, de megéri, mert megismertelek téged.
- Ez kedves –pirultam el.
- És te itt laktál vagy most költöztetek ide?
- Nem. Én Los Angeles –ben nőttem fel. Még nyár elején költöztünk ide.
- Gyere, menjünk táncolni –mondta és felém nyújtotta a kezét.
- Nem akarsz te velem táncolni –jelentettem ki.
- Miért?
- Mert egyáltalán nem tudok táncolni.
- Majd én, vezetlek –mondta és magával húzott a táncparkettre. Egész este táncoltunk, és beszélgettünk. Megígértem, hogy kettőre haza megyek és Oli haza is vitt.
- Köszönöm a mai estét, nagyon jól éreztem magam.
- Én is jól éreztem magam –mondta.
- Most már be kell mennem. Szia.
- Szia –és három puszit adtam az arcára, de a harmadik puszinál felém fordította az arcát és az a szájára ment. Elhúzódtam és pirulva indultam be a házba. Letusoltam, mert a sok tánctól nagyon melegem lett. Lefeküdtem és egész éjjel ez az este járt a fejemben, még az álmom is Oli -ról szólt.
- Igen, indulhatunk –mondtam. Egy diszkóba mentünk. Megismertük egymást, és sok mindent megtudtunk egymásról. Oli Forks –ból költözött ide. Amikor meghallottam, hogy ott lakott nagyon boldog voltam.
- Te komolyan ott laktál Forks –ban? Ott ahol a Twilight Saga játszódik? Ezt nem hiszem el. És milyen volt ott lakni? –faggattam.
- Hát semmi extra. Kicsit tényleg esős, de jó hely. Kár, hogy pont most kellett elköltöznünk, de megéri, mert megismertelek téged.
- Ez kedves –pirultam el.
- És te itt laktál vagy most költöztetek ide?
- Nem. Én Los Angeles –ben nőttem fel. Még nyár elején költöztünk ide.
- Gyere, menjünk táncolni –mondta és felém nyújtotta a kezét.
- Nem akarsz te velem táncolni –jelentettem ki.
- Miért?
- Mert egyáltalán nem tudok táncolni.
- Majd én, vezetlek –mondta és magával húzott a táncparkettre. Egész este táncoltunk, és beszélgettünk. Megígértem, hogy kettőre haza megyek és Oli haza is vitt.
- Köszönöm a mai estét, nagyon jól éreztem magam.
- Én is jól éreztem magam –mondta.
- Most már be kell mennem. Szia.
- Szia –és három puszit adtam az arcára, de a harmadik puszinál felém fordította az arcát és az a szájára ment. Elhúzódtam és pirulva indultam be a házba. Letusoltam, mert a sok tánctól nagyon melegem lett. Lefeküdtem és egész éjjel ez az este járt a fejemben, még az álmom is Oli -ról szólt.
3. fejezet
Egyre közeledett a bál napja. Sokat tanultunk együtt a barátaimmal, mert nem szerettem volna rossz jegyet kapni a bál előtt, mert akkor anya nem engedett volna el. Néhányszor Olival is beültünk a könyvtárba tanulás céljából, de mindig elbeszélgettük az időt. Minden szombaton elmentünk valahova. Mindeni észrevette, hogy sokkal mosolygósabb vagyok, mint általában, még az én figyelmetlen bátyám is.
- Míra, mitől van hirtelen ez a jó kedv? Csak nem pasi van az ügyben?
- Ha tudni akarod, de igen.
- És ki az? Elbeszélgetek vele –jelentette ki.
- Minek? Azért, hogy elüldözd őt? Tudom, hogy féltesz, de már nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra.
- Igen, tudom, de te akkor is az én kicsi hugicám maradsz –mosolygott és magához ölelt.
- Jól van, na, te nagy medve. Eressz el, mert e végén megfojtasz –mondtam elfúló hangon.
- Jaj, sajnálom, néha megfeledkezem az erőmről.
- Ha megkapom az első feladatomat már én is leszek olyan erős, mint te –öltöttem rá ki a nyelven.
- Kicsi vagy te még ahhoz. De szerintem indulj, mert már kint várnak rád
- Köszi. Szia –szaladtam ki a kocsihoz. Szia, Rach –pattantam be az első ülésre. – Szia, Adam –fordultam hátra barátomhoz, hogy puszit nyomhassak arcára. Ez már megszokás nálunk.
- Szia, Míra. Ma még ragyogóbb vagy, mint eddig –bókolt Adam.
- Köszi. Csak reggel így ébredtem fel.
Hamar beértünk a suliba és a bejárat előtt már várt rám Oliver. Mindig megvár, ha előbb ér be.
- Srácok majd találkozunk órán. Sziasztok –mondtam és már indultam is a bejárat előtt álló srác felé. Hát már mondhattuk azt, hogy járunk, mert egy ideje randizgattunk már és az első közös csókunkon is túl voltunk.
- Szia –öleltem és egy puszit leheltem ajkára.
- Szia. Csak ennyit kapok? –kérdezte szomorúan.
- Nem –és ár birtokba vettem ajkait. Pár perc múlva szét váltunk és elindultunk az osztályom felé. Nem volt közös óránk, egyedül a földrajz fakt. Búcsú képen még egyszer megcsókolt és ő is az osztálya felé vette az irányt. Amikor beléptem a terembe mindenki engem figyelt kivéve legjobb barátaimat. Rachel –t Adam hívta el a bálba, mert egyikük sem tudta, hogy kivel menjen. Rach és én mindennap nézegettük a báli ruhákat, hogy milyenbe is legyünk. És az egyik nap megtaláltam a számomra tökéletes ruhát.
- Rach, Rach –kiabáltam neki, mert ő a másik oldalon volt. –Megtaláltam a számomra tökéletes ruhát. Szerinted milyen?
- Ez gyönyörű. Megveszed?
- Persze. Te találtál magadnak valamit?
- Igen, ezt?
- Ez is nagyon szép és illik is hozzád. Gyönyörűen fogsz kinézni –mondtam és a kasszához mentünk, hogy kifizessük ruhákat. Egyikünké sem volt drága és mind a kettő gyönyörű is volt, szóval anya a nem panaszkodhat.
Egy kicsit kellett igazítani mindkettőnk ruháján, mert nagy volt. Anya ebben készségesen segített, mert ruhákat szokott varrni illetve megtervezni. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy hozzánk jöjjenek, mert Rachel is itt fog készülődni velem. Megcsináltuk egymás haját, ami körülbelül két óránkba telt. Persze csak az egyikünké. Atán is kisminkeltük egymást. Hallottam, hogy két kocsi parkol a ház elé, kinéztem az ablakon és láttam, hogy a fiúk már meg is érkeztek.
- Úristen, Rach siessünk. A fiúk már itt vannak –és amint kimondtam, már csöngettek is. – Azonnal megyünk! - kiabáltam le. Nem kapkodtunk el semmit tíz perc alatt elkészültünk és elindultunk a nappaliba.
/ Oliver szemszöge/
Pontosan érkeztünk Mirandáékhoz. Becsöngettem.
- Sziasztok, fiúk, gyertek beljebb –nyitott ajtót Míra anyukája. – Egy kicsit még várnotok kell, mert még nem készültek el a lányok.
- Azonnal megyünk –kiabálta le kedvesem. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen ruhába lesz. Nem volt hajlandó elárulni, azt mondta, hogy meglepetés lesz.
- Hozhatok nektek valami üdítőt?
- Én kérek szépen.
- Hozom is Adam –mondta és már el is ment, és pár perc múlva két pohár colával tért vissza. Hallottam, ahogy a lányok jönnek lefelé lépcsőn. Én csak néztem, amikor megláttam páromat abban a kék ruhában. gondolom Adam is tátott szájjal nézte őket, mert mind a ketten mosolyogtak. Odasétáltunk a lépcsőhöz és kezünket nyújtottuk nekik.
- Gyönyörű vagy- suttogtam oda Mírának.
- Köszönöm, de itt az ideje indulnunk –mondta. Belém karolt és elindultunk a bejárat felé. – Sziasztok.
- Sziasztok. Érezzétek jól magatokat –búcsúzott el tőlünk Miranda mamája. Tíz perc múlva már az iskolánál voltunk és bementünk a tornaterembe, hogy végre mi is élvezhessük a bált.
4. fejezet
Együtt indultunk el a bejárat felé. Az ajtónál Mr. Cooper
állt egy fényképezőgéppel a kezében.
- Gyerekek álljatok meg egy pillanatra, kellenek a párokról képek.
- Tanár úr, kérem ne.
- Miss. Frenlow álljon, kérem Mr. Shaw mellé és mosolyogjon –mutatott a fény felé és én kénytelen voltam mellé állni. nem szeretem, ha fényképeznek. Most komolyan mi a jó benne? Úgy is mindenkép pocsék lesz, amin rajta vagyok, de megpróbálkozok vele. Így hát mosolyt erőltettem az arcomra.
–Készen is vagyunk. Látja Miranda nem is volt olyan vészes és a kép tökéletes lett
.- Köszönjünk –mondta udvariasan Oli és behúzott magával a táncparkettre.
- Én… nem tudok… táncolni –mondtam lesütött szemekkel.
- Bízz bennem, nem hagyom, hogy eless –mosolygott és elkezdtünk lassúzni. A karjaiban éreztem, hogy semmi baj sem érhet. Nem mintha az a védtelen lány lennék. Tánc közben beszélgettünk és néha-néha a legjobb barátaimra pillantottam. Jól érezték magukat együtt. Talán van közöttük valami, azt biztos tudnám. Rachel soha nem beszél úgy Adam –ről, de azt sem mondja meg, hogy ki tetszik neki. Ezt titkolja előlem. Miért?
- Min gondolkoztál el ennyire? –kérdezte, miközben elmentünk puncsért.
- Csak azt figyeltem, hogy a többiek is mennyire jól szórakoznak.
- Mi is szórakozhatnánk jól.
- Mire gondolsz? –vigyorogtam rá, de tudtam, hogy mire gondol.
- Hát üres a házunk, felmehetnénk és ott is aludhatnál –mosolya letörölhetetlen volt.–Holnap úgy sincsen iskola.
- Csak megbeszélem anyuval, hogy Rachel –nél alszok ma.
- Rendben, de szerintem Rach-csel is beszéld meg.
- Igazad van. Mire mennék nélküled –mondtam és puszit nyomtam ajkaira. A tömegen keresztül odavergődtem Rachel –höz, aki gondolom Adam –et várta.
- Szia, drága! Kérhetek tőled valamit?
- Mondjam azt anyukádnak, hogy nálam alszol. Eltaláltam, igaz? –nevetett.
- Te mindig tudod, mit szeretnék, ezért is vagy a legjobb barátnőm. Akkor megteszed?
- Persze, de anyuddal is beszélned kell.
- Amikor kiértem fel fogom hívni, csak először veled akartam lefixálni.
- Aztán ne halljam rossz híredet –incselkedett.
- Ugyan, hiszen tudod, hogy soha sem vagyok rossz. De mennem kell, mer már várnak és még egyszer, köszi. Szeretlek –megpusziltam és már mentem is kifelé, hogy Oli –val elinduljunk hozzájuk.
- Szia, kicsim. Miért hívtál? Valami gond van?- Nem semmi gond, csak azt szeretném megkérdezni, hogy nagy baj lenne, ha ma Rachel –éknél aludnék, és csak holnap mennék haza?
- Persze. Úgy is későn érek haza ma is.
- Köszi, anyu. Imádlak. Szia.- Szia –és letettem a telefont. Közben már oda is értem a parkolóban Oliver kocsija mellé. Ez volt a legfeltűnőbb autó a környéken.
- Nah, indulhatunk? –kérdezte.
- Persze, de holnap délben mindenképen otthon kell lennem.
- Haza érsz addigra, nyugi. Ma már csak az lesz a dolgod, hogy ellazulj és élvezd az estét.
Nem kellett kétszer mondania. A házuk hatalmas volt és gyönyörű. Még soha nem jártam Oli –nál, és most ámulattal mentem végig a házon.
- Ez… ez gyönyörű.
- Szerintem is. Anya lakberendező minden házunkat ő rendezi be. Gyere, megmutatom az én szobámat- mondta és felmentünk az emeletre. Hatalmas volt ez a szoba is. Középen egy óriási franciaágy, ami így messziről elég kényelmesnek tűnt, aztán volt itt minden: plazma tv, hifi torony, számítógép minden, ami kellett egy tizenhét éves srácnak.
- Gondolom, szeretnél letusolni.
- Jó lenne, de nincsen nálam semmi ruha.
- Ezen könnyen segíthetünk –mondta és bement a gardróbba. Két perc múlva visszatért egy bokszerrel és egy pólóval a kezében. –Tessék –nyújtotta át nekem.
- Köszönöm –elvettem és elindultam a fürdőbe, de hol is van egyáltalán. Visszamentem Oliver szobájába. –Elfelejtettem megkérdezni, hol találom a fürdőt?
- Egyenesen a folyosó végén –mosolygott.
- Köszi –és most már véglegesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Jó volt felfrissülni a meleg víz alatt. Felvettem a ruhát, amit adott, de mielőtt kimentem volna megnéztem magam a tükörben. Nem is állt olyan rosszul rajtam. Visszafelé azon gondolkodtam, hogy meg kéne mondanom, hogy még soha sem voltam fiúval. Mi van, ha ki nevet? Nem, ő nem tenne ilyet. Lassan léptem be a szobába és egy kicsit meglepődtem.
- Te is megfürödtél? –kérdeztem, mert Oliver csak egy bokszerben ült az ágyon.
- Nem csak itt az emeleten van fürdő.
- Oh, értem –sóhajtottam. Lassan elindultam az ágy felé, amikor már ott voltam Oli mellett hirtelen lehúzott az ágyra és könyökén támaszkodott felettem. –Valamit el kell mondanom –mondtam halkan, szinte biztos voltam, hogy nem hallotta meg.
- Tudom, nem kell mondanod.
- Komoly? És ez nem zavar téged?
- Miért zavarna? – mondta és lassan elkezdett megszabadítani a ruháimtól. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Levette a ruháimat halkan kezdett el beszélni.
- Ez egyik kicsit fájni fog –suttogta.
- Érted kibírom a fájdalmat –válaszoltam komolyan. Éreztem, ahogy belém hatol, felszisszentem. Egy kicsit tényleg fájt, de csak egy pillanatra. Óvatosan mozgott, mintha egy porcelán baba lennék.
- Kérlek –suttogtam könyörgő hangom. Csípője gyors tempóra váltott és én követtem példáját. Felértem a csúcsra Oli csak pár pillanat múlva követett. Átgördült a hátára és zihált, én is zihálva feküdtem mellkasára és hallgattam szíve dobogását. Lassan álomba zuhant.
Reggel későn keltem, úgy tíz körül. Oli gondolt rám nehogy megfázzam, felöltöztetet.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? –lerakta a tálcát az asztalra és leültem mellém az ágyra, hogy megcsókoljon.
- Köszönöm, jól. Hmm, ínycsiklandóan néz ki –mondtam mikor már az ölembe helyezte a tálcát. Már nagyon éhes voltam. - Köszönöm, nagyon finom volt, de ha most megbocsátasz, lenne egy-két elintézni valóm.
Elintéztem minden kis apróságot és újra felvettem a báli ruhát, hogy elinduljunk haza.
- Akkor haza viszlek. Gyere –és kivezetett a házból. Hamar haza értünk, de megkértem, hogy ne a ház előtt rakjon, hanem egy utcányival arrébb, hogy azt tudjam mondani, hogy haza gyalogoltam.
- Akkor holnap találkozunk –mondta.
- Igen, holnap. Szia –és búcsúcsókot leheltem ajkaira.
Halkan mentem be és jobb is volt, mert még mindenki aludt. Felmentem a szobámba és átöltöztem. Előpakoltam a holnapi órákra és elkezdtem írni a házi feladatot.
- Gyerekek álljatok meg egy pillanatra, kellenek a párokról képek.
- Tanár úr, kérem ne.
- Miss. Frenlow álljon, kérem Mr. Shaw mellé és mosolyogjon –mutatott a fény felé és én kénytelen voltam mellé állni. nem szeretem, ha fényképeznek. Most komolyan mi a jó benne? Úgy is mindenkép pocsék lesz, amin rajta vagyok, de megpróbálkozok vele. Így hát mosolyt erőltettem az arcomra.
–Készen is vagyunk. Látja Miranda nem is volt olyan vészes és a kép tökéletes lett
.- Köszönjünk –mondta udvariasan Oli és behúzott magával a táncparkettre.
- Én… nem tudok… táncolni –mondtam lesütött szemekkel.
- Bízz bennem, nem hagyom, hogy eless –mosolygott és elkezdtünk lassúzni. A karjaiban éreztem, hogy semmi baj sem érhet. Nem mintha az a védtelen lány lennék. Tánc közben beszélgettünk és néha-néha a legjobb barátaimra pillantottam. Jól érezték magukat együtt. Talán van közöttük valami, azt biztos tudnám. Rachel soha nem beszél úgy Adam –ről, de azt sem mondja meg, hogy ki tetszik neki. Ezt titkolja előlem. Miért?
- Min gondolkoztál el ennyire? –kérdezte, miközben elmentünk puncsért.
- Csak azt figyeltem, hogy a többiek is mennyire jól szórakoznak.
- Mi is szórakozhatnánk jól.
- Mire gondolsz? –vigyorogtam rá, de tudtam, hogy mire gondol.
- Hát üres a házunk, felmehetnénk és ott is aludhatnál –mosolya letörölhetetlen volt.–Holnap úgy sincsen iskola.
- Csak megbeszélem anyuval, hogy Rachel –nél alszok ma.
- Rendben, de szerintem Rach-csel is beszéld meg.
- Igazad van. Mire mennék nélküled –mondtam és puszit nyomtam ajkaira. A tömegen keresztül odavergődtem Rachel –höz, aki gondolom Adam –et várta.
- Szia, drága! Kérhetek tőled valamit?
- Mondjam azt anyukádnak, hogy nálam alszol. Eltaláltam, igaz? –nevetett.
- Te mindig tudod, mit szeretnék, ezért is vagy a legjobb barátnőm. Akkor megteszed?
- Persze, de anyuddal is beszélned kell.
- Amikor kiértem fel fogom hívni, csak először veled akartam lefixálni.
- Aztán ne halljam rossz híredet –incselkedett.
- Ugyan, hiszen tudod, hogy soha sem vagyok rossz. De mennem kell, mer már várnak és még egyszer, köszi. Szeretlek –megpusziltam és már mentem is kifelé, hogy Oli –val elinduljunk hozzájuk.
- Szia, kicsim. Miért hívtál? Valami gond van?- Nem semmi gond, csak azt szeretném megkérdezni, hogy nagy baj lenne, ha ma Rachel –éknél aludnék, és csak holnap mennék haza?
- Persze. Úgy is későn érek haza ma is.
- Köszi, anyu. Imádlak. Szia.- Szia –és letettem a telefont. Közben már oda is értem a parkolóban Oliver kocsija mellé. Ez volt a legfeltűnőbb autó a környéken.
- Nah, indulhatunk? –kérdezte.
- Persze, de holnap délben mindenképen otthon kell lennem.
- Haza érsz addigra, nyugi. Ma már csak az lesz a dolgod, hogy ellazulj és élvezd az estét.
Nem kellett kétszer mondania. A házuk hatalmas volt és gyönyörű. Még soha nem jártam Oli –nál, és most ámulattal mentem végig a házon.
- Ez… ez gyönyörű.
- Szerintem is. Anya lakberendező minden házunkat ő rendezi be. Gyere, megmutatom az én szobámat- mondta és felmentünk az emeletre. Hatalmas volt ez a szoba is. Középen egy óriási franciaágy, ami így messziről elég kényelmesnek tűnt, aztán volt itt minden: plazma tv, hifi torony, számítógép minden, ami kellett egy tizenhét éves srácnak.
- Gondolom, szeretnél letusolni.
- Jó lenne, de nincsen nálam semmi ruha.
- Ezen könnyen segíthetünk –mondta és bement a gardróbba. Két perc múlva visszatért egy bokszerrel és egy pólóval a kezében. –Tessék –nyújtotta át nekem.
- Köszönöm –elvettem és elindultam a fürdőbe, de hol is van egyáltalán. Visszamentem Oliver szobájába. –Elfelejtettem megkérdezni, hol találom a fürdőt?
- Egyenesen a folyosó végén –mosolygott.
- Köszi –és most már véglegesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Jó volt felfrissülni a meleg víz alatt. Felvettem a ruhát, amit adott, de mielőtt kimentem volna megnéztem magam a tükörben. Nem is állt olyan rosszul rajtam. Visszafelé azon gondolkodtam, hogy meg kéne mondanom, hogy még soha sem voltam fiúval. Mi van, ha ki nevet? Nem, ő nem tenne ilyet. Lassan léptem be a szobába és egy kicsit meglepődtem.
- Te is megfürödtél? –kérdeztem, mert Oliver csak egy bokszerben ült az ágyon.
- Nem csak itt az emeleten van fürdő.
- Oh, értem –sóhajtottam. Lassan elindultam az ágy felé, amikor már ott voltam Oli mellett hirtelen lehúzott az ágyra és könyökén támaszkodott felettem. –Valamit el kell mondanom –mondtam halkan, szinte biztos voltam, hogy nem hallotta meg.
- Tudom, nem kell mondanod.
- Komoly? És ez nem zavar téged?
- Miért zavarna? – mondta és lassan elkezdett megszabadítani a ruháimtól. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Levette a ruháimat halkan kezdett el beszélni.
- Ez egyik kicsit fájni fog –suttogta.
- Érted kibírom a fájdalmat –válaszoltam komolyan. Éreztem, ahogy belém hatol, felszisszentem. Egy kicsit tényleg fájt, de csak egy pillanatra. Óvatosan mozgott, mintha egy porcelán baba lennék.
- Kérlek –suttogtam könyörgő hangom. Csípője gyors tempóra váltott és én követtem példáját. Felértem a csúcsra Oli csak pár pillanat múlva követett. Átgördült a hátára és zihált, én is zihálva feküdtem mellkasára és hallgattam szíve dobogását. Lassan álomba zuhant.
Reggel későn keltem, úgy tíz körül. Oli gondolt rám nehogy megfázzam, felöltöztetet.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? –lerakta a tálcát az asztalra és leültem mellém az ágyra, hogy megcsókoljon.
- Köszönöm, jól. Hmm, ínycsiklandóan néz ki –mondtam mikor már az ölembe helyezte a tálcát. Már nagyon éhes voltam. - Köszönöm, nagyon finom volt, de ha most megbocsátasz, lenne egy-két elintézni valóm.
Elintéztem minden kis apróságot és újra felvettem a báli ruhát, hogy elinduljunk haza.
- Akkor haza viszlek. Gyere –és kivezetett a házból. Hamar haza értünk, de megkértem, hogy ne a ház előtt rakjon, hanem egy utcányival arrébb, hogy azt tudjam mondani, hogy haza gyalogoltam.
- Akkor holnap találkozunk –mondta.
- Igen, holnap. Szia –és búcsúcsókot leheltem ajkaira.
Halkan mentem be és jobb is volt, mert még mindenki aludt. Felmentem a szobámba és átöltöztem. Előpakoltam a holnapi órákra és elkezdtem írni a házi feladatot.
5. fejezet
Ezt a részt egyik legjobb barátnőmnek ajánlom, akiről Rachel
szerepét mintáztam. Köszönöm neki a sok ötletet. Nagyon szee őt és persze
mindenkit, aki olvassa.
- Míra, kicsim itthon vagy? –kiabált anya.
- Igen, a szobámban írom a házit- feleltem és már jött is be a szobába.
- Milyen volt a téli bál? –kérdezte.
- Irtó jó volt. Minden hónapban rendezhetnének.
- Hát, nem is tudom. Kicsit húzós lenne minden hónapban egy báli ruha.
- Csak az anyagot kéne megvennünk és te pedig megvarrnád.
- Igen, de tudod, hogy az üzlet mellett nem nagyon érek rá. Túl sok a munka bent.
- De legalább jól megy a bolt. És Mariann hogy van? –kérdeztem. Mariann anya legjobb barátnője, és egyben ő segíti vezetni a boltot anyunak.
- Jól. Jó, hogy szóba hoztad, mert jövő hétvégén kifestjük az emeleti szobákat. Legalábbis a tiédet, Will -ét és az enyémet és Mary és jön segíteni.
- Oké, akkor szólok a többieknek is. Hátha el tudnak jönni.
- Mit csináljak vacsira? Mert már az ebédidőt átléptük.
- Aranygaluskát. Azt már olyan régen csináltál.
- Rendben. Nah hagylak tanulni.
- Igen, a szobámban írom a házit- feleltem és már jött is be a szobába.
- Milyen volt a téli bál? –kérdezte.
- Irtó jó volt. Minden hónapban rendezhetnének.
- Hát, nem is tudom. Kicsit húzós lenne minden hónapban egy báli ruha.
- Csak az anyagot kéne megvennünk és te pedig megvarrnád.
- Igen, de tudod, hogy az üzlet mellett nem nagyon érek rá. Túl sok a munka bent.
- De legalább jól megy a bolt. És Mariann hogy van? –kérdeztem. Mariann anya legjobb barátnője, és egyben ő segíti vezetni a boltot anyunak.
- Jól. Jó, hogy szóba hoztad, mert jövő hétvégén kifestjük az emeleti szobákat. Legalábbis a tiédet, Will -ét és az enyémet és Mary és jön segíteni.
- Oké, akkor szólok a többieknek is. Hátha el tudnak jönni.
- Mit csináljak vacsira? Mert már az ebédidőt átléptük.
- Aranygaluskát. Azt már olyan régen csináltál.
- Rendben. Nah hagylak tanulni.
Megcsináltam a házit és meg is tanultam. Kicsit sokáig
tartott, mert hétre végeztem csak vele. Will miután felkelt el is ment
itthonról és ő is csak vacsira ért haza. Lementem, megkajáltunk és elmentem
fürdeni. Még szerencse, hogy nagy a fürdőkádunk, mert most el akartam terülni
benne. Majdnem benn is aludtam volna, ha Will nem kiabál.
- Nem hiszem el! Már fél órája bent vagy. Nem szeretnél végre kijönni?
- Megyek már, megyek –kikászálódtam a vízből és egy szál törölközőben sétáltam be a szobába. Előkerestem egy rövidnadrágot és egy toppot pizsamának. Megtörölköztem és felöltöztem.
- Fél kilenc –mondtam hangosan. Ilyenkor még a gép előtt szoktam ülni, de most nagyon fáradt voltam, ezért inkább lefeküdtem miután összepakoltam holnapra. előkészítettem a ruhám és összepakoltam a táskám.
- Nem hiszem el! Már fél órája bent vagy. Nem szeretnél végre kijönni?
- Megyek már, megyek –kikászálódtam a vízből és egy szál törölközőben sétáltam be a szobába. Előkerestem egy rövidnadrágot és egy toppot pizsamának. Megtörölköztem és felöltöztem.
- Fél kilenc –mondtam hangosan. Ilyenkor még a gép előtt szoktam ülni, de most nagyon fáradt voltam, ezért inkább lefeküdtem miután összepakoltam holnapra. előkészítettem a ruhám és összepakoltam a táskám.
Tisztára lefáradtam a hét óra alatt. Rachel –lel és Adam
–mel sétáltunk a parkolóba, mert úgy beszéltük meg Oli -val, hogy ott
találkozunk. A szokásos helyen parkolt a kocsim mellett és ott várt engem, mint
mindig.
- Szia! Milyen napod volt? –érdeklődtem, Hiába jártunk egy suliba nem voltak közös óráink.
- Nélküled borzalmas –mondta és megcsókolt.
- Jaj, mielőtt még el nem felejtem. Hétvégén kifestjük az emeleten a három szobát, és azt szeretném kérdezni, hogy nem-e jönnétek el segíteni.
- Örömmel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Szombat nyolckor nálunk. Rendben?
- Hát nekem nem egészen –szólt közbe Oliver.
- Miért?
- Mert sajnos nem leszek itthon hétvégén. Elutazunk.
- Kár, pedig jó lett volna, ha te is jössz –mondtam szomorúan.
- Lesznek még közös programok. De mennem kell, szia –és egy lágy csókot kaptam tőle.
-Sziasztok.
- Szia –köszöntünk egyszerre. Haza indultam és senki sem volt otthon. Anya dolgozik, de Will hol lehet? Ilyenkor már rég itthon szokott lenni. Na, mindegy. Majd haza jön.
- Szia! Milyen napod volt? –érdeklődtem, Hiába jártunk egy suliba nem voltak közös óráink.
- Nélküled borzalmas –mondta és megcsókolt.
- Jaj, mielőtt még el nem felejtem. Hétvégén kifestjük az emeleten a három szobát, és azt szeretném kérdezni, hogy nem-e jönnétek el segíteni.
- Örömmel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Szombat nyolckor nálunk. Rendben?
- Hát nekem nem egészen –szólt közbe Oliver.
- Miért?
- Mert sajnos nem leszek itthon hétvégén. Elutazunk.
- Kár, pedig jó lett volna, ha te is jössz –mondtam szomorúan.
- Lesznek még közös programok. De mennem kell, szia –és egy lágy csókot kaptam tőle.
-Sziasztok.
- Szia –köszöntünk egyszerre. Haza indultam és senki sem volt otthon. Anya dolgozik, de Will hol lehet? Ilyenkor már rég itthon szokott lenni. Na, mindegy. Majd haza jön.
Gyorsan eltelt a hét és már itt is volt a szombat. Oli
pénteken már nem is jött iskolába így sajnos három napon keresztül nélkülöznöm
kell. Anya Mary –vel festette az ő szobáját, én Adam –mal az enyémet és Rach
pedig Will -lel volt együtt.
- Adam, neked tetszik valaki a suliból? –kérdeztem, mert nem akartam rögtön a lényegre tapintani, hogy tetszik-e neki Rachel.
- Igen –válaszolta kicsit feszülten és zavartan.
- És? Ismerem? –kíváncsiskodtam tovább.
- Igen –ennyit mondott. Nem is kellett több ebből már tudtam, hogy tetszik neki Rachel.
- Adam, neked tetszik valaki a suliból? –kérdeztem, mert nem akartam rögtön a lényegre tapintani, hogy tetszik-e neki Rachel.
- Igen –válaszolta kicsit feszülten és zavartan.
- És? Ismerem? –kíváncsiskodtam tovább.
- Igen –ennyit mondott. Nem is kellett több ebből már tudtam, hogy tetszik neki Rachel.
/ Rachel szemszöge/
Nem tudom, miért pont William –mel raktak össze. Jobban
szerettem volna Mirandával beszélni, hogy kifaggassam a báli estéről. Will
szobáját kékkel festettük ki.
- Festettél már szobát valaha?
- Igazából még nem. Csak rajzon szoktam festeni, már amikor még volt- feleltem és közben megmutatta, hogy csináljam, úgy hogy ne kenjem össze magam. Próbáltam úgy csinálni, de nem sok sikerrel. Will elkezdet nevetni mikor rám nézett.
- Mi az? Most min nevetsz? Valamit nem jól csináltam? –kérdeztem ijedten.
- Nem, de gyere velem –mondta még mindig mosolyogva. Bementünk a fürdőszobába és a tükör elé állított.
- Te jó ég. Úgy ez lejön?
- Persze. Majd én lemosom –és elkezdte letörölni hígítóval majd jól megmosta és megtörölte az arcomat. Belenézett a szemembe és én elvesztem azokban a gyönyörű kék szemeiben. A másik pillanatban már ajkai az enyémre tapadtak és hevesre csókoltuk egymást. Kiszakadtam az öleléséből és kiszaladtam a fürdőből.
- Míra, sajnálom, de nekem mennem kell, majd még beszélünk –szóltam be barátnőmnek. Kár, hogy nem kocsival jöttem, de nem is érdekelt csak rohantam hazafelé.
- Festettél már szobát valaha?
- Igazából még nem. Csak rajzon szoktam festeni, már amikor még volt- feleltem és közben megmutatta, hogy csináljam, úgy hogy ne kenjem össze magam. Próbáltam úgy csinálni, de nem sok sikerrel. Will elkezdet nevetni mikor rám nézett.
- Mi az? Most min nevetsz? Valamit nem jól csináltam? –kérdeztem ijedten.
- Nem, de gyere velem –mondta még mindig mosolyogva. Bementünk a fürdőszobába és a tükör elé állított.
- Te jó ég. Úgy ez lejön?
- Persze. Majd én lemosom –és elkezdte letörölni hígítóval majd jól megmosta és megtörölte az arcomat. Belenézett a szemembe és én elvesztem azokban a gyönyörű kék szemeiben. A másik pillanatban már ajkai az enyémre tapadtak és hevesre csókoltuk egymást. Kiszakadtam az öleléséből és kiszaladtam a fürdőből.
- Míra, sajnálom, de nekem mennem kell, majd még beszélünk –szóltam be barátnőmnek. Kár, hogy nem kocsival jöttem, de nem is érdekelt csak rohantam hazafelé.
6. fejezet
/Míra szemszöge/
- Míra, sajnálom, de nekem mennem kell, majd még beszélünk –hallottam Rachel hangját amint leszalad a lépcsőn, és becsapja maga mögött az ajtót.
- Vajon mi történt? –nézek kérdőn Adam –re.
- Nem tudom –felelte vállat vonva. Azután fél órára már be is fejeztük a szobám festését.
- Kicsit sötét lett, nem?
- Ááá, nekem ez tökéletes. Köszönöm, hogy segítettél –mondtam nyakába ugorva és elhalmoztam puszikkal az arcát.
- Szívesen, hiszen a legjobb barátom vagy.
- Kérsz valamit enni?
- Nem köszi. Igazából mennem kell, mert van pár dolgom még.
- Hát, jó. Jövő héten, szombaton átjöhetnétek és megnéznénk egy filmet. Nah mit szólsz hozzá?
- Jó ötlet, felavatnánk a szobádat.
- akkor ezt megbeszéltük, majd beszélek Rach-csel is.
- Oké, na de én már tényleg megyek. Szia.
- Rendben. Akkor majd holnap suliban. Szia –köszöntem el és már rohantam fel Williamhez, hogy meg tudjam miért ment el barátnőm.
- William, te biztos tudod az okát, hogy miért ment el Rachel.
- Nem tudom. Nem mondott semmit csak azt, hogy valami dolga van és elment.
- Hát ezek szerint nem szedek ki belőled ki semmit.
- Nincs, amit ki tudnál szedni.
- Nah jól van, hagylak. Szia –mondtam és kimentem a szobájából, lementem a nappaliba, kezembe fogtam a telefont és felhívtam Rachel –t. Kicsöngött, de soha nem vette fel. Vajon mit csinál? Aggódom érte.
Délután Will segített bepakolni a szobámba, hármunknak kicsit nehezen ment mind három szobába bepakolni, de azért megoldottuk. Este már csak arra volt erőm, hogy összepakoljak holnapra és letussoljak. Ezek után bedőltem a kényelmes kis ágyamba és hamar álomba szenderültem.
Reggel telefoncsörgésre ébredek, de nem az ébresztőre, hanem hogy valaki hív.
- Igen? –szólok bele álmos hangon.
- Szia, kicsim. Bocsi, hogy ilyen korán zargatlak.
- Jaj, Oli. Annyira hiányoztál. Mikor értél haza? –vidult fel rögtön a hangom, amint meghallottam az övét.
- Hát körülbelül egy órakor, ezért nem akartalak hívni akkor. De arra gondoltam, hogy elmegyek érted és mehetnénk együtt suliba.
- Benne vagyok –mondom még vidámabb hangon. De amúgy mennyi az idő és mikorra érsz ide?
- Hét óra van, és már itt vagyok.
- De gonosz vagy! Szólhattál volna előbb is kinyomtam a telefont és gyorsan felöltöztem. Leszaladtam a konyhába elraktam a kajámat, amit anya készített, de mielőtt elmentem volna felkiabáltam tesómnak. –Will! Elmentem.
Nem vártam meg, amíg válaszol, ami persze megint csak dörmögés lett volna, hogy miért ébresztem fel ilyen korán. Siettem ki Oliverhez, hogy újra ölelhessem és csókolhassam őt.
- Szia! –pattantam be a kocsiba és egy hosszú, forró csókban részesítettem.
- Hmm, lehet, többször kellene elutaznom –nyalt meg a száját.
- Azt nem engedem, olyan furcsa volt nélküled –mondtam, amíg elindította a kocsit és a suli felé vettük az irányt. Leparkolt a szokott helyén és megláttam Rachel –t az ajtóban. – Ha nem haragszol, valami fontosról kell beszélnem Rachel –lel –mondtam és gyors puszit adtam a szájára és Rach felé vettem az utamat.
/Rachel szemszöge/
Otthon bedőltem az ágyba és csak járattam az agyam. Miért csinálta ezt Will? Hiszen egyetemista, és egyetemisták nem hiszem, hogy olyan középiskolás kis fruskákkal akarnak járni, mint én. Ezen gondolkodtam végig, hogy vajon mi tetszik neki rajtam. Elsoroltam magamban az ő tulajdonságait és rájöttem, hogy talán nekem is tetszik. Aztán lassacskán elnyomott az álom. Azt hiszem vágyaimnak pont megfelelő volt. Egy gyönyörű tengerparton sétálok egy fiúval, aki nem más, mint Will. Telefoncsörgésre ébredek. Miranda az. Tuti arra kíváncsi, hogy mi történt, amiért el kellett jönnöm. Nem volt kedvem felvenni, inkább visszafeküdtem aludni. Arra keltem fel, hogy valaki bejött a szobámba.
- Jaj, kicsim sajnálom, nem tudtam, hogy alszol. Csak szólni akartam, hogy kész a vacsora.
- Semmi baj, már épp itt az ideje, hogy fel kelljek. Mindjárt megyek.
Csendben lesétáltam az étkezőbe és leültem a megszokott helyemre. Már meg volt terítve, nekem már nem kellett semmit sem csinálnom.
- És jól szórakoztatok Miranda –nál? –érdeklődött apu, de miért kellet felhozni ezt a témát? Semmi kedvem sem volt erről beszélni.
- Elég hamar végeztünk, de nagyon jó volt –mondtam, hogy még véletlenül se gyanítsák, hogy valami nem stimmel. Gyorsan megettem a vacsorámat, felmentem a szobámba. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Bekapcsoltam a zenét, összepakoltam a táskámat és elmentem tusolni. Visszaérve ledobáltam a ruháimat a székre/mert ahhoz képest, hogy lány vagyok kicsit rendetlen a szobám, de én így találok meg mindent/bebújtam a takaró alá és egy kis ideig még zenét hallgattam.
Hétfőn kicsit korábban indultam a suliba, mert már nem tudtam tovább aludni. Az ajtó előtt megálltam és vártam, hogy Miranda is befusson. Hét óra húsz körül már bent is volt, a parkolóban, azon belül pedig Oli kocsijában ült. Mikor jött vissza és egyáltalán miért kellett elmennie? Egy csomó megválaszolatlan kérdés van a srác körül. De nem érdekel, ha ő boldog vele. Biztos ő is örülne, hogy ha engem boldognak látna, de akkor is ha ezt úgy érem el, hogy a bátyával járok? Miranda még mondott valamit Oliver –nek mielőtt kipattant a kocsiból és felém indult.
- Szia, drága! Aggódtam miattad, azt hittem valami nagy baj történt és ezért mentél haza. Fel sem vetted a telefont.
- Sajnálom, csak kicsit rosszul éreztem magam és elaludtam, ezért nem vettem fel. Amúgy Oli mikor jött meg? –érdeklődtem.
- Hajnali egy körül. De gyere, menjünk még mielőtt el nem késünk az óráról –húzott maga után barátosném. Még láttam, ahogy Oli követ minket, de egy pillanatra elfordítottam a fejem Míra felé és visszanéztem, már el is tűnt. Ki ez a srác?
- Míra, sajnálom, de nekem mennem kell, majd még beszélünk –hallottam Rachel hangját amint leszalad a lépcsőn, és becsapja maga mögött az ajtót.
- Vajon mi történt? –nézek kérdőn Adam –re.
- Nem tudom –felelte vállat vonva. Azután fél órára már be is fejeztük a szobám festését.
- Kicsit sötét lett, nem?
- Ááá, nekem ez tökéletes. Köszönöm, hogy segítettél –mondtam nyakába ugorva és elhalmoztam puszikkal az arcát.
- Szívesen, hiszen a legjobb barátom vagy.
- Kérsz valamit enni?
- Nem köszi. Igazából mennem kell, mert van pár dolgom még.
- Hát, jó. Jövő héten, szombaton átjöhetnétek és megnéznénk egy filmet. Nah mit szólsz hozzá?
- Jó ötlet, felavatnánk a szobádat.
- akkor ezt megbeszéltük, majd beszélek Rach-csel is.
- Oké, na de én már tényleg megyek. Szia.
- Rendben. Akkor majd holnap suliban. Szia –köszöntem el és már rohantam fel Williamhez, hogy meg tudjam miért ment el barátnőm.
- William, te biztos tudod az okát, hogy miért ment el Rachel.
- Nem tudom. Nem mondott semmit csak azt, hogy valami dolga van és elment.
- Hát ezek szerint nem szedek ki belőled ki semmit.
- Nincs, amit ki tudnál szedni.
- Nah jól van, hagylak. Szia –mondtam és kimentem a szobájából, lementem a nappaliba, kezembe fogtam a telefont és felhívtam Rachel –t. Kicsöngött, de soha nem vette fel. Vajon mit csinál? Aggódom érte.
Délután Will segített bepakolni a szobámba, hármunknak kicsit nehezen ment mind három szobába bepakolni, de azért megoldottuk. Este már csak arra volt erőm, hogy összepakoljak holnapra és letussoljak. Ezek után bedőltem a kényelmes kis ágyamba és hamar álomba szenderültem.
Reggel telefoncsörgésre ébredek, de nem az ébresztőre, hanem hogy valaki hív.
- Igen? –szólok bele álmos hangon.
- Szia, kicsim. Bocsi, hogy ilyen korán zargatlak.
- Jaj, Oli. Annyira hiányoztál. Mikor értél haza? –vidult fel rögtön a hangom, amint meghallottam az övét.
- Hát körülbelül egy órakor, ezért nem akartalak hívni akkor. De arra gondoltam, hogy elmegyek érted és mehetnénk együtt suliba.
- Benne vagyok –mondom még vidámabb hangon. De amúgy mennyi az idő és mikorra érsz ide?
- Hét óra van, és már itt vagyok.
- De gonosz vagy! Szólhattál volna előbb is kinyomtam a telefont és gyorsan felöltöztem. Leszaladtam a konyhába elraktam a kajámat, amit anya készített, de mielőtt elmentem volna felkiabáltam tesómnak. –Will! Elmentem.
Nem vártam meg, amíg válaszol, ami persze megint csak dörmögés lett volna, hogy miért ébresztem fel ilyen korán. Siettem ki Oliverhez, hogy újra ölelhessem és csókolhassam őt.
- Szia! –pattantam be a kocsiba és egy hosszú, forró csókban részesítettem.
- Hmm, lehet, többször kellene elutaznom –nyalt meg a száját.
- Azt nem engedem, olyan furcsa volt nélküled –mondtam, amíg elindította a kocsit és a suli felé vettük az irányt. Leparkolt a szokott helyén és megláttam Rachel –t az ajtóban. – Ha nem haragszol, valami fontosról kell beszélnem Rachel –lel –mondtam és gyors puszit adtam a szájára és Rach felé vettem az utamat.
/Rachel szemszöge/
Otthon bedőltem az ágyba és csak járattam az agyam. Miért csinálta ezt Will? Hiszen egyetemista, és egyetemisták nem hiszem, hogy olyan középiskolás kis fruskákkal akarnak járni, mint én. Ezen gondolkodtam végig, hogy vajon mi tetszik neki rajtam. Elsoroltam magamban az ő tulajdonságait és rájöttem, hogy talán nekem is tetszik. Aztán lassacskán elnyomott az álom. Azt hiszem vágyaimnak pont megfelelő volt. Egy gyönyörű tengerparton sétálok egy fiúval, aki nem más, mint Will. Telefoncsörgésre ébredek. Miranda az. Tuti arra kíváncsi, hogy mi történt, amiért el kellett jönnöm. Nem volt kedvem felvenni, inkább visszafeküdtem aludni. Arra keltem fel, hogy valaki bejött a szobámba.
- Jaj, kicsim sajnálom, nem tudtam, hogy alszol. Csak szólni akartam, hogy kész a vacsora.
- Semmi baj, már épp itt az ideje, hogy fel kelljek. Mindjárt megyek.
Csendben lesétáltam az étkezőbe és leültem a megszokott helyemre. Már meg volt terítve, nekem már nem kellett semmit sem csinálnom.
- És jól szórakoztatok Miranda –nál? –érdeklődött apu, de miért kellet felhozni ezt a témát? Semmi kedvem sem volt erről beszélni.
- Elég hamar végeztünk, de nagyon jó volt –mondtam, hogy még véletlenül se gyanítsák, hogy valami nem stimmel. Gyorsan megettem a vacsorámat, felmentem a szobámba. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Bekapcsoltam a zenét, összepakoltam a táskámat és elmentem tusolni. Visszaérve ledobáltam a ruháimat a székre/mert ahhoz képest, hogy lány vagyok kicsit rendetlen a szobám, de én így találok meg mindent/bebújtam a takaró alá és egy kis ideig még zenét hallgattam.
Hétfőn kicsit korábban indultam a suliba, mert már nem tudtam tovább aludni. Az ajtó előtt megálltam és vártam, hogy Miranda is befusson. Hét óra húsz körül már bent is volt, a parkolóban, azon belül pedig Oli kocsijában ült. Mikor jött vissza és egyáltalán miért kellett elmennie? Egy csomó megválaszolatlan kérdés van a srác körül. De nem érdekel, ha ő boldog vele. Biztos ő is örülne, hogy ha engem boldognak látna, de akkor is ha ezt úgy érem el, hogy a bátyával járok? Miranda még mondott valamit Oliver –nek mielőtt kipattant a kocsiból és felém indult.
- Szia, drága! Aggódtam miattad, azt hittem valami nagy baj történt és ezért mentél haza. Fel sem vetted a telefont.
- Sajnálom, csak kicsit rosszul éreztem magam és elaludtam, ezért nem vettem fel. Amúgy Oli mikor jött meg? –érdeklődtem.
- Hajnali egy körül. De gyere, menjünk még mielőtt el nem késünk az óráról –húzott maga után barátosném. Még láttam, ahogy Oli követ minket, de egy pillanatra elfordítottam a fejem Míra felé és visszanéztem, már el is tűnt. Ki ez a srác?
7. fejezet
/Míra szemszöge/
Elég gyorsan eltelt ez a nap is. Egyedül csak rajzon voltam együtt Oli-val. Hatodik óra után Rachel –lel és Adam -mel mentem haza, mert Oliver –nek beraktak egy plusz órát hetedikbe.
-Figyi, Rach. Hétvégén mit csinálsz?
-Ne tudom. Miért?
-Ad –del már lefixáltuk, hogy hétvégén megnézünk egy filmet nálunk. Jössz?
-Persze, ki nem hagynám. És tesód otthon lesz?
-Nem hiszem. Mindig elmegy szombatonként bulizni. Remélem ez most sem lesz másképp –nevettem el magam.
-És csajok mit szeretnétek megnézni? –érdeklődött Ad. Összenéztünk Rachel –lel és mosolyogtunk egymásra.
-New Moon –mondtuk ki egyszerre.
-Felejtsétek el. Ez most nem csajos est lesz, itt pasik is lesznek, semmi érzelgőst nem nézünk. Legyen, a Van Helsing, Interjú a vámpírral vagy esetleg a Sweeney Todd?
-Nem is tudom. Hozd el mindegyiket aztán, majd otthon eldöntjük –először Rachel Adam –et rakta ki és nem értettem, hogy miért. Eddig mindig engem szokott.
-Mit szeretnél mondani? –kérdeztem meg.
-Nem is tudom, hogy hol kezdjem.
-Kezd el az elejéről, tudod, nekem mindent elmondhatsz.
/ Rachel szemszöge/
-Nem is tudom, hogy hol kezdjem –haboztam egy kicsit, de tényleg fogalmam sem volt, hogyan mondjam el neki.
-Kezd el az elejéről, tudod, nekem mindent elmondhatsz –tudtam, hogy hihetek neki.
-Tetszik a bátyád –vágtam bele a közepébe.
-Komolyan? –nézett rám döbbenten. –Én eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy te és Adam járni fogtok. De ez ég jobb –lelkendezett barátnőm és a nyakamba ugrott.
-Te jó ég! Komolyan azt hitted? – néztem már én is csodálkozva. – Jó nem mintha nem nézne ki jól. mert igenis jó pasi, de nekem csak barátként fontos. És igazat megvallva a tesód jobban bejön –pirultam el.
-Ez annyira király! De ha most nem haragszol mennem kell, mert temérdek házink van.
-Jó, hogy mondod. Szia.
-Szia –szállt ki és már csukta is be az ajtót.
-Reggel jöjjek érted? –szóltam utána.
-Még nem tudom, majd telefonálok.
-Rendben. Szia –és már el is hajtottam. Haza érve ledobtam a táskámat a szobába, bekapcsoltam a gépet, átöltöztem és neki álltam tanulni.
/Míra szemszöge/
Ezt nehéz elhinnem a legjobb barátnőm az én bátyámba szerelmes. És mi lesz akkor, amikor ezt Adam megtudja? Lehet tiszta depis lesz. Azt pedig nem akarjuk.
-Megjöttem –kiabáltam és felsiettem a szobámba. A táskámat az íróasztal mellé raktam, felkaptam a telefont és bepötyögtem Oli számát. Törökülésbe elhelyezkedtem az ágyamon, már megszokás mindig így telefonálok, ha a szobámban tartózkodom. Az órának már vége szóval fel kell vennie a telefont.
-Szia, kicsim.
-Szia, mit csinálsz hévégén?
-Attól függ.
-Mitől?
-Tőled.
-Hát a többiekkel úgy beszéltük meg, hogy szombaton megnézünk itt nálunk egy filmet. Van kedved hozzá?
-Ha veled lehetek, akkor van.
-Rendben, akkor ezt megbeszéltük.
-Holnap megint érted megyek, persze ha nem bánod.
-Mért bánnám? Ez butaság. Szeretek veled lenni.
-Én is.
-Megjöttem –hallottam meg anya hangját.
-Ne haragudj, de megjött anyu. Le kell tennem. Szeretlek. Szia.
-Én is szeretlek –válaszolta és már le is tette a telefont. Kezd nagyon furcsán viselkedni és kezdek kételkedni abban, hogy valóban szeret –e. Ááá. Tiszta hülye vagyok. Persze, hogy szeret, ha nem szeretne, akkor nem lenne velem. Lesétáltam a konyhába, ahol anyu éppen a vásárolt dolgokat pakolja a helyükre.
-Szia, anyu. Hogy hogy ilyen korán itthon vagy?
-El kellett intéznem pár dolgot, aztán úgy gondoltam, hogy elmegyek bevásárolni és haza is hozom. Elpakolnád a többit? Nekem még vissza kéne mennem az üzletbe.
-Persze, menj csak nyugodtan. Szia.
-Szia –mondta és két puszit adott az arcomra. Egyszer be kell ugranom a boltba, már régen jártunk ott Rachel –lel. Biztos ő is kíváncsi, hogy anyu milyen ruhákat tervezett illetve vart meg. Elpakoltam a maradékot, ami még a pulton volt és visszamentem a szobámba tanulni. A tanárok bejelentették, hogy a téli szünet előtt megírjuk a témazáró dolgozatokat, a diákok nagy örömére. De mit várjunk ez már nem általános iskola. A hét második felében mindennap írtunk legalább egy dolgozatot. A péntekünk mindig laza nap volt összesen öt órával.
-Rach nem ugrunk be anya üzletébe? -kérdeztem meg barátnőmtől, amikor mentünk a kocsi felé
-Ez egy remek ötlet, úgy is régen voltunk már bent.
Adam reggel motorral jött így most nem kellett előtte hazavinnünk őt. Rögtön el is indultunk a Fő utcára. Anyu üzlete a Miss. Ladys az utca végén volt.
-Sziasztok! –köszöntem. Mariann egyedül volt az üzletben, gondolom anyu a raktárban volt hátul.
-Sziasztok, csajok, mi járatban vagytok?
-Mivel már régen voltunk itt ezért úgy gondoltuk, hogy beugrunk.
-Nézzetek nyugodtan körül.
-Köszi –körülnéztünk. A ruhák irtó klasszak voltak. Haza mentünk és bedőltem az ágyamba és elaludtam. Másnap elég sokáig aludtam, és délután átjött Rachel is. Előkészítettünk mindent az esti filmezéshez. Nyolc körül megérkezett Adam és Oliver is. Felmentünk a szobámba és letelepedtünk az ágyamra.
-Nah, akkor melyik filmet nézzük? –érdeklődött Adam.
-Szerintem nézzük meg az Interjú a vámpírral –t –ajánlottam. – A Van Helsinget láttuk, a másik meg nem tűnik érdekesnek.
-Mindegyik vámpíros film? –kérdezte Oli.
-Kettő biztosan, mert hát a vámpíros filmek tök jók.
-Rendben.
Beraktam a DVD –t amíg a többiek elhelyezkedtek az ágyon, én Oli ölében feküdtem és úgy néztem a filmet. Két órás volt a film, de nagyon király volt.
-Ez a film annyira király volt, nem? –néztem a többiekre. – Főleg, hogy Brad Pitt is szerepelt benne, ő egy álom pasi.
-C-h –mondta Oli mögöttem.
-Nyugi, édes, nem jobb, mint te –mosolyogtam rá.
-Megnyugodtam.
-Uh… láttátok, hogy nézett ki Lestat? Amikor ott zongorázott, irtó ronda volt.
-Hát az biztos, hogy nem smárolnék vele –nevettem el magam.
-Szerintem senki sem.
-Haza kell mennem –mondta Rachel.
-Nekem is indulnom kéne.
-Te is mész Oli? –kérdeztem szomorúan, mert már tudtam rá a választ.
-Igen, sajnos nekem is mennem kell - tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Kikísértem őket és elbúcsúztam tőlük, de Oli még maradt egy kicsit.
-Szerinted léteznek vámpírok? –kérdeztem tőle.
-Minden lehetséges. De nekem tényleg mennem kell. Holnap elmehetnénk együtt valahova, na, mit szólsz hozzá?
-Remek ötlet.
-Akkor majd érted jövök. Jó éjt –és egy hosszú, édes csókot kaptam tőle.
-Jó éjt –suttogtam. Miután elment elmentem letusolni és bebújtam a takaró alá. Lassan nagyon lassan ért csak el az álom, amíg a kedvenc számomat hallgattam.
Elég gyorsan eltelt ez a nap is. Egyedül csak rajzon voltam együtt Oli-val. Hatodik óra után Rachel –lel és Adam -mel mentem haza, mert Oliver –nek beraktak egy plusz órát hetedikbe.
-Figyi, Rach. Hétvégén mit csinálsz?
-Ne tudom. Miért?
-Ad –del már lefixáltuk, hogy hétvégén megnézünk egy filmet nálunk. Jössz?
-Persze, ki nem hagynám. És tesód otthon lesz?
-Nem hiszem. Mindig elmegy szombatonként bulizni. Remélem ez most sem lesz másképp –nevettem el magam.
-És csajok mit szeretnétek megnézni? –érdeklődött Ad. Összenéztünk Rachel –lel és mosolyogtunk egymásra.
-New Moon –mondtuk ki egyszerre.
-Felejtsétek el. Ez most nem csajos est lesz, itt pasik is lesznek, semmi érzelgőst nem nézünk. Legyen, a Van Helsing, Interjú a vámpírral vagy esetleg a Sweeney Todd?
-Nem is tudom. Hozd el mindegyiket aztán, majd otthon eldöntjük –először Rachel Adam –et rakta ki és nem értettem, hogy miért. Eddig mindig engem szokott.
-Mit szeretnél mondani? –kérdeztem meg.
-Nem is tudom, hogy hol kezdjem.
-Kezd el az elejéről, tudod, nekem mindent elmondhatsz.
/ Rachel szemszöge/
-Nem is tudom, hogy hol kezdjem –haboztam egy kicsit, de tényleg fogalmam sem volt, hogyan mondjam el neki.
-Kezd el az elejéről, tudod, nekem mindent elmondhatsz –tudtam, hogy hihetek neki.
-Tetszik a bátyád –vágtam bele a közepébe.
-Komolyan? –nézett rám döbbenten. –Én eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy te és Adam járni fogtok. De ez ég jobb –lelkendezett barátnőm és a nyakamba ugrott.
-Te jó ég! Komolyan azt hitted? – néztem már én is csodálkozva. – Jó nem mintha nem nézne ki jól. mert igenis jó pasi, de nekem csak barátként fontos. És igazat megvallva a tesód jobban bejön –pirultam el.
-Ez annyira király! De ha most nem haragszol mennem kell, mert temérdek házink van.
-Jó, hogy mondod. Szia.
-Szia –szállt ki és már csukta is be az ajtót.
-Reggel jöjjek érted? –szóltam utána.
-Még nem tudom, majd telefonálok.
-Rendben. Szia –és már el is hajtottam. Haza érve ledobtam a táskámat a szobába, bekapcsoltam a gépet, átöltöztem és neki álltam tanulni.
/Míra szemszöge/
Ezt nehéz elhinnem a legjobb barátnőm az én bátyámba szerelmes. És mi lesz akkor, amikor ezt Adam megtudja? Lehet tiszta depis lesz. Azt pedig nem akarjuk.
-Megjöttem –kiabáltam és felsiettem a szobámba. A táskámat az íróasztal mellé raktam, felkaptam a telefont és bepötyögtem Oli számát. Törökülésbe elhelyezkedtem az ágyamon, már megszokás mindig így telefonálok, ha a szobámban tartózkodom. Az órának már vége szóval fel kell vennie a telefont.
-Szia, kicsim.
-Szia, mit csinálsz hévégén?
-Attól függ.
-Mitől?
-Tőled.
-Hát a többiekkel úgy beszéltük meg, hogy szombaton megnézünk itt nálunk egy filmet. Van kedved hozzá?
-Ha veled lehetek, akkor van.
-Rendben, akkor ezt megbeszéltük.
-Holnap megint érted megyek, persze ha nem bánod.
-Mért bánnám? Ez butaság. Szeretek veled lenni.
-Én is.
-Megjöttem –hallottam meg anya hangját.
-Ne haragudj, de megjött anyu. Le kell tennem. Szeretlek. Szia.
-Én is szeretlek –válaszolta és már le is tette a telefont. Kezd nagyon furcsán viselkedni és kezdek kételkedni abban, hogy valóban szeret –e. Ááá. Tiszta hülye vagyok. Persze, hogy szeret, ha nem szeretne, akkor nem lenne velem. Lesétáltam a konyhába, ahol anyu éppen a vásárolt dolgokat pakolja a helyükre.
-Szia, anyu. Hogy hogy ilyen korán itthon vagy?
-El kellett intéznem pár dolgot, aztán úgy gondoltam, hogy elmegyek bevásárolni és haza is hozom. Elpakolnád a többit? Nekem még vissza kéne mennem az üzletbe.
-Persze, menj csak nyugodtan. Szia.
-Szia –mondta és két puszit adott az arcomra. Egyszer be kell ugranom a boltba, már régen jártunk ott Rachel –lel. Biztos ő is kíváncsi, hogy anyu milyen ruhákat tervezett illetve vart meg. Elpakoltam a maradékot, ami még a pulton volt és visszamentem a szobámba tanulni. A tanárok bejelentették, hogy a téli szünet előtt megírjuk a témazáró dolgozatokat, a diákok nagy örömére. De mit várjunk ez már nem általános iskola. A hét második felében mindennap írtunk legalább egy dolgozatot. A péntekünk mindig laza nap volt összesen öt órával.
-Rach nem ugrunk be anya üzletébe? -kérdeztem meg barátnőmtől, amikor mentünk a kocsi felé
-Ez egy remek ötlet, úgy is régen voltunk már bent.
Adam reggel motorral jött így most nem kellett előtte hazavinnünk őt. Rögtön el is indultunk a Fő utcára. Anyu üzlete a Miss. Ladys az utca végén volt.
-Sziasztok! –köszöntem. Mariann egyedül volt az üzletben, gondolom anyu a raktárban volt hátul.
-Sziasztok, csajok, mi járatban vagytok?
-Mivel már régen voltunk itt ezért úgy gondoltuk, hogy beugrunk.
-Nézzetek nyugodtan körül.
-Köszi –körülnéztünk. A ruhák irtó klasszak voltak. Haza mentünk és bedőltem az ágyamba és elaludtam. Másnap elég sokáig aludtam, és délután átjött Rachel is. Előkészítettünk mindent az esti filmezéshez. Nyolc körül megérkezett Adam és Oliver is. Felmentünk a szobámba és letelepedtünk az ágyamra.
-Nah, akkor melyik filmet nézzük? –érdeklődött Adam.
-Szerintem nézzük meg az Interjú a vámpírral –t –ajánlottam. – A Van Helsinget láttuk, a másik meg nem tűnik érdekesnek.
-Mindegyik vámpíros film? –kérdezte Oli.
-Kettő biztosan, mert hát a vámpíros filmek tök jók.
-Rendben.
Beraktam a DVD –t amíg a többiek elhelyezkedtek az ágyon, én Oli ölében feküdtem és úgy néztem a filmet. Két órás volt a film, de nagyon király volt.
-Ez a film annyira király volt, nem? –néztem a többiekre. – Főleg, hogy Brad Pitt is szerepelt benne, ő egy álom pasi.
-C-h –mondta Oli mögöttem.
-Nyugi, édes, nem jobb, mint te –mosolyogtam rá.
-Megnyugodtam.
-Uh… láttátok, hogy nézett ki Lestat? Amikor ott zongorázott, irtó ronda volt.
-Hát az biztos, hogy nem smárolnék vele –nevettem el magam.
-Szerintem senki sem.
-Haza kell mennem –mondta Rachel.
-Nekem is indulnom kéne.
-Te is mész Oli? –kérdeztem szomorúan, mert már tudtam rá a választ.
-Igen, sajnos nekem is mennem kell - tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Kikísértem őket és elbúcsúztam tőlük, de Oli még maradt egy kicsit.
-Szerinted léteznek vámpírok? –kérdeztem tőle.
-Minden lehetséges. De nekem tényleg mennem kell. Holnap elmehetnénk együtt valahova, na, mit szólsz hozzá?
-Remek ötlet.
-Akkor majd érted jövök. Jó éjt –és egy hosszú, édes csókot kaptam tőle.
-Jó éjt –suttogtam. Miután elment elmentem letusolni és bebújtam a takaró alá. Lassan nagyon lassan ért csak el az álom, amíg a kedvenc számomat hallgattam.
8. fejezet
Hajnalban furcsa hangokra ébredtem fel. Az ágyam előtt állt,
pont velem szemben. Lassan felkeltem az ágyból és közelítettem felé.
-Miért vagy itt? Mikor és hogyan jöttél be? –kérdeztem tőle, de nem kaptam választ tőle. Torkából hangos morgás tört fel és a holdfényben megcsillantak szemfogai. Szája sarkában vércseppek csillogtak, nem bírtam tovább egy helyben állni. Futásnak eredtem.
-Anya, anya! –kiabáltam, amikor a szobájába futottam. Hiába ráztam, se hogy sem akart felébredni. Nyakán két apró folt volt, amiből kis vérpatak folyt. Most vettem észre, hogy arca sápadt és a szív sem dobog.
-Jaj, anya –zokogtam fel. Kivágódott az ajtó és újra felém közeledett. Botladozva szaladtam bátyámhoz. berontottam a szobába, de a látvány itt is ugyanaz volt. Nyakán két kis pont, amiből folyik a vér, de lehetet látni, hogy ő küzdött. A vállánál a ruha tiszta vér volt. Sírva rogytam le mellé. Zokogtam, hogy egy este alatt elvesztettem a családomat. Lépteket hallottam, de már nem volt erőm menekülni. Egyre közeledett felém, míg nem volt közvetlen mellettem. Felhúzott magához és kénytelen voltam a szemébe nézni. Mennyire szerettem azt a tekintetet, ami most vérre vágyott és idegen volt számomra.
-Miért csináltad? Azt hittem szeretsz –mondtam hangosabb zokogásba törve.
-Szeretlek is –ennyit mondott és ajkait már a nyakamon éreztem, ahogy éles fogait a bőrömbe mélyeszti.
Reggel vörös szemekkel ébredtem. Tisztán emlékeztem az álmomra és megrémített. Kisétáltam a fürdőbe és alaposan megmostam az arcomat. Ez nem volt elég, még mindig az álom hatása alatt voltam. Remegtem. Visszamentem a szobámba tiszta ruháért, hogy a zuhanyzás után kicsit felfrissüljek. Lementem reggelizni. A müzlim már a megszokott helyén várta, hogy elfogyasszam. Anya mivel nem volt itthon gondolom boltba ment, vagy az üzletbe. Visszamentem szobába és bekapcsoltam a gépet. Amíg csináltam a házit, addig figyeltem, hogy kik lépnek fel msn –re. Vártam, hogy Oli fellépjen és közöljem vele, hogy kicsit rosszul érzem magam ahhoz, hogy ma elmenjünk valahova. Miután beléptem rám is írt valaki. Oli volt, még hajnali kettőkor írta, hogy ma nem ér rá, de hétfőn értem jön és elvisz az iskolába. Valami miatt mindig lemondja a randit, vagy éppen el kell mennie. Mondjuk most én is le akartam mondani, de ez lett volna az első alkalom. Elővettem az olasz füzetem és rájöttem, hogy holnap abból is dolgozatot írunk. Will –lel kicsit kéne gyakorolnom. Félre raktam a füzetet és neki álltam a többinek. Tizenegykor gyomrom korgása figyelmeztetett arra, hogy ennem is kéne. Elkészítettem magamnak egy szendvicset és visszamentem a szobába. Bekapcsoltam egy kis zenét és az ágyamra dőltem. Eszembe jutott Rachel és a bátyám. Vele is beszélnem kellene. Felpattantam és William szobája felé vettem az irányt. Kopogtam.
-Will! Nyisd ki –kiabáltam, mert tudtam, hogy mindig bezárkózik a szobájába.
-Mit akarsz? –nyitott ajtót álmosan.
-Tetszik neked valaki –jelentettem ki.
-Te ezt honnan veszed?
-Csak tudom. Én tudok neked segíteni, de cserébe neked is kell nekem.
-Rendben. Mondjad.
-Áthívom Rachel –t, te pedig bent maradsz a szobában és nem mozdulsz.
-És most miben segítettél? Ezt én is meg tudnám csinálni.
-De kívülről nem tudnád becsukni az ajtót, mint én –mosolyogtam rá.
Rachel pár órán belül át is jött, mert segítenie kellett matekból.
-Köszi, drága, hogy átjöttél.
-Semmiség, nekem is kell a segítséged olaszból.
-Gyere. Will szobájában vannak a könyvek.
-Will szobájában?
-Nyugi, most épp nem tartózkodik ott –legalább is neked így kell tudnod –folytattam magamban. Bevezettem Rach –t a szobába.
-Maradj itt –utasítottam. –Még hozok át pár könyvet –becsuktam az ajtót és kulcsra zártam.
/Rachel szemszöge/
Hallottam, ahogy a zár kattan és Míra elfordítja a kulcsot.
-Hé, ezt miért csináltad?- szaladtam az ajtóhoz.
-Azért, hogy beszélhessünk –válaszolta egy hang a hátam mögött. Will volt az. Ledermedtem, nem mozdultam az ajtó mellől. – Nem ülsz le? Sokkal kényelmesebb ülve beszélgetni.
Igaza volt. Már most fájt a lábam. Elindultam az ágy felé, de messze ültem tőle, az ágy másik felére.
-Miről szeretnél beszélni? –kérdeztem, nem mintha nem tudtam volna.
-Arról, ami múltkor köztünk történt.
-Nem történt semmi –válaszoltam.
-Ez nem igaz, te is tudod. Mindennap gondolok arra a csókra. Te nem? –kérdezte és csalódni fog, ha nemet felelek, de akkor hazudnék. Mert igenis gondoltam a csókunkra. Ajkait az enyémen érezni, édes csók volt. Még mennyire édes. Szerettem volna újra érezni. Will –lel minden tökéletes lenne, de mi van ha ez miatt elhanyagolom Mírát és a többieket?
-Rachel, kérlek, válaszolj- hozott vissza az elmélkedésből William.
-Én is. Nem tudom elfelejteni –feleltem a kérdésére. Közelebb jött, arcomat kezei közé fogta és ugyan úgy csókolt meg, mint akkor. Karjaimat nyaka köré fogtam és felhúztam magam az ágyra. Zihálva engedtem el ajkait, de szükségem volt levegőre. Homlokának dőltem és próbáltam egyenletesen lélegezni.
-Mit csinálsz jövő hétvégén?
-Miért?
-Én kérdeztem előbb.
-Attól függ.
-Mégis mitől?
-Attól, hogy terveztél –e valamit.
-Kezdesz kiismerni –mosolygott. –És arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt valahova.
-Vagyis randi? –néztem rá kérdően.
-Igen –felelte egyszerűen. Beszélgetésünket kopogtatás zavarta meg. Mírának megígértem, hogy segítek neki matekból és ő is segít nekem olaszból.
-Hanem haragszotok, akkor bemegyek, bár ha haragszotok, akkor is –nevetett fel. Kinyitotta az ajtót és besétált rajta. – Will most elrabolom a barátnőmet, mert az egy dolog, hogy megcsináltam a matek házit, attól még neki is tanulnia kell olaszt.
-Te meg tudtad csinálni a matekot? –néztem rá csodálkozva.
-Persze, hogy meg tudtam. Semmi nehéz nem volt benne.
-Akkor csak azért hívtál át, hogy bezárj ide?
/Miranda szemszöge/
-Akkor csak azért hívtál át, hogy bezárj ide? –láttam a szemében a haragot, de tudtam, hogy nem fog nekem esni.
-Igen.
-Köszönöm –ugrott a nyakamba mosolyogva.
-Rendben, rendben, de menjünk tanulni. Szia, Will –mondtam és kihúztam onnan Rachel –t.
A maradék időt olasz tanulással töltöttük, amíg Rach –nek haza nem kellett mennie. Nem akart itt vacsorázni, ezért rögtön haza ment. Anya a délután folyamán hazaért és készített vacsorát nekünk. Mexikói csirkét. Will és apa kedvencét. William végzet és elment letusolni. Miután végzet én is elmentem és utána bementem hozzá, hogy most ő segítsen nekem.
-Miért vagy itt? Mikor és hogyan jöttél be? –kérdeztem tőle, de nem kaptam választ tőle. Torkából hangos morgás tört fel és a holdfényben megcsillantak szemfogai. Szája sarkában vércseppek csillogtak, nem bírtam tovább egy helyben állni. Futásnak eredtem.
-Anya, anya! –kiabáltam, amikor a szobájába futottam. Hiába ráztam, se hogy sem akart felébredni. Nyakán két apró folt volt, amiből kis vérpatak folyt. Most vettem észre, hogy arca sápadt és a szív sem dobog.
-Jaj, anya –zokogtam fel. Kivágódott az ajtó és újra felém közeledett. Botladozva szaladtam bátyámhoz. berontottam a szobába, de a látvány itt is ugyanaz volt. Nyakán két kis pont, amiből folyik a vér, de lehetet látni, hogy ő küzdött. A vállánál a ruha tiszta vér volt. Sírva rogytam le mellé. Zokogtam, hogy egy este alatt elvesztettem a családomat. Lépteket hallottam, de már nem volt erőm menekülni. Egyre közeledett felém, míg nem volt közvetlen mellettem. Felhúzott magához és kénytelen voltam a szemébe nézni. Mennyire szerettem azt a tekintetet, ami most vérre vágyott és idegen volt számomra.
-Miért csináltad? Azt hittem szeretsz –mondtam hangosabb zokogásba törve.
-Szeretlek is –ennyit mondott és ajkait már a nyakamon éreztem, ahogy éles fogait a bőrömbe mélyeszti.
Reggel vörös szemekkel ébredtem. Tisztán emlékeztem az álmomra és megrémített. Kisétáltam a fürdőbe és alaposan megmostam az arcomat. Ez nem volt elég, még mindig az álom hatása alatt voltam. Remegtem. Visszamentem a szobámba tiszta ruháért, hogy a zuhanyzás után kicsit felfrissüljek. Lementem reggelizni. A müzlim már a megszokott helyén várta, hogy elfogyasszam. Anya mivel nem volt itthon gondolom boltba ment, vagy az üzletbe. Visszamentem szobába és bekapcsoltam a gépet. Amíg csináltam a házit, addig figyeltem, hogy kik lépnek fel msn –re. Vártam, hogy Oli fellépjen és közöljem vele, hogy kicsit rosszul érzem magam ahhoz, hogy ma elmenjünk valahova. Miután beléptem rám is írt valaki. Oli volt, még hajnali kettőkor írta, hogy ma nem ér rá, de hétfőn értem jön és elvisz az iskolába. Valami miatt mindig lemondja a randit, vagy éppen el kell mennie. Mondjuk most én is le akartam mondani, de ez lett volna az első alkalom. Elővettem az olasz füzetem és rájöttem, hogy holnap abból is dolgozatot írunk. Will –lel kicsit kéne gyakorolnom. Félre raktam a füzetet és neki álltam a többinek. Tizenegykor gyomrom korgása figyelmeztetett arra, hogy ennem is kéne. Elkészítettem magamnak egy szendvicset és visszamentem a szobába. Bekapcsoltam egy kis zenét és az ágyamra dőltem. Eszembe jutott Rachel és a bátyám. Vele is beszélnem kellene. Felpattantam és William szobája felé vettem az irányt. Kopogtam.
-Will! Nyisd ki –kiabáltam, mert tudtam, hogy mindig bezárkózik a szobájába.
-Mit akarsz? –nyitott ajtót álmosan.
-Tetszik neked valaki –jelentettem ki.
-Te ezt honnan veszed?
-Csak tudom. Én tudok neked segíteni, de cserébe neked is kell nekem.
-Rendben. Mondjad.
-Áthívom Rachel –t, te pedig bent maradsz a szobában és nem mozdulsz.
-És most miben segítettél? Ezt én is meg tudnám csinálni.
-De kívülről nem tudnád becsukni az ajtót, mint én –mosolyogtam rá.
Rachel pár órán belül át is jött, mert segítenie kellett matekból.
-Köszi, drága, hogy átjöttél.
-Semmiség, nekem is kell a segítséged olaszból.
-Gyere. Will szobájában vannak a könyvek.
-Will szobájában?
-Nyugi, most épp nem tartózkodik ott –legalább is neked így kell tudnod –folytattam magamban. Bevezettem Rach –t a szobába.
-Maradj itt –utasítottam. –Még hozok át pár könyvet –becsuktam az ajtót és kulcsra zártam.
/Rachel szemszöge/
Hallottam, ahogy a zár kattan és Míra elfordítja a kulcsot.
-Hé, ezt miért csináltad?- szaladtam az ajtóhoz.
-Azért, hogy beszélhessünk –válaszolta egy hang a hátam mögött. Will volt az. Ledermedtem, nem mozdultam az ajtó mellől. – Nem ülsz le? Sokkal kényelmesebb ülve beszélgetni.
Igaza volt. Már most fájt a lábam. Elindultam az ágy felé, de messze ültem tőle, az ágy másik felére.
-Miről szeretnél beszélni? –kérdeztem, nem mintha nem tudtam volna.
-Arról, ami múltkor köztünk történt.
-Nem történt semmi –válaszoltam.
-Ez nem igaz, te is tudod. Mindennap gondolok arra a csókra. Te nem? –kérdezte és csalódni fog, ha nemet felelek, de akkor hazudnék. Mert igenis gondoltam a csókunkra. Ajkait az enyémen érezni, édes csók volt. Még mennyire édes. Szerettem volna újra érezni. Will –lel minden tökéletes lenne, de mi van ha ez miatt elhanyagolom Mírát és a többieket?
-Rachel, kérlek, válaszolj- hozott vissza az elmélkedésből William.
-Én is. Nem tudom elfelejteni –feleltem a kérdésére. Közelebb jött, arcomat kezei közé fogta és ugyan úgy csókolt meg, mint akkor. Karjaimat nyaka köré fogtam és felhúztam magam az ágyra. Zihálva engedtem el ajkait, de szükségem volt levegőre. Homlokának dőltem és próbáltam egyenletesen lélegezni.
-Mit csinálsz jövő hétvégén?
-Miért?
-Én kérdeztem előbb.
-Attól függ.
-Mégis mitől?
-Attól, hogy terveztél –e valamit.
-Kezdesz kiismerni –mosolygott. –És arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt valahova.
-Vagyis randi? –néztem rá kérdően.
-Igen –felelte egyszerűen. Beszélgetésünket kopogtatás zavarta meg. Mírának megígértem, hogy segítek neki matekból és ő is segít nekem olaszból.
-Hanem haragszotok, akkor bemegyek, bár ha haragszotok, akkor is –nevetett fel. Kinyitotta az ajtót és besétált rajta. – Will most elrabolom a barátnőmet, mert az egy dolog, hogy megcsináltam a matek házit, attól még neki is tanulnia kell olaszt.
-Te meg tudtad csinálni a matekot? –néztem rá csodálkozva.
-Persze, hogy meg tudtam. Semmi nehéz nem volt benne.
-Akkor csak azért hívtál át, hogy bezárj ide?
/Miranda szemszöge/
-Akkor csak azért hívtál át, hogy bezárj ide? –láttam a szemében a haragot, de tudtam, hogy nem fog nekem esni.
-Igen.
-Köszönöm –ugrott a nyakamba mosolyogva.
-Rendben, rendben, de menjünk tanulni. Szia, Will –mondtam és kihúztam onnan Rachel –t.
A maradék időt olasz tanulással töltöttük, amíg Rach –nek haza nem kellett mennie. Nem akart itt vacsorázni, ezért rögtön haza ment. Anya a délután folyamán hazaért és készített vacsorát nekünk. Mexikói csirkét. Will és apa kedvencét. William végzet és elment letusolni. Miután végzet én is elmentem és utána bementem hozzá, hogy most ő segítsen nekem.
9. fejezet
-Will! -kopogtam be hozzá.
-Bújj be –szólt vissza bentről. Bementem. Will a gép előtt ült, gondolom épp Rachel –lel beszélt. Leültem az ágyára törökülésben és felé fordultam.
-Segítettem, most te segíts nekem.
-Mondd!
-Arra vagyok kíváncsi, hogy mikor kapom meg az erőmet és a feladatomat.
-Mért még nem kaptad meg? –nézett rám csodálkozva.
-Még nem –mondtam szomorúan, hiszen már azóta erre vágyom, mióta William megkapta az erejét. –Te mikor kaptad meg?
-Körülbelül olyan idős lehettem, mint te. De mások vagyunk. Emlékszem, hogy én is aggódtam, hogy nem fogom megkapni.
-De mégis van valami oka, hogy még nem kaptam meg, nem?
-Hát, három oka lehet.
-Mik?
-Első, hogy nem vagy még alkalmas a feladatra, de ezt kizárom. A második, hogy nem vagy annyira szerelmes. A harmadik pedig az, hogy az, akit szeretsz vámpír és a vámpírokat nem tudjuk illetve nem szabad megvédenünk.
-Mi az, hogy nem vagyok annyira szerelmes? Én igenis szeretem Oli –t! –kiabáltam vele.
-Nem arra gondoltam, hanem arra, hogy nem adtál érte semmit.
-Ezt nem értem –mondtam ki a tényt.
-Hát én, azután kaptam meg csak az erőt, miután lefeküdtem a „védencemmel”.
-Oh, értem. És mi az, hogy vámpír? Te komolyan elhiszed ezt a hülyeséget, hogy vámpírok léteznek? –nevettem fel.
-Igen, mert ha mi „védelmezők” vagy „megmentők” létezünk, akkor vámpírok is.
-És tegyük fel, hogy vámpír akkor mit kell csinálnom?
-Igazából a vámpírok is különböznek. Én még soha nem találkoztam vámpírokkal, de a szabály az, hogy meg kell halniuk.
-És, hogy derül ki az, hogy azaz illető vámpír?
-Mint mondtam le kell feküdni a „védenccel” és ha ezután sem kapod meg az erőt, akkor arra lehet következtetni, hogy vámpír. De ha ez megtörténne nálad, azonnal szólj.
-Persze, és köszi, a segítséget.
-Szívesen –felelte és én visszamentem a szobába. Bedőltem az ágyba és sírtam. Tudtam mit jelent az, amit Will mondott. De lehetséges az első magyarázat is, hogy nem vagyok még felkészülve rá. De az, hogy Oliver vámpír, ez képtelenség.
-Te jó ég! –eszembe jutott hirtelen az álmom. Nem törődtem a kopogással berohantam Will –hez. –A védelmezők megálmodhatják a jövőt vagy annak valamilyen formáját?
-Lehetséges. A védelmezőknek vannak különleges képességeik, de ez nagyon ritka. Miért?
-Csak szembe jutott ez a kérdés. Jó éjt –elköszöntem és visszamentem a szobámba. Arcomat a párnába temettem és a fejemre húztam a takarót. Féltem elaludni, mert volt egy olyan megérzésem, hogy újra rémálmaim lesznek.De mégis gyorsan elnyomott az álom. Újra Oli állt előttem, de most ajkai nem voltak pirosak a vértől, de szemfogai még mindig kiengedve voltak. Felpattantam az ágyból és Will –hez futottam.
-Will! Oliver vámpír! Mit csináljak? –kérdeztem síros hangon.
-Öld meg! -válaszolta a kérdésemre. Oli már mellettem is állt szemei csak úgy ragyogtak.
-Will, segíts! –kérleltem. – Kérlek, ne bánts édesem –zokogtam a karjaiban.
-Sajnálom –suttogta és fogait újra a nyakamba mélyesztette. Éreztem, ahogy egyre nagyobbat kortyol belőlem és a szívem hirtelen megáll. A halál ebben sem került el engem.
Megszólalt a telefonom és zihálva ébredtem fel megint. Nem volt időm letusolni, ezért csak az arcomat mostam meg alaposan. Felöltöztem. A szürke csőnacimat és egy fehér toppot vettem fel. Visszamentem a szobába a kedvenc szívecskés fülbevalómat és nyakláncomat raktam fel. Leszaladtam a konyhába. Anyu megint gondoskodott nekem mindenről, nekem csak el kellett pakolnom a táskámba. Dudáltak. Azt hittem, hogy Oliver az, de amikor kinéztem az ablakon Rachel parkolt a feljáró előtt. Felkaptam a táskám és elindultam a kocsi felé.
-Sziasztok –köszöntem barátaimnak, amíg beszálltam és a biztonsági övvel bajlódtam.
-Valami baj van Míra? Olyan zaklatottnak tűnsz.
-Semmi baj, csak rosszul aludtam az éjjel –válaszoltam. Hamar beértünk az iskolába.
A nap hamar eltelt és én végig az álom hatása alatt voltam. Ha igaz az, hogy vannak különleges képességek, akkor az álmok a valóságot tükrözik, tehát Oliver, vámpír. Megborzongtam. Akár magamban, akár hangosan mondom ki a szót, a hideg futkos tőle a hátamon. És ha az álmok a valóságot tükrözik, akkor meg fogok halni.
-Min gondolkozol ennyire? –húzott vissza Rachel a valóságba.
-Semmi mondom, csak kicsit fáradt vagyok, ez minden. Rach, be kell ugranom valahova, ezért ha nem haragszol gyalog mennék –hazudtam barátnőmnek. nem kellett sehova sem mennem csak nem volt kedvem a társasághoz.
-Ne vigyelek inkább el?
-Nem köszi, jót fog tenni egy kis séta. Na, de megyek is. Szia –és három puszit adtam az arcára.
-Reggel érted megyek. Szia –és ezzel ott hagytam őt a parkolóban.
Bekapcsoltam az mp4 –et, maxra állítottam a hangerőt és a kapucnit a fejemre húztam. Nem volt kedvem még haza érni, ezért inkább kerülő utakon mentem. A hó még nem esett, ahhoz képest, hogy már december közepe van. Nem borított semmit hófehéren. Elkezdet szakadni az eső, de én csak egy lépcsőre ültem le és figyeltem. Éreztem, hogy a ruhám teljesen átázott, de nem törődtem vele, tovább ültem kint a szakadó esőben. Gondolataim közé újra Oliver furakodott be.
Az ágyamba találtam magam, meleg takarókkal körül ölelve. Csak arra emlékszem, hogy megszédültem és elvesztettem az eszméletem. Ez után minden tiszta homály.
-Látom felébredtél –jött be William a szobámba tálcával a kezében. –Jobban vagy már?
-Kicsit fázom és fáj a fejem is.
-Még lázas vagy –mondta miután megfogta a homlokomat. –Az orvos azt mondta, hogy kiír erre a hétre. Nem kell iskolába menned. De most egyél –rakta elém a tálcát, ami tele volt finom étellel és egy nagy bögre meleg teával.
-Ezt te csináltad? –tátottam a szám.
-Miért szerinted ki? Rajtam kívül nincs itthon senki. De mielőtt neki állnál, meséld el, hogy kerültél a város déli felére?
-Hát csak sétálni akartam, mert nem volt kedvem haza jönni. És elkezdett esni az eső, én meg csak leültem arra a lépcsőre.
-Ahol én megtaláltalak. Próbáltalak telefonon elérni, amikor Rachel mondta, hogy gyalog indultál haza, de ki voltál kapcsolva.
-Csak egy kicsit egyedül akartam lenni. Ne haragudj –nem néztem a szemébe, de bűntudatom volt, hogy aggódnia kellett értem. –Ígérem, többet nem csinálok ilyet.
-Remélem is, de most már tényleg egyél és pihenj –mondta és kiment a szobából.
Egész héten itthon voltam. A legjobb barátaimon kívül senki sem jött el meglátogatni. Főleg az nem akit a legjobban vártam. Péntekre már nagyjából kilábaltam a betegségből, de az erőmet még nem nyertem vissza. A hét utolsó estéjét egyedül töltöttem, mert ugye Will és a legjobb barátnőm elmentek randizni. Örömmel töltött el, hogy sikerült összehoznom őket. Bár nekem is így sikerülne minden.
Hétfőn a saját kocsimmal mentem iskolába. Oliver nem keresett egész héten, és magáról sem adott semmi hírt. Barátaim mondták, hogy még iskolában sem volt. Hiányzott, hiába féltem, hogy az álmaim tényleg a valóságot vetítették elém. Amikor beléptem a suli kapuján megláttam szerelmemet, de egy másik lány társaságában. Kézen fogva sétáltak az iskola folyosóján és együtt nevettek valamin. Megálltak egy osztály előtt, - persze ott ahova én is megyek. Oli a lány szájára adott egy apró puszit és a saját osztályába indult. Bementem én is a terembe, szerencsére a lány a leghátsó padban foglalta el az üres helyet, amíg én a megszokott helyemre ültem, Rachel mellé. Mr. Cooper lépett be a terembe és hirtelen mindenki csöndbe lett.
-Miss. Franklin, kérem, fáradjon ki és mutatkozzon be –mondta a matek tanárunk. Ez furcsa, még állítólag senkit sem hívott ki az osztály elé, hogy mutatkozzon be.
-Sziasztok! –mondta idegesen. –Az én nevem Vanessa Franklin. Seattle –ből költöztem ide az édesanyámhoz –ennyit mondott és a tanár felé fordult.
-Köszönjük, a helyére fáradhat.
Visszasétált a helyére, és végig mért engem is közben. Az órán próbáltam a matekra figyelni, de az a kép, amikor Oli ennek a lánynak a kezét fogja és őt csókolja helyettem mindig visszakúszott elmémbe. A nap fájdalmasan lassan telt, főleg, hogy minden órám együtt volt Vanessa –val.
-Szia! –jött mosolyogva hozzám. Legszívesebben elfordultam, de nem lehetek tapintatlan.
-Szia! Te vagy az új lány. Vanessa, nem? –próbáltam mosolyogni és nem gúnyolódni.
-De igen.Te pedig?
- Én Miranda Frenlow.
-Okés. Figyelj, a segítségedet szeretném kérni. Meg tudnád mondani, hogy hol van rajzterem?
-Neked is rajzórád lesz? –néztem leesett állal. Nem hiszem el, miért kell neki is ugyanazokra az órákra járnia?
-Igen, miért neked is?
-Igen, szóval jöhetsz velem is –miért is ajánlottam fel, hiszen már most utálom ezt a csajt.
-Köszi, nagyon kedves vagy –mondta és együtt mentünk a terembe.
-Bújj be –szólt vissza bentről. Bementem. Will a gép előtt ült, gondolom épp Rachel –lel beszélt. Leültem az ágyára törökülésben és felé fordultam.
-Segítettem, most te segíts nekem.
-Mondd!
-Arra vagyok kíváncsi, hogy mikor kapom meg az erőmet és a feladatomat.
-Mért még nem kaptad meg? –nézett rám csodálkozva.
-Még nem –mondtam szomorúan, hiszen már azóta erre vágyom, mióta William megkapta az erejét. –Te mikor kaptad meg?
-Körülbelül olyan idős lehettem, mint te. De mások vagyunk. Emlékszem, hogy én is aggódtam, hogy nem fogom megkapni.
-De mégis van valami oka, hogy még nem kaptam meg, nem?
-Hát, három oka lehet.
-Mik?
-Első, hogy nem vagy még alkalmas a feladatra, de ezt kizárom. A második, hogy nem vagy annyira szerelmes. A harmadik pedig az, hogy az, akit szeretsz vámpír és a vámpírokat nem tudjuk illetve nem szabad megvédenünk.
-Mi az, hogy nem vagyok annyira szerelmes? Én igenis szeretem Oli –t! –kiabáltam vele.
-Nem arra gondoltam, hanem arra, hogy nem adtál érte semmit.
-Ezt nem értem –mondtam ki a tényt.
-Hát én, azután kaptam meg csak az erőt, miután lefeküdtem a „védencemmel”.
-Oh, értem. És mi az, hogy vámpír? Te komolyan elhiszed ezt a hülyeséget, hogy vámpírok léteznek? –nevettem fel.
-Igen, mert ha mi „védelmezők” vagy „megmentők” létezünk, akkor vámpírok is.
-És tegyük fel, hogy vámpír akkor mit kell csinálnom?
-Igazából a vámpírok is különböznek. Én még soha nem találkoztam vámpírokkal, de a szabály az, hogy meg kell halniuk.
-És, hogy derül ki az, hogy azaz illető vámpír?
-Mint mondtam le kell feküdni a „védenccel” és ha ezután sem kapod meg az erőt, akkor arra lehet következtetni, hogy vámpír. De ha ez megtörténne nálad, azonnal szólj.
-Persze, és köszi, a segítséget.
-Szívesen –felelte és én visszamentem a szobába. Bedőltem az ágyba és sírtam. Tudtam mit jelent az, amit Will mondott. De lehetséges az első magyarázat is, hogy nem vagyok még felkészülve rá. De az, hogy Oliver vámpír, ez képtelenség.
-Te jó ég! –eszembe jutott hirtelen az álmom. Nem törődtem a kopogással berohantam Will –hez. –A védelmezők megálmodhatják a jövőt vagy annak valamilyen formáját?
-Lehetséges. A védelmezőknek vannak különleges képességeik, de ez nagyon ritka. Miért?
-Csak szembe jutott ez a kérdés. Jó éjt –elköszöntem és visszamentem a szobámba. Arcomat a párnába temettem és a fejemre húztam a takarót. Féltem elaludni, mert volt egy olyan megérzésem, hogy újra rémálmaim lesznek.De mégis gyorsan elnyomott az álom. Újra Oli állt előttem, de most ajkai nem voltak pirosak a vértől, de szemfogai még mindig kiengedve voltak. Felpattantam az ágyból és Will –hez futottam.
-Will! Oliver vámpír! Mit csináljak? –kérdeztem síros hangon.
-Öld meg! -válaszolta a kérdésemre. Oli már mellettem is állt szemei csak úgy ragyogtak.
-Will, segíts! –kérleltem. – Kérlek, ne bánts édesem –zokogtam a karjaiban.
-Sajnálom –suttogta és fogait újra a nyakamba mélyesztette. Éreztem, ahogy egyre nagyobbat kortyol belőlem és a szívem hirtelen megáll. A halál ebben sem került el engem.
Megszólalt a telefonom és zihálva ébredtem fel megint. Nem volt időm letusolni, ezért csak az arcomat mostam meg alaposan. Felöltöztem. A szürke csőnacimat és egy fehér toppot vettem fel. Visszamentem a szobába a kedvenc szívecskés fülbevalómat és nyakláncomat raktam fel. Leszaladtam a konyhába. Anyu megint gondoskodott nekem mindenről, nekem csak el kellett pakolnom a táskámba. Dudáltak. Azt hittem, hogy Oliver az, de amikor kinéztem az ablakon Rachel parkolt a feljáró előtt. Felkaptam a táskám és elindultam a kocsi felé.
-Sziasztok –köszöntem barátaimnak, amíg beszálltam és a biztonsági övvel bajlódtam.
-Valami baj van Míra? Olyan zaklatottnak tűnsz.
-Semmi baj, csak rosszul aludtam az éjjel –válaszoltam. Hamar beértünk az iskolába.
A nap hamar eltelt és én végig az álom hatása alatt voltam. Ha igaz az, hogy vannak különleges képességek, akkor az álmok a valóságot tükrözik, tehát Oliver, vámpír. Megborzongtam. Akár magamban, akár hangosan mondom ki a szót, a hideg futkos tőle a hátamon. És ha az álmok a valóságot tükrözik, akkor meg fogok halni.
-Min gondolkozol ennyire? –húzott vissza Rachel a valóságba.
-Semmi mondom, csak kicsit fáradt vagyok, ez minden. Rach, be kell ugranom valahova, ezért ha nem haragszol gyalog mennék –hazudtam barátnőmnek. nem kellett sehova sem mennem csak nem volt kedvem a társasághoz.
-Ne vigyelek inkább el?
-Nem köszi, jót fog tenni egy kis séta. Na, de megyek is. Szia –és három puszit adtam az arcára.
-Reggel érted megyek. Szia –és ezzel ott hagytam őt a parkolóban.
Bekapcsoltam az mp4 –et, maxra állítottam a hangerőt és a kapucnit a fejemre húztam. Nem volt kedvem még haza érni, ezért inkább kerülő utakon mentem. A hó még nem esett, ahhoz képest, hogy már december közepe van. Nem borított semmit hófehéren. Elkezdet szakadni az eső, de én csak egy lépcsőre ültem le és figyeltem. Éreztem, hogy a ruhám teljesen átázott, de nem törődtem vele, tovább ültem kint a szakadó esőben. Gondolataim közé újra Oliver furakodott be.
Az ágyamba találtam magam, meleg takarókkal körül ölelve. Csak arra emlékszem, hogy megszédültem és elvesztettem az eszméletem. Ez után minden tiszta homály.
-Látom felébredtél –jött be William a szobámba tálcával a kezében. –Jobban vagy már?
-Kicsit fázom és fáj a fejem is.
-Még lázas vagy –mondta miután megfogta a homlokomat. –Az orvos azt mondta, hogy kiír erre a hétre. Nem kell iskolába menned. De most egyél –rakta elém a tálcát, ami tele volt finom étellel és egy nagy bögre meleg teával.
-Ezt te csináltad? –tátottam a szám.
-Miért szerinted ki? Rajtam kívül nincs itthon senki. De mielőtt neki állnál, meséld el, hogy kerültél a város déli felére?
-Hát csak sétálni akartam, mert nem volt kedvem haza jönni. És elkezdett esni az eső, én meg csak leültem arra a lépcsőre.
-Ahol én megtaláltalak. Próbáltalak telefonon elérni, amikor Rachel mondta, hogy gyalog indultál haza, de ki voltál kapcsolva.
-Csak egy kicsit egyedül akartam lenni. Ne haragudj –nem néztem a szemébe, de bűntudatom volt, hogy aggódnia kellett értem. –Ígérem, többet nem csinálok ilyet.
-Remélem is, de most már tényleg egyél és pihenj –mondta és kiment a szobából.
Egész héten itthon voltam. A legjobb barátaimon kívül senki sem jött el meglátogatni. Főleg az nem akit a legjobban vártam. Péntekre már nagyjából kilábaltam a betegségből, de az erőmet még nem nyertem vissza. A hét utolsó estéjét egyedül töltöttem, mert ugye Will és a legjobb barátnőm elmentek randizni. Örömmel töltött el, hogy sikerült összehoznom őket. Bár nekem is így sikerülne minden.
Hétfőn a saját kocsimmal mentem iskolába. Oliver nem keresett egész héten, és magáról sem adott semmi hírt. Barátaim mondták, hogy még iskolában sem volt. Hiányzott, hiába féltem, hogy az álmaim tényleg a valóságot vetítették elém. Amikor beléptem a suli kapuján megláttam szerelmemet, de egy másik lány társaságában. Kézen fogva sétáltak az iskola folyosóján és együtt nevettek valamin. Megálltak egy osztály előtt, - persze ott ahova én is megyek. Oli a lány szájára adott egy apró puszit és a saját osztályába indult. Bementem én is a terembe, szerencsére a lány a leghátsó padban foglalta el az üres helyet, amíg én a megszokott helyemre ültem, Rachel mellé. Mr. Cooper lépett be a terembe és hirtelen mindenki csöndbe lett.
-Miss. Franklin, kérem, fáradjon ki és mutatkozzon be –mondta a matek tanárunk. Ez furcsa, még állítólag senkit sem hívott ki az osztály elé, hogy mutatkozzon be.
-Sziasztok! –mondta idegesen. –Az én nevem Vanessa Franklin. Seattle –ből költöztem ide az édesanyámhoz –ennyit mondott és a tanár felé fordult.
-Köszönjük, a helyére fáradhat.
Visszasétált a helyére, és végig mért engem is közben. Az órán próbáltam a matekra figyelni, de az a kép, amikor Oli ennek a lánynak a kezét fogja és őt csókolja helyettem mindig visszakúszott elmémbe. A nap fájdalmasan lassan telt, főleg, hogy minden órám együtt volt Vanessa –val.
-Szia! –jött mosolyogva hozzám. Legszívesebben elfordultam, de nem lehetek tapintatlan.
-Szia! Te vagy az új lány. Vanessa, nem? –próbáltam mosolyogni és nem gúnyolódni.
-De igen.Te pedig?
- Én Miranda Frenlow.
-Okés. Figyelj, a segítségedet szeretném kérni. Meg tudnád mondani, hogy hol van rajzterem?
-Neked is rajzórád lesz? –néztem leesett állal. Nem hiszem el, miért kell neki is ugyanazokra az órákra járnia?
-Igen, miért neked is?
-Igen, szóval jöhetsz velem is –miért is ajánlottam fel, hiszen már most utálom ezt a csajt.
-Köszi, nagyon kedves vagy –mondta és együtt mentünk a terembe.
10. fejezet
A teremben a megszokott helyemre ültem. Nem volt padtársam,
eddig örültem ennek, de most nem. Vanessa leült a mellettem lévő üres székre.
-Remélem nem baj, hogy ideültem, de már nem volt máshol szabad hely –magyarázta.
-Semmi baj- válaszoltam közönyösen. Visszafordultam Mrs. Jenkins felé.
-Gyerekek, ma a kedvenc könyvetekből kell egy jelenetet lerajzolni és ezt osztályozni is fogom, ha most nem fejeznétek be, haza vihetitek, de péntekre mindenképpen hozzátok vissza. Aki mégsem teljesíti ezt, az gazdagabb lesz egy egyessel. Lássatok neki!
Elővettem a rajztömbömet és szépen lassan lapoztam a következő üres lapra.
-Nagyon szépen rajzolsz –mondta Vanessa, amikor a tulipánokhoz értem.
-Köszi, de biztos te is nagyon jól rajzolhatsz, ha itt vagy.
-Nem különösebben –válaszolta, és ő is kivette a tömböt és megmutatta a rajzait. Szépen rajzolt, de valami mégis rémisztő volt azokon a képen. Mindegyik egy szerelmes párt ábrázolt különböző korokban.
-De ezek igen is szépek –mondtam, miközben már vázoltam a rajzomat.
-Ha te mondod.
-Miss. Franklin, az én órámon nem illik beszélgetni és kérem, ne zavarja Frenlow kisasszonyt. Az ő munkái a legjobbak, nem szeretném, ha agy locsi-fecsi lány miatt nem sikerülne ez a rajza. De mint látom ön is tehetséges a rajzolásban, de még van mit tanulni, szóval legyen szíves a rajzzal foglalkozni.
-Mrs. Jenkins, Vanessa nem hibás, csak a rajzainkról beszélgettünk én is nem rég kezdtem el.
-Rendes magától, hogy kiáll érte, de kérem mostantól a rajzóra ne beszélgetéssel teljen.
-Igen is tanárnő.
A maradék időben nem szóltam hozzá, csak a rajz föl hajoltam és rajzoltam. Pont az utolsó simításokat végeztem, amikor kicsöngettek. Elpakoltam a felszerelésemet, táskámat a vállamra vettem és rajztömbbel a kezemben a tanári asztalhoz igyekeztem.
-Tanárnő, kérem, befejeztem a rajzot –nyújtottam át neki.
-Nem csalódtam benned Miranda –monda miközben kereste az utolsó munkámat. –Ez igazán gyönyörű lett. Melyik könyvből választottad a jelenetet? –érdeklődött.
-New Moon, amikor Bella leugrik a szikláról.
-Erre megérdemelsz egy csillagos ötöst.
-Köszönöm tanárnő.
-Ne köszönj semmit. Míra, kerüld el az új lányt. Tudom, nekem, mint tanárnak nem kéne ezt mondanom, de nem olyan min te.
-Köszönöm a tanácsot Mrs. Franklin, de ha most nem haragszik sietek a következő órára.
-Menj nyugodtan, kedvesem- és én már el is tűntem az osztályteremből. Igyekeznem kellett, mert már így is késésben voltam.
Mire beértem az osztályba a tanár még nem érkezet meg. A szokásos helyemre akartam ülni, Oliver mellé, de csalódnom kellett. Az én helyemen Vanessa ült. Rájuk sem tudtam nézni, úgy sétáltam az utolsó padba. Előpakoltam a földrajzot, és vártam, hogy végre vége legyen ennek a borzalmas napnak. A tanár nem jött be órára mi meg csak ültünk a helyünkön. Bekapcsoltam az mp4-emet és fejemre húztam a kapucnit, hogy kizárjam magamból a külvilágot. A sírás határán voltam, mert mindent láttam. Láttam, ahogy Oli őt csókolja, őt simogatja helyettem. Kicsöngettek. Szinte rohantam kifelé az osztályból a tornaterem felé, ahol a tánc lesz.
-Miért vagy ilyen szomorú? –kérdezte Adam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet.
-Apróság, semmi különleges –feleltem. Mrs. Jenkins most sem késett. Újra elölről gyakoroltuk az összes keringőt. Adam volt a párom és hát ő sem volt jobb nálam a táncparketten. Mellette minden bánatom elszállt és felváltotta az öröm. Mindenből viccet tudod csinálni, amitől jobb kedvem is lett. Az órát hamarabb befejeztük és én siettem is haza. Nem volt otthon senki még. Felsiettem a szobámba és sírva borultam az ágyamba. Nem tudtam elhinni, hogy tehette ezt velem Oliver. Azt hittem szeret, de úgy látszik még sem, csak kihasznált. Annyit sírtam, hogy a könnyeim ringattak álomba.
Hirtelen a parkolóban találtam magam. Láttam egy fiút, ahogy fegyvert ránt egy vele egykorú srácra. Meghúzta a ravaszt. De nem a srácot találta el, hanem engem.
-Míra, miért ugrottál elé? Nem! Ennek nem így kellett volna történnie –sírt a srác, aki meghúzta a ravaszt, de az arcát nem láttam. –Ha ő nem állt volna közénk, ez nem történt volna meg.
-Hagyj, békén. Már nem szeretlek. Csak őt szeretem –néztem fel annak a fiúnak az arcába, aki átölelt, és akit megmentettem. Az előttem térdelő srác csalódott volt.
-Ezt akarod biztosan? –kérdezte és mélyen reménykedet, hogy nemet mondok.
-Igen, kérlek, hagyj békén örökre –válaszoltam és a fiú elsétált mellőlem és eltűnt. Teljesítette a kérésemet. Visszafordultam a másik fiúhoz, akinek a szeme szintén könnyes volt.
-Ez mind miattam van –suttogta, úgy hogy csak én hallottam.
-Nem! Ez a végzetem. Az a dolgom, hogy megvédjem azt, akit szeretek és az Te vagy –válaszoltam, de ezután el is ájultam.
Nem volt olyan sötét, amikor felébredtem. A telefonomért nyúltam az éjjeli szekrényemre. Még csak 17:25. Nem aludtam valami sokat. Lesétáltam a konyhába, hogy igyak valamit, mert teljesen kiszáradtam. Még mindig nem ért haza senki. Visszamentem a szobámba és újra kezembe vettem a telefonomat. Öt nem fogadott hívás, mind Rachel –től. Nem olt kedvem visszahívni most, ezért inkább leültem a gép elé és bekapcsoltam. Csöngettek. Leszaladtam és ajtót nyitottam.
-Míra, azt hittem valami történt. Már ötször hívtalak és egyszer sem vetted fel és még vissza sem hívtál. Azt hittem, megint összeestél valahol az utcán.
-Semmi baj Rach, jól vagyok, csak elaludtam. Ennyi az egész.
-Rendben. Azért kerestelek, mert holnap el kéne mennem, venni magamnak pár ruhát szombatra, és arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem.
-Örömmel elkísérlek. Hova mentek Will - lel?
-Azt mondta meglepetés, ezért szeretnék új ruhát venni.
-Ok. Megtanultál már?
-Hát csak próbálkoztam vele, még van vissza pár feladat matekból.
-Hát én még nem, annak is neki kéne állnom.
-Akkor én megyek is, nem zavarlak. Holnap reggel jöjjek érted?
-Igen, ha megkérhetlek rá, nincs kedvem vezetni.
-Persze, akkor reggel jövök. Puszi, szia.
-Szia, Rachel –elköszöntem és már vissza is mentem a szobámba. Előkészítettem a könyveimet, füzeteimet és leültem tanulni.
-Szia, kicsim –köszönt anyu.
-Mindjárt megyek, csak befejezem a matekot –válaszoltam neki. Ránéztem az órára. Már hét óra. Tíz perc múlva befejeztem a házit, összepakoltam a táskámat és lementem a konyhába. –Szia, anyu –öleltem meg.
-Mi ez a nagy ölelkezés?
-Nem ölelheti meg egy lány az anyukáját szeretete jeléül?
-De igen –ölelt ő is vissza. –Ettél valamit?
-Nem, de nem is vagyok most éhes, köszi.
-Akkor, ha nem haragszol én most elmennék letusolni és utána lefekszem.
-Menj csak nyugodtan.
Miután anyu letusolt én is elmentem és mire visszaértem MSN –en is írtak. Egyik Adam volt, a másik Oli. Oli értem akart jönni reggel, de sikeresen leráztam. Adam pedig azt akarta, hogy szombaton menjek el vele ajándékot venni az anyukája születésnapjára. Az anyukája nagyon kedves, még amikor legelőször találkoztunk, már akkor mondta, hogy nyugodtan tegezhetem. Niky igazán jó fej, nem olyan merev, semmit meg nem engedő, mint a legtöbb anyuka, ezért is szeretem annyira.
-Remélem nem baj, hogy ideültem, de már nem volt máshol szabad hely –magyarázta.
-Semmi baj- válaszoltam közönyösen. Visszafordultam Mrs. Jenkins felé.
-Gyerekek, ma a kedvenc könyvetekből kell egy jelenetet lerajzolni és ezt osztályozni is fogom, ha most nem fejeznétek be, haza vihetitek, de péntekre mindenképpen hozzátok vissza. Aki mégsem teljesíti ezt, az gazdagabb lesz egy egyessel. Lássatok neki!
Elővettem a rajztömbömet és szépen lassan lapoztam a következő üres lapra.
-Nagyon szépen rajzolsz –mondta Vanessa, amikor a tulipánokhoz értem.
-Köszi, de biztos te is nagyon jól rajzolhatsz, ha itt vagy.
-Nem különösebben –válaszolta, és ő is kivette a tömböt és megmutatta a rajzait. Szépen rajzolt, de valami mégis rémisztő volt azokon a képen. Mindegyik egy szerelmes párt ábrázolt különböző korokban.
-De ezek igen is szépek –mondtam, miközben már vázoltam a rajzomat.
-Ha te mondod.
-Miss. Franklin, az én órámon nem illik beszélgetni és kérem, ne zavarja Frenlow kisasszonyt. Az ő munkái a legjobbak, nem szeretném, ha agy locsi-fecsi lány miatt nem sikerülne ez a rajza. De mint látom ön is tehetséges a rajzolásban, de még van mit tanulni, szóval legyen szíves a rajzzal foglalkozni.
-Mrs. Jenkins, Vanessa nem hibás, csak a rajzainkról beszélgettünk én is nem rég kezdtem el.
-Rendes magától, hogy kiáll érte, de kérem mostantól a rajzóra ne beszélgetéssel teljen.
-Igen is tanárnő.
A maradék időben nem szóltam hozzá, csak a rajz föl hajoltam és rajzoltam. Pont az utolsó simításokat végeztem, amikor kicsöngettek. Elpakoltam a felszerelésemet, táskámat a vállamra vettem és rajztömbbel a kezemben a tanári asztalhoz igyekeztem.
-Tanárnő, kérem, befejeztem a rajzot –nyújtottam át neki.
-Nem csalódtam benned Miranda –monda miközben kereste az utolsó munkámat. –Ez igazán gyönyörű lett. Melyik könyvből választottad a jelenetet? –érdeklődött.
-New Moon, amikor Bella leugrik a szikláról.
-Erre megérdemelsz egy csillagos ötöst.
-Köszönöm tanárnő.
-Ne köszönj semmit. Míra, kerüld el az új lányt. Tudom, nekem, mint tanárnak nem kéne ezt mondanom, de nem olyan min te.
-Köszönöm a tanácsot Mrs. Franklin, de ha most nem haragszik sietek a következő órára.
-Menj nyugodtan, kedvesem- és én már el is tűntem az osztályteremből. Igyekeznem kellett, mert már így is késésben voltam.
Mire beértem az osztályba a tanár még nem érkezet meg. A szokásos helyemre akartam ülni, Oliver mellé, de csalódnom kellett. Az én helyemen Vanessa ült. Rájuk sem tudtam nézni, úgy sétáltam az utolsó padba. Előpakoltam a földrajzot, és vártam, hogy végre vége legyen ennek a borzalmas napnak. A tanár nem jött be órára mi meg csak ültünk a helyünkön. Bekapcsoltam az mp4-emet és fejemre húztam a kapucnit, hogy kizárjam magamból a külvilágot. A sírás határán voltam, mert mindent láttam. Láttam, ahogy Oli őt csókolja, őt simogatja helyettem. Kicsöngettek. Szinte rohantam kifelé az osztályból a tornaterem felé, ahol a tánc lesz.
-Miért vagy ilyen szomorú? –kérdezte Adam. Nem tudtam palástolni az érzéseimet.
-Apróság, semmi különleges –feleltem. Mrs. Jenkins most sem késett. Újra elölről gyakoroltuk az összes keringőt. Adam volt a párom és hát ő sem volt jobb nálam a táncparketten. Mellette minden bánatom elszállt és felváltotta az öröm. Mindenből viccet tudod csinálni, amitől jobb kedvem is lett. Az órát hamarabb befejeztük és én siettem is haza. Nem volt otthon senki még. Felsiettem a szobámba és sírva borultam az ágyamba. Nem tudtam elhinni, hogy tehette ezt velem Oliver. Azt hittem szeret, de úgy látszik még sem, csak kihasznált. Annyit sírtam, hogy a könnyeim ringattak álomba.
Hirtelen a parkolóban találtam magam. Láttam egy fiút, ahogy fegyvert ránt egy vele egykorú srácra. Meghúzta a ravaszt. De nem a srácot találta el, hanem engem.
-Míra, miért ugrottál elé? Nem! Ennek nem így kellett volna történnie –sírt a srác, aki meghúzta a ravaszt, de az arcát nem láttam. –Ha ő nem állt volna közénk, ez nem történt volna meg.
-Hagyj, békén. Már nem szeretlek. Csak őt szeretem –néztem fel annak a fiúnak az arcába, aki átölelt, és akit megmentettem. Az előttem térdelő srác csalódott volt.
-Ezt akarod biztosan? –kérdezte és mélyen reménykedet, hogy nemet mondok.
-Igen, kérlek, hagyj békén örökre –válaszoltam és a fiú elsétált mellőlem és eltűnt. Teljesítette a kérésemet. Visszafordultam a másik fiúhoz, akinek a szeme szintén könnyes volt.
-Ez mind miattam van –suttogta, úgy hogy csak én hallottam.
-Nem! Ez a végzetem. Az a dolgom, hogy megvédjem azt, akit szeretek és az Te vagy –válaszoltam, de ezután el is ájultam.
Nem volt olyan sötét, amikor felébredtem. A telefonomért nyúltam az éjjeli szekrényemre. Még csak 17:25. Nem aludtam valami sokat. Lesétáltam a konyhába, hogy igyak valamit, mert teljesen kiszáradtam. Még mindig nem ért haza senki. Visszamentem a szobámba és újra kezembe vettem a telefonomat. Öt nem fogadott hívás, mind Rachel –től. Nem olt kedvem visszahívni most, ezért inkább leültem a gép elé és bekapcsoltam. Csöngettek. Leszaladtam és ajtót nyitottam.
-Míra, azt hittem valami történt. Már ötször hívtalak és egyszer sem vetted fel és még vissza sem hívtál. Azt hittem, megint összeestél valahol az utcán.
-Semmi baj Rach, jól vagyok, csak elaludtam. Ennyi az egész.
-Rendben. Azért kerestelek, mert holnap el kéne mennem, venni magamnak pár ruhát szombatra, és arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem.
-Örömmel elkísérlek. Hova mentek Will - lel?
-Azt mondta meglepetés, ezért szeretnék új ruhát venni.
-Ok. Megtanultál már?
-Hát csak próbálkoztam vele, még van vissza pár feladat matekból.
-Hát én még nem, annak is neki kéne állnom.
-Akkor én megyek is, nem zavarlak. Holnap reggel jöjjek érted?
-Igen, ha megkérhetlek rá, nincs kedvem vezetni.
-Persze, akkor reggel jövök. Puszi, szia.
-Szia, Rachel –elköszöntem és már vissza is mentem a szobámba. Előkészítettem a könyveimet, füzeteimet és leültem tanulni.
-Szia, kicsim –köszönt anyu.
-Mindjárt megyek, csak befejezem a matekot –válaszoltam neki. Ránéztem az órára. Már hét óra. Tíz perc múlva befejeztem a házit, összepakoltam a táskámat és lementem a konyhába. –Szia, anyu –öleltem meg.
-Mi ez a nagy ölelkezés?
-Nem ölelheti meg egy lány az anyukáját szeretete jeléül?
-De igen –ölelt ő is vissza. –Ettél valamit?
-Nem, de nem is vagyok most éhes, köszi.
-Akkor, ha nem haragszol én most elmennék letusolni és utána lefekszem.
-Menj csak nyugodtan.
Miután anyu letusolt én is elmentem és mire visszaértem MSN –en is írtak. Egyik Adam volt, a másik Oli. Oli értem akart jönni reggel, de sikeresen leráztam. Adam pedig azt akarta, hogy szombaton menjek el vele ajándékot venni az anyukája születésnapjára. Az anyukája nagyon kedves, még amikor legelőször találkoztunk, már akkor mondta, hogy nyugodtan tegezhetem. Niky igazán jó fej, nem olyan merev, semmit meg nem engedő, mint a legtöbb anyuka, ezért is szeretem annyira.
11. fejezet
Rachel vitt reggel iskolába. Ez a nap unalmasan telt el és
fájdalmasan. Rossz volt nézni a turbékoló párokat, főleg egyet. Nem tudtam
elhinni, hogy Oliver ekkora egy tapló, hogy nem tudja a szemembe mondani, hogy
vége. Próbáltam nem rájuk gondolni, de olyan mintha egy kisgyereknek azt
mondanák, hogy ne gondolj kiskutyákra, és ő mégis azokra gondol.
-Akkor megyünk? –kérdezte Rachel a parkolóba menet.
-Már megígértem, hogy elmegyek veled, szóval induljunk –mondtam. Már majdnem elértük a kocsit, amikor hátra fordulva láttam, hogy közeledik felém.
-Miranda, kérlek, állj meg –mondta.
-Bocsi, de nem érek rá –feleltem és beszálltam gyorsan a kocsiba. Tudtam mit akar mondani és el is fogadtam magamban, de még nem álltam készen, hogy szembe nézzek a ténnyel, hogy már nem szeret.
-Miért nem beszéltél vele? –kérdezte Rach. –Már olyan rég láttalak titeket együtt.
Nem tudhatta, hogy már nem vagyunk együtt, hiszen nem látta együtt azzal a csajjal, ahogy őt csókolja. Az emlék hatására könnyezni kezdtem.
-Míra, mi a baj? –fordult felém barátnőm.
-Semmi –töröltem le a könnyeimet.
-Figyelj, látszik, hogy van valami. Nekem elmondhatod.
-Nem most, ma jól érezzük magunkat.
Hamar odaértünk az üzlethez, ahol legtöbbször szoktunk vásárolni.
-Nézd! Leértékelés van –mutattam a kirakatra.
-Pont jókor jöttünk.
-Na, jössz már? –fordultam vissza hozzá, mert már bementem a boltba, amíg ő kint a kirakat előtt álldogált.
-Mikor jöttél be? – kérdezte mikor mellém ért.
-Amíg te a kirakatot bámultad én addig bejöttem. Menjünk körbenézni –mondtam és már el is indultam a nadrágok felé. Három csőnadrágot, négy kicsit kivágottabb pólót próbáltam meg, amiket szándékomban állt megvenni. Legginget Rach sehol sem talált, emiatt teljesen kiborult. Meg volt a farmer mini szoknyája a hozzá illő póló, de legging sehol.
-Míra, ha nem veszek fel legginget meg fogok fagyni
-Rachel, nekem van. Kölcsön adom neked.
-Komolyan?
-A legjobb barátnőm vagy, persze hogy odaadom.
-Mirus, annyira imádlak –ugrott a nyakamba.
-Az egy dolog, de nem akarok ettől az imádattól megfulladni –mondtam már elfúló hangon.
-Jaj, ne haragudj.
-Semmi baj, de ideje lenne fizetnünk.
Haza érve elpakoltam a ruháimat és neki álltam tanulni. Will megint bezárkózott a szobája és még anya sem volt itthon, így hát egyedül vacsoráztam. Elmentem letusolni és utána már kicsit vidámabban dőltem be a kényelmes, puha ágyikómba. Eszembe jutott, hogy nem készítettem ki a ruhámat, ezért felkeltem és az egyik új farmeromat és új pólót raktam a szék támlájára. Visszafeküdtem és kopogtak.
-Szabad! – mondtam.
-Szia, Míra! –köszönt és már rögtön tudtam, hogy ki az.
-Hogy jöttél be?
-Hát az ajtón, Will engedett be.
-Remek –mondtam komoran.
-Mi az? Nem is örülsz, hogy látsz?
-Mindennap látlak… sajnos. –fejeztem be halkan a mondatot.
-Hiába beszélsz halkan, attól még hallom.
-Tudom, hiszen vámpír vagy.
-Jól informált vagy –mosolyodott el, hogy megvillogtassa a szemfogait.
-Nem igazán, inkább jó megfigyelő. De most nem ez a lényeg. Miért jöttél?
-Mert nem hallgattál meg a parkolóban és fontos dolgot kell mondanom.
-Akkor légy szíves nyögd már ki. Szeretnék végre aludni –mondtam kicsit ingerülten.
-Vége. Köztünk mindennek vége.
-És ezért jöttél ide most, hogy ezt elmond? –már potyogtak a könnyeim, fájt, hogy ezt ilyen durván közli velem.
-Mondtam már, a parkolóban nem akartál meghallgatni, de amúgy igen ezért is.
-Tudod mit? Elmondtad, amit akartál, úgyhogy már mehetsz is.
-Elmondtam, de még valamit tennem kell.
-Mégis mit?
-Megkóstolni. Már olyan régóta várok re, és most itt az alkalom.
-Én erről viszont lemondok. Nincs kedvem sem meghalni, sem pedig örökké élni.
-Megölni nem akarlak, mert az kicsit feltűnő lenne, ha akkor halnál meg, amikor velem vagy. Átváltoztatni? Az teljesen kizárt. Csak megkóstollak, ennyi az egész –ennyit mondott. Gyorsan a nyakamnál termett és belém mélyesztette fogait.
-Will kérlek, segíts! - suttogtam, mert nem bírtam és nem is mertem kiabálni. –Miért teszed ezt? Én… szeretlek… de… te… soha… nem… szerettél –mondtam zokogva, levegőért kapkodva. Ajkait elvette a nyakamról és a szemembe nézett. Szeme, mint régen most is csak úgy csillogott, de valami megváltozott. Sóvárogva nézett le rám. Összecsuklottam, de mielőtt a földre zuhantam volna, elkapta ernyedt testemet és az ágyra fektetett.
-Ez nem igaz kis butus, szeretlek –suttogta a fülembe. Lágy csókot lehet ajkaimra és elájultam.
-Húgi! Kelj fel –szólongatott valaki. – Míra, kérlek, ébredj fel –rázott meg újra valaki. Alig bírtam kinyitni a szememet, úgy éreztem mintha elhagyott volna minden erőm.
-Hál’ Istennek jól vagy.
-M… mi –próbáltam beszélni, de kiszáradt a szám és erőm sem volt hozzá.
-Csss… ne erőltesd meg magad.
-Mi történt? –hadartam el gyorsan.
-Majd elmondom, de most pihenj.
Mire másodszorra felébredtem Will már nem volt mellettem. Kicsit több erőm volt, mint reggel, de nem elég. Felültem és az éjjeli szekrény felé nyúltam. Volt rajta egy pohár és egy tabletta, mellette pedig egy kis cetli feküdt.
„Hugi!
Vedd be ezt a tablettát, ettől jobban leszel. B12 vitamin. Ígérem amint haza értem mindent elmesélek. Addig is pihenj sokat.
Will”
Hát mit tehettem volna, nem volt még erőm felállni ezért bevettem a vitamint. Megnéztem az órát, még csak fél egy múlott, így hát még visszaaludtam. Léptek zajára ébredtem fel.
-Will?
-Igen én vagyok. Felébresztettelek?
-Nem, már nem aludtam olyan mélyen –válaszoltam, miközben felültem az ágyban. Már kicsit erősebbnek éreztem magam.
-Már jobb színben vagy, mint reggel.
-Köszi, hála neked. Elmondod, hogy mi történt? Addig emlékszem, hogy Oli –val beszéltem –mondtam neki. A neve hallatán Will remegni kezdett az elfojtott dühtől.
-Oliver vámpír –jelentette ki, ha nem tudnám meg is lepődtem volna, de már tudtam.
-Igen, tudom –sütöttem le szemeimet, mert tudtam, hogy mérges lesz, hogy nem mondtam el neki.
-Tudtad és nem mondtad el? –emelte fel a hangját. Igen, mérges lett. –És mégis honnan tudtad?
-Emlékszel, amikor megkérdeztem, hogy a védelmezők megálmodhatják-e a jövőt?
-Igen, tisztán emlékszem rá.
-Én megálmodtam, hogy meg fog harapni.
-És valóra is vált –mondta inkább magának, mint nekem.
-Mi? Komolyan valóra vált? –fakadtam ki, de ő nem szólt semmit csak bólogatott. Felpattantam az ágyból, kicsit túl gyorsan is, mert megszédültem. Szerencsémre William idejében megfogott.
-Csak óvatosan –mondta miközben talpra állított.
-Kösz –feleltem gyorsan és a füröszobába futottam. Megálltam a tükör előtt és szemügyre vettem a nyakamat. A lélegzetem is elállt, amikor meg pillantottam a két kis piros pöttyöt a nyakamon.
-Akkor megyünk? –kérdezte Rachel a parkolóba menet.
-Már megígértem, hogy elmegyek veled, szóval induljunk –mondtam. Már majdnem elértük a kocsit, amikor hátra fordulva láttam, hogy közeledik felém.
-Miranda, kérlek, állj meg –mondta.
-Bocsi, de nem érek rá –feleltem és beszálltam gyorsan a kocsiba. Tudtam mit akar mondani és el is fogadtam magamban, de még nem álltam készen, hogy szembe nézzek a ténnyel, hogy már nem szeret.
-Miért nem beszéltél vele? –kérdezte Rach. –Már olyan rég láttalak titeket együtt.
Nem tudhatta, hogy már nem vagyunk együtt, hiszen nem látta együtt azzal a csajjal, ahogy őt csókolja. Az emlék hatására könnyezni kezdtem.
-Míra, mi a baj? –fordult felém barátnőm.
-Semmi –töröltem le a könnyeimet.
-Figyelj, látszik, hogy van valami. Nekem elmondhatod.
-Nem most, ma jól érezzük magunkat.
Hamar odaértünk az üzlethez, ahol legtöbbször szoktunk vásárolni.
-Nézd! Leértékelés van –mutattam a kirakatra.
-Pont jókor jöttünk.
-Na, jössz már? –fordultam vissza hozzá, mert már bementem a boltba, amíg ő kint a kirakat előtt álldogált.
-Mikor jöttél be? – kérdezte mikor mellém ért.
-Amíg te a kirakatot bámultad én addig bejöttem. Menjünk körbenézni –mondtam és már el is indultam a nadrágok felé. Három csőnadrágot, négy kicsit kivágottabb pólót próbáltam meg, amiket szándékomban állt megvenni. Legginget Rach sehol sem talált, emiatt teljesen kiborult. Meg volt a farmer mini szoknyája a hozzá illő póló, de legging sehol.
-Míra, ha nem veszek fel legginget meg fogok fagyni
-Rachel, nekem van. Kölcsön adom neked.
-Komolyan?
-A legjobb barátnőm vagy, persze hogy odaadom.
-Mirus, annyira imádlak –ugrott a nyakamba.
-Az egy dolog, de nem akarok ettől az imádattól megfulladni –mondtam már elfúló hangon.
-Jaj, ne haragudj.
-Semmi baj, de ideje lenne fizetnünk.
Haza érve elpakoltam a ruháimat és neki álltam tanulni. Will megint bezárkózott a szobája és még anya sem volt itthon, így hát egyedül vacsoráztam. Elmentem letusolni és utána már kicsit vidámabban dőltem be a kényelmes, puha ágyikómba. Eszembe jutott, hogy nem készítettem ki a ruhámat, ezért felkeltem és az egyik új farmeromat és új pólót raktam a szék támlájára. Visszafeküdtem és kopogtak.
-Szabad! – mondtam.
-Szia, Míra! –köszönt és már rögtön tudtam, hogy ki az.
-Hogy jöttél be?
-Hát az ajtón, Will engedett be.
-Remek –mondtam komoran.
-Mi az? Nem is örülsz, hogy látsz?
-Mindennap látlak… sajnos. –fejeztem be halkan a mondatot.
-Hiába beszélsz halkan, attól még hallom.
-Tudom, hiszen vámpír vagy.
-Jól informált vagy –mosolyodott el, hogy megvillogtassa a szemfogait.
-Nem igazán, inkább jó megfigyelő. De most nem ez a lényeg. Miért jöttél?
-Mert nem hallgattál meg a parkolóban és fontos dolgot kell mondanom.
-Akkor légy szíves nyögd már ki. Szeretnék végre aludni –mondtam kicsit ingerülten.
-Vége. Köztünk mindennek vége.
-És ezért jöttél ide most, hogy ezt elmond? –már potyogtak a könnyeim, fájt, hogy ezt ilyen durván közli velem.
-Mondtam már, a parkolóban nem akartál meghallgatni, de amúgy igen ezért is.
-Tudod mit? Elmondtad, amit akartál, úgyhogy már mehetsz is.
-Elmondtam, de még valamit tennem kell.
-Mégis mit?
-Megkóstolni. Már olyan régóta várok re, és most itt az alkalom.
-Én erről viszont lemondok. Nincs kedvem sem meghalni, sem pedig örökké élni.
-Megölni nem akarlak, mert az kicsit feltűnő lenne, ha akkor halnál meg, amikor velem vagy. Átváltoztatni? Az teljesen kizárt. Csak megkóstollak, ennyi az egész –ennyit mondott. Gyorsan a nyakamnál termett és belém mélyesztette fogait.
-Will kérlek, segíts! - suttogtam, mert nem bírtam és nem is mertem kiabálni. –Miért teszed ezt? Én… szeretlek… de… te… soha… nem… szerettél –mondtam zokogva, levegőért kapkodva. Ajkait elvette a nyakamról és a szemembe nézett. Szeme, mint régen most is csak úgy csillogott, de valami megváltozott. Sóvárogva nézett le rám. Összecsuklottam, de mielőtt a földre zuhantam volna, elkapta ernyedt testemet és az ágyra fektetett.
-Ez nem igaz kis butus, szeretlek –suttogta a fülembe. Lágy csókot lehet ajkaimra és elájultam.
-Húgi! Kelj fel –szólongatott valaki. – Míra, kérlek, ébredj fel –rázott meg újra valaki. Alig bírtam kinyitni a szememet, úgy éreztem mintha elhagyott volna minden erőm.
-Hál’ Istennek jól vagy.
-M… mi –próbáltam beszélni, de kiszáradt a szám és erőm sem volt hozzá.
-Csss… ne erőltesd meg magad.
-Mi történt? –hadartam el gyorsan.
-Majd elmondom, de most pihenj.
Mire másodszorra felébredtem Will már nem volt mellettem. Kicsit több erőm volt, mint reggel, de nem elég. Felültem és az éjjeli szekrény felé nyúltam. Volt rajta egy pohár és egy tabletta, mellette pedig egy kis cetli feküdt.
„Hugi!
Vedd be ezt a tablettát, ettől jobban leszel. B12 vitamin. Ígérem amint haza értem mindent elmesélek. Addig is pihenj sokat.
Will”
Hát mit tehettem volna, nem volt még erőm felállni ezért bevettem a vitamint. Megnéztem az órát, még csak fél egy múlott, így hát még visszaaludtam. Léptek zajára ébredtem fel.
-Will?
-Igen én vagyok. Felébresztettelek?
-Nem, már nem aludtam olyan mélyen –válaszoltam, miközben felültem az ágyban. Már kicsit erősebbnek éreztem magam.
-Már jobb színben vagy, mint reggel.
-Köszi, hála neked. Elmondod, hogy mi történt? Addig emlékszem, hogy Oli –val beszéltem –mondtam neki. A neve hallatán Will remegni kezdett az elfojtott dühtől.
-Oliver vámpír –jelentette ki, ha nem tudnám meg is lepődtem volna, de már tudtam.
-Igen, tudom –sütöttem le szemeimet, mert tudtam, hogy mérges lesz, hogy nem mondtam el neki.
-Tudtad és nem mondtad el? –emelte fel a hangját. Igen, mérges lett. –És mégis honnan tudtad?
-Emlékszel, amikor megkérdeztem, hogy a védelmezők megálmodhatják-e a jövőt?
-Igen, tisztán emlékszem rá.
-Én megálmodtam, hogy meg fog harapni.
-És valóra is vált –mondta inkább magának, mint nekem.
-Mi? Komolyan valóra vált? –fakadtam ki, de ő nem szólt semmit csak bólogatott. Felpattantam az ágyból, kicsit túl gyorsan is, mert megszédültem. Szerencsémre William idejében megfogott.
-Csak óvatosan –mondta miközben talpra állított.
-Kösz –feleltem gyorsan és a füröszobába futottam. Megálltam a tükör előtt és szemügyre vettem a nyakamat. A lélegzetem is elállt, amikor meg pillantottam a két kis piros pöttyöt a nyakamon.
12. fejezet
/Oliver szemszöge/
Amint megkóstoltam a vérét egy másik érzés is a hatalmába kerített. Szeretem őt, és erre a vére íze döbbentett rá.
- Will kérlek, segíts! - suttogta. –Miért teszed ezt? Én… szeretlek… de… te… soha… nem… szerettél –mondta zokogva, levegőért kapkodva. Elengedtem nyakát és csak néztem. Vágytam a vérére, de nem akartam megölni. Lába elgyengültek és összeesett, de mielőtt a földre zuhant volna elkaptam és az ágyára fektettem.
- Ez nem igaz kis butus, szeretlek –suttogtam a fülébe. Lágy csókot leheltem ajkaira és elájult. Még néztem volna, ahogy ott alszik, de egy másik érzés kerített hatalmába, ami azt parancsolta, hogy menjek vissza, hozzá. A tükör elé sétáltam és letöröltem számról a vért. A földszintre sétáltam és elindultam hazafelé.
/Vanessa szemszöge/
Még mindig nem értem, hogy Oliver miért akarta szemtől –szemben elmondani annak a lánynak, hogy vége. Biztos magától is felfogta az egészet, nem kell a szájába rágni. Már több mint egy órája elment és érzem, hogy kezdem elveszíteni felette az irányítást. Vissza kell hívnom, hogy újra a közelemben tudhassam.
- Oliver, drágám, gyere haza –hívtam magamhoz. Nem engedhetem meg többet, hogy egyedül maradjon vele, a végén még nem valósul meg, amiért idejöttem. Direkt azért jöttem, hogy elválasszam a védelmezőt a szerelmétől, de azt nem tudhattam, hogy még nem kapta meg az erejét. Így hát könnyebb volt, mint képzeltem. Szenvedtem tőlük eleget még régen. Még hogy angyalok leszármazottai a földön. Badarság. Ördögi teremtmények, akik elveszik mások szerelmét. Még mindig jól emlékszem rá.
„ Téli bál volt a suliban. Chris Frenlow, a barátom hívott el. A suli kezdetétől jártunk, és nem is tudtam volna jobb pasit elképzelni magamnak. De azon az éjen minden megváltozott. Az új lány Ashley elcsábította tőlem őt. Chris soha többet nem foglalkozott velem, levegőnek nézett. Később bosszúból, féltékenységből meg akartam ölni Ashley –t, de minden egyes próbálkozásomat megakadályozta Chris. Mikor még velem volt, erős volt, de miután Ashley –vel összejött az ereje nagyobb lett. Elkezdtem kutakodni mágikus könyvekben, amiben rá is találtam a válaszokra. Chris védelmező, akinek a feladata megvédeni szerelmét minden veszélytől.” Ezek után bosszút esküdtem, hogy megkeserítem Chris és Ashley lányának az életét, ami eddig tökéletesen működik.
- Kedvesem, megjöttem –mondta Oliver.
- Végre, már annyira aggódtam, hogy történt veled valami –próbáltam az aggódó szerelmes lány szerepét játszani.
- Nem kell folyamatosan aggódnod, tudod, hogy nem halok meg egy könnyen.
- Igen, de én akkor is féltelek –mondtam és megcsókoltam és visszacsókolt. A bosszúhoz megkaptam ezt a hatalmas erőt és az örök életet.
/William szemszöge/
Reggel a szokott időben ébredetem. Lementem a konyhába és az asztalon láttam Míra mindennapos reggelijét és az iskolai szendvicseit is az asztalon hagyta. Felmentem a szobába és megnéztem őt. Ott feküdt az ágyán teljesen élettelenül.
- Te jó ég. Míra, jól vagy? – kérdeztem, de nem válaszolt. - Húgi! Kelj fel –szólongattam. – Míra, kérlek, ébredj fel –ráztam meg újra. Lassan erőtlenül nyitotta ki a szemét. – Hál’ Istennek jól vagy.
- M… mi –próbált beszélni, de nem volt ereje hozzá.
- Csss… ne erőltesd meg magad.
- Mi történt? –hadarta el gyorsan.
- Majd elmondom, de most pihenj –mondtam és megvártam, amíg elaludt. A fejét pont úgy tatotta, hogy láthattam rajta két kis pontot. Amikor közelebbről megnéztem teljesen ledöbbentem. Egy vámpír harapta meg a kis húgomat. Lementem a konyhába előkerestem anya vitaminját, amit akkor szokott szedni, ha nagyon gyengének érzi magát. Öntöttem egy pohárba vizet és a gyógyszerrel együtt felvittem a szobájába. Leraktam az éjjeli szekrényre és gyorsan írtam neki egy üzenetet. A neten kicsit kutakodtam, hogy hol lakik Oliver, meg is találtam. Felvettem a kabátomat és kocsival elmentem hozzá. Hiába kopogtam, csengettem senki sem nyitott ajtót, így hát feladtam. Hazafelé menet beugrottam a boltba és vettem valami kaját Mirandának. Lassan nyitottam a szobájába, nem akartam felébreszteni.
- Will?
- Igen én vagyok. Felébresztettelek?
- Nem, már nem aludtam olyan mélyen –válaszolta, miközben felült az ágyban.
- Már jobb színben vagy, mint reggel.
- Köszi, hála neked. Elmondod, hogy mi történt? Addig emlékszem, hogy Oli –val beszéltem –mondta. A neve hallatán elöntött a méreg, fogy az az állat, képes volt bántani a húgomat.
- Oliver vámpír –jelentettem ki.
- Igen, tudom –sütötte le szemeit.
- Tudtad és nem mondtad el? –emeltem fel a hangomat.–És mégis honnan tudtad?
- Emlékszel, amikor megkérdeztem, hogy a védelmezők megálmodhatják-e a jövőt?
- Igen, tisztán emlékszem rá.
- Én megálmodtam, hogy meg fog harapni.
- És valóra is vált –mondtam inkább magamnak, mint neki.
- Mi? Komolyan valóra vált? –fakadt ki, de nem szóltam semmit csak bólogattam. Felpattant az ágyból, kicsit túl gyorsan is, mert megszédült. Még idejében kaptam el.
- Csak óvatosan –mondtam miközben talpra állítottam.
- Kösz –felelte gyorsan és a fürdőszobába futott. Nem mentem utána csak az ágyán ültem és vártam. Hirtelen sikítást hallottam és már én is a fürdőben voltam.
- Tényleg… meg… harapott –mondta levegőért kapkodva.
- Igen –amint kimondtam a választ már a földön is volt, és zokogott. Felemeltem és az ágyára fektettem. Az oldalára fordult és magzatpózba gömbölyödött. Betakartam és egyedül hagytam.
/Miranda szemszöge/
Eszembe jutott minden a tegnap estéről, miután a saját szememmel láttam a fogai nyomát. A vággyal teli szemeit, amik értem, vagyis a véremért sóvárognak. Ajka csak piroslik a véremtől.
„- Ez nem igaz kis butus, szeretlek –suttogta a fülembe. Lágy csókot lehet ajkaimra.” Tehát mégis szeret, de akkor mért lett vége? Fájt. Szinte biztos voltam benne, hogy a szívem darabokra szakadt. Pontosan be tudtam határolni a helyét, hiszen nem tudjuk, hol van a szívünk, csak akkor, ha fáj. Sem erőm sem kedvem nem volt, hogy fölkeljek az ágyból. Csak sírtam és az elcseszett életemen gondolkodtam.
13. fejezet
-El kéne menned orvoshoz –jött be Will a szobámba.
-Lehet, mert nincs erőm még suliba menni.
-Rendben, öltözz fel és én, majd elviszlek.
-Oké –mondtam és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból vörösre sírt szemekkel. Lassan felöltöztem és lementem az ebédlőbe. Will már lent várt indulásra készen már téli kabátban. Felvettem én is a vászonkabátomat és a sálamat is felraktam.
Will megállt a rendelő előtt, már épp kiszálltam volna, amikor megszólalt.
-Míra, el kell mennem, de visszajövök érted, ha szeretnéd.
-Nem kell, majd haza megyek gyalog.
-Biztos? Még nem vagy annyira erős.
-De már jobban vagyok, van elég erőm, hogy haza menjek –mondtam és kiszálltam a kocsiból.
Alig voltak a váróban, éppen csak két –három ember. Tizenöt perc múlva már én következtem.
-Jöhet a következő! – nyitotta ki a rendelő ajtaját Mrs. Evans. – Szia, Miranda. Megint beteg lettél?
-Csak egy kicsit gyengének érzem magam.
-Rendben, a doktor úr már vár –mondta és én elindultam a másik ajtó felé. Mivel nem kell kopogni ezért csak beléptem.
-Jó napot, Dr. Giles.
-Szia, Miranda. Megint megbetegedtél?
-Nem tudom, ezt Ön jobban meg tudja állapítani –mondtam mosolyogva.
-Ebben teljesen igazad van. Mik a panaszok?
-Egyszerűn csak gyengének érzem magam –mondtam.
-Nincs nyoma betegségnek, csak túlságosan megerőltetted magad és még nem heverted ki az előzőt. Írok fel neked vitamint –mondta miközben leült az asztala mögé és felírta a gyógyszert. –Reggel és este vegyél be egyet és máris jobban leszel –nyújtotta át nekem a receptet.
-Köszönöm, viszontlátásra –elköszöntem és már mentem is ki. Kint Mrs. Evans odaadta az igazolást. Szerencsére nem kell már bemennem ezen a héten, így előbb kezdődik a szünetem. Nem volt kedvem haza menni és megint elkezdtem sétálni. Bekapcsoltam az mp4-emet és kizártam a külvilágot. A hó nagy pelyhekben kezdett el esni. Órákig sétáltam a városban és figyeltem, ahogy a hó kezd elfedni mindent. A nap már lassan lebukott a horizonton, és a látvány megfogott. Egy dombon álltam, egy hatalmas fa alatt és csak figyeltem a lenyugvó napot. Megszólalt a telefonom. *Először le sem esett, hogy hívnak és csak a dalra figyeltem.
-Igen? –szóltam bele a telefonba.
-Míra, hol vagy? Azt hittem haza jössz.
-A nagy fánál vagyok, azonnal indulok haza.
-Felejtsd el! Maradj ott, érted megyek.
-Jaj, nem kéne ennyire féltened. Haza tudok menni egyedül is.
-Akkor is ott maradsz és megvársz. Értve vagyok?
-Igen –mondtam kedvtelenül és leraktam a telefont. Leültem a fa törzsére és továbbra is a naplementét néztem. Húsz perc múlva már William sétált felém.
-Mért nem jöttél haza? Már megint a szívbajt hoztad rám –dünnyögött Will.
-Nem lett semmi bajom, csak sétáltam egy kicsit és megálltam itt.
-Na, menjünk haza.
Hamar elteltek a napok és már el is jött a szombat. Már egyáltalán nem voltam gyenge. Adam –mel megbeszéltük, hogy eljön értem háromra. A fehér fűzőszerű felsőt, hozzá egy bolerót, fekete csőnacit és a törpe sarkú cipőmet. Felraktam a szívecskés nyakláncomat is. Így már tökéletes voltam. Csöngettek. Leszaladtam, felvettem a kabátomat és kinyitottam az ajtót.
-Szia, Adam! –köszöntem mosolyogva.
-Szia, Míra! Hú… nagyon csinos vagy.
-Köszi, de szerintem jó lenne, ha indulnánk –mondtam. Már majdnem kiléptem az ajtón, de visszafordultam. – Will, elmentem, majd jövök –kiabáltam, de nem szólt vissza.
Ötre végeztünk is a vásárlással. Adam vett magának ruhát, cipőt. Persze mindenben a segítségemet kérte és én örömmel segítettem neki. Niky -nek egy nyakláncot választottunk és egy orchideát. Vásárlás után beültünk az egyik legjobb kávézóba, a Tulip Café –ba. Megittuk egy forró csokit és finom sütit is ettünk. Már teljesen sötét volt, amikor hazaértünk.
-Köszi, Míra, hogy eljöttél velem.
-Én köszönöm, hogy elhívtál. Nagyon jól éreztem magam. Mond meg majd Niky –nek, hogy boldog szülinapot kívánok én is.
-Meg fogom, de most mennem kell –mondta és én már adtam is neki a három puszit, de a harmadik a szájára ment és csókba váltott át. Hirtelen felkapcsolódott a villany és Will lépett ki a házból, és mi gyorsan szétrebbentünk.
-Szia, Adam –köszöntem el és már be is mentem a házba. Nem volt kedvem a bátyámmal társalogni, ezért inkább felmentem tusolni. Fáradt voltam, ezért gyorsan lefeküdtem. Nem aludtam el rögtön, csak az iménti csókunkra tudtam gondolni.
-Lehet, mert nincs erőm még suliba menni.
-Rendben, öltözz fel és én, majd elviszlek.
-Oké –mondtam és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból vörösre sírt szemekkel. Lassan felöltöztem és lementem az ebédlőbe. Will már lent várt indulásra készen már téli kabátban. Felvettem én is a vászonkabátomat és a sálamat is felraktam.
Will megállt a rendelő előtt, már épp kiszálltam volna, amikor megszólalt.
-Míra, el kell mennem, de visszajövök érted, ha szeretnéd.
-Nem kell, majd haza megyek gyalog.
-Biztos? Még nem vagy annyira erős.
-De már jobban vagyok, van elég erőm, hogy haza menjek –mondtam és kiszálltam a kocsiból.
Alig voltak a váróban, éppen csak két –három ember. Tizenöt perc múlva már én következtem.
-Jöhet a következő! – nyitotta ki a rendelő ajtaját Mrs. Evans. – Szia, Miranda. Megint beteg lettél?
-Csak egy kicsit gyengének érzem magam.
-Rendben, a doktor úr már vár –mondta és én elindultam a másik ajtó felé. Mivel nem kell kopogni ezért csak beléptem.
-Jó napot, Dr. Giles.
-Szia, Miranda. Megint megbetegedtél?
-Nem tudom, ezt Ön jobban meg tudja állapítani –mondtam mosolyogva.
-Ebben teljesen igazad van. Mik a panaszok?
-Egyszerűn csak gyengének érzem magam –mondtam.
-Nincs nyoma betegségnek, csak túlságosan megerőltetted magad és még nem heverted ki az előzőt. Írok fel neked vitamint –mondta miközben leült az asztala mögé és felírta a gyógyszert. –Reggel és este vegyél be egyet és máris jobban leszel –nyújtotta át nekem a receptet.
-Köszönöm, viszontlátásra –elköszöntem és már mentem is ki. Kint Mrs. Evans odaadta az igazolást. Szerencsére nem kell már bemennem ezen a héten, így előbb kezdődik a szünetem. Nem volt kedvem haza menni és megint elkezdtem sétálni. Bekapcsoltam az mp4-emet és kizártam a külvilágot. A hó nagy pelyhekben kezdett el esni. Órákig sétáltam a városban és figyeltem, ahogy a hó kezd elfedni mindent. A nap már lassan lebukott a horizonton, és a látvány megfogott. Egy dombon álltam, egy hatalmas fa alatt és csak figyeltem a lenyugvó napot. Megszólalt a telefonom. *Először le sem esett, hogy hívnak és csak a dalra figyeltem.
-Igen? –szóltam bele a telefonba.
-Míra, hol vagy? Azt hittem haza jössz.
-A nagy fánál vagyok, azonnal indulok haza.
-Felejtsd el! Maradj ott, érted megyek.
-Jaj, nem kéne ennyire féltened. Haza tudok menni egyedül is.
-Akkor is ott maradsz és megvársz. Értve vagyok?
-Igen –mondtam kedvtelenül és leraktam a telefont. Leültem a fa törzsére és továbbra is a naplementét néztem. Húsz perc múlva már William sétált felém.
-Mért nem jöttél haza? Már megint a szívbajt hoztad rám –dünnyögött Will.
-Nem lett semmi bajom, csak sétáltam egy kicsit és megálltam itt.
-Na, menjünk haza.
Hamar elteltek a napok és már el is jött a szombat. Már egyáltalán nem voltam gyenge. Adam –mel megbeszéltük, hogy eljön értem háromra. A fehér fűzőszerű felsőt, hozzá egy bolerót, fekete csőnacit és a törpe sarkú cipőmet. Felraktam a szívecskés nyakláncomat is. Így már tökéletes voltam. Csöngettek. Leszaladtam, felvettem a kabátomat és kinyitottam az ajtót.
-Szia, Adam! –köszöntem mosolyogva.
-Szia, Míra! Hú… nagyon csinos vagy.
-Köszi, de szerintem jó lenne, ha indulnánk –mondtam. Már majdnem kiléptem az ajtón, de visszafordultam. – Will, elmentem, majd jövök –kiabáltam, de nem szólt vissza.
Ötre végeztünk is a vásárlással. Adam vett magának ruhát, cipőt. Persze mindenben a segítségemet kérte és én örömmel segítettem neki. Niky -nek egy nyakláncot választottunk és egy orchideát. Vásárlás után beültünk az egyik legjobb kávézóba, a Tulip Café –ba. Megittuk egy forró csokit és finom sütit is ettünk. Már teljesen sötét volt, amikor hazaértünk.
-Köszi, Míra, hogy eljöttél velem.
-Én köszönöm, hogy elhívtál. Nagyon jól éreztem magam. Mond meg majd Niky –nek, hogy boldog szülinapot kívánok én is.
-Meg fogom, de most mennem kell –mondta és én már adtam is neki a három puszit, de a harmadik a szájára ment és csókba váltott át. Hirtelen felkapcsolódott a villany és Will lépett ki a házból, és mi gyorsan szétrebbentünk.
-Szia, Adam –köszöntem el és már be is mentem a házba. Nem volt kedvem a bátyámmal társalogni, ezért inkább felmentem tusolni. Fáradt voltam, ezért gyorsan lefeküdtem. Nem aludtam el rögtön, csak az iménti csókunkra tudtam gondolni.
14. fejezet
Reggel mire felébredtem sokkal erősebbnek éreztem magam.
Valamiért csörgött az órám, odanyúltam, hogy kikapcsoljam, de kicsit erősebben
nyomtam meg a gombot és a kezem alatt darabokra tört.
-Hupsz – felkeltem és felöltözve lementem reggelizni. A tejes dobozt kicsit erősebben szorítottam meg és már is egy csomó tej kifolyt belőle. Mindent extra óvatosan fogtan meg. Megreggeliztem és feltakarítottam a konyhát. Védelmező lettem végre én is, és megkaptam az erőmet. Meg kell szoknom, mert kicsit feltűnő lesz, hogy minden darabokra törik a kezemben. Will -nek is el kéne mondanom, de akkor kérdezősködne, hogy kit kell megvédenem.
-Te jó ég –Adam-et kell megvédenem. De attól az egy csóktól megkaptam az erőmet? Ez hihetetlen. Semmiképpen sem mondom el a bátyámnak, de segítséget kellene kérnem tőle. - Tuti megint az idióta sorozatait nézni, inkább nem zavarom –mondtam magamnak halkan. Bementem a szobába és én is az egyik kedvenc sorozatomat kapcsoltam be, mert már jó pár részről lemaradtam. Minden egyes résznél halkan énekeltem a betétdalát, de az utolsó kicsit hangosabb lett.
-Hé, lejjebb vehetnéd a hangerőt, valaki aludni szeretne –jött be William a szobámba.
-Rendben –mondtam kelletlenül. Nem hiszem el, hogy mennyit tud morogni, már az agyamra megy. Pár perc múlva csörgött a telefonom.
-Szia Rach.
-Szia! Átmehetek hozzátok? A háziban kéne segítened.
-Még van vissza egy hét a szünetből, és te most akarod megcsinálni a házit? De, rendben, gyere át nyugodtan.
-Köszi, imádlak. Szia.
-Én is. Szia! –és leraktam a telefont.
Rachel –lel egész délután tanultunk, de nem sokáig jutottunk vele, mert mindig más témát hozott fel.
-Képzeld, tudod kivel láttam Olivert
-Vanessa -val –mondtam tippelős hangon.
-Eltaláltad. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy még együtt vagytok.
-Már régóta nem beszéltünk, miután hazajöttük a vásárlásból, átjött és szakított velem. De már azelőtt is együtt volt az új csajjal.
-Komoly? Mekkora egy patkány.
-Kérsz valamit inni vagy enni? Van süti is –mondtam, hogy ne kelljen erről beszélgetnünk.
-Köszi, addig megnézem Will –t.
-Rendben –mondtam és lesétáltam a konyhába. Mindent ráérősen csináltam, nem akartam olyan gyorsan visszaérni.
/Rachel szemszöge/
Láttam Mirandán, hogy rosszul esik neki ez a téma, de már egyáltalán nem érdekelte Oli. Amíg lement egy kis kajáért, addig átment Will -hez.
-Szia –nyitottam be kopogtatás után. Kedvesem az ágyán feküdt hason. Leültem mellé és egy puszit nyomtam az arcára. –Jó reggelt álomszuszék.
-Rachel? –nézett rám álmosan. –Hogy-hogy itt vagy?- kérdezte, amíg felült.
-Mírához jöttem, hogy segítsen megcsinálni a házit. Meg még beszélnem kellett vele egy fontos dologról.
-Tényleg? És mi az a fontos dolog?
-Nem mondhatom meg.
-Na, kérlek –húzott magához és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Hogy én mért nem tudok ellenállni egyetlenegy kérésének sem.
-Na, jó, de ígérd meg, hogy nem fogod megemlíteni neki.
-Ígérem –mondta komolyan.
-Oli szakított vele. De nem is ez a furcsa, hanem az, hogy nincs is rossz kedve olyan másképp viselkedik. Túl óvatos, mindenre úgy vigyáz, mintha összetörné. Képzeld még az ébresztőórája is szét van törve.
-Szét van törve.
-Igen, de a darabjai az éjjeli szekrényen vannak, nem a földön, szóval nem vágta a földhöz. Mintha egyszerűen csak rácsapott volna.
-Este hányra menjek érted? –kérdezte.
-A szokott időben. De most már visszamegyek Mírához, hamarosan úgy is mennem kell.
-Oké, akkor majd megyek érted. Szia –és egy lágy, édes csókot lehelt ajkaimra.
-Szia –mondtam miután elváltak ajkaink és visszamentem a másik szobába. Míra az ágyán ült kezében egy nagy tál sütivel.
/Miranda szemszöge/
Már tíz perce ülök itt az ágyamon és Rach még mindig nem jött vissza. Persze jó, mert nem kell beszélnem Oli -ról, de mégis hozzám jött nem a bátyámhoz. Aztán Rachel lépett be a szobába.
-Azt hittem már soha nem jössz vissza.
-Elbeszélgettük az időt. Ne haragudj
-Nem haragszom –tényleg nem haragudtam, csak zavart egy kicsit.
-Akkor rendben van. Csináljuk meg gyorsan a házit, mert hamarosan haza kell mennem.
-Ja, tényleg, randid lesz –mosolyogtam.
-Igen és még el kell készülnöm.
-Hát igen, nálad ez sokáig tart –nevettem fel. Hamar végeztük a házi nagy részével.
-Akkor holnap megint? –kérdezte Rach.
-Igen, este pedig elmehetnénk együtt valahova. Persze ha nincs a bátyámmal programod.
-Holnap nincs, szóval mehetünk. Addig gondolkodj a helyen. Adam is jöjjön?
-Szerintem jöhet.
-Oké, na, szia.
-Szia - köszöntem és visszamentem a szobába ahol Will az ágyamon ült és az órát nézegette.
-Mi történt az órával? –kérdezte.
-Összetörött –nem akartam hazudni, de az igazat sem akartam elmondani, ezért ezt válaszoltam.
-Míra, erre egyedül is rájöttem. Engem a hogyanja és a miértje érdekel.
-Nem tudom –hazudtam.
-Rossz színésznő vagy, húgi. Rachel elmondta, hogy túlságosan is óvatos vagy. Nekem elmondhatod az okát.
-Nincsen semmi baj.
-Tudom milyen rossz, hogy ha becsapnak. De egy vámpírtól nem számíthatsz semmi jóra.
-Honnan tudnád, hogy milyen érzés ez? Te voltál a suli legmenőbb sráca, minden lány érted epedt. És most amikor én is találtam valakit, aki szeret, kiderül róla, hogy vámpír és minden ok nélkül szakít velem, ja és a poén benne, hogy még meg is harapott –már kiabáltam vele, de éreztem, hogy könnyeim megerednek és lerogyok a földre.
-Igazad van, én ezt nem tudhatom, de jobban át tudom érezni, mint mások –ölelt át.
-Hagyj békén –löktem el magamtól.
-Megkaptad az erődet? Miért nem szóltál?
-Mert semmi közöd sincsen hozzá –mondtam. Lerohantam a kocsimhoz beültem és elhajtottam. Először Rachel –höz akartam menni, de eszembe jutott, hogy William úgyis megy majd hozzá, ezért inkább Adam –hez mentem. Letöröltem a könnyeimet és egy kis alapozót is raktam fel, hogy ne látszódjon annyira, hogy sírtam.
-Szia, Míra –nyitott ajtót Niky.
-Szia, Niky. Adam itthon van?-Persze, fent van a szobájában. Menj csak fel hozzá.
-Köszi –mondtam és felsiettem Adam szobájába. Bekopogtam és bementem. –Szia, remélem nem zavarlak.
-Persze, hogy nem. Gyere csak be. Miben segíthetek?
-Hát összevesztem a bátyámmal és nem tudtam kihez menni.
-Akkor megnézünk egy filmet, hátha jobb kedve derülsz –mondta és berakott egy filmet. Nem nagyon figyeltem, ezért hamar elaludtam.
Megint a parkolóban találtam magam. Egy lövést hallottam és a hang irányába mentem. Ott feküdt egy fiú a kocsi előtt, a mellkasa tiszta vér volt. Odarohantam hozzá. Adam volt az. Furcsa érzésem támadt. Az első szerveim eltűntek, de a szívem sajgott. Elbuktam. Nem mentettem meg azt, akit a legjobban szeretek. Véres mellkasára borultam és úgy zokogtam.
-Míra, meg kellett tennem –mondtam mögöttem egy ismerős hang.
-Meg kellett tenned? Ne legyél nevetséges.Könyörgöm, vámpír vagy. Mért nem szívtad ki a vérét ahelyett, hogy lelőtted volna? -kérdeztem tőle.
- Az ő véréből soha sem innék.Csak a szerelmünkért tettem.
-Nincs szerelmünk. Egy halott fülébe suttogni nem lehetséges.
És felébredtem. Egy kar ölelt át és felnéztem, hogy lássam az arcát. Adam volt az. Arca pirospozsgás volt és még lélegzet. Kimásztam az öleléséből és haza indultam.
-Hupsz – felkeltem és felöltözve lementem reggelizni. A tejes dobozt kicsit erősebben szorítottam meg és már is egy csomó tej kifolyt belőle. Mindent extra óvatosan fogtan meg. Megreggeliztem és feltakarítottam a konyhát. Védelmező lettem végre én is, és megkaptam az erőmet. Meg kell szoknom, mert kicsit feltűnő lesz, hogy minden darabokra törik a kezemben. Will -nek is el kéne mondanom, de akkor kérdezősködne, hogy kit kell megvédenem.
-Te jó ég –Adam-et kell megvédenem. De attól az egy csóktól megkaptam az erőmet? Ez hihetetlen. Semmiképpen sem mondom el a bátyámnak, de segítséget kellene kérnem tőle. - Tuti megint az idióta sorozatait nézni, inkább nem zavarom –mondtam magamnak halkan. Bementem a szobába és én is az egyik kedvenc sorozatomat kapcsoltam be, mert már jó pár részről lemaradtam. Minden egyes résznél halkan énekeltem a betétdalát, de az utolsó kicsit hangosabb lett.
-Hé, lejjebb vehetnéd a hangerőt, valaki aludni szeretne –jött be William a szobámba.
-Rendben –mondtam kelletlenül. Nem hiszem el, hogy mennyit tud morogni, már az agyamra megy. Pár perc múlva csörgött a telefonom.
-Szia Rach.
-Szia! Átmehetek hozzátok? A háziban kéne segítened.
-Még van vissza egy hét a szünetből, és te most akarod megcsinálni a házit? De, rendben, gyere át nyugodtan.
-Köszi, imádlak. Szia.
-Én is. Szia! –és leraktam a telefont.
Rachel –lel egész délután tanultunk, de nem sokáig jutottunk vele, mert mindig más témát hozott fel.
-Képzeld, tudod kivel láttam Olivert
-Vanessa -val –mondtam tippelős hangon.
-Eltaláltad. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy még együtt vagytok.
-Már régóta nem beszéltünk, miután hazajöttük a vásárlásból, átjött és szakított velem. De már azelőtt is együtt volt az új csajjal.
-Komoly? Mekkora egy patkány.
-Kérsz valamit inni vagy enni? Van süti is –mondtam, hogy ne kelljen erről beszélgetnünk.
-Köszi, addig megnézem Will –t.
-Rendben –mondtam és lesétáltam a konyhába. Mindent ráérősen csináltam, nem akartam olyan gyorsan visszaérni.
/Rachel szemszöge/
Láttam Mirandán, hogy rosszul esik neki ez a téma, de már egyáltalán nem érdekelte Oli. Amíg lement egy kis kajáért, addig átment Will -hez.
-Szia –nyitottam be kopogtatás után. Kedvesem az ágyán feküdt hason. Leültem mellé és egy puszit nyomtam az arcára. –Jó reggelt álomszuszék.
-Rachel? –nézett rám álmosan. –Hogy-hogy itt vagy?- kérdezte, amíg felült.
-Mírához jöttem, hogy segítsen megcsinálni a házit. Meg még beszélnem kellett vele egy fontos dologról.
-Tényleg? És mi az a fontos dolog?
-Nem mondhatom meg.
-Na, kérlek –húzott magához és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Hogy én mért nem tudok ellenállni egyetlenegy kérésének sem.
-Na, jó, de ígérd meg, hogy nem fogod megemlíteni neki.
-Ígérem –mondta komolyan.
-Oli szakított vele. De nem is ez a furcsa, hanem az, hogy nincs is rossz kedve olyan másképp viselkedik. Túl óvatos, mindenre úgy vigyáz, mintha összetörné. Képzeld még az ébresztőórája is szét van törve.
-Szét van törve.
-Igen, de a darabjai az éjjeli szekrényen vannak, nem a földön, szóval nem vágta a földhöz. Mintha egyszerűen csak rácsapott volna.
-Este hányra menjek érted? –kérdezte.
-A szokott időben. De most már visszamegyek Mírához, hamarosan úgy is mennem kell.
-Oké, akkor majd megyek érted. Szia –és egy lágy, édes csókot lehelt ajkaimra.
-Szia –mondtam miután elváltak ajkaink és visszamentem a másik szobába. Míra az ágyán ült kezében egy nagy tál sütivel.
/Miranda szemszöge/
Már tíz perce ülök itt az ágyamon és Rach még mindig nem jött vissza. Persze jó, mert nem kell beszélnem Oli -ról, de mégis hozzám jött nem a bátyámhoz. Aztán Rachel lépett be a szobába.
-Azt hittem már soha nem jössz vissza.
-Elbeszélgettük az időt. Ne haragudj
-Nem haragszom –tényleg nem haragudtam, csak zavart egy kicsit.
-Akkor rendben van. Csináljuk meg gyorsan a házit, mert hamarosan haza kell mennem.
-Ja, tényleg, randid lesz –mosolyogtam.
-Igen és még el kell készülnöm.
-Hát igen, nálad ez sokáig tart –nevettem fel. Hamar végeztük a házi nagy részével.
-Akkor holnap megint? –kérdezte Rach.
-Igen, este pedig elmehetnénk együtt valahova. Persze ha nincs a bátyámmal programod.
-Holnap nincs, szóval mehetünk. Addig gondolkodj a helyen. Adam is jöjjön?
-Szerintem jöhet.
-Oké, na, szia.
-Szia - köszöntem és visszamentem a szobába ahol Will az ágyamon ült és az órát nézegette.
-Mi történt az órával? –kérdezte.
-Összetörött –nem akartam hazudni, de az igazat sem akartam elmondani, ezért ezt válaszoltam.
-Míra, erre egyedül is rájöttem. Engem a hogyanja és a miértje érdekel.
-Nem tudom –hazudtam.
-Rossz színésznő vagy, húgi. Rachel elmondta, hogy túlságosan is óvatos vagy. Nekem elmondhatod az okát.
-Nincsen semmi baj.
-Tudom milyen rossz, hogy ha becsapnak. De egy vámpírtól nem számíthatsz semmi jóra.
-Honnan tudnád, hogy milyen érzés ez? Te voltál a suli legmenőbb sráca, minden lány érted epedt. És most amikor én is találtam valakit, aki szeret, kiderül róla, hogy vámpír és minden ok nélkül szakít velem, ja és a poén benne, hogy még meg is harapott –már kiabáltam vele, de éreztem, hogy könnyeim megerednek és lerogyok a földre.
-Igazad van, én ezt nem tudhatom, de jobban át tudom érezni, mint mások –ölelt át.
-Hagyj békén –löktem el magamtól.
-Megkaptad az erődet? Miért nem szóltál?
-Mert semmi közöd sincsen hozzá –mondtam. Lerohantam a kocsimhoz beültem és elhajtottam. Először Rachel –höz akartam menni, de eszembe jutott, hogy William úgyis megy majd hozzá, ezért inkább Adam –hez mentem. Letöröltem a könnyeimet és egy kis alapozót is raktam fel, hogy ne látszódjon annyira, hogy sírtam.
-Szia, Míra –nyitott ajtót Niky.
-Szia, Niky. Adam itthon van?-Persze, fent van a szobájában. Menj csak fel hozzá.
-Köszi –mondtam és felsiettem Adam szobájába. Bekopogtam és bementem. –Szia, remélem nem zavarlak.
-Persze, hogy nem. Gyere csak be. Miben segíthetek?
-Hát összevesztem a bátyámmal és nem tudtam kihez menni.
-Akkor megnézünk egy filmet, hátha jobb kedve derülsz –mondta és berakott egy filmet. Nem nagyon figyeltem, ezért hamar elaludtam.
Megint a parkolóban találtam magam. Egy lövést hallottam és a hang irányába mentem. Ott feküdt egy fiú a kocsi előtt, a mellkasa tiszta vér volt. Odarohantam hozzá. Adam volt az. Furcsa érzésem támadt. Az első szerveim eltűntek, de a szívem sajgott. Elbuktam. Nem mentettem meg azt, akit a legjobban szeretek. Véres mellkasára borultam és úgy zokogtam.
-Míra, meg kellett tennem –mondtam mögöttem egy ismerős hang.
-Meg kellett tenned? Ne legyél nevetséges.Könyörgöm, vámpír vagy. Mért nem szívtad ki a vérét ahelyett, hogy lelőtted volna? -kérdeztem tőle.
- Az ő véréből soha sem innék.Csak a szerelmünkért tettem.
-Nincs szerelmünk. Egy halott fülébe suttogni nem lehetséges.
És felébredtem. Egy kar ölelt át és felnéztem, hogy lássam az arcát. Adam volt az. Arca pirospozsgás volt és még lélegzet. Kimásztam az öleléséből és haza indultam.
15. fejezet
Mielőtt mégis kiléptem volna Adam szobájából írtam neki üzenetet.
- Adam!
Köszi, hogy itt tölthettem az estét. Tegnap megbeszéltük Rachel –lel, hogy este elmehetnénk együtt valahova. Ha benne vagy hívj fel miután felébredtél.
Puszíí: Míra –körmöltem le gyorsan. Meg akartam nézni, hogy mennyi az idő, de a telefonomat egyik zsebembe sem találtam. Az ágyra pillantottam és ott volt a fal mellett, de ahhoz hogy elérjem, át kell hajolnom Adam –en. Remélhetőleg nem esek rá. Áthajoltam fölötte és épphogy nem értem hozzá.
- Míra –suttogta. Gyorsan megfogtam a telefonomat és leszaladtam az emeletről, ki a kocsimba.
Az óra még csak hajnali hármat mutatott.
Most kéne haza mennem, amíg Will alszik, de még semmi kedvem sincsen –mondtam magamnak. Elindítottam a kocsit és egy kicsit autókáztam. Felmentem ahhoz a fához, ahol a naplementét néztem. Most pedig a napfelkeltét fogom. A Nap, ahogy lassan feltűnt a horizont mögött, a sugarai mindent aranyszínbe öltöztettek. Csodálatos látvány volt, bearanyozta a napomat. Remélem nem is sötétítik majd be. Visszaültem a kocsiba és elindultam haza.
Beálltam a feljáróra és csöndben bementem a házba. Halkan fellopództam a szobámba tiszta ruhákat vettem elő, bekapcsoltam a gépet és elmentem tusolni. Tíz perc múlva egy szál törölközőben, vizes hajjal mentem vissza a szobába. Megtörölköztem és felöltöztem. Hosszú szőke hajamat kifésültem és nagyjából megszárítottam. Leültem a gép elé és böngészni kezdtem a neten, hogy ma milyen bulik lesznek, amire érdemes elmenni. Meg is találtam. Az Ampersand. Tökéletes lesz, ma lesz is egy buli. Bekapcsoltam egy kis zenét és a szekrényemhez sétáltam. Összeállítottam a ruhákat és az ágyamra raktam őket. Az összeállítás után felpróbáltam őket és kiválasztottam azokat, amik a legjobban állnak és a legjobban mennek egy ilyen bulihoz. Egy fekete ruhánál maradtam és úgy gondoltam, hogy a converse cipőmet veszem fel hozzá. Kopogtak.
- Szabad –kiáltottam ki.
- Hol voltál az este? –kérdezte Will.
- Adam -nél megnéztünk egy filmet.
- És nem is akartál szólni?
- Nem nagyon állt szándékomban.
- Még mindig haragszol?
- Nem –mondtam, de igazából nem tudtam. Nem haragudtam rá, tényleg, csak a tegnapi veszekedésünk még kihatott a vele való viselkedésemre.
- Ja, persze. Bocsánat, igazad van, tényleg nem tudom, mit érzel, de azt neked kell elhinned, hogy kicsit jobban át tudom érezni.
- Jó, tudom, én kérek bocsánatot, hülye voltam, sajnálom. Azt is, hogy nem mondtam el, hogy megkaptam az erőmet.
- Én sem mondtam volna el a te helyedben. De azt elmondod, hogy kit kell megvédened?
- Hát… Adam –et –pirultam el.
- Megkérdezném, hogy kérsz-e segítséget, de mivel ismerlek, tudom, hogy nem lesz a válaszod –nevetett fel.
- Jól ismersz –helyeseltem és vele együtt nevettem én is. Csörgött a telefonom.
- Szia, Rach –köszöntem rögtön.
- Szia.
- Miért hívtál? –kérdeztem.
- Azért, mert nem tudok átmenni tanulni délután és még este buliba sem. Sajnálom.
- Hogy-hogy?
- Anyámék most reggel nyögték be, hogy elutazunk a nagyihoz. Mintha sok kedvem lenne hozzá –mérgelődött.
- Értem. És mikor jöttök haza?
- Csütörtökön este..
- Nah az jó. Akkor lesz ilyen sulis buli az Ampersand –ben. Akkor arra elmehetnénk
- Akkor ezt megdumáltuk csajszi. Na, de én megyek pakolni. Puszi –és letette a telefont.
- Miért hívott? –érdeklődött Will.
- Azért, hogy megmondja, hogy a mai programjaink le vannak fújva, mert elutazik.
- Elmegy?
- Aha, szóval a te randid is le van fújva –nevettem. –De ha most lennél szíves kimenni, nekem még tanulnom kell.
- Rendben, aztán csak halkan.
Kilencre az összes házival kész voltam, amit a szünetre adtak fel. Megint csörgött a telefonom. Adam volt az.
- Szia, Adam.
- Szia. Olvastam az üzenetet, amit hagytál. Mikor menjek értetek?
- Hát változott a program.
- Miért?
- Mert Rach –nek el kell utaznia és csak csütörtökön jön haza, de pénteken lesz egy sulis buli, menjünk el arra.
- Hát jó, akkor, szia.
- Pás –és le is tette a telefont.
Nagyon lassan és unalmasan telt ez a három nap. Egész nap punnyadtam a szobámban. Egyedül akkor mozdultam ki, amikor Adam –mel elmentünk megvenni a jegyeket magunknak. Csöngettek. Lerobogtam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót.
- Na, végre, hogy itt vagy. Már csak két óránk van és itt lesz Adam.
- Bocsi, választottál nekem is ruhát?
- Raktam ki párat, majd te kiválasztod, amelyik kell –visszamentünk a szobába és megmutattam a ruhákat. –Ezek közül választhatsz.
- Míra, annyira jó ruháid vannak.
- Ezek közül még egyik sem volt rajtam, tehát amelyiket választod, azt megkapod tőlem ajándékba.
- Juj, köszi. Imádlak.
- Neked mindent szívesen adok, d most már tényleg megyek fürdeni. Addig gondolkozz –mondtam és már rohantam is fürdeni. Szokásomhoz hívem megint több mint húsz percet áztattam magam a kádban.
- Míra! Ki kellene már jönnöd, még egy csomó dolgunk van –kiabálta Rach. Megtörölköztem magamra vettem a fekete fehér neműmet, magamra kaptam a köntösömet és visszamentem a szobába.
- Végre kijöttél.
- Igen. És sikerült választanod?
- A rózsaszint választom.
- Rendben. Van cipőm is hozzá.
- Kölcsön kapom? –nézett rám kérlelő szemekkel.
- Persze.
- Hihi, köszi. És te mit veszel fel?
- Menj a fürdőbe vedd fel a tiédet, és amikor visszajössz, akkor megtudod –mosolyogtam rá szélesen.
- Míra, istenien nézel ki –mondta, amikor meglátott.
- Nem csak én, hanem te is –néztem végig rajta. Már nem volt sok időnk gyorsan megcsináltam mindkettőnk sminkjét és már dudáltak is.
- Bátyus elmentünk –kiabáltam és már a kocsiban is ültünk. Én ültem előre Adam mellé, Rachel pedig hátra mögém.
- Hú… csajok ti aztán gyönyörűek vagytok. Mindenkit lesöpörtök majd a parkettről.
- Ez azért túlzás, de köszi a bókot –mosolyogtam elpirulva Adam –re.
A clubban ott volt Oli is, de most már egyedül. Sehol sem láttam vele Vanessa -t. Szemét le sem vette rólam és Adam –ről. Remek buli volt. ez Adam –en is meglátszott, mert kicsit felöntött a garatra.
- Adam, add ide a kulcsot! –mondtam neki.
- Még tudok vezetni. Nem ittam annyit.
- Éppen eleget ittál –válaszolta Rachel.
- De még tudok vezetni –ellenkezet.
- Kérlek –léptem közelebb hozzá, hogy ajkaink csak pár milliméterre legyenek egymástól. Éreztem alkoholos leheletét, de nem mozdultam előle.
- Tessék –nyújtotta át a kulcsokat. Cserébe egy apró puszit nyomtam ajkaira. Először Rachel –t vittem haza.
- Mirus, holnap átmegyek a ruháimért.
- Rendben, jó éjt. Szia - és már el is hajtottam Adam háza felé. Leparkoltam a ház előtt és nagy nehezen feltámogattam Adam –et a szobájába. Segítettem lehúzni a cipőjét és lefektettem az ágyba, amikor magára rántott. A ruhám pántját letolta a vállamra és elkezdte csókolgatni a nyakamat. –Adam ezt nem kéne.
- De én szeretném, és tudom, hogy te is –mondta és lefoglalta ajkaimat. Igaza volt, tényleg akartam. Ügyetlenül babráltam ingje gombjaival, utána meg farmer nadrágjával, de lassan minden ruhadarabjától megszabadítottam, egy szál semmiben feküdt alattam és tudtam, hogy ő is akarja. Ő is teljesen levetkőztetett és éreztem, ahogy merev férfiassága belém hatol. Így először egy kicsit fájt, de később a legkellemesebb érzés volt, érezni, ahogy belém hatol. Kéjes nyögések, sóhajok hagyták el ajkainkat felváltva, bizonyítva, hogy jó és még többet akarunk. Hátamra fordított, hogy most ő legyen felül. Markoltam a hátán a húst, éreztem a vért a körmöm alatt és mozgásának gyors ütemét. Hirtelen eljutottam a csúcsra és követet Adam is. Erőtlenül feküdt le mellém és simított ki pár tincset az arcomból. Fejem mellkasára hajtottam és lélegzetének ütemére aludtam el.
- Adam!
Köszi, hogy itt tölthettem az estét. Tegnap megbeszéltük Rachel –lel, hogy este elmehetnénk együtt valahova. Ha benne vagy hívj fel miután felébredtél.
Puszíí: Míra –körmöltem le gyorsan. Meg akartam nézni, hogy mennyi az idő, de a telefonomat egyik zsebembe sem találtam. Az ágyra pillantottam és ott volt a fal mellett, de ahhoz hogy elérjem, át kell hajolnom Adam –en. Remélhetőleg nem esek rá. Áthajoltam fölötte és épphogy nem értem hozzá.
- Míra –suttogta. Gyorsan megfogtam a telefonomat és leszaladtam az emeletről, ki a kocsimba.
Az óra még csak hajnali hármat mutatott.
Most kéne haza mennem, amíg Will alszik, de még semmi kedvem sincsen –mondtam magamnak. Elindítottam a kocsit és egy kicsit autókáztam. Felmentem ahhoz a fához, ahol a naplementét néztem. Most pedig a napfelkeltét fogom. A Nap, ahogy lassan feltűnt a horizont mögött, a sugarai mindent aranyszínbe öltöztettek. Csodálatos látvány volt, bearanyozta a napomat. Remélem nem is sötétítik majd be. Visszaültem a kocsiba és elindultam haza.
Beálltam a feljáróra és csöndben bementem a házba. Halkan fellopództam a szobámba tiszta ruhákat vettem elő, bekapcsoltam a gépet és elmentem tusolni. Tíz perc múlva egy szál törölközőben, vizes hajjal mentem vissza a szobába. Megtörölköztem és felöltöztem. Hosszú szőke hajamat kifésültem és nagyjából megszárítottam. Leültem a gép elé és böngészni kezdtem a neten, hogy ma milyen bulik lesznek, amire érdemes elmenni. Meg is találtam. Az Ampersand. Tökéletes lesz, ma lesz is egy buli. Bekapcsoltam egy kis zenét és a szekrényemhez sétáltam. Összeállítottam a ruhákat és az ágyamra raktam őket. Az összeállítás után felpróbáltam őket és kiválasztottam azokat, amik a legjobban állnak és a legjobban mennek egy ilyen bulihoz. Egy fekete ruhánál maradtam és úgy gondoltam, hogy a converse cipőmet veszem fel hozzá. Kopogtak.
- Szabad –kiáltottam ki.
- Hol voltál az este? –kérdezte Will.
- Adam -nél megnéztünk egy filmet.
- És nem is akartál szólni?
- Nem nagyon állt szándékomban.
- Még mindig haragszol?
- Nem –mondtam, de igazából nem tudtam. Nem haragudtam rá, tényleg, csak a tegnapi veszekedésünk még kihatott a vele való viselkedésemre.
- Ja, persze. Bocsánat, igazad van, tényleg nem tudom, mit érzel, de azt neked kell elhinned, hogy kicsit jobban át tudom érezni.
- Jó, tudom, én kérek bocsánatot, hülye voltam, sajnálom. Azt is, hogy nem mondtam el, hogy megkaptam az erőmet.
- Én sem mondtam volna el a te helyedben. De azt elmondod, hogy kit kell megvédened?
- Hát… Adam –et –pirultam el.
- Megkérdezném, hogy kérsz-e segítséget, de mivel ismerlek, tudom, hogy nem lesz a válaszod –nevetett fel.
- Jól ismersz –helyeseltem és vele együtt nevettem én is. Csörgött a telefonom.
- Szia, Rach –köszöntem rögtön.
- Szia.
- Miért hívtál? –kérdeztem.
- Azért, mert nem tudok átmenni tanulni délután és még este buliba sem. Sajnálom.
- Hogy-hogy?
- Anyámék most reggel nyögték be, hogy elutazunk a nagyihoz. Mintha sok kedvem lenne hozzá –mérgelődött.
- Értem. És mikor jöttök haza?
- Csütörtökön este..
- Nah az jó. Akkor lesz ilyen sulis buli az Ampersand –ben. Akkor arra elmehetnénk
- Akkor ezt megdumáltuk csajszi. Na, de én megyek pakolni. Puszi –és letette a telefont.
- Miért hívott? –érdeklődött Will.
- Azért, hogy megmondja, hogy a mai programjaink le vannak fújva, mert elutazik.
- Elmegy?
- Aha, szóval a te randid is le van fújva –nevettem. –De ha most lennél szíves kimenni, nekem még tanulnom kell.
- Rendben, aztán csak halkan.
Kilencre az összes házival kész voltam, amit a szünetre adtak fel. Megint csörgött a telefonom. Adam volt az.
- Szia, Adam.
- Szia. Olvastam az üzenetet, amit hagytál. Mikor menjek értetek?
- Hát változott a program.
- Miért?
- Mert Rach –nek el kell utaznia és csak csütörtökön jön haza, de pénteken lesz egy sulis buli, menjünk el arra.
- Hát jó, akkor, szia.
- Pás –és le is tette a telefont.
Nagyon lassan és unalmasan telt ez a három nap. Egész nap punnyadtam a szobámban. Egyedül akkor mozdultam ki, amikor Adam –mel elmentünk megvenni a jegyeket magunknak. Csöngettek. Lerobogtam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót.
- Na, végre, hogy itt vagy. Már csak két óránk van és itt lesz Adam.
- Bocsi, választottál nekem is ruhát?
- Raktam ki párat, majd te kiválasztod, amelyik kell –visszamentünk a szobába és megmutattam a ruhákat. –Ezek közül választhatsz.
- Míra, annyira jó ruháid vannak.
- Ezek közül még egyik sem volt rajtam, tehát amelyiket választod, azt megkapod tőlem ajándékba.
- Juj, köszi. Imádlak.
- Neked mindent szívesen adok, d most már tényleg megyek fürdeni. Addig gondolkozz –mondtam és már rohantam is fürdeni. Szokásomhoz hívem megint több mint húsz percet áztattam magam a kádban.
- Míra! Ki kellene már jönnöd, még egy csomó dolgunk van –kiabálta Rach. Megtörölköztem magamra vettem a fekete fehér neműmet, magamra kaptam a köntösömet és visszamentem a szobába.
- Végre kijöttél.
- Igen. És sikerült választanod?
- A rózsaszint választom.
- Rendben. Van cipőm is hozzá.
- Kölcsön kapom? –nézett rám kérlelő szemekkel.
- Persze.
- Hihi, köszi. És te mit veszel fel?
- Menj a fürdőbe vedd fel a tiédet, és amikor visszajössz, akkor megtudod –mosolyogtam rá szélesen.
- Míra, istenien nézel ki –mondta, amikor meglátott.
- Nem csak én, hanem te is –néztem végig rajta. Már nem volt sok időnk gyorsan megcsináltam mindkettőnk sminkjét és már dudáltak is.
- Bátyus elmentünk –kiabáltam és már a kocsiban is ültünk. Én ültem előre Adam mellé, Rachel pedig hátra mögém.
- Hú… csajok ti aztán gyönyörűek vagytok. Mindenkit lesöpörtök majd a parkettről.
- Ez azért túlzás, de köszi a bókot –mosolyogtam elpirulva Adam –re.
A clubban ott volt Oli is, de most már egyedül. Sehol sem láttam vele Vanessa -t. Szemét le sem vette rólam és Adam –ről. Remek buli volt. ez Adam –en is meglátszott, mert kicsit felöntött a garatra.
- Adam, add ide a kulcsot! –mondtam neki.
- Még tudok vezetni. Nem ittam annyit.
- Éppen eleget ittál –válaszolta Rachel.
- De még tudok vezetni –ellenkezet.
- Kérlek –léptem közelebb hozzá, hogy ajkaink csak pár milliméterre legyenek egymástól. Éreztem alkoholos leheletét, de nem mozdultam előle.
- Tessék –nyújtotta át a kulcsokat. Cserébe egy apró puszit nyomtam ajkaira. Először Rachel –t vittem haza.
- Mirus, holnap átmegyek a ruháimért.
- Rendben, jó éjt. Szia - és már el is hajtottam Adam háza felé. Leparkoltam a ház előtt és nagy nehezen feltámogattam Adam –et a szobájába. Segítettem lehúzni a cipőjét és lefektettem az ágyba, amikor magára rántott. A ruhám pántját letolta a vállamra és elkezdte csókolgatni a nyakamat. –Adam ezt nem kéne.
- De én szeretném, és tudom, hogy te is –mondta és lefoglalta ajkaimat. Igaza volt, tényleg akartam. Ügyetlenül babráltam ingje gombjaival, utána meg farmer nadrágjával, de lassan minden ruhadarabjától megszabadítottam, egy szál semmiben feküdt alattam és tudtam, hogy ő is akarja. Ő is teljesen levetkőztetett és éreztem, ahogy merev férfiassága belém hatol. Így először egy kicsit fájt, de később a legkellemesebb érzés volt, érezni, ahogy belém hatol. Kéjes nyögések, sóhajok hagyták el ajkainkat felváltva, bizonyítva, hogy jó és még többet akarunk. Hátamra fordított, hogy most ő legyen felül. Markoltam a hátán a húst, éreztem a vért a körmöm alatt és mozgásának gyors ütemét. Hirtelen eljutottam a csúcsra és követet Adam is. Erőtlenül feküdt le mellém és simított ki pár tincset az arcomból. Fejem mellkasára hajtottam és lélegzetének ütemére aludtam el.
16. fejezet
Reggel, amikor felébredtem nem mertem kinyitni a szememet,
féltem, hogy a tegnap estét csak álmodtam és a saját szobámban fogok
felébredni. Összegyűjtöttem az összes bátorságom, nagy levegőt vettem és
kinyitottam a szememet. Nem volt álom. Adam tökéletes valójában feküdt
mellettem ruhák nélkül. Végig néztem magam és most már biztosra vettem, hogy az
egész megtörtént. Lassan álltam fel az ágyról és szedtem össze a ruháimat, hogy
fel tudjak öltözni. Felvettem a bulizós ruhámat és a cipőmet is. És beálltam a
tükör elé.
-Te jó ég –kaptam a szám elé a kezemet. A hajam úgy állt mintha most kászálódtam volna ki az ágyból, életem legjobb szexe után. De könyörgöm, kit áltatok, ez az igazság. Kifésültem a hajamat, hogy legalább kinézzek valahogy. Visszasétáltam az ágy mellé. –Köszönöm –suttogtam Adam –nek és egy finom, lágy csókot nyomtam ajkaira.
-Míra? Hova mész? –nyitotta ki résnyire szemeit.
-Css… ez csak álom, aludj tovább –mondtam és kilopakodtam a házból.
Will még mindig aludt, így hát nyugodtam dőlhettem bele az ágyamba. Órákig feküdtem csak, mert nem bírtam aludni és csak az együtt töltött éjszakára gondoltam. Bekapcsolta a számítógépet és vártam, hogy bekapcsoljon, amikor megszólalt a telefonom.
-Szia, Rach –suttogtam.
-Szia. Miért suttogsz?
-Mert nem akarom, hogy William felébredjen.
-Értem, sikerült haza szállítanod Adam –et?
-Igen, minden rendben ment.
-És te mivel mentél haza?
-Mivel, hát gyalog.
-Ok, hánykor menjek át a ruháért?
-Ruháért? –mégis milyen ruháért? – Ja, ebéd után.
-Rendben, akkor nem is zavarlak pihenj tovább, én is azt csinálom –nevetett a vonal végén.
-Ez volt a szándékom nekem is –hazudtam, nem bírtam aludni és ötletem sem volt, arról hogy mégis mit kéne csinálnom. –Szia –és már le is raktam a telefont. Pár perc múlva Will döcögött be álmosan a szobámba.
-Mikor értél haza?
-Négykor.
-És még nem volt időd átöltözni? –nézett végig rajtam. Hupsz ezt elfelejtettem.
-Fáradt voltam, és kedvem sem volt hozzá.
-Anya mondta, hogy át kéne menned az üzletbe egy kicsit segíteni, leltározni. Mehet veled Rachel is, minél többen lesztek annál hamarabb végeztek.
-Ok mondtam, de már vánszorgott is vissza a szobájába.
Ebéd után barátnőm át is jött, ahogy ígérte.
-Szia –köszönt Rach.
-Ne gyere be, indulunk.
-De… - kezdte a mondatot.
-Itt van a ruhád –lóbáltam meg a táskát.
-Hova megyünk? –kérdezte út közben.
-Anyához, leltározni. Mindig kell új ruha –nevettem el.
-Király –mondta. Hamar odaértünk és engem már el is küldtek a szomszéd kávéházba, hogy vigyek nekik kávét. Visszafelé egy „kedves” ismerősbe botlottam.
-Szia, kedves –köszönt rám.
-Szia, Oli. Mit akarsz?
-Semmit, csak láttalak tegnap a klubban és gondoltam megkérdezem, hogy milyen volt az estéd?
-Csak ezt akarod tudni? Nagyon jól éreztük magunkat. Válaszolta, szóval, szia –már épp indultam volna, amikor megint megszólalt.
-És az éjszakád is jó volt vele?
-Nem tudom, kire gondolsz –adtam az ártatlant.
-Tudom, hogy az éjjelt Adam –nél töltötted, ne tagad.
-Te követtél engem? Hogy képzeled? Nincs jogod hozzá. Az az egy szerencséd, hogy sietek –és faképnél hagytam.
-Megjöttem –kiabáltam, amikor beértem.
-Végre, azt hittük, hogy eltévedtél.
-Csak megálltam egy pillanatra beszélgetni. Na, de csináljuk a dolgunkat.
Oliver –től teljesen kiakadtam, hogy jött ő ahhoz, hogy figyeljen engem? Az embernek van magánélete is. Ő meg csak gondol egyet és megzavarja.
-Úr isten –Oliver látta, amikor Adam –mel csinálom. Végig nézte. Fúj. Elmélkedésemből a telefoncsörgés hozott vissza. –Halló? - kérdeztem, mert még azt sem néztem mag, hogy ki hívott.
-Szia, Míra.
-Oh… szia, Adam. Mizu?
-Hát csak azért hívtalak, mert egy dologra emlékszem csak az estéről.
-És mi lenne az? –kérdeztem.
-Hogy, te és én együtt voltunk. És ezt bizonyítja a parfümöd is.
-Ott maradt a parfümöm? Jaj, ne már.
-Akkor ezek szerint igaz.
-Átmegyek hozzád, és mindent megbeszélünk.
-Ok, szia –lerakta a telefont.
-Will, van egy kis dolgom. Hamarosan jövök –mondtam és már siettem is Adam –hez.
Az ajtó nyitva volt ezért csak simán föl sétáltam Adam szobájába.
-Szia - köszöntem.
-Szia. Tessék ez a tiéd –mondta és átnyújtotta a kedvenc parfümömet.
-Köszi.
-Most elmesélnéd mi volt az este?
-Arra még emlékszel, hogy hárman együtt elmentünk egy buliba.
-Igen, és mind a ketten nagyon jól néztetek ki.
-Ezt szóvá is tetted- pirultam el. –Na, a lényeg az, hogy kicsit sokat ittál és én haza hoztalak és megtörtént.
-Csak ennyi?
-Igen. De ha nem haragszol nekem most mennem kell.
-Azt hittem, hogy megbeszéljük.
-Ígérem később mindent. Szia – magamhoz öleltem és puszit adtam az arcára.
Hazafelé menet be kellett mennem a boltba, mert már nagyon is éhes voltam. Mire visszaértem Oliver a kocsimnak támaszkodott.
-Már megint mit akarsz?
- Látom mérges vagy rám.
-Oh, nem, egy csöppet sem.
-Nem akartam kémkedni utánad, csak zavart, hogy azzal a ficsúrral lógsz.
-Nyögd már, amit akarsz.
-Te jó ég –kaptam a szám elé a kezemet. A hajam úgy állt mintha most kászálódtam volna ki az ágyból, életem legjobb szexe után. De könyörgöm, kit áltatok, ez az igazság. Kifésültem a hajamat, hogy legalább kinézzek valahogy. Visszasétáltam az ágy mellé. –Köszönöm –suttogtam Adam –nek és egy finom, lágy csókot nyomtam ajkaira.
-Míra? Hova mész? –nyitotta ki résnyire szemeit.
-Css… ez csak álom, aludj tovább –mondtam és kilopakodtam a házból.
Will még mindig aludt, így hát nyugodtam dőlhettem bele az ágyamba. Órákig feküdtem csak, mert nem bírtam aludni és csak az együtt töltött éjszakára gondoltam. Bekapcsolta a számítógépet és vártam, hogy bekapcsoljon, amikor megszólalt a telefonom.
-Szia, Rach –suttogtam.
-Szia. Miért suttogsz?
-Mert nem akarom, hogy William felébredjen.
-Értem, sikerült haza szállítanod Adam –et?
-Igen, minden rendben ment.
-És te mivel mentél haza?
-Mivel, hát gyalog.
-Ok, hánykor menjek át a ruháért?
-Ruháért? –mégis milyen ruháért? – Ja, ebéd után.
-Rendben, akkor nem is zavarlak pihenj tovább, én is azt csinálom –nevetett a vonal végén.
-Ez volt a szándékom nekem is –hazudtam, nem bírtam aludni és ötletem sem volt, arról hogy mégis mit kéne csinálnom. –Szia –és már le is raktam a telefont. Pár perc múlva Will döcögött be álmosan a szobámba.
-Mikor értél haza?
-Négykor.
-És még nem volt időd átöltözni? –nézett végig rajtam. Hupsz ezt elfelejtettem.
-Fáradt voltam, és kedvem sem volt hozzá.
-Anya mondta, hogy át kéne menned az üzletbe egy kicsit segíteni, leltározni. Mehet veled Rachel is, minél többen lesztek annál hamarabb végeztek.
-Ok mondtam, de már vánszorgott is vissza a szobájába.
Ebéd után barátnőm át is jött, ahogy ígérte.
-Szia –köszönt Rach.
-Ne gyere be, indulunk.
-De… - kezdte a mondatot.
-Itt van a ruhád –lóbáltam meg a táskát.
-Hova megyünk? –kérdezte út közben.
-Anyához, leltározni. Mindig kell új ruha –nevettem el.
-Király –mondta. Hamar odaértünk és engem már el is küldtek a szomszéd kávéházba, hogy vigyek nekik kávét. Visszafelé egy „kedves” ismerősbe botlottam.
-Szia, kedves –köszönt rám.
-Szia, Oli. Mit akarsz?
-Semmit, csak láttalak tegnap a klubban és gondoltam megkérdezem, hogy milyen volt az estéd?
-Csak ezt akarod tudni? Nagyon jól éreztük magunkat. Válaszolta, szóval, szia –már épp indultam volna, amikor megint megszólalt.
-És az éjszakád is jó volt vele?
-Nem tudom, kire gondolsz –adtam az ártatlant.
-Tudom, hogy az éjjelt Adam –nél töltötted, ne tagad.
-Te követtél engem? Hogy képzeled? Nincs jogod hozzá. Az az egy szerencséd, hogy sietek –és faképnél hagytam.
-Megjöttem –kiabáltam, amikor beértem.
-Végre, azt hittük, hogy eltévedtél.
-Csak megálltam egy pillanatra beszélgetni. Na, de csináljuk a dolgunkat.
Oliver –től teljesen kiakadtam, hogy jött ő ahhoz, hogy figyeljen engem? Az embernek van magánélete is. Ő meg csak gondol egyet és megzavarja.
-Úr isten –Oliver látta, amikor Adam –mel csinálom. Végig nézte. Fúj. Elmélkedésemből a telefoncsörgés hozott vissza. –Halló? - kérdeztem, mert még azt sem néztem mag, hogy ki hívott.
-Szia, Míra.
-Oh… szia, Adam. Mizu?
-Hát csak azért hívtalak, mert egy dologra emlékszem csak az estéről.
-És mi lenne az? –kérdeztem.
-Hogy, te és én együtt voltunk. És ezt bizonyítja a parfümöd is.
-Ott maradt a parfümöm? Jaj, ne már.
-Akkor ezek szerint igaz.
-Átmegyek hozzád, és mindent megbeszélünk.
-Ok, szia –lerakta a telefont.
-Will, van egy kis dolgom. Hamarosan jövök –mondtam és már siettem is Adam –hez.
Az ajtó nyitva volt ezért csak simán föl sétáltam Adam szobájába.
-Szia - köszöntem.
-Szia. Tessék ez a tiéd –mondta és átnyújtotta a kedvenc parfümömet.
-Köszi.
-Most elmesélnéd mi volt az este?
-Arra még emlékszel, hogy hárman együtt elmentünk egy buliba.
-Igen, és mind a ketten nagyon jól néztetek ki.
-Ezt szóvá is tetted- pirultam el. –Na, a lényeg az, hogy kicsit sokat ittál és én haza hoztalak és megtörtént.
-Csak ennyi?
-Igen. De ha nem haragszol nekem most mennem kell.
-Azt hittem, hogy megbeszéljük.
-Ígérem később mindent. Szia – magamhoz öleltem és puszit adtam az arcára.
Hazafelé menet be kellett mennem a boltba, mert már nagyon is éhes voltam. Mire visszaértem Oliver a kocsimnak támaszkodott.
-Már megint mit akarsz?
- Látom mérges vagy rám.
-Oh, nem, egy csöppet sem.
-Nem akartam kémkedni utánad, csak zavart, hogy azzal a ficsúrral lógsz.
-Nyögd már, amit akarsz.
17. fejezet
-Ha már elhagytál és vissza sem akarsz jönni hozzám, kérlek,
ölj! –mondta Oli.
-Hagyd már ezt a marhaságot. Nem öllek meg. És különben is te szakítottál velem.
-És még is miért nem? Csak azt ne merd mondani, hogy bűntudatod lenne.
-Nem vagyok gyilkos, fogd fel.
-Végül is már halott vagyok, csak egy apró kis szúrás kell a szívembe. Ha megteszed, nem teszek semmi hülyeséget azzal, akit szeretsz .De ha élek, akkor ki kell élnem valakin a dühömet.
-Ha az, akire gondolok akkor rajtam éled ki a dühödet –már a sírás határán voltam, tudtam, hogy kire gondol.
-Nem rajtad fogom, mert az erőszak lenne, és nem börtönbe akarok kerülni hanem, meg akarok halni, és ha olyat teszek, ami neked nagyon nem tetszik, akkor remélem, megölsz, de egyszerűbb lenne meg időigényesebb, ha előbb megölnél. Ölj meg! –mondta már parancsoló hangon.
-Nem, nem veszek részt senkinek a halálában.
-Mitől félsz ennyire? – kérdezte vidáman. Nem értheti az emberi érzéseket, ő vámpír, egy szívtelen lény.
-Bűntudat. Ismered egyáltalán a jelentését?
-Majd föntről vagy lentről segítek.
-Ezzel nem tudsz meggyőzni –mondtam rendíthetetlenül.
-Akkor nem fogok meghalni, de ezért valaki bűnhődni fog.
-Menj el, nem fogod megváltoztatni a döntésemet, nem leszek gyilkos –mondtam és ott hagytam egyedül.
-Ne aggódj, nekem ez a feladatom –mondtam neki a vállam felett. Beültem a kocsimba és elhajtottam.
A következő napokban jobban figyeltem Olivert, és Adam közelében maradtam. Persze, nem kísérgethettem mindenhova. Az idő múlásával az érzéseim sokkal erősebbek lettek Adam felé.Vágytam a közelségére, nélküle nem voltam egész. Órák után a parkolóba indultam, hogy Adam haza vigyen. Szememmel kerestem a motort, és csak azt vettem észre, hogy Oli Adam felé igyekszik. Oli felemelte a kezét és most láttam. Egy pisztolyt szegezett szerelmemre. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzájuk. Már meghúzta a ravaszt és én Adam elé ugrotta, hogy engem érjen a golyó és ne őt. Eltalált és összecsuklottam, hiába volt nagy az erőm ezt már nem bírtam ki.
-Kicsim, mért tetted? –térdelt le mellém a gyilkos.
-Mert… ezt… kellett… tennem –mondtam akadozva.
-Nem kellett, ha hagytad volna, akkor ez nem történt volna meg, és újra együtt lennénk.
-Mért nem tudod felfogni, hogy már nem szeretlek?
-Mert tudom, hogy nem igaz, legbelül még mindig szeretsz.
-Nem. Már őt szeretem –néztem fel Adamre, aki mögöttem ült és tartott. –Szóval, kérlek, hagyj békén.
-Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? –nézet rám csodálkozva.
-Igen –fordítottam el a fejemet. Oliver nem szólt semmit, csendben felállt, még egyszer utoljára rám nézett és elment.
-Köszönöm, hogy megmentettél –suttogta a fülembe Adam.
-Ezt kellett tennem.
-Tényleg szeretsz?
-Igen –ez volt az utolsó szavam, mert a sötétségbe kezdtem zuhanni, egyedül.
/Adam szemszöge/
Ott feküdt a karjaim között eszméletlenül. Mindenki körül állt minket, de nem törődtem velük csak a karjaimban lévő lányra koncentráltam.
-Adam, mi történt? –jött közelebb Rachel.
-Oliver fegyvert rántott és l akart lőni, de Míra elém ugrott. Már hívták a mentőket, hamarosan meg kell érkezniük.
-Jaj ne, Míra - zokogott Rach.
-Megjöttek a mentők –mondtam. Leparkoltak mellénk, Rachel –t felsegítették én meg felraktam Mírát a hord ágyra.
Már két órája itt ülünk bent és még mindig nem mondtak semmit. Miután beértünk felhívtam Will –t, ő is bejött utánunk. Elmondtam neki is, hogy mi történt.Csak annyit mondott, hogy értem és ő is velem várt türelmetlenül.
-Ki a családtagja a hölgynek? –kérdezte felénk jövet az orvos.
-Én –állt fel Will. – Ő meg a barátja- mutatott rám, de nem is vagyok a barátja, legalábbis nem, úgy ahogy ő gondolja.
-Hát van egy jó és egy rossz hírem is.
-Először a jót mondja, doktor úr.
-A lányt megoperáltuk és minden rendben van.
-Akkor még is mi a baj? –kérdeztem.
-Komába esett-mondta a doktor.
-Be lehet menni hozzá? -kérdeztem.
-Igen, de csak egy személynek.
-Will, menj be te.
-Köszönöm.
/William szemszöge/
Gépek csipogtak az ágya mellett, hogy életben tartsák őt.
-Jaj, húgi, hogy kerültél ide? Ennyire komolyan vetted a sorsod? Ekkor veszélytől nem kellett volna megvédened. De büszke vagyok rád, nagyon jó védelmező vagy, csak kár, hogy ez lett az ára.
/Miranda szemszöge/
Zuhantam és egy híd előtt találtam magam. Ezen az oldalon, amelyiken én volta hideg, ködös volt minden, de a másik oldal úszott a napsütésben. Elindultam a másik oldalra, de hirtelen meghallottam Will hangját és megtorpantam. Válaszolni akartam neki, de nem tudtam.
-Anya össze fog roppanni, amikor elmondom neki - szomorúság csengett a hangjában. –Kérlek, húgi, gyere vissza –szorította meg a kezem. Elbizonytalanodtam, ha most át megyek a másik oldalra, akkor soha nem térhetek vissza a szeretteimhez. De ezen az oldalon, olyan barátságtalan, szomorú minden.
-Bejöhetek? –kérdezte egy új hang Will –től.
-Persze, én elmegyek, elmondom a rossz hírt anyának –mondta Will. –Hamarosan jövök húgi –és puszit nyomott a homlokomra.
-Sajnálom, Míra. Ez mind miattam van. Ha nem szerettem volna beléd, akkor még mindig együtt lennél Oliverrel és nem itt feküdnél –magát hibáztatta pedig egyáltalán nem ő volt a hibás, csak én. Meg kellett volna ölnöm őt, a vámpíroknak nincs helyük közöttünk, de várj!
-Azt mondta, hogy szeret. Megyek vissza hozzád!
Ettől a kijelentéstől boldog voltam és visszafordultam a hídon, de sehogy sem akart a végére érni. A túl oldal mindig ugyanolyan távolságban maradt és nem jutottam közelebb szerelmemhez.
-Hagyd már ezt a marhaságot. Nem öllek meg. És különben is te szakítottál velem.
-És még is miért nem? Csak azt ne merd mondani, hogy bűntudatod lenne.
-Nem vagyok gyilkos, fogd fel.
-Végül is már halott vagyok, csak egy apró kis szúrás kell a szívembe. Ha megteszed, nem teszek semmi hülyeséget azzal, akit szeretsz .De ha élek, akkor ki kell élnem valakin a dühömet.
-Ha az, akire gondolok akkor rajtam éled ki a dühödet –már a sírás határán voltam, tudtam, hogy kire gondol.
-Nem rajtad fogom, mert az erőszak lenne, és nem börtönbe akarok kerülni hanem, meg akarok halni, és ha olyat teszek, ami neked nagyon nem tetszik, akkor remélem, megölsz, de egyszerűbb lenne meg időigényesebb, ha előbb megölnél. Ölj meg! –mondta már parancsoló hangon.
-Nem, nem veszek részt senkinek a halálában.
-Mitől félsz ennyire? – kérdezte vidáman. Nem értheti az emberi érzéseket, ő vámpír, egy szívtelen lény.
-Bűntudat. Ismered egyáltalán a jelentését?
-Majd föntről vagy lentről segítek.
-Ezzel nem tudsz meggyőzni –mondtam rendíthetetlenül.
-Akkor nem fogok meghalni, de ezért valaki bűnhődni fog.
-Menj el, nem fogod megváltoztatni a döntésemet, nem leszek gyilkos –mondtam és ott hagytam egyedül.
-Ne aggódj, nekem ez a feladatom –mondtam neki a vállam felett. Beültem a kocsimba és elhajtottam.
A következő napokban jobban figyeltem Olivert, és Adam közelében maradtam. Persze, nem kísérgethettem mindenhova. Az idő múlásával az érzéseim sokkal erősebbek lettek Adam felé.Vágytam a közelségére, nélküle nem voltam egész. Órák után a parkolóba indultam, hogy Adam haza vigyen. Szememmel kerestem a motort, és csak azt vettem észre, hogy Oli Adam felé igyekszik. Oli felemelte a kezét és most láttam. Egy pisztolyt szegezett szerelmemre. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzájuk. Már meghúzta a ravaszt és én Adam elé ugrotta, hogy engem érjen a golyó és ne őt. Eltalált és összecsuklottam, hiába volt nagy az erőm ezt már nem bírtam ki.
-Kicsim, mért tetted? –térdelt le mellém a gyilkos.
-Mert… ezt… kellett… tennem –mondtam akadozva.
-Nem kellett, ha hagytad volna, akkor ez nem történt volna meg, és újra együtt lennénk.
-Mért nem tudod felfogni, hogy már nem szeretlek?
-Mert tudom, hogy nem igaz, legbelül még mindig szeretsz.
-Nem. Már őt szeretem –néztem fel Adamre, aki mögöttem ült és tartott. –Szóval, kérlek, hagyj békén.
-Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? –nézet rám csodálkozva.
-Igen –fordítottam el a fejemet. Oliver nem szólt semmit, csendben felállt, még egyszer utoljára rám nézett és elment.
-Köszönöm, hogy megmentettél –suttogta a fülembe Adam.
-Ezt kellett tennem.
-Tényleg szeretsz?
-Igen –ez volt az utolsó szavam, mert a sötétségbe kezdtem zuhanni, egyedül.
/Adam szemszöge/
Ott feküdt a karjaim között eszméletlenül. Mindenki körül állt minket, de nem törődtem velük csak a karjaimban lévő lányra koncentráltam.
-Adam, mi történt? –jött közelebb Rachel.
-Oliver fegyvert rántott és l akart lőni, de Míra elém ugrott. Már hívták a mentőket, hamarosan meg kell érkezniük.
-Jaj ne, Míra - zokogott Rach.
-Megjöttek a mentők –mondtam. Leparkoltak mellénk, Rachel –t felsegítették én meg felraktam Mírát a hord ágyra.
Már két órája itt ülünk bent és még mindig nem mondtak semmit. Miután beértünk felhívtam Will –t, ő is bejött utánunk. Elmondtam neki is, hogy mi történt.Csak annyit mondott, hogy értem és ő is velem várt türelmetlenül.
-Ki a családtagja a hölgynek? –kérdezte felénk jövet az orvos.
-Én –állt fel Will. – Ő meg a barátja- mutatott rám, de nem is vagyok a barátja, legalábbis nem, úgy ahogy ő gondolja.
-Hát van egy jó és egy rossz hírem is.
-Először a jót mondja, doktor úr.
-A lányt megoperáltuk és minden rendben van.
-Akkor még is mi a baj? –kérdeztem.
-Komába esett-mondta a doktor.
-Be lehet menni hozzá? -kérdeztem.
-Igen, de csak egy személynek.
-Will, menj be te.
-Köszönöm.
/William szemszöge/
Gépek csipogtak az ágya mellett, hogy életben tartsák őt.
-Jaj, húgi, hogy kerültél ide? Ennyire komolyan vetted a sorsod? Ekkor veszélytől nem kellett volna megvédened. De büszke vagyok rád, nagyon jó védelmező vagy, csak kár, hogy ez lett az ára.
/Miranda szemszöge/
Zuhantam és egy híd előtt találtam magam. Ezen az oldalon, amelyiken én volta hideg, ködös volt minden, de a másik oldal úszott a napsütésben. Elindultam a másik oldalra, de hirtelen meghallottam Will hangját és megtorpantam. Válaszolni akartam neki, de nem tudtam.
-Anya össze fog roppanni, amikor elmondom neki - szomorúság csengett a hangjában. –Kérlek, húgi, gyere vissza –szorította meg a kezem. Elbizonytalanodtam, ha most át megyek a másik oldalra, akkor soha nem térhetek vissza a szeretteimhez. De ezen az oldalon, olyan barátságtalan, szomorú minden.
-Bejöhetek? –kérdezte egy új hang Will –től.
-Persze, én elmegyek, elmondom a rossz hírt anyának –mondta Will. –Hamarosan jövök húgi –és puszit nyomott a homlokomra.
-Sajnálom, Míra. Ez mind miattam van. Ha nem szerettem volna beléd, akkor még mindig együtt lennél Oliverrel és nem itt feküdnél –magát hibáztatta pedig egyáltalán nem ő volt a hibás, csak én. Meg kellett volna ölnöm őt, a vámpíroknak nincs helyük közöttünk, de várj!
-Azt mondta, hogy szeret. Megyek vissza hozzád!
Ettől a kijelentéstől boldog voltam és visszafordultam a hídon, de sehogy sem akart a végére érni. A túl oldal mindig ugyanolyan távolságban maradt és nem jutottam közelebb szerelmemhez.
18. fejezet Oliver szemszögéből
Nem tudtam mi tévő legyek, nincs értelme nélküle az
éltemnek. Adam –mel nem volt semmi bajom, de most miatta van távol tőlem
szerelmem. Ha valahogyan eltűnne a képből, Míra és én újra együtt lennénk.
- Ha megölöm, már nem fog közénk állni és újra boldogok lehetünk. Csak Ő és én. De hogyan ölhetem meg –gondolkodtam hangosan. – Vámpír vagyok, de kizárt dolog, hogy igyak a véréből, nem vagyok kíváncsi az érzéseire, de talán ha lelőném. Igen, ez jó ötlet.
Beszereztem a fegyvert, de használni nem tudtam, mert Míra figyelt, egy percre sem vette le a szemét rólam. Védte Adam –et. De most itt volt az alkalom. Adam előbb végzett és én már indultam is felé.
-Mit akarsz? –kérdezte, amikor odaértem hozzá.
-Míra –t, és csak akkor lesz újra az enyém, ha te végleg eltűnsz.
-Csak akkor lépek ki az életéből, ha azt ő kéri. Csak miattad nem fogok.
-Nem is mondtam, hogy magadtól, majd én segítek benne –és elővettem a fegyvert. Láttam, ahogy Míra közeledik, ezért meghúztam a ravaszt, de már későn. Kedvesem Adam elé ugrott, így őt találta el a golyó. Elvesztette erejét és szemem láttára esett össze.
-Kicsim, mért tetted? -térdeltem le mellé.
-Mert… ezt… kellett… tennem -mondta akadozva.
-Nem kellett, ha hagytad volna, akkor ez nem történt volna meg, és újra együtt lennénk.
-Mért nem tudod felfogni, hogy már nem szeretlek?
-Mert tudom, hogy nem igaz, legbelül még mindig szeretsz.
-Nem. Már őt szeretem -nézett fel Adamre, aki mögötte ült és tartott. -Szóval, kérlek, hagyj békén.
-Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? -néztem rá csodálkozva.
-Igen-elfordította fejét. Csendben felálltam, utoljára még rá néztem, hogy eszembe véssem arcát, szemét, mindenét és elment. Ott hagytam őt Adam karjaiban, és a kórház felé mentem, ahova kedvesemet is vinni fogják.
Pár percig álltam ott és már meg is hozták őt. Nem lepett meg, hogy Adam szállt ki mellőle a kocsiból. És csak vártam. Féltem. Ha miattam elveszíti, az életét azt már tényleg nem érném túl. Közben már kihozták a műtőből és én is követtem a szobája felé. Nem hallgatóztam, nem volt kedvem mindenki fájdalmát hallgatni.
Ám amikor Adam kiment a szobából rá pillantottam.
-Legyél boldog nélkülem –hallottam meg Míra hangját a fejemben. Képzelődök? Egyáltalán nem haragszik rám, sőt azt akarja, hogy boldog legyek. De ez nélküle nem fog menni.
-Ébredj fel hamar, és nagyon sajnálom –mondtam és ott hagytam őt. Hogyan lehetnék boldog nélkül, főleg most, hogy meg sem érdemlem az életet. Képes lettem volna ölni és már magában ott van, hogy vámpír vagyok, akik nem érdemlik meg az életet és a boldogságot sem. Nem tudtam hova tartok, de nem maradhatok itt, és nem is bírok. Így hát, felvettem a táskát és elindultam, hogy valahol megtaláljam azt a helyet, ahol elnyerem méltó büntetésemet.
- Ha megölöm, már nem fog közénk állni és újra boldogok lehetünk. Csak Ő és én. De hogyan ölhetem meg –gondolkodtam hangosan. – Vámpír vagyok, de kizárt dolog, hogy igyak a véréből, nem vagyok kíváncsi az érzéseire, de talán ha lelőném. Igen, ez jó ötlet.
Beszereztem a fegyvert, de használni nem tudtam, mert Míra figyelt, egy percre sem vette le a szemét rólam. Védte Adam –et. De most itt volt az alkalom. Adam előbb végzett és én már indultam is felé.
-Mit akarsz? –kérdezte, amikor odaértem hozzá.
-Míra –t, és csak akkor lesz újra az enyém, ha te végleg eltűnsz.
-Csak akkor lépek ki az életéből, ha azt ő kéri. Csak miattad nem fogok.
-Nem is mondtam, hogy magadtól, majd én segítek benne –és elővettem a fegyvert. Láttam, ahogy Míra közeledik, ezért meghúztam a ravaszt, de már későn. Kedvesem Adam elé ugrott, így őt találta el a golyó. Elvesztette erejét és szemem láttára esett össze.
-Kicsim, mért tetted? -térdeltem le mellé.
-Mert… ezt… kellett… tennem -mondta akadozva.
-Nem kellett, ha hagytad volna, akkor ez nem történt volna meg, és újra együtt lennénk.
-Mért nem tudod felfogni, hogy már nem szeretlek?
-Mert tudom, hogy nem igaz, legbelül még mindig szeretsz.
-Nem. Már őt szeretem -nézett fel Adamre, aki mögötte ült és tartott. -Szóval, kérlek, hagyj békén.
-Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? -néztem rá csodálkozva.
-Igen-elfordította fejét. Csendben felálltam, utoljára még rá néztem, hogy eszembe véssem arcát, szemét, mindenét és elment. Ott hagytam őt Adam karjaiban, és a kórház felé mentem, ahova kedvesemet is vinni fogják.
Pár percig álltam ott és már meg is hozták őt. Nem lepett meg, hogy Adam szállt ki mellőle a kocsiból. És csak vártam. Féltem. Ha miattam elveszíti, az életét azt már tényleg nem érném túl. Közben már kihozták a műtőből és én is követtem a szobája felé. Nem hallgatóztam, nem volt kedvem mindenki fájdalmát hallgatni.
Ám amikor Adam kiment a szobából rá pillantottam.
-Legyél boldog nélkülem –hallottam meg Míra hangját a fejemben. Képzelődök? Egyáltalán nem haragszik rám, sőt azt akarja, hogy boldog legyek. De ez nélküle nem fog menni.
-Ébredj fel hamar, és nagyon sajnálom –mondtam és ott hagytam őt. Hogyan lehetnék boldog nélkül, főleg most, hogy meg sem érdemlem az életet. Képes lettem volna ölni és már magában ott van, hogy vámpír vagyok, akik nem érdemlik meg az életet és a boldogságot sem. Nem tudtam hova tartok, de nem maradhatok itt, és nem is bírok. Így hát, felvettem a táskát és elindultam, hogy valahol megtaláljam azt a helyet, ahol elnyerem méltó büntetésemet.
Angyal szárnyak
/Míra szemszöge/
Hiába futottam a túl oldal felé, egy méterrel sem lettem közelebb hozzá. Nem is tudom mennyi ideje futottam, de már nem bírtam tovább.
-De most miért is futok? –álltam meg hirtelen. Emlékeztem mindenre, de ez valahogy kiment a fejemből. Hátat fordítottam a hideg, ötét oldalnak és napos felé indultam. Amikor a híd végére értem tátva maradt a szám. Csodálatos látvány tárult elém. Egy gyönyörű helyen találtam magam, volt egy kis tó is és szikrázóan süt a nap is. A tó partján egy függő ágy volt. Lassan sétáltam oda és feküdtem rá. Hamar elnyomott az álom.
-Míra, kellj fel –szólongatott egy hang. Kelletlenül nyitottam ki a szememet és néztem fel ébresztőm arcába.
-Uramisten –kiáltottam fel, amikor felismertem. Sírva ugrottam a nyakába. – Jaj, apa. Annyira hiányoztál –öleltem szorosan magamhoz.
-Te is nekem kicsim –ölelt ő is magához.
-Hol vagyok? –néztem körbe.
-Az Angyalok földjén.
-Angyalok földjén? Hogy kerültem ide? Talán meghaltam?
-Dehogy kicsim, még életben vagy.
-Oh, ez csodálatos.
-Az bizony, de gyere, menjünk sétálni, közben pedig elmesélsz mindent.
-Rendben –karoltam belé és együtt indultunk az erdő felé. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, mert én most is a tájban gyönyörködtem.
-Na, mesélj. Mi van a többiekkel? Hogy van édesanyád? És William?
-Tudod, hogy anya milyen eszméletlen jó ruhákat szokott tervezni. Most van egy kis üzlete, ahol ezeket eladja. Néha még én is be szoktam neki segíteni, mikor már a régebbieket kell kiválogatni.
-És gondolom, ami megtetszik az a tiéd lesz –mosolyodott el.
-Ismersz, tizenhárom évesen is ilyen voltam.
-És egyedül van? Mármint van valakije? –váltott komolyabb témára.
-Igazából nem tudom, ezt még nem említette nekünk.
-Értem. És a bátyád? Vele mi a helyzet?
-Egyetemre jár, bár soha nem láttam tanulni. Amúgy ugyanolyan, mint régen. A legjobb barátnőmmel jár éppen.
-Lisa –val? –kérdezte.
-Ó, nem. Elköltöztünk New Orleans –ba. És az ottani legjobb barátnőmmel, Rachel –lel.
-Ez nekem új. És veled mi van? Megkaptad már az erődet?
-Ez jó kérdés, nem emlékszem, hogy megkaptam volna.
-Pedig tökéletes védelmező lenne belőled - puszilta meg a fejem tetejét.
-Köszi –megöleltem megint. Tovább sétáltunk, de megálltunk mikor egy padhoz értünk, és leültünk rá.
-De most te mesélj. Milyen itt? –kérdeztem.
-Hát az elején magányos voltam nélkületek, néha még most is. Néha elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha még mindig együtt lennék veletek. De már megszoktam itt, csodálatos hely?
-És mit csinálsz itt?
-Tanár vagyok az egyetlen iskolában, ami itt van.
-Tanítasz? Mégis kiket? –leesett állal néztem rá. Apát tanárként? Vicces.
-Mivel ezt itt az angyalok földje, természetes angyalokat –mosolyodott el, megint.
-Komolyan? És vannak most az iskolában?
-Persze, most is iskola van, csak én megéreztem a jelenléted.
-Megéreztél? Mégis hogyan?
-A lányom vagy, megérzem, ha valami történik veled.
-Mi történt? –néztem rá kérdőn.
-Nem tudom, azt reméltem, hogy te el fogod mondani.
-Hát én sem emlékszem rá. De attól még megmutatod azt az iskolát? Légyszi, nagyon kíváncsi vagyok rá
-Persze –mondta és már tovább is indult. Most sem szóltunk egymáshoz, csak némán kullogtam mellette tovább tanulmányozva a természetet. Tíz percig sétáltunk halálos csöndben, amikor egy tisztásra érkeztünk és megpillantottam egy magas dombon az iskolát. Még így messziről is hatalmas volt, és gyönyörű.
-Váo –csak ennyit tudtam kinyögni.
-Ezt majd, akkor mondd, amikor már előtte állunk.
-Jó, de hogyan fogunk feljutni.
-Mond csak, félsz a repüléstől?
-Nem –feleltem, de már megragadott és felszállt velem. Csak egy – két percig repültünk és utána le is szálltunk az iskola előtt. –Te jó ég! Ez hatalmas –néztem fel a hatalmas épületre és apa felé fordultam. –Uramisten! –kaptam a szám elé a kezeimet.
-Semmi baj kicsim, ez természetes –próbált nyugtatgatni.
-Az, hogy szárnyaid vannak?
-Igen, hiszen én is angyal vagyok –ettől a kijelentéstől tényleg leesett az állam. Apa angyal? Ez hihetetlen.
2.Iskola az angyalok világában
Még mindig ledöbbenve álltam, és tekintetem cikázott ide-oda, apa és a hatalmas épület között.
-Ez egyszerűen hihetetlen –adtam hangot a belső érzésemnek. Szemem megakadt apán, amikor a szárnyait „eltünteti”. –Váó. Ez ilyen egyszerű?
-Nem mászkálhatok mindig szárnyakkal. Egy idő után kezd kényelmetlenné válni. De menjünk, gondolom kíváncsi vagy az iskolára.
-Persze –mondtam és elindultunk a nagy faajtó felé. Egészen megbabonázott, mintha csak úgy hívogatna magához az egész épület. Ettől a gondolatmenettől végig futott rajtam a hideg. Apa, kérdezhetek valamit?
-Persze, kérdezz csak.
-Mióta működik ez az iskola?
-Pontosan én sem tudom, csak akkor kerültem ide, amikor meghaltam.
-De gondolom, van története az iskolának –mondtam miközben a hatalmas folyosókon, a hatalmas ablakok mellett sétáltunk.
-Van, de úgy tüzetesen nem tanulmányoztam, de persze, ha ennyire érdekel, a könyvtárban minden információt megtalálsz –hirtelen megálltunk egy székekkel és asztalokkal teli teremben.
-Ez gondolom valami menza féle, nem?
-De, pontosan az. Az angyaloknak is szükségük van a táplálékra. De ha most megbocsátasz, keresek melléd egy kísérőt. Addig is várj itt.
-Rendben, el sem fogok mozdulni –mosolyogtam rá.
/Vanessa szemszöge/
Miután Miranda megkapta az erejét, semmi hasznát nevettem Oliver -nek. Így hát eltűntem és hagytam, hogy Oliver bonyolítsa a dolgokat. Kicsit még kutakodtam, mert azért még mindig én akartam bosszút állni azon a kis csajon. Meg is találtam ezt a helyet, amit Angyalok földjének hívnak és hatalmamat felhasználva idejöttem. Hál’ istennek én nem lettem angyal és semmilyen jóságos dolgot nem kellett tennem, csak néha körbevezetni az új diákokat. Kiderítettem, hogy minden védelmező halála után vagy éppen más súlyos „baleset” után ide kerül, és rájöttem, hogy Mirandának is ide kell jutnia valamikor. De egyetlen jó oldala mégis akadt, végre újra találkozhattam, elveszített szerelmemmel. Vele töltöttem a legtöbb időt a tanárok közül, mert neki kellett a legtöbb segítség. Megtanította a diákoknak, hogyan érezzék meg védencüket, akár milyen távol is van tőlük. Aztán volt még a varázserő gyakorlat, ebben kellett az én segítségem. Imádtam a közelében lenni. Azt az időt - amikor senkinek sem volt rám szüksége- a könyvtárban töltöttem, kutakodással. Kerestem a védelmezők gyengéit vagy éppen az órákra segítettem anyagot gyűjteni. Most is éppen a könyvtárban kutattam, amikor valaki belépett.
-Jaj, Vanessa kedves, végre megtaláltalak. Lenne egy kis feladatod.
-Persze Chris, azonnal csak visszapakolom gyorsan a könyveket –már kezemben voltak a könyvek és visszapakoltam őket az „Az iskola története és mindent az angyalokról” szektorba. – Itt is vagyok, miben van szükséged rám?
-Megérkezett a lányom, Miranda. És körbe kéne vezetni az iskolán. Szívesen megtenném, de nekem órát kell tartanom és rád gondoltam.
-Megtiszteltetés, hogy erre a feladatra engem kérsz.
-Ugyan-ugyan, de siessünk. Már vár ránk –mondta és kisietett a könyvtárból az ebédlő felé. És hirtelen megpillantottam őt. Eltávolodva állt a tömegtől. Egyedül.
/Miranda szemszöge/
Egyedül maradtam. Leültem az ablakpárkányra és csodáltam a kinti tájat. Kicsöngettek. A diákok csak úgy özönlöttek be az étkezőbe és bámultak meg engem. Kezdtem ideges lenni ettől. Ha lett volna nálam tükör biztosan megnéztem volna magam benne, hogy kifogástalanul nézek –e ki. Az Angel Wings School tökéletes volt. Minden angyal, aki idejárt hihetetlenül gyönyörű volt. Az egész épületben lehetett találni szerelmes párokat, ami kicsit elszomorított. Valami miatt üresnek éreztem magam. Hiányzott belőlem vagy inkább mellőlem valaki.
- Kicsim-apa zökkentett ki a gondolkodásból.
- Tessék? –fordultam felé.
- Bemutatom neked Vanessa -t. Ő fog neked segíteni, beilleszkedni.
- Szia - üdvözöltem őt. - Engem Míra-nak hívnak.
- Szia, engem Vanessa-nak, de hívj csak Nessie -nek.
- Rendben- mosolyogtam kedvesen, de valami mégis furcsa volt, mintha már régóta ismerném, és egyáltalán kedvelném.
-Sajnálom drágaságom, most mennem kell. Tudod, a tanári kötelezettségek, de óra után gyertek az irodámba –ezt már Nessie –nek mondta.
-Szia –öleltem meg.
-Sziasztok, akkor majd óra után –és már el is tűnt. Becsöngettek.
-Nessie, te mióta vagy itt?
-Hát nem is tudom, igazából nem számolom a napokat, mert csak úgy röpülnek, de talán két –három hete.
-Az nem olyan sok idő.
-Nem, de ez alatt az idő alatt teljesen beleszerettem az iskolába. Meg az itt lévő embereket is nagyon megkedveltem. De gyere, elég hamar véget érnek az órák.
-Induljunk –mondtam és elindultunk felfedezni az ismeretlent./Számomra./
/Miranda szemszöge/
Egyhangúan sétáltunk végig az iskolán. Olyan volt, mint egy hatalmas labirintus, ha egyedül sétálnék itt, tuti eltévednék. Vanessa nem fűzött kommentárt egyetlen egy teremhez sem, csak mutogatott jobbra-balra, hogy melyik terem melyik. Ennyi információt nem tud az agyam tárolni, hogy fogok így az elkövetkező időkben itt eligazodni?
-Míra, hamarosan kicsöngetnek. Ideje visszamenni Chris –hez –húzott vissza a valóságba Nessie.
-Oké, indulhatunk –mondtam és mentem tovább Nessie mögött. Újra kicsöngettek. Pár perc múlva egy ajtó mellett álltunk meg. Bekopogtunk.
-Szabad –szólt ki bentről valaki.
-Meghoztam –mondta kísérőm, amikor beléptünk. Apa az íróasztalánál ült és papírok között kutakodott.
-Sziasztok. Eddig kicsim, hogy tetszik az iskola?
-Tetszik.
-Ezt örömmel hallom. Menj a könyvtárba és keress pár anyagot az ötödik órára – ezt már nem nekem, hanem Nessie –nek mondta. Ő szó nélkül távozott az irodából. Most végre körbenézhettem a teremben. Temérdek sok könyvespolc volt, roskadozásig tele könyvekkel.
-Elmehetsz hátra is –mondta apa és én el is mentem. Mindenféle könyv volt itt. Dráma, eposz, és régi történelemkönyvek. Kedvenc könyvemet is megtaláltam. Nem is gondoltam volna, hogy az angyalok olvasnak Shakespeare –t. Levettem egy vastagabb gyűjteményét.
-Bocs –mondta egy fiú és kivette a kezemből a könyvet. Megfordultam, de nem tudtam megszólalni. Irtó helyes volt, de még rám sem figyelt csak kisétált a könyvespolcok közül.
-Viszlát, tanár úr –már csak ezt hallottam, és kiment a teremből. Fel voltam háborodva. Micsoda egy neveletlen kölyök, csak annyit tud kinyögni, hogy bocs és se puszi, se pá. Visszamentem és leültem apuval szemben, aki még mindig a papírok fölött görnyedt.
-Apa, mesélnél még nekem az angyalokról? –kérdeztem kicsit félénken, nem akartam zavarni a munkájában. Nem válaszolt, csak gyorsan javítgatott valamiket. Első ránézésre dolgozatok lehettek, mert pirossal húzott valamit alá és még számokat is írt. Pár perc néma csönd után megszólalt.
-Mire vagy kíváncsi?
-Mindenre –vágtam rá. –Mióta élnek, mi a feladatuk. Egyszerűen mindenre. –hadartam gyorsan. Újra becsöngettek. Az órámra néztem /este/nyolc órát mutatott. Ablakhoz rohantam és csak néztem. Csillagok az égen, de nincsen sötét. –Ez, hogy lehetséges? Az angyalok nem szeretik az a sötétséget, mert az a gonoszt jelképezi?
-Ez butaság. Isten a világosságot és az sötétséget együtt teremtette. Lehet a világos gonosz, és sötét jó. Nm lehet beskatulyázni őket, mindenki úgy él a világban, ahogy akar, de gyere, mert elkésünk.
-Mégis honnan? –néztem csodálkozva.
-Jössz velem órára. Ott többet is megtudhatsz –mondta és együtt elindultunk.
Belépve a terembe, mindenki felállt amint megpillantotta apát.
-Jó napot, Frenlow tanár úr –köszöntek egyszerre.
-Jó napot –köszönt vissza ő is, míg én csak halkan elmotyogtam egy „sziasztok”-ot. A tanári asztalhoz sétáltunk. Senki nem jelentett, ezek szerint ez nem szokás az angyaloknál. Apa intett nekik, hogy leülhetnek. – Bemutatom nektek Mirandát. Új diák, ezért szeretném, ha segítenétek neki beilleszkedni és eligazodni itt az iskolában.
-Rendben –felelték egyszerre. Egy fiatal lány keze a magasba lendült.
-Látom, hogy van melletted egy üres hely –mondta még mielőtt kérdezhetett volna a lány, és ő rögtön lerakta a kezét. –Míra, foglalj helyet fenn a harmadik sorban.
-Rendben –válaszoltam és elindultam a lány felé. –Szia.
-Szia, engem Henriettnek hívnak, de mindenki csak Heninek hív –nyújtotta felém a kezét.
-Örülök, hogy megismerhetlek-elfogadtam.
-Tehát, ezzel is meg volnánk. Most pedig ki akar egy kis bemutatót tartani az iskola történetéről? –kérdezte apa, és nekem felcsillant a szemem. Már nagyon kíváncsi voltam. – Mr. Sherrard, úgy tudom Ön jártas ebben a témában.
-Igen tanár úr.
-Akkor megkérhetném, hogy felvázolja Miss. Frenlove –nak a helyzetet?
-Természetesen –válaszolta egy ismerős hang. Leesett az állam, amikor megpillantottam őt. Amikor elsétált mellettem, a szeme sarkából rám pillantott.
Ráült a tanári asztalra és elkezdett mesélni.
-Az iskola az első fiatal angyalok megjelenésekor épült, úgy körülbelül az első század közepén. Először a földön élő védelmezők kerültek ide, és azoknak földi illetve „égi” leszármazottai. Igen, az angyaloknak lehetnek gyermekeik, de ahhoz meg kell találniuk a megfelelő partnert. Szükségünk van utódokra, hiszen az angyalok, nem halhatatlanok, mint azt sok ember hiszi. Már ha egyáltalán hisznek bennünk. Igenis, öregszünk és meg fogunk halni, ugyanúgy, mint az emberek. Ezen senki sem tud változtatni. Én igazából azt sem értem miért létezünk, –itt megállt egy kis időre. A monológja közben folyamatosan engem figyelt, tekintetét az enyémbe fúrta és fogva tartotta szemeim. – hiszen az emberek nem hisznek bennünk, azt sem tudják, hogy ki vigyáz az életükre. De ezt Isten akarata. –megint megállt. Kezem a magasba lendült.
-Új csajszi? –szólított fel.
-És mi van az éjszakával? Miért van mindig világos?
-Az angyalok a fény gyermekei, világos árnyak, akik sötétségben mutatják az utat. De itt nincs, kiknek mutatni kéne.
-David, befejezted?
-Azt hiszem mindent elmondtam.
-Köszönöm, helyet foglalhatsz.
/William szemszöge/
Beültem a kocsimba és anyához hajtottam. Útközben törtem a fejem, hogy közölhetném szolidan vele a hírt. Semmi normális nem jöttem rá, így hát egyszerűen csak kimondom. Remélem azért nem lesz olyan vészes. Leparkoltam az üzlet előtt és besétáltam. A kis szélcsengő jelezte az ajtó nyílását.
-Jó napot, miben segíthet… - kezdte, de meg akadt. –Oh, csak te vagy. Mi szél hozott?
-Anya, mondanom kell valamit - mondtam szomorúan.
-Mi történt? - kérdezte.
-Mírával történt egy kis baleset, és... - nem tudtam tovább mondani.
-Will kérlek, kisfiam. Mondjad, hogy mi történt - a szemében könnyek kezdtek gyűlni.
-Míra, kómában van - nyögtem ki végül. Anya a vállamra borult és csak sírt.
-Vigyél be hozzá - mondta elfúló hangon. Bevittem őt a kórházba.
-Elnézést, Miranda Frenlow szobáját hol találom? - kérdezte anya az ügyeletes nővértől. A nővér bepötyögte a számítógépbe és csak utána szólalt meg.
- A 123-ban megtalálják, de csak egy látogató mehet be hozzá.
-Köszönjük - mondtam és elvezettem anyát. - Menj be te, én már voltam benn nála.
-Köszönöm, kicsim - azzal elindult Míra szobája felé. Pár percig egyedül ültem, amikor megjelent Rachel.
-Szia, kicsim –csókoltam meg szenvedélyesen, mert már olyan régen tarthattam karjaimban. Éreztem csókunk közben a sós könnyek izét, melyek végig folytak arcán és eltüntek ajkaink között.
-Mírával mi van? –kérdezte szomorú éllel a hangjában.
-Kómában van –ennyit mondtam és újra fájdalmas zokogásba tört ki.
4.Jobb délutánért
/Ashley/Míra anyukája/szemszöge/
Elindultam a 123-as szoba felé. Bekopogtam. Aztán jött a felismerés. Senki nem fog kiszólni a szobából, teljesen megfeledkeztem róla, hogy a kislányom kómában fekszik. Bementem hát és leültem az ágya mellé.
-Jaj, kicsikém –újra zokogásba törtem ki és megfogtam a kezét. Vigyáztam nehogy a tűk megmozduljanak és fájdalmat okozzak neki. Az iskolai ruháját lecserélték a kórházi háló ingre.
/William szemszöge/
Szorosan öleltem magamhoz, nyugtatólag simogattam hátát.
-Elmegyünk hozzánk –mondtam, mert eszembe jutott, mégis hogyan vidíthatnám fel. Felnézett rám és csak bólintott. – Várj meg itt. Beszólok anyához –leültettem a székre és elindultam húgom szobája felé. Az ajtó előtt megtorpantam. Bekopogtam.
-Szabad –jött a gyenge, halk válasz.
-Sajnálom, hogy zavarlak, csak mondani akartam, hogy haza megyek Rachel -lel.
-Jó, hogy szólsz, nekem is haza kell mennem. Mírának behozok pár ruhát. És kicsit otthonosabbá teszem neki ezt a szobát…- nem fejezte be a mondatot, de tudtam, hogy arra gondol, ha már itt fog „lakni” egy ideig.
-Rendben.
-Szia, kicsim –egy apró puszit lehelt a homlokára. Pont, mint én, amikor elmentem. Hát úgy látszik ez egy családi szokás. –Hamarosan visszajövök –suttogta még neki, aztán követett a parkolóba.
Hamar haza értünk. Felsétáltam a szobámba, amíg anyuék összeszedik Míra holmiját. Az ágyamon feküdtem, amikor hallottam, ahogy anya elhajt a kocsival. De kedvesem még mindig nem jött át, kezdtem aggódni. Kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját és legfelső óvszert a hátsó zsebembe raktam, csak azután mentem megkeresni Rachel –t. Benéztem Míra szobájába és meg is pillantottam, ahogy az ágyon ül, kezében egy fénykép és csak sír. Leültem mellé és magamhoz húztam. A képen ő és húgom ölelték egymást és mosolyogtak. Felálltam, kivettem kezéből a képet, leraktam az éjjelszekrényre őt pedig felhúztam magamhoz.
-Tudom, hogy hiányzik és szomorú vagy, mindenki az. De ő is és én is azt szeretném, hogy ugyanaz a Rachel lennél, aki azelőtt voltál, hogy ez a baleset történt.
-Én nem tudok, úgy mosolyogni nélküle. A legjobb barátnőm volt - miközben ezt mondta, könnyei újból folyni kezdtek szeméből. Felemeltem és ő sikeresen átkarolt lábával és kezével. Lágyan lecsókoltam folyó könnyit arcáról.
-Azt szeretném, hogy ez a napod jól végződjön, még ha ilyen pocsékul is kezdődött.
-Hogy végződhetne jól? –nézett rám érthetetlen szemekkel. Jobb kezét lefejtettem nyakamról és lassan a bal farzsebembe irányítottam. Éreztem, ahogy kitapogatja az alakját. Figyeltem arcát, ahogy a felismerés mosolyra húzza ajkait. Elővette az óvszert és elém tartotta. –Komolyan gondolod?
-Ennél komolyabban már nem is lehetne –feleltem neki, de még mindig vigyorogva. Ledobta a kotont az ágyra és elkezdte lehámozni rólam a ruhákat. Kénytelen voltam megállítani. Jó testvérhez híven, nem fekszünk le a másik szobájában. Én is teljesen kiakadnék, ha megtudnám, hogy Míra az én ágyamban csinálta volna. De azon inkább, hogy már csinálta. –Menjünk át az én szobámba. –mondtam és választ sem várva elindultam kifelé. A szobába érve lefektettem őt az ágyra és most rajtam volt a sor, hogy megszabadítsam ruháitól.
-Will, áthoztad az óvszert? –kérdezte kipirult arccal. Igen, ezt elfelejtettem. Átgördültem a hátamra és megint az éjjeliszekrény fiókjában kezdtem kutakodni.
/Rachel szemszöge/
Soha nem voltam még együtt fiúval. Eddig túl korainak tartottam még, de megjelent Will és én képes voltam a korhatárt lejjebb hozni. Féltem. Mi van, ha valamit rosszul csinálok? Ha nekem jó lesz, de neki nem?
-Lazulj el. Óvatos leszek. Ígérem –suttogta és megcsókolt. Lassan, óvatosan hatolt belém, de mégis egy kis fájdalom érzésekor felszisszentem, hogy utána ajkaimat kéjes nyögések, sóhajok hagyják. Tempója egyre gyorsabb és gyorsabb lett, és amint elértem a gyönyör kapuját kezdett lassulni.
-Ne hagyd abba –néztem rá esdeklően. És szó nélkül teljesítette a kérésemet. Kezdtem érezni, hogy nekem mit kell csinálnom. Mikor az állatok rájönnek, hogyan kell vadászniuk, ösztönösen cselekednek, úgy ahogy én. Próbáltam a vállánál hátra nyomni, de teste meg sem moccant. Végül leesett neki, hogy mit is akarok. Hátára feküdt és én csípője mellé térdeltem, az ágyéka felett. Kínzó lassúsággal ereszkedtem le merev hím tagjára, de nem teljesen.
/William szemszöge/
Kínzott engem. Nem tudtam, hogy direkt csinálja ezt, vagy csak nem tudja, hogy hogyan kell csinálni. Csípőjével lassan, kimérten körzött, hogy ágyéka épp hogy érje férfiasságomat.
-Megőrjítesz – suttogtam és csípőjét megfogva magamhoz húztam. Ő csak mosolygott miközben egyre gyorsított a tempón. Felvettem én is a ritmus és olvadtam össze testével. Csodálatos összhangban voltunk, még a csúcsot is együtt értük el. Tempója lelassult és fáradtan feküdt le mellém, fejét mellkasomra hajtva szenderült álomba. Halk szuszogását és szívverését hallgatva aludtam el én is.
5.Nélküle-Jaj, kicsikém –újra zokogásba törtem ki és megfogtam a kezét. Vigyáztam nehogy a tűk megmozduljanak és fájdalmat okozzak neki. Az iskolai ruháját lecserélték a kórházi háló ingre.
/William szemszöge/
Szorosan öleltem magamhoz, nyugtatólag simogattam hátát.
-Elmegyünk hozzánk –mondtam, mert eszembe jutott, mégis hogyan vidíthatnám fel. Felnézett rám és csak bólintott. – Várj meg itt. Beszólok anyához –leültettem a székre és elindultam húgom szobája felé. Az ajtó előtt megtorpantam. Bekopogtam.
-Szabad –jött a gyenge, halk válasz.
-Sajnálom, hogy zavarlak, csak mondani akartam, hogy haza megyek Rachel -lel.
-Jó, hogy szólsz, nekem is haza kell mennem. Mírának behozok pár ruhát. És kicsit otthonosabbá teszem neki ezt a szobát…- nem fejezte be a mondatot, de tudtam, hogy arra gondol, ha már itt fog „lakni” egy ideig.
-Rendben.
-Szia, kicsim –egy apró puszit lehelt a homlokára. Pont, mint én, amikor elmentem. Hát úgy látszik ez egy családi szokás. –Hamarosan visszajövök –suttogta még neki, aztán követett a parkolóba.
Hamar haza értünk. Felsétáltam a szobámba, amíg anyuék összeszedik Míra holmiját. Az ágyamon feküdtem, amikor hallottam, ahogy anya elhajt a kocsival. De kedvesem még mindig nem jött át, kezdtem aggódni. Kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját és legfelső óvszert a hátsó zsebembe raktam, csak azután mentem megkeresni Rachel –t. Benéztem Míra szobájába és meg is pillantottam, ahogy az ágyon ül, kezében egy fénykép és csak sír. Leültem mellé és magamhoz húztam. A képen ő és húgom ölelték egymást és mosolyogtak. Felálltam, kivettem kezéből a képet, leraktam az éjjelszekrényre őt pedig felhúztam magamhoz.
-Tudom, hogy hiányzik és szomorú vagy, mindenki az. De ő is és én is azt szeretném, hogy ugyanaz a Rachel lennél, aki azelőtt voltál, hogy ez a baleset történt.
-Én nem tudok, úgy mosolyogni nélküle. A legjobb barátnőm volt - miközben ezt mondta, könnyei újból folyni kezdtek szeméből. Felemeltem és ő sikeresen átkarolt lábával és kezével. Lágyan lecsókoltam folyó könnyit arcáról.
-Azt szeretném, hogy ez a napod jól végződjön, még ha ilyen pocsékul is kezdődött.
-Hogy végződhetne jól? –nézett rám érthetetlen szemekkel. Jobb kezét lefejtettem nyakamról és lassan a bal farzsebembe irányítottam. Éreztem, ahogy kitapogatja az alakját. Figyeltem arcát, ahogy a felismerés mosolyra húzza ajkait. Elővette az óvszert és elém tartotta. –Komolyan gondolod?
-Ennél komolyabban már nem is lehetne –feleltem neki, de még mindig vigyorogva. Ledobta a kotont az ágyra és elkezdte lehámozni rólam a ruhákat. Kénytelen voltam megállítani. Jó testvérhez híven, nem fekszünk le a másik szobájában. Én is teljesen kiakadnék, ha megtudnám, hogy Míra az én ágyamban csinálta volna. De azon inkább, hogy már csinálta. –Menjünk át az én szobámba. –mondtam és választ sem várva elindultam kifelé. A szobába érve lefektettem őt az ágyra és most rajtam volt a sor, hogy megszabadítsam ruháitól.
-Will, áthoztad az óvszert? –kérdezte kipirult arccal. Igen, ezt elfelejtettem. Átgördültem a hátamra és megint az éjjeliszekrény fiókjában kezdtem kutakodni.
/Rachel szemszöge/
Soha nem voltam még együtt fiúval. Eddig túl korainak tartottam még, de megjelent Will és én képes voltam a korhatárt lejjebb hozni. Féltem. Mi van, ha valamit rosszul csinálok? Ha nekem jó lesz, de neki nem?
-Lazulj el. Óvatos leszek. Ígérem –suttogta és megcsókolt. Lassan, óvatosan hatolt belém, de mégis egy kis fájdalom érzésekor felszisszentem, hogy utána ajkaimat kéjes nyögések, sóhajok hagyják. Tempója egyre gyorsabb és gyorsabb lett, és amint elértem a gyönyör kapuját kezdett lassulni.
-Ne hagyd abba –néztem rá esdeklően. És szó nélkül teljesítette a kérésemet. Kezdtem érezni, hogy nekem mit kell csinálnom. Mikor az állatok rájönnek, hogyan kell vadászniuk, ösztönösen cselekednek, úgy ahogy én. Próbáltam a vállánál hátra nyomni, de teste meg sem moccant. Végül leesett neki, hogy mit is akarok. Hátára feküdt és én csípője mellé térdeltem, az ágyéka felett. Kínzó lassúsággal ereszkedtem le merev hím tagjára, de nem teljesen.
/William szemszöge/
Kínzott engem. Nem tudtam, hogy direkt csinálja ezt, vagy csak nem tudja, hogy hogyan kell csinálni. Csípőjével lassan, kimérten körzött, hogy ágyéka épp hogy érje férfiasságomat.
-Megőrjítesz – suttogtam és csípőjét megfogva magamhoz húztam. Ő csak mosolygott miközben egyre gyorsított a tempón. Felvettem én is a ritmus és olvadtam össze testével. Csodálatos összhangban voltunk, még a csúcsot is együtt értük el. Tempója lelassult és fáradtan feküdt le mellém, fejét mellkasomra hajtva szenderült álomba. Halk szuszogását és szívverését hallgatva aludtam el én is.
/Adam szemszöge/
Apró kezét kezembe vettem és egy röpke csókot leheltem kézfejére. Már most hiányzott, pedig csak pár órája veszítettem el.
-Gyere vissza, kérlek –suttogtam fülébe. Ránéztem az órára. –Hamarosan itt lesz anyukád. Mennem kell. Holnap is bejövök –és búcsúzóul megcsókoltam. Felpattantam a motorra és haza száguldottam. Egyáltalán nem figyeltem a km órát csak arra lettem figyelmes, hogy egy szirénázó rendőrautó követ. Lehúzódtam, ahogy kell és megvártam a biztos urat.
-Jogosítvány, forgalmit, és a személyit kérem –jött oda hozzám, egy jegyzettömbbel a kezében.
-Jó napot biztos úr –mondtam miközben levettem a bukósisakomat.
-Jó napot. Észrevette, hogy átlépte a megengedett sebességet?
-Igen- feleltem. És átnyújtottam az irataimat.
-Adam White, fáradjon be velem az őrsre.
-Ha muszáj –mondtam és visszavettem a sisakot. Követtem az autót, figyelve, hogy ne lépjem át a megengedett sebességet. Szerencsémre volt nálam annyi pénz, hogy ki tudtam fizetni a pénzbírságot, így nem kellett haza telefonálnom, hogy jöjjenek be értem.
-És ha lehet, hazafelé kicsit lassabban vezessen.
-Oké –és elindultam haza. Még betartva a sebességet is, hamar haza értem.
Lenn a nappaliban nem volt senki.
-Megjöttem –kiabáltam. Levetettem a cipőmet, a sisakot pedig a konyha asztalra raktam. Anya nem fog ennek örülni, de most nincs kedvem cipelni. Felérve a szobámba bekapcsoltam a gépem és a játékba merültem.
-Vacsora –kopogott be anya. Az órára pillantottam, már hét óra. Már három órája itt ültem a gépnél. Kedvtelenül sétáltam le a földszintre. –Adam, már sokszor megmondtam, hogy ennek nem itt a helye –emelte fel a sisakot.
-Tudom –feleltem és leültem a helyemre. Kihozta a vacsorát és leült velem szembe.
-Ma későn értél haza. Mírával voltál? Hogy van? Már nagyon régen láttam –kérdezgetett. Nem válaszoltam a kérdésére, inkább gyorsan megkajáltam.
-Finom volt –mondtam és fölmentem.
Reggel a szokott időben ébresztett a telefonom. Fáradtabb, kialvatlanabb voltam ma, mint más napokon. Pedig soha sem vagyok fáradt. Kimentem a fürdőbe, hogy egy kicsi felfrissítsem az arcomat. Visszamentem a szobába és felöltöztem. Összepakoltam a táskámat és lementem reggelizni.
-Jó reggelt –köszöntött mosolyogva anya. –Nem kell menned Míráért? –kérdezte. Felhozta, pedig nem akarok arra gondolni, hogy szerelmem a kórházban van, és én nem lehetek mellette, mert abban a rohadt iskolában kell szenvednem. Megint nem válaszoltam a kérdésére, inkább betermeltem a reggelimet. Felkaptam a táskámat és bukósisakot.
-Már hozzám sem szólsz? –kérdezte, amíg felültem a motorra.
-Míra kómában fekszik – mondtam, hogy elégedett legyen és elhajtottam. A visszapillantó tükörből még láttam, hogy berohan a házba és azt is tudtam, hogy hozzá megy.
A suli parkolójában a parkolóhelyemnél elárasztottak a tegnapi emlékek. Ahogy kedvesem közém és Oliver közé veti magát, hogy megmentsen engem.
-Szia –az emlékek tengeréből Rach szomorú köszönése rángatott vissza.
-Szia –fordultam felé. Szemében ott lapult az együttérzés, a fájdalom, és a mérhetetlenül hatalmas boldogság. Eltartott mire felfogtam, hogy miért is ilyen boldog. Csöndesen sétáltunk be az iskola épületébe. Az osztályban nem a megszokott helyemre ültem, hanem hátra ahol nem ül senki. Az óra előtt mindenki odajött és kérdezgetet, Miranda felöl, de csak nemet intettem. Fájt, hogy miattam történt mindez és én nem tudok rajta segíteni. Becsöngettek. Mr. Cooper sétált be a tanterembe egy új lánnyal a nyomában.
6.Bál
/Miranda szemszöge/
Az óra második felében csöndben figyeltem. A többiek körülöttem szorgosan jegyzeteltek, de én még csak ismerkedtem az iskolával. Kicsöngetés után Heni elrángatott, hogy szerezzük be az órarendet és a könyveket is. Henivel minden órán együtt voltunk. Az utolsó óránk a varázslattal kapcsolatban volt, de mivel még nem döntöttem el, hogy hova tartozom, ezért nekem még nincsen erőm. Óra után az ebédlőbe igyekeztünk.
-Abból a zöld trutyiból ne kérjél. Valaki arra hajt, hogy megmérgezzen minket –mondta, miközben sorban álltunk. Követtem új barátnőmet. Amikor leültünk, épp elkezdtem volna enni, megszólalt a rádió –legalábbis én annak gondoltam.
-Üdv újra mindenkinek. Fiúk csípjétek össze magatokat, mert már csak két hét a karácsonyi bálig. És az iskola tele van magányos, szingli lányokkal. Ha tehetném, minden újamra szereznék egyet, de a bulin azok is elfoglaltak lesznek. De most jöjjön egy kis zene a beszéd helyett –és már csak a zene szólt.
-Milyen ez a bál? –fordultam újdonsült barátnőmhöz.
-Végülis a lényege az ismerkedés. De valamiért, akik már régebb óta itt vannak, azok hívják meg az újak.
-És te régóta itt vagy?
-Körülbelül két hete.
-Akkor még te is újnak számítasz. És téged már meghívtak?
-Hát még nem, de gyere, megmutatom a szobánkat.
-Szobánkat?
-Utálok egyedül lenni egy szobában és még nincsen szobatársam, ezért arra gondoltam… - be sem fejezte a mondatot én máris a nyakába ugrottam.
-Köszi, köszi, köszi – ismételtem még mindig a nyakába csimpaszkodva.
-Örülök, hogy örülsz, de azért nem kellene megfojtanod.
-Jaj, sajnálom.
-Semmi baj, de már menjünk, kicsit fáradt vagyok és holnapra még tanulnom is kell –és elindultunk a kollégium felé. Heni leült az asztalához és előszedegette a könyveit.
-Lemegyek, egy kicsit még körülnézek.
-Persze, de ne feledd hatkor vacsora –figyelmeztetett.
-Oké, szia.
-Szia – köszönt el és visszafordult az asztal felé. Sokáig tartott mire megtaláltam, amit kerestem. De végre, az ebédlőtől pár folyosónyira ráakadtam, a könyvtárra.
-Jó napot! –köszöntem a könyvtáros nőnek.
-Jó napot! –pillantott rám a szemüvege mögül. Először jobban meg akartam ismerni az iskolát és róla olvasni, de inkább maradtam az otthoni olvasmányaimnál. –Segíthetek valamiben aranyom? –kérdezte barátságosan.
-Nem kell köszönöm, eligazodok –mosolyogtam rá. Elindultam a hatalmas polcok között, és persze, hogy leghátul találtam meg a könyvet, amit kerestem. Levettem a polcról ás előre sétáltam egy asztalhoz, ahol elkezdhetek olvasni. Egy órán keresztül zavartalanul olvastam, amikor valaki leült velem szembe. Felpillantottam a könyvből. David volt az.
-Szia –köszönt mosolyogva.
-Hello.
-Kérdezhetek valamit? –kérdezte kíváncsian. Egy könyvjelzőt raktam, ahol tartottam és becsuktam a könyvet. A cím láttán kicsit meglepődött, de még mindig mosolygott.
-Persze.
7. Tökéletes este után, egy szomorú reggel /Pályázat/
(Rachel szemszöge)
Mikor felébredtem először nem is tudtam, hogy hol vagyok, de mikor megláttam az én görög istenem tökéletes arcát máris minden eszembe jutott. A felejthetetlen tegnap este. Az érintései, ahogy kényeztetett, újra át akartam élni. Nem volt kedvem felkelni ezért visszahelyeztem a fejemet Will meztelen mellkasára. Már majdnem elaludtam, mikor hallottam, hogy csörög Will telefonja. Biztos anyukája az, gondoltam. Már majdnem nyúltam, hogy felveszem, mikor megmozdult alattam Will.
- Mond! – szólt azon a bársonyos hangom, amit annyira szeretem. Egy kicsit várt. Gondolom a vonal másik felén lévő személy mondott valamit.
- Sajnálom drágám, de most nem tudok menni. – lefagytam. Azt mondta drágám?! Kit szólíthat így. Rajtam kívül van még valakije? Nem, az nem lehet! Will nem ilyen! Vagy mégis?
- Egy lánnyal vagyok. Tudod, akiről meséltem. – mi van? Én csak egy lány vagyok. Kezdtem nagyon mérges lenni, de inkább voltam csalódott és nagyon szomorú, hogy Will így beszél rólam.
- Mondtam, hogy nem kell, féltékenykednek. Te van az életem és annál is több. – és itt minden összetört bennem. Nekem miért nem mond ilyeneket? Miért mondja egy másik lánynak (mert biztos voltam benne, hogy ilyen szavakat csak egy lánynak mondhat) azokat a szavakat, amiket én oly szívesen hallottam volna a szájából.
- Majd meglátom. – válaszolt.
- Szia. Igen. Én is szeretlek.
És itt minden összetört bennem. Mintha egy hatalmas űr keletkezett volna bennem. És egyre csak nőt. Nőt. Nőt. Nem bírtam tovább. El kell mennem. Most. Kinyitottam a szemem és Will mosolygó arcát láttam meg.
- Jó reggelt drágám. Jól vagy? Olyan sápadt vagy? – kérdezte. Erre most mit mondjak? Azt, hogy hallottam mit mondtál annak a másik lánynak? Valljuk be ez nem a legjobb megoldás.
- Igen jól vagyok. Csak szerintem jobb lenne, ha hazamennék. – hazudtam neki.
- Ha te mondod.
Kikászálódtam az ágyból és elkezdtem keresni a ruháimat. Már épp kezdtem volna öltözködni mikor két erős kar fonódott a derekam köré.
- Mondták már neked, hogy gyönyörű vagy? Mert szerintem te vagy a legtökéletesebb élőlény egész világon. Biztos, hogy haza kell menned?
- Igen. Egészen biztos.
- Nem tudlak valahogy meggyőzni?
- Nem hiszem.
- Rendben. – sóhajtott egyet.
Elkezdtem végre felvenni a ruháimat. Szemem sarkából láttam, hogy Will is elkezdett valamit keresni.
- Ha nem lenne, nagy baj én elmennék zuhanyozni.
- Nem. Menj csak nyugodtan.
- Megígéred, hogy megvársz? Akarok valamit mondani.
- Itt foglak várni.
Kiment az ajtón én meg leültem az ágyra. Vajon mit akar mondani? Lehet, hogy most fog velem szakítani? Biztos. Éreztem. És nem bírtam tovább. Elkezdtem sírni. És csak sírtam. És az űr újra nőni kezdett, mikor rájöttem, hogy mennyire elszomorít az a tény, hogy Will nagy valószínűleg elhagy. Egy másik lányért. Elképzeltem, hogy őt is majd megcsókolja. Úgy, mint engem. Erre még jobban elszomorodtam és a könnyeim megállás nélkül folytak.
Ezt a fejezetet 2 pályázatból raktam össze, de van olyan rész is amit én írtam bele. Köszönet a fejezetért nimphy-nek és Dóry-nak, mer én csak összeszerkesztettem.
/David szemszöge/
- Tudod már, hogy kivel mész az iskolai bálba?
- Öhm.. nem, még nem. Igazából ma hallottam róla először. Mert?
- Tudod, arra gondoltam, ha neked is van kedved, mehetnénk együtt. - Mi? Engem akar elhívni a bálba? Teljesen leblokkoltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. - Míra! Jól vagy?
- Igen jól. Az ötleted meg… - egy pillanatig hezitáltam. De miért tétovázok? Miért nem mondok rögtön igent? Deja Vu érzésem volt, de nem tudtam, miért. - Jó ötlet. - mosolyodtam el végül.
- Akkor megyünk együtt? - valószínűleg csak megerősítést szeretett volna kapni. Vagy talán, már megbánta, hogy elhívott?
- Igen.
/Adam szemszöge/
Micsoda hasonlóság! Mintha csak Mírá – t látnám. De nem. Ez a lány nem lehet ő. Bár nagyon hasonlít rá. Az a szőke hajzuhatag, és azok a nagy szemek!
- Sziasztok! Én Sandy Prudens vagyok.
- Köszönjük, Ms. Prudens! Oda ül, ahova akar. Most elég sok hely maradt üresen.
- Rendben. – mondta, majd elindult felém.
Remek. Nem csak azt kell elviselnem, hogy egyáltalán hasonlít Mírá – ra, hanem még mellém is ül. De lehet, hogy észrevette, hogy nem csípném, ha mellém ülne. Míra helyére ült le. Ez azért fájt. A nap lassan telt, és ez a lány, ez a Sandy, szinte minden órán ott volt, ahol én is. Mikor a kocsim felé indultam, odajött hozzám./Míra szemszöge/
A napok hihetetlen gyorsan teltek. Már alig volt pár nap a bálig. Éppen azután pár nappal, amikor David elhívott a bálba, döntöttem el, hogy itt maradok újdonsült barátaimmal. És e döntés miatt megkaptam az angyali erőmet. Boldog voltam, hiszen már én is normálisan tanulhattam a többiekkel. Kinőttek a szárnyaim és együtt repülhettem a többiekkel. A varázserőm nem volt olyan nagy szám. Egyszerűen az érzelmeimmel irányítottam az időjárást. És végre Heni is talált kísérőt. Egy Daviddal egyidős srác hívta meg, Tom. Összeillettek. Tom jó fej volt, és miatta várta ennyire Heni a bált.
- Gyere már... Ruhát kell választanunk. - nyaggattam. - Ha nem sietünk, elkapkodják a jó cuccokat.
Egész délután ruhákat válogattunk, egyik szebb volt, mint a másik. Nehezen tudtam választani, mert annyi jó ruha volt. Heni meg csak a kezében forgatta őket.
- Itt nincsen nekem való ruha –nyafogott.
- Dehogy nincs. Ezt nézd –mutattam fel egy térdig érő fekete ruhát. Láttam, rajta hogy tetszik neki. Végre magamnak is megtaláltam a megfelelő ruhát. Utána elmentünk kiegészítőket keresni. Mert az mindig kell. Ezzel hamarabb végeztünk, majd visszamentünk a szobánkba. Nem volt kedvem már semmihez. Gyors átöltöztem, és bebújtam az ágyba. Nem soká magával ragadtak az álmok.
- Kicsim, mért tetted? - csendült a fejemben egy hang. Sötét volt, nem bírtam kinyitni a szemem.
- Mert… ezt… kellett… tennem - mintha egy felvételt hallgatnék. Furcsa volt így hallani a hangomat.
- Nem kellett, ha hagytad volna, akkor ez nem történt volna meg, és újra együtt lennénk.
- Mért nem tudod felfogni, hogy már nem szeretlek?
- Mert tudom, hogy nem igaz, legbelül még mindig szeretsz.
- Nem. Már őt szeretem. Szóval, kérlek, hagyj békén.
- Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? - még mindig csak hangok.
- Igen.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - Újabb hang, de sokkal halkabb, kellemesebb.
- Ezt kellett tennem.
- Tényleg szeretsz?
- Igen - Ez volt az utolsó szó. Az én hangom. De mióta hallok hangokat? Talán kezdek megőrülni?
Későn keltem, kapkodva öltöztem fel. Heni már az ajtóban toporgott.
- Ahj, Míra, haladj! Nem szeretnék miattad elkésni. - Gyorsan elkészültem, szó nélkül indultam a termünk felé. Nem szóltam egy szót sem. A különös álmon gondolkoztam. De álom volt egyáltalán? Ezek csak hangok voltak, bár épelméjű ember nem hall hangokat. Végre elérkezett ez a nap is. A bál napja, de még ez sem tudta elterelni a figyelmemet. Egész nap nem tudtam figyelni, mindig csak a valóságszerű álom járt a fejemben. Angyal történelem órán voltam, amikor újra hangot hallottam. Körül néztem, nem beszélt senki a tanáron kívül. Nem telt bele néhány percbe, hogy rájöjjek, a hang a fejemben beszél.
- „Nem tudja eltörölni a múltját, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.” –mondta kicsit halkabban. Órák után Henivel együtt mentünk fel a szobánkba és én rögtön elfoglaltam a fürdőt. A zuhany jót tett, kitisztította a gondolataimat.Mehetsz –mondtam, miközben egy szál törölközőben sétáltam ki. Megtörölköztem, felöltöztem elkészítettem a hajam és a sminkem.
9. Jó barátok
10. fejezet
/William szemszöge/
(Rachel szemszöge)
Nem tudom meddig sírtam, csak arra emlékszem, hogy nyitódott az ajtó és bejött rajta valaki. Nem volt kedvem felnézni. Vártam. Vártam, hogy megszólaljon, hogy kimondja, nem akar tőlem semmit. De mindez elmaradt. Helyette két erős kart éreztem, amint megölelnek. Miért próbál vigasztalni? Miért nem mondja már ki, hogy van valakije rajtam kívül és ő sokkal jobb? Miért? Miért nem mondja?
- Ne sírj. Minden jóra fog fordulni. – kezdett el nyugtatni. De várjunk csak! Hogy fordulhat minden jóra. ha elhagy? Ha elhagy, én abba belehalok.
- Miért mondod ezt? – tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban érdekelt.
- Hát… - habozott- érzem, hogy nem sokára Míra felépül, és akkor visszakapod a legjobb barátnődet. És van valami, amit el szeretnék mondani. – tudtam. Tudtam, hogy van egy másik lány az életében, és most szakítani fog velem.
- Nem kell mondanod semmit. Már tudom. – mondtam neki halkan.
- Tényleg? Mindent tudsz? - hát… azt nem tudod, hogy, hogy hívják a lányt, de nem is érdekel.
- Elég annyi amennyit tudok ahhoz, hogy tudjam, nekem nem kell egy ILYEN barát. – mondtam neki egyre hangosabban. Úgy tűnik, a végére csak megtalálom a hangom.
- Szóval nem tudsz elfogadni ilyennek? – ugye ezt nem gondolja komolyan? Ki tudná ezt elfogadni?
- Nem. Nem tudlak. És szeretném, ha többet nem is szólnál hozzám. Most pedig elmegyek. – mondtam neki hidegen.
- Várj! Ki kísérlek. – mondta olyan hangon, mintha valaki megbántotta volna.
- Nem kell. – utasítottam vissza azonnal majd kinyitottam azt, ajtót.
Nem bírtam tovább a közelében lenni. Azonnal el kell hagynom ezt a házat majd csak annyira emlékszem, hogy futok az utcán. Mikor hazaértem azonnal felrohantam a szobámba és az ágyamra dőltem. Bár nem mondta ki nyíltan, hogy van egy másik barátnője, de akkor is fájt. Fájt, hogy így átvert engem. Hogy így becsapott. Pedig szerettem. Tiszta szívből. És ha belegondolok, hogy egy ilyen fiúval veszítettem el a szűzségem még jobban elszomorodok. Úgy döntöttem iszok egy kis teát, attól mindig megnyugszom, majd elmegyek aludni. Igen. Ez a program tetszett. Lementem a konyhába, felraktam a vizet forrni, és míg a víz melegedett becsuktam az ajtót. Azért mégse jöjjön be akárki, míg én alszok. Megcsináltam a teát majd visszaballagtam a szobámba. Bekapcsoltam az MP4-emet, megittam a teát és lefeküdtem. Meghallgattam pár számot, de éreztem, hogy kezdek elálmosodni ezért kikapcsoltam. Hamar álomba merültem és a legkorábbi emlékem az, hogy valaki nagyon nyomja a csengőt. Nagy nehezen lementem és mikor kinyitottam az ajtót azt hittem, hogy mindjárt elájulok.
- Te vagy Rachel Harris? – kérdezte tőlem egy gyönyörű hang.
/William szemszöge/
Nem tud elfogadni ilyennek. Nem tud. Nem képes, és ebbe én belehalok. Már egy fél órája elment és azóta is az ágyamban fekszem. Ennem kellene, de nem vagyok képes felkelni. A reggelt úgy terveztem, hogy reggelit készítek neki, és most már nincs kedvem enni. Pedig csak annyi lenne, hogy lesétálok, kinyitom a hűtőt és keresek benne valamit. De nincs hozzá energiám, nem megy. Nem tudom mióta fekhettem ott az ágyon, de egyszer csak megcsörrent a telefonom. Talán Rachel az. Erre a gondolatra máris erőt kaptam, gyorsan felültem és elkezdtem keresni a telefonomat. Mikor megtaláltam, a hirtelen jött jó kedvem el is szállt, ugyanis a kijelzőn ez a név szerepelt: Kevin.
- Mond! –szóltam bele.
- Helló, te kis szerelmes. Csiripelték a madarak, hogy nem tudsz jönni. Tudd meg, nagyon megbántottad őt –mondta Kevin.
- Tudom, és üzenem, hogy valamikor, majd bepótoljuk –nem volt kedvem beszélgetni vele, vagyis senkivel sem akartam beszélni. Egyedül Míra tudna segíteni, de ő most a kórházban van. Talán meglátogatom.
- Mond csak, jól vagy? Olyan levertnek hangzol. Nem szoktál ilyen lenni –jaj ne. Most mondhatom el, hogy mi a bajom, mert addig biztos nem fog békén hagyni.
- Emlékszel, meséltem, hogy összejöttem egy lánnyal.
- Várj, várj, várj. Melyikkel? –vágott közbe.
- Akivel most jöttem össze –magyaráztam neki.
- Ja, hogy az. Akitől olyan boldog voltál, amilyen még soha? –kösz, hogy emlékeztetsz.
- Igen. Hát úgy tűnik szakítottunk –és azt hittem, hogy ez a szerelem örökké tart majd. Milyen naiv voltam. Hiszen előbb utóbb meg kellett tudnia, és attól a perctől, hogy ő megtudta, csak rajta állt, hogy eltudja-e fogadni, vagy nem. Úgy tűnik nem tudta elfogadni.
- Ó, nagyon sajnálom. És biztos, hogy nem akarsz eljönni? –kérdezte.
- Kösz, most nem.
- Hát, jó. De azért tudd, délig ott leszünk.
- Rendben, de nem hiszem, hogy elmennék –most már egészen biztos, hogy bemegyek a kórházba.
- Te tudod, de nekem most mennem kell. Helló.
- Helló –és kinyomtam a telefont és a zsebembe raktam. Úgy gondoltam, hogy egy kis séta jól jön majd, ezért nem is fáradtam a kocsi kulcs megkeresésével. Felvettem a cipőmet és elindultam a kórházba.
/Kevin szemszöge/
Miután beszéltem Will –lel - akinek megjegyzem, olyan volt a hangja, mintha most törték volna össze a szívét- kedvenc törzshelyünk felé tartottam, ahol most meg tudjuk szervezni Will születésnapi meglepetését, mivel az említett személy nem lesz jelen. Azért rossz lehet, ha a csajod épp a szülinapodon dob ki. Mondhatom jó kis szülinapi ajándék. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy már ott vagyok. A bejáratnál mát ott volt Cathy és az én egyetlenem, Ann. Mikor odaértem hozzájuk és elmondtam egy „sziasztok” –ot majd szerelmemet egy csókkal köszöntöttem. Órákig is képes lettem volna csókolni, ha nincs ott Cathy. Nagy nehezen –megfosztva magamat a gyönyörtől- elváltam azoktól a puha ajkaktól és Cathy felé fordultam.
- És a mi kis barátnőnk hol van?
- Segítenie kell, de azt üzeni, hogy ha sikerül neki elszabadulnia, akkor meglátogat minket. És Will? Jön, vagy van más elfoglaltsága? kérdezte.
- Előbb inkább menjünk be –tanácsoltam, hisz mégse tárgyalhatom ki az egyik legjobb barátom magánügyét, itt mindenki füle hallatára.
- Rendben –mondták mind a ketten egyszerre. Az egyik kezemet rátettem barátnőm derekára, aki ezt egy hatalmas mosollyal jutalmazta. Kerestünk egy szabad asztalt, majd miután elmondtuk a pincérnek, hogy mit szeretnénk, Cathy odafordult hozzám.
- Na, mesélj –már-már szinte követelőző volt a hangja.
- Nem hiszem, hogy jönni fog.
- Hogy –hogy? –kérdezte szerelmem kíváncsian.
- Nincs valami jó passzban. Most szakítottak a csajával –láttam mindkét lány arcán a meglepettséget, és tudtam is, hogy miért. Mióta Will összejött azzal a lánnyal olyan volt, mintha kicserélték volna. Annyira boldog volt, hogyha vele voltunk, ránk is ráragadt ez a boldogság.
- Az a csaj egy idióta –mondta Cathy és most nagyon is egyet értettem vele.
- De miért szakítottak?- kérdezte a mellettem ülő angyal, aki mintha nagyon gondolkodna valamin.
- Nem kérdeztem. Már így is olyan volt Will hangja, mintha megkínozták volna –ezután nem is beszélgettünk, vártuk, hogy megjöjjön az étel, amit rendeltünk. Cathy salátát rendelt, mondván neki fogynia kell. Ann gyrost, én pedig hamburgert hasáb burgonyával. Szép lassan ettünk. Egyszer csak megszólalt Cathy telefonja. Komótosan elővette, majd beleszólt.
- Halló –majd egyszer csak azt vettük észre, hogy az arcán egy hatalmas mosoly lett, ami csak egyet jelenthet. Matt- tel beszél.
- Tényleg? Ez tök jó –Matt és Cathy már lassan fél éve járnak.
- Igen, még itt vagyunk –köztudott, hogy Cathy nem a legbarátságosabb ember a földön, de ha Matt a közelében van ő lesz a világ egyik legkedvesebb ember.
- Szia. Szeretlek –majd visszarakta a táskájába a mobilját.
- Itt van már a közelben –mondta egy hatalmas mosollyal. Ez igaz volt, mert pár perc múlva befutott.
- Császtok! –köszönt oda nekünk, majd egy szenvedély csókkal köszöntötte Cathy –t.
- Mire jutottatok? kérdezte tőlünk.
- Semmire –válaszoltam. Szemem sarkából láttam, hogy kedvesem akar valamit mondani –Mond csak, min gondolkozol? –fordultam felé.
- Azon, hogy… szerintem nem kellene Will –nek olyan nagy bulit rendezni, hisz most biztos szomorú, hogy a barátnője dobta –tovább is folytatta volna elméletét, ha Matt közbe nem szól.
- Mi van? Szakított a barátnőjével?
- Nem. A csaj szakított vele – adta meg a választ Cathy barátjának.
- Hú, szegény srác biztos ki van bukva. Na, igen, Ann ott tartottunk, hogy nem kellene nagy bulit rendezni, mert…- nem tudta befejezni a mondatot, mert a szőkeség közbe vágott.
- Beszélni akarok azzal a csajjal –jelentette ki határozottan.
- Ugyan már, azt sem tudjuk, hol lakik, és azért mégsem mehetünk oda Will –hez, hogy mond csak, hol is lakik az ex-ed –Cathy nem gondolhatta át rendesen, hisz nem is ismerjük a csajt.
- Hát –kezdett bele Matt. –úgy tudom Rachel Harris –nek hívják.
- Rachel Harris? Lehet, hogy én tudom, hol lakik –mondta kedvesem. Értetlenül néztem rá. Észrevehette ezt, mert tovább folytatta. – Van egy lány az utcánkban, akit így hívnak.
- Rejtély megoldva. Indulás –adta ki a parancsot és már el is kezdett kutatni a táskájában a pénztárcája után. Mindannyian kifizettük az ételt és elindultunk Cathy után, aki igaz nem tudta, hogy merre kell menni, de az én édesem irányította. Már jó ideje gyalogolhattunk, amikor kedvesem szólt, hogy megérkeztünk. Cathy azonnal elindult a bejárati ajtóhoz, ahol egy csengő volt. Megnyomta egyszer, kétszer, háromszor, de senki se nyitott ajtót. Talán nincs itthon. Már épp szóltam volna, hogy menjünk, mikor léptek zaját hallottuk meg. Egy barna hajú lány nyitott ajtót, szemei pirosak voltak. Talán a sírástól? Eléggé meglepődött, mert úgy nézett ránk, mintha szellemeket látna.
- Te vagy Rachel Harris? –kérdezte tőle Cathy.
- Igen. És ti kik vagytok? jogos a kérdés gondoltam. Ideje megismerni azt a lányt, aki összetörte Will szívét.
/Rachel szemszöge/
- Igen. És ti kik vagytok? - kérdeztem tőlük.
- Ezt inkább beszéljük meg bent, persze csak akkor, ha beengedsz –mondta a szőke pasi, aki egy szintén szőke hajú lány mellett állt.
- Rendben –mondtam és beengedtem őket a lakásba. Úgy gondoltam a nappali jó hely lesz a beszélgetéshez. Mikor beértünk a nappaliba, leültek mindnyájan és vártam, hogy mikor szólalnak meg. De senki sem beszélt. Hát, ha ők nem mondanak semmit, akkor én majd kezdem ezt a beszélgetést.
- Akkor, kik is vagytok? - kérdeztem meg újra.
- Will barátai –mondta egy barna hajú lány, akinek egy barna hajú pasi fogta a derekát. De várjunk csak. Azt mondta Will barátai? Will. Hogy nekem mennyire hiányzik, de nem. Neki van másik barátnője. Csak meredtem magam elé. Azt láttam, hogy a barnahajú lány beszél, de nem tudtam,, hogy mit. Will barátai itt vannak. De miért? A lány még mindig beszélt, mikor a másik lány odajött hozzám és megölelt. Olyan jól esett és én visszaöleltem. És valamilyen oknál fogva, könnyeim újra hullni kezdtek.
- Ne sírj! – kérte a lány. És már csak azt éreztem, hogy még valaki megölelt. Egy darabig még így voltunk, mikor úgy döntöttem, hogy most már ideje megtudni, hogy miért is jöttek.
- Azt szeretnénk megkérdezni, hogy miért szakítottál Will –lel?
/William szemszöge/
Anya nem volt már bent nála, amikor én odaértem, így zavartalanul kiönthettem neki a szívemet.
- Szia, húgi. Most lenne a legnagyobb szükségem rád. Rachel dobott, mert nem tud elfogadni, mint védelmezőt. Nem bírok élni nélküle, te is jól tudod, hogy mennyire kötődünk a védencünkhöz. Vajon Adam, hogy reagált volna, ha ezt elmondod neki? Nem vagyok benne biztos, hogy jól fogadta volna, mert hát fiúból van, és nem szeretjük a védelmet. De Rachel védtelen. Mi van, ha valami baja esik, elüti egy autó, vagy megbotlik, és úgy veri be a fejét, hogy meghal. Igazad van, az ördögöt festem a falra. Ő nem olyan ügyetlen, mint amilyen te voltál. Ha most itt lennél, beszélni tudnál vele és ezt a dolgot sokkal jobban meg tudnád fogalmazni. Mindig is jobban bántál a szavakkal –simogattam meg a kézfejét, amikor kinyitódott az ajtó.
/Adam szemszöge/
- Jól látom, hogy kerülsz engem? –nézett rám nagy szemeivel.
- Igen. Jól látod?
- És szabad tudnom, hogy miért?
- Túlságosan is emlékeztetsz valakire. És ha most megbocsátasz…
- Várj már! Az a valaki hol van most? Ha nem sértelek meg ezzel a kérdéssel.
- De, igen. Igenis megsértesz!– kezdtem mérges lenni és már majdnem kiabáltam. – De mivel úriember vagyok, megmondom. A kórházban van. Kómában.
- Ohh. Én…Én… Sajnálom… Bocsánat…
- Áh… de én megyek, na, szia.
- Sz.. Szia.
Bevágódtam a kocsimba, és a kórház felé vettem az irányt. Szegény Mírám! Bárcsak már felépülne! De miattam van most kómában. A legjobb az lenne, ha soha többé nem látna, mert akkor legalább már nem tudnám bántani. Ahogy ezen gondolkoztam, míg odaértem, hogy hogyan mondjam majd el neki. Vagy csak egyszerűen hagyjam itt. Bár ezt egyszerűen nem tudnám megtenni. Ebben biztos vagyok. Amíg ezen gondolkoztam, oda is értem a kórházba.
- Hova megy, fiatalúr?– szólt utánam a nővér.
- Miranda Frenlow szobájába.
- Tudja hányas szoba?
- 123.
Mentem a folyosókon. És semmiért sem akartak elfogyni. Végre odaértem kedvesem szobájához. Will is ott volt.
- Szia, Adam –fordult felém kedvesem ágya felöl.
- Hello. Nem akartam zavarni, visszajövök később –és már indultam is kifelé.
- Nem kell, már amúgy is indulni készültem. Viszlát.
- Hello –és már ki is ment a szobából. Lágy csókot leheltem puha ajkára, és csak ültem mellette. Kezét szorítottam és az eltöltött rövid, de boldog időre gondoltam, amikor bejött egy nővér.
- Sajnálom, de a látogatási idő lejárt –mondta. Alig lehettem vele pár percet ezután a borzalmas nap után. A váróban Will álldogált és amint meglátott, intett a fejével, hogy kövessem. Így is tettem.
/William szemszöge/
Miután kimentem azon jártattam az agyam, hogy vajon mondjam-e el Adam –nek ezt a védelmezős dolgot. Mert végülis neki is tudnia kell róla, de félek, hogy emiatt fog összeveszni Míra –val. A váróban vártam rá és amikor láttam, hogy jön a fejemmel a parkoló felé intettem és kifelé indultam. El fogom neki mondani. Döntöttem el magamban.
- Mit szeretnél? –kérdezte mellém érve.
- Egy nagyon fontos dolgot el akarok mondani rólam és Míra –ról.
- Mondd csak.
- A mi családunk különleges –haboztam egy kicsit. Össze kellett szednem a gondolataimat, hogy Míra, hogy is mondaná. – A géneink kicsit különböznek az emberekétől –ezt már most rosszul fogalmaztam.
- Tehát nem vagytok emberek?
- De igen, csak sokkal erősebbek. Apánk védelmező volt. Azért született, hogy majd megvédje élete szerelmét. Ezt a gént én is és Míra is örökölte –ez már jobban sikerült. –Nekem Rachel –t kell megvédenem…
- És Míra –nak kit? - kérdezte kíváncsian.
- Téged. Ezért ugrott eléd a parkolóban, hogy ne téged érjen a golyó. És ezért is nem halt bele, ezért van csak kómában.
- Ez hihetetlen.
- De mégis igaz, és ha nem haragszol én megyek. Próbálok színt vinni az életembe a húgom nélkül. Ajánlom neked is.
- Köszönöm a tanácsod, próbálom megfogadni.
- Szia, Adam.
- Will –elindultunk az autóink felé, és haza indultam. Színt vinni az életembe már nem nagyon tudtam. Egyedül ehhez kevés voltam. Rachel –lel még ment volna, de nélküle ez lehetetlen. Otthon meglepetés várt. Mindegyikük itt volt. Teljesen ki is ment a fejemből.
/Rachel szemszöge/
- Azt szeretnénk megkérdezni, hogy miért szakítottál Will –lel?
- De tényleg titeket, hogy hívnak? –kérdeztem először.
- Engem Ann –nek hívnak –mondta a barna hajú lány. –Ő itt a barátom, Kevin –mutatott a mellette ülő barna srácra.
- Én Cathy vagyok, és ő barátom, Matt –folytatta a szőke lány.
- Akkor ti mind egy pár vagytok?
- Igen, de ne tereljük a témát. Miért szakítottál Will –lel?
- Mert van egy másik barátnője –adtam meg a kérdésükre a választ. Mire Cathy és Ann kérdőn néztek rám.
- Komolyan?
- Ez nem lehet. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire szeret téged. Még soha sem volt ennyire boldog.
- És miből gondolod, hogy van másik barátnője?
- Mert reggel beszélt vele, és biztosra veszem, hogy lány volt.
- Emlékszel, hogy miről beszéltek? –kérdezte a Kevin nevű srác.
- Igen nagyjából.
- El tudnád mesélni? –kérdezte, és én bólintottam. Belekezdtem a mesélésbe, felidéztem a beszélgetést és a végére már éreztem, hogy könnyeim újra végig folynak az arcomon. Fájdalmas emlék, amit soha nem fogok elfelejteni.
- Ennyi volt –szipogtam, és letöröltem a könnyeimet. Felnéztem rájuk, de mind a hárman Matt felé néztek, aki zavarában a fejét vakarta és még el is pirult?
- Matt, még mindig tart ez a hülye játék? –kérdezte megrovóan tőle a barátnője.
- Igen, mert eddig jó buli volt. Nem gondoltam volna, hogy ebből a baromságból ez lesz. –magyarázta Matt, de semmit sem értettem belőle.
- Hé, elmondanátok, hogy miről van szó? Mert semmiről sem tudok.
- Matt –nek és Will –nek van egy „játéka”, amivel már az agyunkra mennek. A lényege az, hogy ők szeretők, és reggel Matt -tel beszélt –mondta el nekem tömören a történetet Ann.
- Eddig azért nem tudtál róla, mert nem találkoztál velünk, de délben úgy volt, hogy találkozunk és akkor mindent tudtál volna, és ezen már te is nevetnél –mondta Kevin. Már megint rám tört a sírás. Hogy lehettem ilyen hülye. Miért nem hallgattam végig? Egy hisztis kislány vagyok, meg kellett volna hallgatnom és nem rögtön szakítani vele.
- Cssss… Ne sírj. Rendbe tudjuk hozni. Ma van Will születésnapja és te leszel neki az ajándék –ölelt meg Cathy.
- Tényleg? És nem haragszik rám?
- Dehogy is. Inkább szomorú, mert dobtad.
- Kevin, még szomorítsd is el. Na, gyere. Még be kell csomagolnunk téged –mosolygott Ann és felhúzott a szobámba. Segítette kiválasztani a ruhát. A szokásos csőnadrág, egy váll és hát kivillantós felső és hozzá passzoló balerina cipő.
- Gyönyörű vagy –mondták mindketten egyszerre. –A masnit majd ott megkapod.
Elindultunk Miráék háza felé. Segítettem a többieknek feldíszíteni a házat, majd amikor megláttuk Will –t amint közeledik, felküldtek a szobájába.
/William szemszöge/
- Boldog Szülinapot! –kiáltották egyszerre. Cathy és Ann azonnal a nyakamba ugrottak.
- Jól van lányok azért még élni szeretnék –mosolyogtam rájuk.
- Boldog szülinapot haver –jött közelebb Kevin és Matt, mindketten megütögették a hátamat. – Na, milyen húsz évesnek lenni?
- Nem olyan jó, mint tizenkilencnek –mondtam szomorúan.
- Parancsolj, itt vannak az ajándékok, de ezeket csak akkor nézd meg, ha már láttad azt, ami a szobádban van. Mi most megyünk. Jó estét –mosolyogtak sejtelmesen. Az ajándékokkal a kezemben indultam fel a szobámba. De amint kinyitottam az ajtót a kezemből ki is estek. Ő ült az ágyamon, egy nagy piros masnival a hajában.
- Boldog szülinapot –mosolygott rám, mintha mi sem történt volna.
- És hol van az ajándékom? –kérdeztem, miközben a többit az asztalomra raktam.
- Hát nem látod? –mutatott a masnira.
- Te lennél? –néztem rá csodálkozva.
- Igen, de először szeretnék mondani valamit.
- Nem kell –tiltakoztam.
- De igen. Szeretnék bocsánatot kérni a reggel miatt. Hülye voltam, hogy nem kérdeztem rá a telefonra, de féltékeny voltam. Nagyon is. De a barátaid mindent elmagyaráztak és nem csodálom, ha már idegesíti őket ez a „játék”- magyarázta.
- Akkor te a telefon miatt „szakítottál”?
- Miért? Te mit hittél? –csodálkozott.
- Igazából van egy titkom és azt hittem, hogy rájöttél és ez miatt nem szeretnél velem lenni.
- És szabad tudnom már a titkodat? Várj! Csak ne ezt mond, hogy mégis van egy másik barátnőd is.
- Csak te vagy –mondtam halálosan komolyan. – A titkom az, hogy… -ide már tényleg Míra kell. Mégis, hogy kéne elmondanom neki?
- A titkod?
- Az, hogy én egy védelmező vagyok.
- Katona vagy?
- Nem. A védelmezők feladata, hogy megvédjék életük szerelmét. Apám is az volt. Én is az vagyok, és Míra is az.
- És neked kit kell védened? –kérdezte félénken. Biztos voltam benne, hogy attól fél, hogy nem őt kell védelmeznem.
- Téged.
- Komolyan? –kapta hirtelen rám tekintetét. –Ez az jelenti, hogy én vagyok életed szerelme?
- Igen, azt jelenti –mosolyogtam rá.
- Jaj, Will –ugrott a nyakamba és száját az enyémre tapasztotta. Kevesebb, hogy egy napja nem csókoltam. Nem éreztem kezem alatt bársonyos bőrét, finom liliom illatát, de már hiányzott.
- Most már kicsomagolhatom az ajándékomat? –kérdeztem egy perverz vigyor kíséretében.
- Nem tudom, hogy megérdemled-e.
- Mindig megérdemlem –mosolyogtam és elkezdtem megszabadítani magunkat ruháinktól és magammal húztam az ágyra. Borzalmas jó volt újra magam mellett tudni, érezni ajkai kényeztetését. Minden kis mozdulatát, ami nekem élvezetet okoz és örültem, hogy ő is így érez. Fáradtan dőltem le mellé és húztam őt a mellkasomra. Ujjai meztelen felső testemen játszadoztak, de megállapodott a szívemnél.
- Mióta van tetkód? – nézett a szemembe.
- Ez nem az. Ez a védelmezők jele, de mindenkinek máshol van. Nekem idekerült.
- És a kis „R” betű a közepén?
- Az téged jelképez –vontam még közelebb magamhoz.
- Haza kell mennem. Holnap még iskola és én ma sem voltam.
- Rendben, haza viszlek –mondtam és mindketten öltözködni kezdtünk.
- Will –fordult felém kedvesen miután felöltözött.
- Igen?
- Holnap délután bemegyünk meglátogatni Mírát? Már olyan régen nem voltam benn nála.
- Ha ezt szeretnéd –csókoltam meg, majd lementünk a kocsihoz. Haza szállítottam kedvesem.
- Jó éjt és álmodj szépeket, velem –mosolygott és egy apró jó éjt-puszit adott.
- Jó éjt, ne aggódj, veled fogok –mondtam és haza hajtottam. Egyedül voltam otthon. Gyorsan letusoltam és fáradtan dőltem be az ágyamba.
11. fejezet
12. fejezet
/Adam szemszöge/
Hát igazam volt. Mírának miattam esett baja, jobb lenne, ha elkerülném őt. Hazafelé csak az járt a fejemben, amit Will mondott. Védelmezők? Érdekes. El sem tudtam képzelni, hogyan álljak neki a kedvesem nélküli életem éléséhez. Nélküle minden más, de ha vele vagyok minden rosszul sül el. Amint haza értem, csináltam magamnak szendvicset és felmentem a szobámba
.
Reggel kipihenten ébredtem. Anya már rég elment, de a reggelimet az asztalon hagyta. Elmentem letusolni, felöltöztem és lementem a konyhába megenni a rántottámat. Sokkal korábban érkeztem meg a suliba. A parkolóban a szokásos helyemre hajtottam. A helyem mellett egy Peugeot állt. Lezártam a motort és a mellettem parkoló kocsi felé fordultam, amikor kiszállt belőle Sandy.
- Szia –köszönt kicsit szomorúan.
- Hello –mondtam. Nem szólt hozzám semmit csak elindult a bejárt felé. –Várj! –kiáltottam utána.
- Igen? –fordult vissza felém.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésem miatt.
- Vedd úgy, hogy el van felejtve –mondta, de rám sem nézett. Visszafordult az iskola felé és ment tovább. Hiába mondta ezt, nem hittem el neki. Majd később is megpróbálkozok vele. Pár percig még álltam a parkolóban, majd én is az osztályomba indultam. Sandy még nem volt bent a teremben, de Rach ragyogó mosollyal ült a szokott helyén.
- Szia. Hát veled mi történt, hogy nem jöttél tegnap suliba? –ültem le mögé, az utolsó padba.
- Szia. Rosszul éreztem magam tegnap, és még Will -lel is összevesztünk.
- Komolyan?
- Igen, de este ki is békültünk, hála a barátainak –becsöngettek és Sandy lépett be az ajtón.
- Míra? –éppen csak suttogta a nevét, de már készült odarohanni hozzá.
- Nem ő az. Új lány. A neve Sandy. Kísérteties a hasonlóság –befejeztük a beszélgetést, mert a tanár is beért az órára. Sandy egész nap került. Soha nem köszönt, amikor elment mellettem. Tekintetét rögtön elkapta, amint találkoztunk. De szemében láttam a szomorúságot. Kint vártam a parkolóban rá és nem is sokat.
- Figyelj, én tényleg sajnálom…- nem engedte befejezni.
- Nem kell. Mondtam, hogy meg van bocsájtva.
- De én akkor is sajnálom. És engesztelés képen meghívlak moziba. Benne vagy?
- Mikor?
- Ma hatkor. Érted megyek. Megfelel?
- Igen. Akkor, hatkor. Szia.
- Hello –felszálltam a motorra és haza hajtottam.
/ Ashley szemszöge/
Napokat töltöttem Miranda ágya mellett. Kedvenc könyveit olvastam fel neki, elmeséltem, hogy mi történik a külvilágban, hogy mennyire hiányzik nekünk. Hiába reménykedtem, nem felelt, nem mutatta semmi sem, hogy egyáltalán hallja, amit mondok neki. De mégis bizakodtam, hogy legalább legbelül meghall engem. Mindig csak néhány órára mozdultam el mellőle, hogy hazamenjek átöltözni és enni valamit. Az éjszakákat is mellette töltöttem aludtam, vagy ébren őriztem mély álmát. Ez a mai nap is úgy indult, mint a többi.
- Viszlát, Olimpia, hamarosan jövök –mosolyogtam a recepciós nővérre.
- Viszlát, Ashley, minden rendben lesz. Vigyázunk Mirandára –mosolygott ő is. Nagyon sokat beszélgettünk, hiszen napjaim legnagyobb részét itt töltöttem. Amint otthon voltam, készítettem valami finomat Will –nek, nehogy azt mondja, hogy nem törődöm vele eleget. Amikor kész volt kicsit fáradt voltam, ezért ledőltem a szobámba pihenni.
- Anya –hallottam meg az ismerős hangot az ajtón túlról. –Vigyázat bemegyek –nevetett. Kicsi kómásan ültem fel az ágyban.
- Szia, kicsim. Hány óra van? –kérdeztem tőle.
- Még nincs kettő. Mikor értél haza?
- Hát, talán tíz körül. Voltál benn Míránál?
- Igen.
- Valami változás?
- Semmi –mondta szomorúan.
- Visszamegyek hozzá.
- Rachel –lel mi is megyünk be úgy öt körül.
- Várni foglak titeket. Már több személy is tartózkodhat bent nála –mondtam és közben a fürdőbe mentem. Jól esett ez a frissítő zuhany. A kórház felé még beugrottam az üzletbe megnézni, hogy Mariann hogy boldogul.
- Sajnálom, hogy ennyi feladat hárult rád.
- Ugyan, most Miranda a legfontosabb. Add át neki üdvözletem, biztos vagyok benne, hogy hallja.
- Át fogom adni, szia –öleltem meg barátnőmet.
- Vigyázz magadra –ölelt vissza.
Most kicsit tovább tartott mire visszaértem, nem szoktam ennyi ideig húzni az otthoni teendőket.
- Hölgyem, kérem, álljon meg – szólt utánam a recepciós. – Tudja először oda kell menni a pulthoz és kérdezni, csak utána mehet a feje után.
- Elnézést, napokat töltök itt, és magát még soha sem láttam. Megkérdezheti Olimpia nővért is róla, hogy tudom hova kell mennem. Most pedig ha megbocsát a lányom vár –hagytam faképnél a váró közepén. Már fejből tudtam az utat a 123-as szobához. Benyitottam, hiszen soha nem szokott ilyenkor jönni senki.
- Szia, kicsim –leheltem egy apró puszit a homlokára. És a szokott helyemre ültem.
/Miranda szemszöge/
Már megint hallom azt a furcsa hangot, ami reggel a kedvenc könyvemből olvasott részleteket.”Nem szabad most elkalandoznom, talán életem legjobb báljára készülök” –gondoltam magamban és megütögettem az arcom.
- Heni siess, már rég készen kell lenned –dörömböltem a fürdő ajtón.
- Én készen vagyok, de nem fogok kimenni.
- Még meg kell csinálnom a sminked, plusz még a hajadat is. Kérlek, gyere ki, biztos nagyon csinos vagy.
- És ha Tom –nak nem tetszem? –a hangja aggódó volt.
- Minden rendben lesz, biztos tetszel neki –győzködtem, amikor kinyílt az ajtó és végre kisétált barátnőm.
- Mondtam, hogy nagyon csinos leszel –mosolyogtam rá.
- Essünk túl rajta, úgysem leszek szebb.
- Ilyet senki sem mond, amikor én kezeim „dolgoznak” rajta –mondtam és neki álltam a hajának és a sminkjének. Hamar végeztem és gyorsan a sajátomét is megcsináltam.
- Míra, mi az a kis szív a bokádon? Nem is tudtam, hogy van tetkód.
- Hát én sem - ennyit mondtam, mert már kopogtak is az ajtón.
- Sziasztok, fiúk, mehetünk is –mondta Heni, miközben mögé léptem.
- Nagyon csinosak vagytok –mondták egyszerre. Felvettük a kabátunkat és elindultunk a bál helyszínére.
Nagyon szuper lett minden. A díszítés, a zene egyszerűen minden csodás lett. Mivel Tom volt a dj mindig a kedvünkben járt. David –del olyan megnyugtató volt táncolni, mintha csak mi ketten lennénk. De a hang a fejemben nem akartam csöndben maradni.
- „Klasszikus esete a századokon át újra meg újra, idő előtt elszakított szerelmeseknek! Nem csoda, hogy érdeklem, mégiscsak én léptem le folyton, mint valami élő, lélegző tiltott gyümölcs! Örökké szűznek kell maradnom? Néhány évente el kell majd tűnnöm, hogy ne szűnjön az érdeklődése? Beleragadunk az örökkévalóságba, és abban a percben, hogy a "dolog" megtörténik, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a vonata Unalom Citybe, és felszálljon rá, tovább élvezni az életet?” –megálltam a táncban és a hangot hallgattam a fejemben. Csak azt érzékeltem, hogy valaki elhúz onnan, ahol abban a pillanatban álltam.
- „ Gondoltam, még mindig szereted ezt a könyvet, és talán visszajössz, mert szeretnéd a kezedben tartani” –szólalt meg újra a hang. Hogy felejthettem el őket, mindenki vár már rám, vissza kell mennem hozzájuk.
- Sajnálom –fordultam el David –től és kirohantam a szabadba. Mivel döntöttem, hogy maradok, megkaptam az erőm és a szárnyaimat. Nem sokszor repültem, de egy próbát megért. Hagytam, hogy kiszabaduljon és elragadjon magával. Sikerült rögtön elsőre. Az utam a hídhoz vezetett, a tisztáson és az erdőn keresztül. Végre megpillantottam, az elejét sárga kis lámpások jelezték. Leszálltam és gyalog indultam tovább.
/David szemszöge/
Míra hirtelen állt meg a táncban. Nem figyelt a körülötte lévő dolgokra, szeme a távolban kalandozott. Kihúztam őt a táncparkettről és csak figyeltem barna szemeit. Egy könnycsepp csillant meg a szemében, de nem csordult ki, valami eszébe juthatott, az arckifejezéséből ítélve.
- Sajnálom –suttogta alig hallhatóan és elrohant. Odasiettem Henihez és barátomhoz.
- Figyi, Míra elment.
- Ezt meg, hogy érted? –fakadt ki Heni.
- Csak annyit mondott, hogy „sajnálom” és elrohant.
- És te még itt állsz? Menj utána és hozd vissza a barátnőmet –ordította sírva, de a zene elnyomta a hangját így csak mi hallottuk. Nem is kellett többször mondania átvágtam a tömegen és Mírát kerestem.
- Miért most kellett megkapnia a szárnyait? Így bárhol lehet –mondtam ki hangosan is. Mintha beszélt volna egy hídról még pár hete. Te jó ég. A híd, amin átjött. Biztos odament. Kieresztettem szárnyaimat és szélsebesen próbáltam repülni. Gyors voltam, de most mégis túl lassú volt ez a tempó nekem.
/Henriett szemszöge/
Teljesen leblokkoltam. A legjobb barátnőm elrohant? Mégis hova? Ma este kivételesen sötét volt, mint minden báli éjjel, de veszélyes is, hiszen most lehet átmenni nekünk, angyaloknak az emberek világába. Az emberek világába. Míra túlságosan kötődik hozzájuk, de már nem kellene. Szólnom kell az apukájának. … ott hagytam és rohantam is a svédasztalhoz ahol a tanárok beszélgettek.
- Tanár úr kérem –ziháltam.
- Mi a baj Heni? –kérdezte aggódóan.
- Míra elment. Az… emberekhez –nem tudtam többet mondani, mert már el is tűnt.
/Miranda szemszöge/
Nehezen tudtam haladni, mintha valami visszatartana. Az út negyedét sikeresen megtettem, de a lábaim nem bírták már tovább. Összecsuklottam. Arcomat tenyerembe temettem és zokogtam.
- „Futok az életemért - még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.” –csendült fel újra a hang. Pontosan ide illő sort választott, de nem! Nekem élnem kell, várnak rám otthon.Arcomat még mindig kezembe temettem, túlságosan kimerült voltam a küzdéshez.
- Míra –szólított egy hang, tenyerét vállamra helyezte. –Gyere, visszamegyünk az iskolába - mondta és segített felállni. Átkarolta a vállam és visszafordultunk az iskola irányába. Alig tettünk meg pár métert már apa is előttünk voltunk.
- Azt hittem tényleg elmentél –ölelt szorosan magához. Könnyeim újra hullani kezdtek. Nem akartam, hogy szomorú legyen miattam, de újra anyáékkal akartam lenni. Normális iskolába járni Rachel –lel és Adammel. Hirtelen megszabadultam a nagy nyomástól és újra könnyűnek éreztem magam. Apa elengedett. Megpusziltam és csak két egyszerű szót suttogtam, de a szél azt is messzire vitte.
- Sajnálom, és szeretlek –mondtam és gyorsabban futottam, mint eddig. Nem néztem hátra, féltem, hogy ha megpillantom őket, nem bírok elmenni innen. Hamarosan megláttam a sárga kis lámpák fényét, elértem a célomat. A hang a fejemben egyre jobban erősödött, míg végül már tisztán hallottam magam mellől. Elhagytam az angyalok világát és haza értem.
- Nővér, nővér –mondta sírva valaki és kiment a szobából. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem. A szobába az én cuccaim voltak, legalábbis amit megláttam.
- Szia, húgi –hajolt fölém Will.
- Hello –mondtam kissé rekedtes hangon.
/David szemszöge/
Még éppen időben találtam meg, mégis zavart, hogy nem tudom, miért is szomorú. Frenlow tanár úr is idő közben megérkezett és már épp indultunk volna vissza, amikor Míra megszólalt.
- Sajnálom, és szeretlek –és elszáguldott mellettünk. Már a tanár úr is indult volna utána, de megállítottam.
- Majd én utána megyek.
- De nem is ismered azt a világot –ellenkezett.
- De önt felismerik, engem nem. Aztán még emlékszem valamire az életemből –ennyit mondtam és már el is indultam át az emberek világába. Valamiért még nálam is gyorsabb volt, ezért nem tudtam utolérni, de én is elértem a híd végét. Aztán egy kórházban találtam magam. Senki sem figyelt rám, mindenki sürgött forgott. Elmentem, hogy elintézzem a szállásomat egy pár hétre, esetleg hónapra. Lesz még időm visszajönni Mírához.
/William szemszöge/
Rachel –lel együtt mentük be Mírához. Halkan léptünk be a terembe, mert anya épp a kedvenc könyvét olvasta fel neki.
- Sziasztok –állt meg az olvasásban, amikor meglátott minket. Miközben beljebb mentünk, tekintetemet le sem vettem a monitorról.
- Anya nézd –mutattam rá, mert megváltozott a kijelzője.
- Nővér, nővér –kiabálta és kiment a szobából. Odasétáltam az ágy mellé és váram. Volt egy olyan érzésem, hogy fel fog ébredni. És igazam is lett. Lassan, bizonytalanul nyitotta ki a szemét.
- Szia, húgi –hajoltam fölé vigyorogva.
- Hello –mondta, szinte túlvilági hangon. A mellette lévő asztalról levettem a pohár vizet és elé tartottam.
- Igyál, és jobb lesz –nagyokat kortyolt belőle, én pedig már féltem, hogy a végén megfullad. – Ne legyél mohó.
- Bocsi –mosolygott erőtlenül
- Míra –rohant mellé sírva kedvesem és megölelte a húgomat. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem –mondta és közben anya is visszaért az orvos kíséretében.
Hát igazam volt. Mírának miattam esett baja, jobb lenne, ha elkerülném őt. Hazafelé csak az járt a fejemben, amit Will mondott. Védelmezők? Érdekes. El sem tudtam képzelni, hogyan álljak neki a kedvesem nélküli életem éléséhez. Nélküle minden más, de ha vele vagyok minden rosszul sül el. Amint haza értem, csináltam magamnak szendvicset és felmentem a szobámba
.
Reggel kipihenten ébredtem. Anya már rég elment, de a reggelimet az asztalon hagyta. Elmentem letusolni, felöltöztem és lementem a konyhába megenni a rántottámat. Sokkal korábban érkeztem meg a suliba. A parkolóban a szokásos helyemre hajtottam. A helyem mellett egy Peugeot állt. Lezártam a motort és a mellettem parkoló kocsi felé fordultam, amikor kiszállt belőle Sandy.
- Szia –köszönt kicsit szomorúan.
- Hello –mondtam. Nem szólt hozzám semmit csak elindult a bejárt felé. –Várj! –kiáltottam utána.
- Igen? –fordult vissza felém.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésem miatt.
- Vedd úgy, hogy el van felejtve –mondta, de rám sem nézett. Visszafordult az iskola felé és ment tovább. Hiába mondta ezt, nem hittem el neki. Majd később is megpróbálkozok vele. Pár percig még álltam a parkolóban, majd én is az osztályomba indultam. Sandy még nem volt bent a teremben, de Rach ragyogó mosollyal ült a szokott helyén.
- Szia. Hát veled mi történt, hogy nem jöttél tegnap suliba? –ültem le mögé, az utolsó padba.
- Szia. Rosszul éreztem magam tegnap, és még Will -lel is összevesztünk.
- Komolyan?
- Igen, de este ki is békültünk, hála a barátainak –becsöngettek és Sandy lépett be az ajtón.
- Míra? –éppen csak suttogta a nevét, de már készült odarohanni hozzá.
- Nem ő az. Új lány. A neve Sandy. Kísérteties a hasonlóság –befejeztük a beszélgetést, mert a tanár is beért az órára. Sandy egész nap került. Soha nem köszönt, amikor elment mellettem. Tekintetét rögtön elkapta, amint találkoztunk. De szemében láttam a szomorúságot. Kint vártam a parkolóban rá és nem is sokat.
- Figyelj, én tényleg sajnálom…- nem engedte befejezni.
- Nem kell. Mondtam, hogy meg van bocsájtva.
- De én akkor is sajnálom. És engesztelés képen meghívlak moziba. Benne vagy?
- Mikor?
- Ma hatkor. Érted megyek. Megfelel?
- Igen. Akkor, hatkor. Szia.
- Hello –felszálltam a motorra és haza hajtottam.
/ Ashley szemszöge/
Napokat töltöttem Miranda ágya mellett. Kedvenc könyveit olvastam fel neki, elmeséltem, hogy mi történik a külvilágban, hogy mennyire hiányzik nekünk. Hiába reménykedtem, nem felelt, nem mutatta semmi sem, hogy egyáltalán hallja, amit mondok neki. De mégis bizakodtam, hogy legalább legbelül meghall engem. Mindig csak néhány órára mozdultam el mellőle, hogy hazamenjek átöltözni és enni valamit. Az éjszakákat is mellette töltöttem aludtam, vagy ébren őriztem mély álmát. Ez a mai nap is úgy indult, mint a többi.
- Viszlát, Olimpia, hamarosan jövök –mosolyogtam a recepciós nővérre.
- Viszlát, Ashley, minden rendben lesz. Vigyázunk Mirandára –mosolygott ő is. Nagyon sokat beszélgettünk, hiszen napjaim legnagyobb részét itt töltöttem. Amint otthon voltam, készítettem valami finomat Will –nek, nehogy azt mondja, hogy nem törődöm vele eleget. Amikor kész volt kicsit fáradt voltam, ezért ledőltem a szobámba pihenni.
- Anya –hallottam meg az ismerős hangot az ajtón túlról. –Vigyázat bemegyek –nevetett. Kicsi kómásan ültem fel az ágyban.
- Szia, kicsim. Hány óra van? –kérdeztem tőle.
- Még nincs kettő. Mikor értél haza?
- Hát, talán tíz körül. Voltál benn Míránál?
- Igen.
- Valami változás?
- Semmi –mondta szomorúan.
- Visszamegyek hozzá.
- Rachel –lel mi is megyünk be úgy öt körül.
- Várni foglak titeket. Már több személy is tartózkodhat bent nála –mondtam és közben a fürdőbe mentem. Jól esett ez a frissítő zuhany. A kórház felé még beugrottam az üzletbe megnézni, hogy Mariann hogy boldogul.
- Sajnálom, hogy ennyi feladat hárult rád.
- Ugyan, most Miranda a legfontosabb. Add át neki üdvözletem, biztos vagyok benne, hogy hallja.
- Át fogom adni, szia –öleltem meg barátnőmet.
- Vigyázz magadra –ölelt vissza.
Most kicsit tovább tartott mire visszaértem, nem szoktam ennyi ideig húzni az otthoni teendőket.
- Hölgyem, kérem, álljon meg – szólt utánam a recepciós. – Tudja először oda kell menni a pulthoz és kérdezni, csak utána mehet a feje után.
- Elnézést, napokat töltök itt, és magát még soha sem láttam. Megkérdezheti Olimpia nővért is róla, hogy tudom hova kell mennem. Most pedig ha megbocsát a lányom vár –hagytam faképnél a váró közepén. Már fejből tudtam az utat a 123-as szobához. Benyitottam, hiszen soha nem szokott ilyenkor jönni senki.
- Szia, kicsim –leheltem egy apró puszit a homlokára. És a szokott helyemre ültem.
/Miranda szemszöge/
Már megint hallom azt a furcsa hangot, ami reggel a kedvenc könyvemből olvasott részleteket.”Nem szabad most elkalandoznom, talán életem legjobb báljára készülök” –gondoltam magamban és megütögettem az arcom.
- Heni siess, már rég készen kell lenned –dörömböltem a fürdő ajtón.
- Én készen vagyok, de nem fogok kimenni.
- Még meg kell csinálnom a sminked, plusz még a hajadat is. Kérlek, gyere ki, biztos nagyon csinos vagy.
- És ha Tom –nak nem tetszem? –a hangja aggódó volt.
- Minden rendben lesz, biztos tetszel neki –győzködtem, amikor kinyílt az ajtó és végre kisétált barátnőm.
- Mondtam, hogy nagyon csinos leszel –mosolyogtam rá.
- Essünk túl rajta, úgysem leszek szebb.
- Ilyet senki sem mond, amikor én kezeim „dolgoznak” rajta –mondtam és neki álltam a hajának és a sminkjének. Hamar végeztem és gyorsan a sajátomét is megcsináltam.
- Míra, mi az a kis szív a bokádon? Nem is tudtam, hogy van tetkód.
- Hát én sem - ennyit mondtam, mert már kopogtak is az ajtón.
- Sziasztok, fiúk, mehetünk is –mondta Heni, miközben mögé léptem.
- Nagyon csinosak vagytok –mondták egyszerre. Felvettük a kabátunkat és elindultunk a bál helyszínére.
Nagyon szuper lett minden. A díszítés, a zene egyszerűen minden csodás lett. Mivel Tom volt a dj mindig a kedvünkben járt. David –del olyan megnyugtató volt táncolni, mintha csak mi ketten lennénk. De a hang a fejemben nem akartam csöndben maradni.
- „Klasszikus esete a századokon át újra meg újra, idő előtt elszakított szerelmeseknek! Nem csoda, hogy érdeklem, mégiscsak én léptem le folyton, mint valami élő, lélegző tiltott gyümölcs! Örökké szűznek kell maradnom? Néhány évente el kell majd tűnnöm, hogy ne szűnjön az érdeklődése? Beleragadunk az örökkévalóságba, és abban a percben, hogy a "dolog" megtörténik, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a vonata Unalom Citybe, és felszálljon rá, tovább élvezni az életet?” –megálltam a táncban és a hangot hallgattam a fejemben. Csak azt érzékeltem, hogy valaki elhúz onnan, ahol abban a pillanatban álltam.
- „ Gondoltam, még mindig szereted ezt a könyvet, és talán visszajössz, mert szeretnéd a kezedben tartani” –szólalt meg újra a hang. Hogy felejthettem el őket, mindenki vár már rám, vissza kell mennem hozzájuk.
- Sajnálom –fordultam el David –től és kirohantam a szabadba. Mivel döntöttem, hogy maradok, megkaptam az erőm és a szárnyaimat. Nem sokszor repültem, de egy próbát megért. Hagytam, hogy kiszabaduljon és elragadjon magával. Sikerült rögtön elsőre. Az utam a hídhoz vezetett, a tisztáson és az erdőn keresztül. Végre megpillantottam, az elejét sárga kis lámpások jelezték. Leszálltam és gyalog indultam tovább.
/David szemszöge/
Míra hirtelen állt meg a táncban. Nem figyelt a körülötte lévő dolgokra, szeme a távolban kalandozott. Kihúztam őt a táncparkettről és csak figyeltem barna szemeit. Egy könnycsepp csillant meg a szemében, de nem csordult ki, valami eszébe juthatott, az arckifejezéséből ítélve.
- Sajnálom –suttogta alig hallhatóan és elrohant. Odasiettem Henihez és barátomhoz.
- Figyi, Míra elment.
- Ezt meg, hogy érted? –fakadt ki Heni.
- Csak annyit mondott, hogy „sajnálom” és elrohant.
- És te még itt állsz? Menj utána és hozd vissza a barátnőmet –ordította sírva, de a zene elnyomta a hangját így csak mi hallottuk. Nem is kellett többször mondania átvágtam a tömegen és Mírát kerestem.
- Miért most kellett megkapnia a szárnyait? Így bárhol lehet –mondtam ki hangosan is. Mintha beszélt volna egy hídról még pár hete. Te jó ég. A híd, amin átjött. Biztos odament. Kieresztettem szárnyaimat és szélsebesen próbáltam repülni. Gyors voltam, de most mégis túl lassú volt ez a tempó nekem.
/Henriett szemszöge/
Teljesen leblokkoltam. A legjobb barátnőm elrohant? Mégis hova? Ma este kivételesen sötét volt, mint minden báli éjjel, de veszélyes is, hiszen most lehet átmenni nekünk, angyaloknak az emberek világába. Az emberek világába. Míra túlságosan kötődik hozzájuk, de már nem kellene. Szólnom kell az apukájának. … ott hagytam és rohantam is a svédasztalhoz ahol a tanárok beszélgettek.
- Tanár úr kérem –ziháltam.
- Mi a baj Heni? –kérdezte aggódóan.
- Míra elment. Az… emberekhez –nem tudtam többet mondani, mert már el is tűnt.
/Miranda szemszöge/
Nehezen tudtam haladni, mintha valami visszatartana. Az út negyedét sikeresen megtettem, de a lábaim nem bírták már tovább. Összecsuklottam. Arcomat tenyerembe temettem és zokogtam.
- „Futok az életemért - még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.” –csendült fel újra a hang. Pontosan ide illő sort választott, de nem! Nekem élnem kell, várnak rám otthon.Arcomat még mindig kezembe temettem, túlságosan kimerült voltam a küzdéshez.
- Míra –szólított egy hang, tenyerét vállamra helyezte. –Gyere, visszamegyünk az iskolába - mondta és segített felállni. Átkarolta a vállam és visszafordultunk az iskola irányába. Alig tettünk meg pár métert már apa is előttünk voltunk.
- Azt hittem tényleg elmentél –ölelt szorosan magához. Könnyeim újra hullani kezdtek. Nem akartam, hogy szomorú legyen miattam, de újra anyáékkal akartam lenni. Normális iskolába járni Rachel –lel és Adammel. Hirtelen megszabadultam a nagy nyomástól és újra könnyűnek éreztem magam. Apa elengedett. Megpusziltam és csak két egyszerű szót suttogtam, de a szél azt is messzire vitte.
- Sajnálom, és szeretlek –mondtam és gyorsabban futottam, mint eddig. Nem néztem hátra, féltem, hogy ha megpillantom őket, nem bírok elmenni innen. Hamarosan megláttam a sárga kis lámpák fényét, elértem a célomat. A hang a fejemben egyre jobban erősödött, míg végül már tisztán hallottam magam mellől. Elhagytam az angyalok világát és haza értem.
- Nővér, nővér –mondta sírva valaki és kiment a szobából. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem. A szobába az én cuccaim voltak, legalábbis amit megláttam.
- Szia, húgi –hajolt fölém Will.
- Hello –mondtam kissé rekedtes hangon.
/David szemszöge/
Még éppen időben találtam meg, mégis zavart, hogy nem tudom, miért is szomorú. Frenlow tanár úr is idő közben megérkezett és már épp indultunk volna vissza, amikor Míra megszólalt.
- Sajnálom, és szeretlek –és elszáguldott mellettünk. Már a tanár úr is indult volna utána, de megállítottam.
- Majd én utána megyek.
- De nem is ismered azt a világot –ellenkezett.
- De önt felismerik, engem nem. Aztán még emlékszem valamire az életemből –ennyit mondtam és már el is indultam át az emberek világába. Valamiért még nálam is gyorsabb volt, ezért nem tudtam utolérni, de én is elértem a híd végét. Aztán egy kórházban találtam magam. Senki sem figyelt rám, mindenki sürgött forgott. Elmentem, hogy elintézzem a szállásomat egy pár hétre, esetleg hónapra. Lesz még időm visszajönni Mírához.
/William szemszöge/
Rachel –lel együtt mentük be Mírához. Halkan léptünk be a terembe, mert anya épp a kedvenc könyvét olvasta fel neki.
- Sziasztok –állt meg az olvasásban, amikor meglátott minket. Miközben beljebb mentünk, tekintetemet le sem vettem a monitorról.
- Anya nézd –mutattam rá, mert megváltozott a kijelzője.
- Nővér, nővér –kiabálta és kiment a szobából. Odasétáltam az ágy mellé és váram. Volt egy olyan érzésem, hogy fel fog ébredni. És igazam is lett. Lassan, bizonytalanul nyitotta ki a szemét.
- Szia, húgi –hajoltam fölé vigyorogva.
- Hello –mondta, szinte túlvilági hangon. A mellette lévő asztalról levettem a pohár vizet és elé tartottam.
- Igyál, és jobb lesz –nagyokat kortyolt belőle, én pedig már féltem, hogy a végén megfullad. – Ne legyél mohó.
- Bocsi –mosolygott erőtlenül
- Míra –rohant mellé sírva kedvesem és megölelte a húgomat. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem –mondta és közben anya is visszaért az orvos kíséretében.
/Míra szemszöge/
-Jaj, kicsim –futott az ágyam mellé zokogva. –Végre felébredtél. Már annyira vártam ezt a napot. Hiányoztál.
-Te is nekem anya, mindennél jobban –kicsit bűntudatom volt, hogy eddig még nem tértem vissza hozzájuk, de annyira jó volt az angyaloknál lenni.
-Kérem, meg kell vizsgálnom a kis hölgyet –sétált anya mellé az orvos.
-Persze –és ő rögtön félre is állt. Ahogy belevilágított a szemembe egyáltalán nem volt kellemes, megvizsgálta a helyet ahol eltalált a golyó.
-Nem fáj semmid?
-Csak a lábaim zsibbadnak.
-Ez természetes, hiszen feküdtél egész végig. De még nem ajánlom, hogy sétálj. Két óra múlva már ezt is megteheted.
-Köszönöm.
-Ez a dolgom. De még el kell végeznünk pár vizsgálatot. Ha minden jól megy két nap múlva haza is mehetsz.
-Komolyan? Már alig várom –mosolyogtam, és a hasam is a tudtomra adta, hogy ennem kéne. Will hangos nevetésbe kezdett.
-Beküldöm a nővért, hogy hozzon valami ételt.
-Elmegyek én is enni valamit.
-Én is megyek –mondta Rach. –Will nem jössz?
-Én itt maradok vele –mondta és leült mellém. A többiek követték az orvost, már csak mi ketten voltunk a szobában, meg a mellettem csipogó gépek.
-Na, mesélj, hol voltál? –érdeklődött.
-Miből gondolod, hogy voltam valahol?
-Valahol csak lenned kellett.
-Igen, apánál voltam.
-Apánál? Mégis hol?
-Angyalföldön. Apa az ottani iskolában tanít. És ő is angyal, még szárnyai is vannak. Hihetetlen, én sem hinném el, de a saját szememmel láttam. Elméletileg nekem is volt, mert amikor eldöntöttem, hogy ott maradok, akkor megkaptam, de nem vagyok benne biztos, hogy még meg van… - hadartam volna tovább, de félbe szakított.
-Álljunk meg egy picit. Ott akartál maradni? –juj, ez egy csalódott arc.
-Mert teljesen elfelejtettem Adam –et és hogy megkaptam az erőmet. Aztán csak sodródtam az árral. Olyan jó volt apával lenni, és új barátokat szereztem. És minden annyira tökéletes volt, meghívtak a bálra és onnan rohantam el. Én tényleg annyira sajnálom. Hamarabb kellett volna jönnöm, de minden ott tartott és még a hídon is féltem átkelni, rémisztő volt a hídon túli sötétség. Féltem – az utolsó mondatoknál már könnyeim is folytak. Nem hazudtam, de számomra fájt. Képes voltam ott maradni, mikor a családom és barátaim itt vártak rám, aggódtak értem.
-Sajnálom, meg kellett volna hallgatnom először ez egész történetet ölelt szorosan magához. Túl szorosan.
-Will, kérlek. Megfojtasz – suttogtam. –Még nem vagyok túl erős.
-Bocsi –kopogtak. Majd Rachel lépett be az ajtón.
-Csak nem valami védelmezős dologról beszéltek? –kérdezte mosolyogva barátnőm. Értetlenül fordítottam fejemet bátyám felé.
-Elmondtam neki.
-Engem is? –kérdeztem.
-Egy részét. Majd elmondod a többit is, ha akarod. Most magatokra hagylak.
-Köszi –mondtam és kiment az ajtón.
-Aggódtunk érted. Adam teljesen megváltozott. Még tegnap Will -lel is összevesztünk. De veszekedés után jött a békülés. Remek születésnapi ajándék volt.
-Már volt Will szülinapja? –néztem rá hatalmas szemekkel. Az angyaloknál sokkal több idő telt el.
-Igen, tegnap. El kell mesélnem Adam- nek, hogy felébredtél. Annyira boldog lesz.
-Ne! Szeretném, ha meglepetés lenne. Ha kiengedtek meglátogatom. Karácsonyi ajándék.
-Persze, ahogy akarod –mondta barátnőm.
Hét óra körül mindenkit haza küldtek, azzal az indokkal, hogy pihennem kell. És igazán fáradt voltam, de még nem tudtam elaludni. Rápillantottam az órára, ami még csak fél nyolcat mutatott. A két óra már rég letelt, amit az orvos mondott, így hát felálltam. Kicsit meginogtam, mert lábaim még gyengék voltak, de lassan, biztosan mentem ki a szobából. A folyosó üres volt, de nem volt sötét, mert a lámpák égtek.
-Hát maga? –kérdezte az egyik nővér, aki elment mellettem. –Hol a szobája?
-A 123-as.
-Akkor te vagy Ashley lánya. Örülök, hogy felébredtél.
-Honnan ismeri az anyámat?
-Nagyon sokat volt bent nálad, még éjszaka is és akkor beszélgettünk. Oh, de nem is ismersz. Én Olimpia vagyok.
-Miranda.
-Igen, tudom –mosolygott. –Mit csinálsz itt ilyenkor?
-Az orvos azt mondta, amikor felébredtem, hogy csak két óra múlva sétálhatok. És már letelt az a két óra.
-Rendben, de ne maradj kint sokáig –mondta és tovább sétált. Én is folytattam a magam útját, amikor megpillantottam egy ismerős arcot.
/David szemszöge/
Sikerült fél nyolcig mindent elintéznem. Meg volt a szállásom, a motorom és még a helyi középiskolába is be tudtam iratkozni. Könnyű mindent csak megteremteni nekünk, angyaloknak, amire vágyunk az már a miénk. Miután ezeket elintéztem elindultam a kórházba. Igaz vége van a látogatási időnek, de mindent meg lehet oldani. A recepciós lány nem volt a helyén, így baj nélkül bejutottam. Megkerestem Míra szobáját, ami az első emeleten volt. Kopogtam, de nem válaszolt senki. Lehet, hogy már alszik –gondoltam, ezért benyitottam. Meglepetésként ért, hogy az ágy üres volt. Újra útnak indultam a hatalmas épületben, hogy megtaláljam. Tíz perc után hangokat hallottam és követtem őket. Aztán megpillantottam őt, amint egy nővérrel beszélt. A sarkon megálltam és vártam, hogy egyedül maradjon.
-Az orvos azt mondta, amikor felébredtem, hogy csak két óra múlva sétálhatok. És már letelt az a két óra –felelte a kérdésre, amit nem hallottam.
-Rendben, de ne maradj kint sokáig –figyelmeztette, majd elment. Míra is elindult, majd én is előléptem a folyosóra.
-David? Mit keresel te itt? –futott felém.
/Adam szemszöge/
Pontosan érkeztem Sandy háza elé. Mély levegőt vettem és kopogtam. Hallottam, hogy valaki szalad lefelé a lépcsőn magas sarkúban.
-Elmentem –kiabáltam, majd kinyitotta az ajtót.
-Szia, Adam. Mehetünk –és már sétált ki a házból. Elmondhatom, hogy kedvesem –vagy csak már volt kedvesem –stílusának az ellentétje volt. Akármennyire is hasonlítottak külsőre, a hajuk, a szemük a stílusuk különbözött. Míra ennyire kihívóan soha nem öltözött, de Sandy –t, ilyen hidegben sem gátolja meg semmi. Miniszoknyát húzott, amiben ha leült biztosan kilátszott a lényeg. A felsője is hasonló kaliberű volt, mély dekoltázs –ennyi volt, amit láttam még belőle, mielőtt felvette a kabátját.
A mozi két órás volt, és a film után beültünk egy pizzériába. Rendeltünk egy hawaii kis pizzát, aminek a háromnegyed részét én ettem meg.
-A pizza hizlal, nem ehetek sokat –magyarázta. Miután végeztünk, még sétáltunk egy kicsit a városban, majd kilencre hozzájuk és értünk.
-Nagyon jól éreztem magam veled. Máskor is megismételhetnénk ezt a randit.
-Miért ez randi volt? –kérdeztem vissza.
-Mi más lett volna. Jó éjt –puszit nyomott a számra és besétált a házba. Csípője menet közben ide-oda ringatózott, s szememet nem tudtam levenni róla. Fejemet megráztam, hogy tisztán tudjak gondolkodni és haza mentem. Otthon bementem a szobába, letusoltam és bedőltem az ágyamba.
/Míra szemszöge/
-David? Mit keresel te itt? –futottam felé, amikor megláttam.
-Jöttelek meglátogatni, csak nem baj?
-Örülök, de azt kérdeztem, hogy miért vagy itt és nem „otthon”?
-Utánad jöttem, azt szeretném, hogy gyere vissza hozzánk.
-Most jöttem csak vissza, és itt van mindenki, akit szeretek.
-Tehát minket nem szeretsz? –kérdezte csalódottan.
-Titeket is szeretlek, nagyon. De velük több időt töltöttem.
-Majd meggondolod magad, vagy meggyőzlek. Még itt leszek egy darabig –mosolygott.
-Itt leszel?
-Beiratkoztam a gimibe, de most megyek, majd még beugrom. Szia.
-Várj! Holnap már nem leszek itt.
-Hidd el, megtalállak. Szia.
-Szia –köszöntem el, majd visszamentem a szobámba és lefeküdtem.
/Míra szemszöge/
Másnap délután haza is mehettem, de még semmi megerőltető dolgot nem csinálhattam. Mivel Adam messze lakott, ezért nem gyalogolhattam sokat. Naponta mindig csak pár méterrel sétáltam tovább az azelőtt napinál. Rachel suliban volt, Will az egyetemen, anya pedig dolgozott. Először itthon akart maradni velem, de lebeszéltem róla, hogy az üzletével is törődnie kell. Én meg leszek egyedül. És igazam is volt. Naponta órákat sétáltam a városban, hogy képes legyek Adam házáig elsétálni. Az eredmény meg lett, itt állok szemben a házzal, de nem merek bemenni. Kinyílt az ajtó és Niki sétált ki rajta. Felvettem a kapucnimat, hogy ne ismerjen fel.
-Elnézést –szólítottam le. – Adam itthon van?
-Igen. És te ki vagy?
-Az egyik osztálytársa, nála maradt a füzetem. Csak azért jöttem.
-Nyugodtan bemehetsz. A szobája az emeleten van. Biztos megtalálod.
-Köszönöm. Csókolom.
-Jaj, kérlek, ne csókolomozz, még nem vagyok olyan öreg. Tegezz csak nyugodtan.
-Akkor, szia –javítottam ki a”direkt hibámat”.
-Szia –és már ment is tovább.
/Adam szemszöge/
Sandy –vel igen jól kijöttünk. A figyelmemet sikerült Míráról magára terelnie, de nem voltam belé szerelmes. Eldöntöttem, hogy kilépek Míra életéből és nem sodrom soha veszélybe. Sandy -vel minden délutánt együtt töltöttünk tanulás céljából, amit persze néha hanyagoltunk. Az iskolában mindenki egy párként tekintett ránk. Rach –csel azóta nem is beszéltem. Nem is köszön vissza, elpártolt tőlem. Néhányszor, amikor találkozott a pillantásunk, tekintetéből csalódottságot, dühöt és szánalmat véltem kiolvasni. A kórházba sem mentem be, de felejteni nehéz volt, mert még mindig szeretem.
-Adam, figyelsz te rám? –húzott vissza a valóságba „kedvesem” magas hangja.
-Sajnálom cica –idióta becenév. –elkalandoztam.
-És min? –kérdezte.
-Hogy milyen jó veled –és küldtem felé egy mosolyt.
-Jobb, mint vele? - Még a közelébe sem érhet. – akartam válaszolni, de túlságosan is megbántanám.
-Sokkal –feleltem és kezemet combjára csúsztattam. Beálltam a garázs elé, kiszálltam, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót is. Bezártam a kocsit és Sandy –vel az oldalamon sétáltam be a házba.
-Szia… sztok –köszönt anya.
-Hello. A szobámban leszünk.
-Persze menjetek csak, én úgy is megyek el –mondta, de mi már a lépcsőn mentünk felfelé. Bekapcsoltam a hifit és ráfeküdtem az ágyra. Sandy pontosan az ágyékomra ült. A rövid szoknya így is keveset takart, de most ahogy fölhúzta lábait, már kivillant alóla a falatnyi tangája is. Kezemet önként haladt fölfelé combján, és állapodott meg csípőjén. Felkorbácsolta bennem a férfi ösztönöket. Érezni akartam, vágytam rá. Ugyanezt érezhette ő is, mert serényen dolgozott, hogy megszabadítson a farmeromtól. Hagytam, hogy magával sodorjon a vágy, így én is lesegítettem róla a szoknyát.
-Elmentem –hallottam meg anyám hangját a földszintről. Nem igazán tudtam vele foglalkozni, mert Sandy ajkai szorosan tapadtak rám. Kezem fel-le simított végig hátán, majd oldalán is. Míg az övé hajamba túrt és ingem gombjaival vacakolt. Zihálva szakadt el tőlem, hogy nyelve végig kalandozzon nyakam vonalán. Kezeivel most már nyakamat kulcsolta át és feljebb csúszott –érintve a lüktető pontot-, hogy újra szenvedélyesen csókoljon meg. Nem volt a csókban semmi varázslatos, de még sem tiltakoztam, még akkor sem, amikor kinyílott az ajtó.
/Míra szemszöge/
Erőt vettem magamon és bementem a házba. Lassan és halkan mentem fel a lépcsőn, hogy meg ne halljon. Az ajtaja előtt azonban megtorpantam. Nem tudtam, hogy hogyan fog rám reagálni. Lehet, hogy mérges lesz, mert csak most jöttem el hozzá, de az is lehet, hogy örülni fog. Féltem, túlságosan is. Három pici, egy nagy –mondogattam magamban. Vettem egy utolsó nagy levegőt és benyitottam. Borzalmas látvány volt. A barátom, akit szeretek, és akit meg kell védenem, egy másik lánnyal van együtt. Lefeküdt vele, mintha nem is léteznék. Néhány pillanatig még mozdulatlanul meredtem a pár aktusára, majd zokogva rohantam ki a házból. Becsaptak, ez volt az érzésem. A halál most megváltás lenne számomra. Először Oli, most pedig Adam. Milyen ironikus. Felmentem a nagy fához, ahol elég sok időt töltöttem, és gondolkodtam. Miért is jöttem vissza, ha ő elfelejtett? Daviddel boldog lehetnék az angyalok között. Fehér szárnyunk csak úgy csillogna a napsütésben. Soha többé nem akarom látni őt. Tisztán emlékszem, hogy azt tanultam, hogy az angyalok szárnya megváltozik az érzelmi hatásoktól. Vajon most az enyém milyen színű lenne? Hirtelen furcsa érzésem támadt. Hátra néztem és a szárnyaim ki voltak engedve, de nem fehéren. A színűk megváltozott. Pont ilyenre számítottam.
/Adam szemszöge/
A fejemet oldalra fordítottam az ajtó irányába. Alig hittem a szememnek. Mírát láttam egy pillanatig a szobámban, tekintete döbbent volt, szemében már csillogtak a könnycseppek, majd elrohant.
-Várj! –akartam felállni, de Sandy még mindig rajtam volt és szerintem nem figyelt fel semmire.
-Mire? –emelte rám tekintetét.
-Nem neked mondtam. Bocs –és legörgettem magamról. Gyorsan magamra kaptam a farmert, de mielőtt kiléptem volna a szobámból visszafordultam. – Meg kell keresnem valakit. Haza tudsz menni egyedül, nem?
-És mi van akkor, ha én azt mondom, hogy nem?
-Ki kell, hogy ábrándítsalak, akkor is egyedül mész haza. Majd még beszélünk. Szia –és elmentem otthonról.
El sem tudom hinni, hogy felébredt és én erről nem tudtam. Talán még sem kellett volna csak úgy ott hagynom, amíg kómában van, és összejönni mással. És rajta kapott. meg kell találnom minél előbb, meg kell magyaráznom neki a dolgokat, de hogy fogom itt megtalálni? Will biztosan tudja, hogy hol szokott lenni, ha szomorú. Felhívom.
-Igen? –szólt bele.
-Szia Will. Nem tudod, hogy Míra hova szokott menni a városban?
-Hello, Adam. Miért?
-Mert fogalmam sincs, hogy hol keressem. Egy kicsit veszekedtünk –hazudtam.
-Akkor a nagy fánál keresd. Mindig oda megy.
-Köszönöm. Szia –és kinyomtam, majd elindultam arra helyre amit Will mondott. Húsz perc alatt oda is értem. Mírát azonnal felismertem, de inkább nem zavartam meg a meghitt pillanatot.
Másnap délután haza is mehettem, de még semmi megerőltető dolgot nem csinálhattam. Mivel Adam messze lakott, ezért nem gyalogolhattam sokat. Naponta mindig csak pár méterrel sétáltam tovább az azelőtt napinál. Rachel suliban volt, Will az egyetemen, anya pedig dolgozott. Először itthon akart maradni velem, de lebeszéltem róla, hogy az üzletével is törődnie kell. Én meg leszek egyedül. És igazam is volt. Naponta órákat sétáltam a városban, hogy képes legyek Adam házáig elsétálni. Az eredmény meg lett, itt állok szemben a házzal, de nem merek bemenni. Kinyílt az ajtó és Niki sétált ki rajta. Felvettem a kapucnimat, hogy ne ismerjen fel.
-Elnézést –szólítottam le. – Adam itthon van?
-Igen. És te ki vagy?
-Az egyik osztálytársa, nála maradt a füzetem. Csak azért jöttem.
-Nyugodtan bemehetsz. A szobája az emeleten van. Biztos megtalálod.
-Köszönöm. Csókolom.
-Jaj, kérlek, ne csókolomozz, még nem vagyok olyan öreg. Tegezz csak nyugodtan.
-Akkor, szia –javítottam ki a”direkt hibámat”.
-Szia –és már ment is tovább.
/Adam szemszöge/
Sandy –vel igen jól kijöttünk. A figyelmemet sikerült Míráról magára terelnie, de nem voltam belé szerelmes. Eldöntöttem, hogy kilépek Míra életéből és nem sodrom soha veszélybe. Sandy -vel minden délutánt együtt töltöttünk tanulás céljából, amit persze néha hanyagoltunk. Az iskolában mindenki egy párként tekintett ránk. Rach –csel azóta nem is beszéltem. Nem is köszön vissza, elpártolt tőlem. Néhányszor, amikor találkozott a pillantásunk, tekintetéből csalódottságot, dühöt és szánalmat véltem kiolvasni. A kórházba sem mentem be, de felejteni nehéz volt, mert még mindig szeretem.
-Adam, figyelsz te rám? –húzott vissza a valóságba „kedvesem” magas hangja.
-Sajnálom cica –idióta becenév. –elkalandoztam.
-És min? –kérdezte.
-Hogy milyen jó veled –és küldtem felé egy mosolyt.
-Jobb, mint vele? - Még a közelébe sem érhet. – akartam válaszolni, de túlságosan is megbántanám.
-Sokkal –feleltem és kezemet combjára csúsztattam. Beálltam a garázs elé, kiszálltam, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót is. Bezártam a kocsit és Sandy –vel az oldalamon sétáltam be a házba.
-Szia… sztok –köszönt anya.
-Hello. A szobámban leszünk.
-Persze menjetek csak, én úgy is megyek el –mondta, de mi már a lépcsőn mentünk felfelé. Bekapcsoltam a hifit és ráfeküdtem az ágyra. Sandy pontosan az ágyékomra ült. A rövid szoknya így is keveset takart, de most ahogy fölhúzta lábait, már kivillant alóla a falatnyi tangája is. Kezemet önként haladt fölfelé combján, és állapodott meg csípőjén. Felkorbácsolta bennem a férfi ösztönöket. Érezni akartam, vágytam rá. Ugyanezt érezhette ő is, mert serényen dolgozott, hogy megszabadítson a farmeromtól. Hagytam, hogy magával sodorjon a vágy, így én is lesegítettem róla a szoknyát.
-Elmentem –hallottam meg anyám hangját a földszintről. Nem igazán tudtam vele foglalkozni, mert Sandy ajkai szorosan tapadtak rám. Kezem fel-le simított végig hátán, majd oldalán is. Míg az övé hajamba túrt és ingem gombjaival vacakolt. Zihálva szakadt el tőlem, hogy nyelve végig kalandozzon nyakam vonalán. Kezeivel most már nyakamat kulcsolta át és feljebb csúszott –érintve a lüktető pontot-, hogy újra szenvedélyesen csókoljon meg. Nem volt a csókban semmi varázslatos, de még sem tiltakoztam, még akkor sem, amikor kinyílott az ajtó.
/Míra szemszöge/
Erőt vettem magamon és bementem a házba. Lassan és halkan mentem fel a lépcsőn, hogy meg ne halljon. Az ajtaja előtt azonban megtorpantam. Nem tudtam, hogy hogyan fog rám reagálni. Lehet, hogy mérges lesz, mert csak most jöttem el hozzá, de az is lehet, hogy örülni fog. Féltem, túlságosan is. Három pici, egy nagy –mondogattam magamban. Vettem egy utolsó nagy levegőt és benyitottam. Borzalmas látvány volt. A barátom, akit szeretek, és akit meg kell védenem, egy másik lánnyal van együtt. Lefeküdt vele, mintha nem is léteznék. Néhány pillanatig még mozdulatlanul meredtem a pár aktusára, majd zokogva rohantam ki a házból. Becsaptak, ez volt az érzésem. A halál most megváltás lenne számomra. Először Oli, most pedig Adam. Milyen ironikus. Felmentem a nagy fához, ahol elég sok időt töltöttem, és gondolkodtam. Miért is jöttem vissza, ha ő elfelejtett? Daviddel boldog lehetnék az angyalok között. Fehér szárnyunk csak úgy csillogna a napsütésben. Soha többé nem akarom látni őt. Tisztán emlékszem, hogy azt tanultam, hogy az angyalok szárnya megváltozik az érzelmi hatásoktól. Vajon most az enyém milyen színű lenne? Hirtelen furcsa érzésem támadt. Hátra néztem és a szárnyaim ki voltak engedve, de nem fehéren. A színűk megváltozott. Pont ilyenre számítottam.
/Adam szemszöge/
A fejemet oldalra fordítottam az ajtó irányába. Alig hittem a szememnek. Mírát láttam egy pillanatig a szobámban, tekintete döbbent volt, szemében már csillogtak a könnycseppek, majd elrohant.
-Várj! –akartam felállni, de Sandy még mindig rajtam volt és szerintem nem figyelt fel semmire.
-Mire? –emelte rám tekintetét.
-Nem neked mondtam. Bocs –és legörgettem magamról. Gyorsan magamra kaptam a farmert, de mielőtt kiléptem volna a szobámból visszafordultam. – Meg kell keresnem valakit. Haza tudsz menni egyedül, nem?
-És mi van akkor, ha én azt mondom, hogy nem?
-Ki kell, hogy ábrándítsalak, akkor is egyedül mész haza. Majd még beszélünk. Szia –és elmentem otthonról.
El sem tudom hinni, hogy felébredt és én erről nem tudtam. Talán még sem kellett volna csak úgy ott hagynom, amíg kómában van, és összejönni mással. És rajta kapott. meg kell találnom minél előbb, meg kell magyaráznom neki a dolgokat, de hogy fogom itt megtalálni? Will biztosan tudja, hogy hol szokott lenni, ha szomorú. Felhívom.
-Igen? –szólt bele.
-Szia Will. Nem tudod, hogy Míra hova szokott menni a városban?
-Hello, Adam. Miért?
-Mert fogalmam sincs, hogy hol keressem. Egy kicsit veszekedtünk –hazudtam.
-Akkor a nagy fánál keresd. Mindig oda megy.
-Köszönöm. Szia –és kinyomtam, majd elindultam arra helyre amit Will mondott. Húsz perc alatt oda is értem. Mírát azonnal felismertem, de inkább nem zavartam meg a meghitt pillanatot.
14. fejezet
/ David szemszöge/
Mírát már több mint egy hete kiengedték a kórházból, de még mindig nem látogattam meg. Ma reggel mégis úgy keltem fel, hogy elmegyek hozzá. Bekopogtam és csak vártam. Egy magas srác nyitott ajtót. Vajon ő lehet a barátja?
-Szia, kit keresel? –kérdezte barátságosan.
-Miranda Frenlow -ot. Itthon van?
-Várj egy pillanatot –mondta és hátat fordított nekem. –Rach, hol a húgom? –tehát a ő a bátyja. Megnyugtató.
-Adamhez ment.
-Talán úgy két óra múlva gyere vissza, akkor már biztos itthon lesz.
-Rendben. Köszönöm.
Mit mondjak, ki kereste?
-David vagyok. Még pár napja találkoztunk –mondtam és elmentem. Csak egy órát sétáltam, amikor megéreztem egy ismerős angyal érzelmeit. Siettem, ahogy csak tudtam, fel a nagy fához. Ahol megláttam őt, fekete szárnyakkal. Lábait fölhúzta és átkarolta. Ez a jelenet egy régi emléket hozott fel. A gyönyörű szinte már ragyogó szárnyú lány, akit annyira megbántottak, hogy szárnya színe megváltozott. A szívébe bánat költözött, mely soha nem szabadult onnan. Rab volt a szívében, vagy inkább a börtönőr. A mese a Szomorú Angyalról igaznak bizonyult, és fájt látnom, hogy ő lett az.
/Míra szemszöge/
Kigondolta volna, hogy az érzelmek ennyire tudják befolyásolni a színeket. A vakító fehér szárnyaimból, pár óra alatt éjsötét. De nem érdekelt. Most már semmi sem fog. Fejemet visszahajtottam a térdeimre és a hajam előre hullott. A búza szőke hajzuhatag helyett újra a fekete színnel találkoztam. Most már csak egy tükör kéne, hogy a szememet is megnézzem. Vajon az is sötét lett, és így feketén tetszenék neki? Hülye kérdés volt, hiszen ő már mást szeret. De én őt igen. Halálosan, az életemet is odaadnám érte. De egyszer már megtörtént és mi lett a vége? Hát ez. Összetört szívvel ülök és merengek. Ide jöttem, amikor az Oliveres dolog történt, és itt vagyok most is. Ez lehet a sorsa a földön ragadt angyaloknak? Csupa kínszenvedés az életük? Ez így igazságtalan, én is boldog akarok lenni, mint a többiek. Semmi önző dolog nem vezérel, vagy talán ez mégis az? Önző vagyok, mert egy vámpír szerelme után az iag szerelemre várok, amit majd meg is kaptam? Hol ronthattam el? Talán a hídon, vagy amikor eldöntöttem, hogy apáékkal maradok. Olyan sokszor hibáztam már, oly sok mindenen kellene javítanom, de hogyan? Arcomon újra és újra legördültek a könnycseppek. Az arcom már fájt, ezért az államat helyeztem a térdemre.
-El kellene rejtened a szárnyaidat – lépett elém, eltakarva előttem a tájat.
-Tudom, de még erőm sincsen hozzá –mondta rekedtes hangon.
-Mi történt? Nekem elmondhatod –leült mellém, és szorosan magához ölelt. Éreztem, hogy a szárnyaim eltűnnek. Mellette tompult a fájdalmam, de nem tűnt el. Arcomat vállába rejtettem, nem akartam róla beszélni. –Mesélj, hidd el jobb lesz –simított végig a hátamon.
Ki kellett valakinek öntenem a szívemet, így talán könnyebb lesz. Kibontakoztam karjából és felálltam. Elkezdtem előtte járkálni és csak meséltem. Végére újra zokogtam, és szavaimat elmosták a könnyek. Nem tudtam tovább róla beszélni. Elvesztettem, ami a világon a legfontosabb volt, akiért ott hagytam apát és az új barátaimat. Lábaim felmondták a szolgálatot. Remegve gyengültek el alattam, de David megfogott és szorosan magához ölelt.
-Sajnálom, nem kellett volna –mutatóujjával az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Letörölte könnyeimet, de hüvelykujja levándorolt az ajkamra. Lágyan ért hozzá, érintését ajka követte. Elzárta tőlem a külvilágot, de a fájdalmam egy része megmaradt. Csókja szenvedélyes volt, ezzel a tettel elmondta, hogy szeret és éreztem is. De ugyanezt éreztem Adamnél is. Elszakítottam magam az ajkaitól, és elfordítottam a fejem is.
-Én…én…sajnálom –mondtam még mindig reszketve. –Haza kell mennem.
-Haza kísérlek –ajánlotta.
-Egyedül szeretnék menni. Köszönöm, hogy itt voltál. Szia.
-Szia –köszönt el csalódottan. Végtagjaimat túl nehéznek éreztem, mintha csak vonszolnám magam. Lassan értem haza.
-Míra, kerestek –jött elém Will. – Te jó ég. Mi történt? –rögtön elém is rohant.
-Én… nem… hagyj –nem tudtam egész mondatban válaszolni. Felmentem a szobámba és lefeküdtem. Az arcomat a párnába temettem, és újra sírtam, majd álomba sírtam magam.
Reggel pocsékul ébredtem fel.
A napnak csak néhány sugara áradt a szobámba, és csillant meg a hajamon, mely újra a szokásos színű volt. Az eső szakadt kint, éreztetve velem, hogy milyen rossz dolog történt tegnap Letusoltam, próbáltam kiűzni magamból mindent, de a víz most sem mosott el semmit. Főleg nem az emlékeimet. Miután végeztem, felöltöztem és leültem a gép elé. Az állapotomhoz illő verset kerestem, és meg is találtam. Pont mintha rólam szólna:
Szomorú angyal
Magányosan ülök az ágyamon,
A lágy eső hangját hallgatom.
Elfog a bánat, ha rá gondolok,
És eszembe jut, milyen egyedül vagyok
Egyedül vagyok, mert nincs, aki szeret,
ki forrón átölel, s ha kell velem nevet.
Dörög, villámlik, a sarokba bújok,
s közben még hangosabban sírok.
Sötét az este, csendes és hallgatag
S engem, szívem zokogása hajt.
Felejteni szeretnék és menekülök előle,
De sokáig tart, míg elűzöm belőlem.
Fáj a sok emlék, mely hozzá visszahúz
S miattuk csak sós könnyem hull.
Nem ragyog rám többé gyönyörű szeme
Ha őt itt és most örökre felejtem.
Néha jussak azért eszedbe
Ha egy szőke lányt látsz, soha sem nevetve.
Ha szeme kéken csillog, szerelmesen,
Eszedbe jussak legalább akkor egyszer.
Ha egy angyalról olvasol, és így nevezel mást,
Tudd, hogy ez nekem maga a tíz csapás.
Mert angyal vagyok és leszek is még,
Csak többet kérlek, utamba ne essél.
Az író nevét nem írták ki, de nekem tetszett a vers. Gyorsan kinyomtattam és a falújságomra tűztem, majd lementem reggelizni. senki sem volt lent, így csendben, nyugodtan ettem meg a müzlimet. Már épp indultam fölfelé, amikor csöngettek.
15. fejezet
/Adam szemszöge/
A jelenet, amit láttam, megijesztett. Míra egy másik fiú karjaiban. Eleget láttam. Hátra arcot csináltam és elsétáltam onnan. Amikor haza értem, nem volt otthon senki. Belépve a szobába, megkönnyebbültem, hogy Sandy már nincs itt. Leültem a számítógép elé és benyomtam. Felléptem msn-re és rögtön üzenet is érkezet.
Sandy -(L) Adam (L): szijja… olyan furcsi voltál du. rem minden rendi. hívj majd fel,elmehetnénk este valahova..puszcsi a te cicád(L)(K)
Nem volt elérhető tehát ezt valamikor azután írhatta, amikor haza ért. Sokáig ültem és csak bámultam a képernyőt. Felhívjam, vagy ne hívjam, ezen agyaltam egész végig. Aztán úgy döntöttem, hogy felhívom.
- Jaj, már azt hittem sose hívsz –mondta kicsit magasabb hangon.
- Sajnálom, más dolgom volt. Hányra menjek érted?
- Mit szólnál a héthez?
- Oké, ott leszek.
- Miért ne lenne, hiszen veled leszek este, cica –próbáltam boldog hangon mondani.
- Ez igaz. Megyek is, mert annyi dolgom van. Szercsi. Puszi.
- Szia –és letettem.
A délutánom teljesen eseménytelen volt. Csak feküdtem az ágyon és gondolkodtam. Jól tettem, hogy elhagytam Mírát? Miért jött el hozzám, ha utána mással smárolt? Azért jöhetett, hogy megmondja, hogy szakít elem? Szükségem van a válaszokra, talán így el tudnám felejteni. Hat órakor elkezdtem készülődni. Letusoltam, felöltöztem beállítottam a hajam. Lementem az emeletről, felhúztam a cipőmet, majd a kabátomat is.
- Jaj, már azt hittem sose hívsz –mondta kicsit magasabb hangon.
- Sajnálom, más dolgom volt. Hányra menjek érted?
- Mit szólnál a héthez?
- Oké, ott leszek.
- Miért ne lenne, hiszen veled leszek este, cica –próbáltam boldog hangon mondani.
- Ez igaz. Megyek is, mert annyi dolgom van. Szercsi. Puszi.
- Szia –és letettem.
A délutánom teljesen eseménytelen volt. Csak feküdtem az ágyon és gondolkodtam. Jól tettem, hogy elhagytam Mírát? Miért jött el hozzám, ha utána mással smárolt? Azért jöhetett, hogy megmondja, hogy szakít elem? Szükségem van a válaszokra, talán így el tudnám felejteni. Hat órakor elkezdtem készülődni. Letusoltam, felöltöztem beállítottam a hajam. Lementem az emeletről, felhúztam a cipőmet, majd a kabátomat is.
- Majd valamikor jövök –szóltam be anyának a konyhába.
- Mírával találkozol? Bent voltam Ashley-nél az üzletben és ő mondta, hogy már felébredt.
- Nem, Sandy-vel leszek –válaszoltam és elmentem. Pontosan érkeztem barátnőm háza elé. Bekopogtam és vártam.
- Szia –ugrott a nyakamba.
- Mehetünk? –kérdeztem.
- Persze –felelte és elindultunk a kocsi felé.
Elmentünk a Plázába, billiárdoztunk egy órát. Utána beültünk a Tulip Café –ba, rendeltünk magunknak sütit és üdítőt. Éppen jöttünk ki, amikor megláttam Rach-t.
- Mírával találkozol? Bent voltam Ashley-nél az üzletben és ő mondta, hogy már felébredt.
- Nem, Sandy-vel leszek –válaszoltam és elmentem. Pontosan érkeztem barátnőm háza elé. Bekopogtam és vártam.
- Szia –ugrott a nyakamba.
- Mehetünk? –kérdeztem.
- Persze –felelte és elindultunk a kocsi felé.
Elmentünk a Plázába, billiárdoztunk egy órát. Utána beültünk a Tulip Café –ba, rendeltünk magunknak sütit és üdítőt. Éppen jöttünk ki, amikor megláttam Rach-t.
- Szállj be a kocsiba, azonnal jövök –mondtam Sandy- nek és átadtam a kulcsot. Majd Rachel után futottam.
- Rach, állj már meg –kiabáltam zihálva.
- Oh, szia Adam –fordult felém. – Mi van veled? Már régen beszéltünk.
- Az meglátszik. Még arra sem voltál hajlandó, hogy elmond, hogy Míra felébredt a kómából. Miért? –tértem rögtön a lényegre.
- Mert megkért rá. Meglepetés akar lenni. Tudod mennyire rossz volt, hogy nem mondhatom el neked, és te azzal a… -vett egy mély levegőt. –azzal a szőkével kavarsz? Nem mondtam el Mírának hátha úgy találkoztok, hogy nem lesz veled és tisztázod vele ezt az ügyet. Amúgy beszéltél vele?
- Sajnos nem tudtam, mert rossz pillanatban lépett be a szobámba.
- Fúj, kérlek, csak azt ne mond, hogy…
- Nem történt semmi, csak olyan helyzetben voltunk és ő elrohant. Utána mentem, de mással volt elfoglalva.
- Nem kell mondanod semmit. Ad én nem így ismertelek meg. Bocsi, de mennem kell. Szia.
- Szia –hátat fordított nekem és elment.
/Rachel szemszöge/
Miután otthagytam Adam-et, haza mentem és letusoltam. Felvettem a pizsimet és lefeküdtem aludni. El sem hiszem, hogy Adam képes volt erre. Pedig mindig azt hajtogatta, hogy mennyire szereti Mírát és most mégis összetörte a szívét. Ma már nem zavarom, de holnap meg kel látogatnom.
- Rach, állj már meg –kiabáltam zihálva.
- Oh, szia Adam –fordult felém. – Mi van veled? Már régen beszéltünk.
- Az meglátszik. Még arra sem voltál hajlandó, hogy elmond, hogy Míra felébredt a kómából. Miért? –tértem rögtön a lényegre.
- Mert megkért rá. Meglepetés akar lenni. Tudod mennyire rossz volt, hogy nem mondhatom el neked, és te azzal a… -vett egy mély levegőt. –azzal a szőkével kavarsz? Nem mondtam el Mírának hátha úgy találkoztok, hogy nem lesz veled és tisztázod vele ezt az ügyet. Amúgy beszéltél vele?
- Sajnos nem tudtam, mert rossz pillanatban lépett be a szobámba.
- Fúj, kérlek, csak azt ne mond, hogy…
- Nem történt semmi, csak olyan helyzetben voltunk és ő elrohant. Utána mentem, de mással volt elfoglalva.
- Nem kell mondanod semmit. Ad én nem így ismertelek meg. Bocsi, de mennem kell. Szia.
- Szia –hátat fordított nekem és elment.
/Rachel szemszöge/
Miután otthagytam Adam-et, haza mentem és letusoltam. Felvettem a pizsimet és lefeküdtem aludni. El sem hiszem, hogy Adam képes volt erre. Pedig mindig azt hajtogatta, hogy mennyire szereti Mírát és most mégis összetörte a szívét. Ma már nem zavarom, de holnap meg kel látogatnom.
Másnap nyolc után keltem. Felöltöztem, majd lementem reggelizni. Az eső csak úgy zuhogott kint. Talán várnom kellene, amíg nem fog ennyire esni. Amíg megreggeliztem az eső egy kicsit csillapodott. Nyugodtan mehettem barátnőmhöz gyalog is. Húsz perc alatt oda is értem hozzájuk. Bekopogtam.
/Miranda szemszöge/
Felálltam az asztaltól és az ajtóhoz sétáltam.
- Szia Rach –nyitottam ki barátnőmnek.
- Jaj, minden rendben van? –ölelt szorosan magához.
- Persze, miért ne lenne? –kérdeztem vissza.
- Hát tudod, tegnap találkoztam Adam-mel.
- Sajnálom, hogy nem tőlem tudtad meg, de nem bírtam volna elmondani –magyarázkodtam, de a név hallatára csomó keletkezett a torkomban és újra sírtam.
- Én sajnálom, nem kellett volna szóba hoznom. Semmi baj, nyugodj meg. Van megoldás.
- Erre nincs. Te mit csinálnál, ha Will –t látnád egy másikkal?
- Bőgnék, napokon keresztül, de erőt vennék magamon és beszélnék vele. Igazából történt hasonló dolog, amíg nem voltál itt.
- Megcsalt? Hogy lehetett olyan hülye? –fakadtam ki.
- Nem csalt meg, csak én hittem azt.
- Elmeséled? –kérdeztem kíváncsian. És a kanapéhoz indultam.
- Szándékomban állt –mosolygott kedvesen. Aztán elmesélte az egész történetet, hogy miután lefeküdt Willel valaki felhívta és úgy beszélt vele, mint a barátnőjével. És hogy utána hogyan békültek ki. Közben csinált nekem kamilla teát, hogy megnyugodjak.
- De azért ez teljesen más. Az egész csak egy vicc miatt, de én láttam, amit láttam.
- De mit? Adam állítja, hogy semmi nem történt.
- És igaza is van, csak majdnem. Adam-en már csak az alsónadrágja volt és kigombolva az ingje. Míg a lányon csak a blúz és a tanga. Te ebből, mint vonnál le?
- Ugyanazt, amit te, de Adam utána ott hagyta Sandy –t és utánad ment, de te már mással voltál.
- Igen Daviddel voltam. Próbált megvigasztalni, de megcsókolt. Én eltoltam magamtól, mert akkor és ott nem az kellett. Szeretem őt, de nem úgy, mint Adamet, hanem mint egy barátot.
- Így már más a helyzet, de gyere, csináljunk ebédet, mert Will nagyon éhes lesz –mondta és bementünk a konyhába főzőcskézni.
- Szia Rach –nyitottam ki barátnőmnek.
- Jaj, minden rendben van? –ölelt szorosan magához.
- Persze, miért ne lenne? –kérdeztem vissza.
- Hát tudod, tegnap találkoztam Adam-mel.
- Sajnálom, hogy nem tőlem tudtad meg, de nem bírtam volna elmondani –magyarázkodtam, de a név hallatára csomó keletkezett a torkomban és újra sírtam.
- Én sajnálom, nem kellett volna szóba hoznom. Semmi baj, nyugodj meg. Van megoldás.
- Erre nincs. Te mit csinálnál, ha Will –t látnád egy másikkal?
- Bőgnék, napokon keresztül, de erőt vennék magamon és beszélnék vele. Igazából történt hasonló dolog, amíg nem voltál itt.
- Megcsalt? Hogy lehetett olyan hülye? –fakadtam ki.
- Nem csalt meg, csak én hittem azt.
- Elmeséled? –kérdeztem kíváncsian. És a kanapéhoz indultam.
- Szándékomban állt –mosolygott kedvesen. Aztán elmesélte az egész történetet, hogy miután lefeküdt Willel valaki felhívta és úgy beszélt vele, mint a barátnőjével. És hogy utána hogyan békültek ki. Közben csinált nekem kamilla teát, hogy megnyugodjak.
- De azért ez teljesen más. Az egész csak egy vicc miatt, de én láttam, amit láttam.
- De mit? Adam állítja, hogy semmi nem történt.
- És igaza is van, csak majdnem. Adam-en már csak az alsónadrágja volt és kigombolva az ingje. Míg a lányon csak a blúz és a tanga. Te ebből, mint vonnál le?
- Ugyanazt, amit te, de Adam utána ott hagyta Sandy –t és utánad ment, de te már mással voltál.
- Igen Daviddel voltam. Próbált megvigasztalni, de megcsókolt. Én eltoltam magamtól, mert akkor és ott nem az kellett. Szeretem őt, de nem úgy, mint Adamet, hanem mint egy barátot.
- Így már más a helyzet, de gyere, csináljunk ebédet, mert Will nagyon éhes lesz –mondta és bementünk a konyhába főzőcskézni.
16. fejezet
/William szemszöge/
Míra igen felkapott személy lett, pedig nem is mondtam el senkinek sem, hogy felébredt a kómából. Bár Adamre számítottam, hogy keresni fogja, hiszen Míra egész héten a találkozásra készült. De az álomban sem gondoltam volna, hogy rögtön veszekedni is fognak. Aztán itt van ez a David gyerek. Ő is angyal lehet, ha pár nappal ezelőtt találkozott Mírával? Mert még a városban egyszer sem találkoztam vele, és azt sem láttam, hogy a húgommal lógott volna.
-Min gondolkozol? – szerelmem hangja húzott vissza a valóságba.
-Csak azon, hogy mi miatt vesztek össze Adammel. Nem szoktak veszekedni.
-Valóban – fordult felém az ajtajukban.
-Holnap délután leszek csak otthon. Néhány dolgot meg kell beszélnem a srácokkal.
-Oké, de este együtt leszünk, ugye? –kérdezte esdeklő hangon.
Persze – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam. – De most mennem kell. Szia.
-Szia - köszönt és belépett a házba. Majd a szokásos helyünk felé indultam. Mikor beléptem a kávézóba Ann már integetett is.
-Sziasztok –ültem le melléjük.
-Na, látom, minden rendben van köztetek, mert most még boldogabbnak látszol. Ennek örülök, de mire volt jó ez a hirtelen találkozó?
-Tudjátok, hogy Míra felébredt, - mindenki helyeslően bólogatott. – És arra gondoltam, hogy mivel már jobban van, szervezhetnénk neki egy „Jó, hogy újra velünk vagy” bulit – mosolyogtam.
-„Jó, hogy újra velünk vagy” bulit. Ennél jobb címet nem tudtál volna kitalálni, édes? –kezdte a játékunkat Matt.
-Jaj, nem hiszem el. Te mindig csak kritizálni tudsz. Ha van jobb ötleted, hallgatlak –váltottam át lányosabb hangra.
-Jaj, tudod, hogy nekem minden tetszik, amit te találsz ki.
-Áááá. Kérlek, fogjátok már be – emelte feljebb a hangját Cathy.
-És hol szeretnéd tartani? –kérdezte Ann, végülis ő a parti szervező.
-Igazából ezen nem gondolkoztam.
-És mikor? Várj, ne is mond. Kitalálom. Holnap.
-Valóban.
-Akkor a kis klubbot el tudom intézni, de délelőtt segítségre lesz szükségem.
-Mi benne vagyunk –mondta legjobb barátom.
-Köszönöm srácok.
-Ezért is vannak a barátok.
Miután megbeszéltük a legfontosabb dolgokat, és hogy holnap mikor találkozunk, haza mentem. Nem volt még olyan késő. A telefonom fél tízet mutatott, de biztos voltam benne, hogy Míra már mélyen aludt. Gyorsan letusoltam és lefeküdtem.
Másnap, amikor felkeltem eleredt az eső. Felöltöztem, megreggeliztem, majd beültem az autóba és először anyához mentem.
-Szia, anya –köszöntem, amikor beléptem.
-Szia, Will. Mit szeretnél?
-Csak Mírának szervezünk egy bulit, és ruhát szeretnék neki és Rach-nek. Nem lenne gond?
Persze, hogy nem. Épp raktunk félre számukra ruhákat. Elviszed nekik, vagy majd én?
-Inkább te, vagy majd ha végeztünk a többiekkel, beugrok. De most megyek is. Szia.
-Szia.
Ann teljesen bepörgött, csak ugráltatott minket.
-Fiúk, fiúk. Azt nem oda kell. Az asztalokat félkörbe. A szöveget rögtön az ajtó elé, középre. Az üres tér felé kell a discogömb.
-Jaj –sóhajtotta Matt. Fél egykor már végeztünk, és én már majdnem éhen haltam. Útközben elintéztem pár telefonhívást, hogy kik jöjjenek az este.
-Szia, Adam. Este lesz egy buli a kis klubban, gyere le.
-Szia, öhm… persze ott leszek.
-Csak ennyit akartam, szia.
-Hello –és le is rakta.
Beugrottam a ruhákért is és mikor haza értem, isteni illatok terjengetek a konyhában. A táskát a hátam mögé rejtettem és úgy sétáltam be.
-Sziasztok –köszöntem, mert biztos voltam benne, hogy barátnőm is itt van.
-Szia – köszöntek egyszerre. Rachel odasétált mellém és megcsókolt.
-Hiányoztál – mondta miután elváltak ajkaink.
-Te is –mondtam és beleszagoltam a levegőbe. – Hm, mi finomat főztetek?
-Karfiolos húst.
-Az remek. Nektek meg van egy jó hírem.
-Mi az? –kérdezte Rach izgatottan, de Míra nem fordult felém.
-Ma este buliba megyünk. És itt van a ruhátok is – adtam át a táskákat.
-De jó, ránk fér a bulizás.
-Én felmegyek lepihenni. Will, hányra megyünk?
-Hétre kell odaérnünk.
-Oké. Rach, ötkor gyere be –mondta és felment az emeletre.
/Miranda szemszöge/
Rossz volt néznem, hogy Rachel és Will ennyire szereti egymást, mikor én pont most szakítottam Adammel. Vagy ő szakított velem? Igazából nem is mondott semmit. Lefeküdtem és ötig aludtam, utána pedig elkészültünk a bulira. Will nem mondott semmit, hogy hova megyünk.
-Majd meg tudod – mondta nem tudom már hányadszorra erre a kérdésemre. Aztán megállt a kis klub előtt. Ők utánam jöttek, így én léptem be először a terembe.
-Üdv újra köztünk! –kiáltották egyszerre a barátaim. Annyira boldog voltam, hogy még a könnyem is kicsordult. Ölelő karokból ölelő karokba mentem, annyira jó volt érezni, hogy szeretnek és hogy hiányoztam nekik. Már a helyemre indultam amikor megpillantottam, azt akire nem számítottam. Elindult felém, de mielőtt elért volna valaki elém lépett.
-Szia, jó újra látni –ölelt meg.
Míra igen felkapott személy lett, pedig nem is mondtam el senkinek sem, hogy felébredt a kómából. Bár Adamre számítottam, hogy keresni fogja, hiszen Míra egész héten a találkozásra készült. De az álomban sem gondoltam volna, hogy rögtön veszekedni is fognak. Aztán itt van ez a David gyerek. Ő is angyal lehet, ha pár nappal ezelőtt találkozott Mírával? Mert még a városban egyszer sem találkoztam vele, és azt sem láttam, hogy a húgommal lógott volna.
-Min gondolkozol? – szerelmem hangja húzott vissza a valóságba.
-Csak azon, hogy mi miatt vesztek össze Adammel. Nem szoktak veszekedni.
-Valóban – fordult felém az ajtajukban.
-Holnap délután leszek csak otthon. Néhány dolgot meg kell beszélnem a srácokkal.
-Oké, de este együtt leszünk, ugye? –kérdezte esdeklő hangon.
Persze – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam. – De most mennem kell. Szia.
-Szia - köszönt és belépett a házba. Majd a szokásos helyünk felé indultam. Mikor beléptem a kávézóba Ann már integetett is.
-Sziasztok –ültem le melléjük.
-Na, látom, minden rendben van köztetek, mert most még boldogabbnak látszol. Ennek örülök, de mire volt jó ez a hirtelen találkozó?
-Tudjátok, hogy Míra felébredt, - mindenki helyeslően bólogatott. – És arra gondoltam, hogy mivel már jobban van, szervezhetnénk neki egy „Jó, hogy újra velünk vagy” bulit – mosolyogtam.
-„Jó, hogy újra velünk vagy” bulit. Ennél jobb címet nem tudtál volna kitalálni, édes? –kezdte a játékunkat Matt.
-Jaj, nem hiszem el. Te mindig csak kritizálni tudsz. Ha van jobb ötleted, hallgatlak –váltottam át lányosabb hangra.
-Jaj, tudod, hogy nekem minden tetszik, amit te találsz ki.
-Áááá. Kérlek, fogjátok már be – emelte feljebb a hangját Cathy.
-És hol szeretnéd tartani? –kérdezte Ann, végülis ő a parti szervező.
-Igazából ezen nem gondolkoztam.
-És mikor? Várj, ne is mond. Kitalálom. Holnap.
-Valóban.
-Akkor a kis klubbot el tudom intézni, de délelőtt segítségre lesz szükségem.
-Mi benne vagyunk –mondta legjobb barátom.
-Köszönöm srácok.
-Ezért is vannak a barátok.
Miután megbeszéltük a legfontosabb dolgokat, és hogy holnap mikor találkozunk, haza mentem. Nem volt még olyan késő. A telefonom fél tízet mutatott, de biztos voltam benne, hogy Míra már mélyen aludt. Gyorsan letusoltam és lefeküdtem.
Másnap, amikor felkeltem eleredt az eső. Felöltöztem, megreggeliztem, majd beültem az autóba és először anyához mentem.
-Szia, anya –köszöntem, amikor beléptem.
-Szia, Will. Mit szeretnél?
-Csak Mírának szervezünk egy bulit, és ruhát szeretnék neki és Rach-nek. Nem lenne gond?
Persze, hogy nem. Épp raktunk félre számukra ruhákat. Elviszed nekik, vagy majd én?
-Inkább te, vagy majd ha végeztünk a többiekkel, beugrok. De most megyek is. Szia.
-Szia.
Ann teljesen bepörgött, csak ugráltatott minket.
-Fiúk, fiúk. Azt nem oda kell. Az asztalokat félkörbe. A szöveget rögtön az ajtó elé, középre. Az üres tér felé kell a discogömb.
-Jaj –sóhajtotta Matt. Fél egykor már végeztünk, és én már majdnem éhen haltam. Útközben elintéztem pár telefonhívást, hogy kik jöjjenek az este.
-Szia, Adam. Este lesz egy buli a kis klubban, gyere le.
-Szia, öhm… persze ott leszek.
-Csak ennyit akartam, szia.
-Hello –és le is rakta.
Beugrottam a ruhákért is és mikor haza értem, isteni illatok terjengetek a konyhában. A táskát a hátam mögé rejtettem és úgy sétáltam be.
-Sziasztok –köszöntem, mert biztos voltam benne, hogy barátnőm is itt van.
-Szia – köszöntek egyszerre. Rachel odasétált mellém és megcsókolt.
-Hiányoztál – mondta miután elváltak ajkaink.
-Te is –mondtam és beleszagoltam a levegőbe. – Hm, mi finomat főztetek?
-Karfiolos húst.
-Az remek. Nektek meg van egy jó hírem.
-Mi az? –kérdezte Rach izgatottan, de Míra nem fordult felém.
-Ma este buliba megyünk. És itt van a ruhátok is – adtam át a táskákat.
-De jó, ránk fér a bulizás.
-Én felmegyek lepihenni. Will, hányra megyünk?
-Hétre kell odaérnünk.
-Oké. Rach, ötkor gyere be –mondta és felment az emeletre.
/Miranda szemszöge/
Rossz volt néznem, hogy Rachel és Will ennyire szereti egymást, mikor én pont most szakítottam Adammel. Vagy ő szakított velem? Igazából nem is mondott semmit. Lefeküdtem és ötig aludtam, utána pedig elkészültünk a bulira. Will nem mondott semmit, hogy hova megyünk.
-Majd meg tudod – mondta nem tudom már hányadszorra erre a kérdésemre. Aztán megállt a kis klub előtt. Ők utánam jöttek, így én léptem be először a terembe.
-Üdv újra köztünk! –kiáltották egyszerre a barátaim. Annyira boldog voltam, hogy még a könnyem is kicsordult. Ölelő karokból ölelő karokba mentem, annyira jó volt érezni, hogy szeretnek és hogy hiányoztam nekik. Már a helyemre indultam amikor megpillantottam, azt akire nem számítottam. Elindult felém, de mielőtt elért volna valaki elém lépett.
-Szia, jó újra látni –ölelt meg.
17. fejezet
/Míra szemszöge/
/ Míra szemszöge/
Éppen a tanár előtt futottunk be az osztályba nevetve, s minden szem ránk szegeződött. Gyorsan a hátsó padhoz siettem és leültem az ablak mellé, mellém pedig David dobta le magát. Nem volt értelme leülnünk, mert a tanár máris beért.
- Jó napot! – mondta unottan.
- Jó napot tanárnő! – nyújtottuk el a köszönést.
- Úgy tudom, hogy van egy új diákunk. A neve… - tekintetét a papírra fúrta.
- David Sherrard – segítettem neki, majd rám kapta a tekintetét.
- Köszönöm Miss. Frenlow. Akkor Mr. Sherrard, ha lenne, olyan szívesen mondjon magáról pár szót, és beszéljen arról, hogy milyen a kapcsolata ezzel a tantárggyal.
- Csak semmi pánik. Nem fog meg enni – suttogtam a fülébe mosolyogva. Nagyot nyelt, mintha az élete múlna ezen, majd kisétált.
- Hello. A nevem már biztos tudjátok, de azért még elismétlem. David Sherrard – nak hívnak, Nashville-ből költöztünk ide – a „költöztünk”-nél rám kacsintott és nevetnem kellett. – Semmi kapocs nincs köztem meg az irodalom között, elviselem, de, csak mert kell. Azt hiszem ennyi – mondta a tanárnőnek és elindult vissza mellém.
- Nashville-ben éltél az előtt? – kérdeztem, úgy hogy csak ő hallja.
- Igen. Ott születtem és ott is haltam meg.
- Tudod, szinte semmit sem tudok rólad – raktam le a padra a könyvet, hátamat a konvektornak támasztottam, a lábamat felhúztam és Davidre fokuszáltam.
- Miért érdekelne téged az én múltam? Követned kéne néhány középkori költőt, mint például Horatius eszményét. Élj a mának. „Holnap mi lesz majd? azt ne kutasd! A sors ahány napot nyújt, vedd nyereség gyanánt…” A múlt nem lényeges, hiszen megváltoztatni nem tudjuk, a jövő meg változik döntéseink alapján.
- Valóban nem lényeges a múlt, de mégis oly sokat nem tudok rólad. És szeretnélek megismerni.
- Miss. Frenlow jól elbeszélget ott hátul?
- Elnézést tanárnő. Csöndben leszek – ígértem.
- Ajánlom is.
- Óra után beszélünk – tátogtam el padtársamnak.
Túlságosan lassan telt az óra, az én kíváncsiságom pedig csak nőtt. Volt egy olyan érzésem, hogy titkol előlem valamit. Nem lenne az én dolgom, de tudnom kell. A múltjában nem szerepeltem, de a jövőjében lehet, hogy fogok, de már egy ideig befészkeltem magam oda, akár akartam, akár nem. Kicsöngettek. A terem lassan kiürült, de én nem mozdultam. Mindent tudni akartam, ami vele kapcsolatos, az élete részévé váltam, és ő is az enyémmé. Talán jobban ismer, mint én magamat, de én őt egyáltalán nem. Tíz perc után már csak mi maradtunk, egyedül, kettesben.
- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte. Ugyanúgy elhelyezkedtem, mint órán és csak utána szólaltam meg.
- 1956. Nashville.
- Mikor haltál meg?
- 1974 –ben – felelte. Gyors fejszámolás.
- Tizennyolc évesen. Védelmező voltál, nem?
- De igen. Tizenhat évesen kaptam meg az erőmet.
- Tehát megtaláltad azt, akit meg kellett védened, akiért éltél. Mi történt vele miután meghaltál?
- Semmi. Ő akkor már nem volt velem – arcán fájdalom tükröződött, ahogy visszaemlékezett rá.
- Ezt hogy érted? – faggattam tovább.
- Pár héttel az előtt halt meg.
- Sajnálom. – mondtam komolyan. - Elmondod, hogy történt?
- Már a kapcsolatunk elején tudta, hogy mi vagyok és én ezt a feladatot komolyan gondoltam. Megvédeni őt mindentől. Így is tettem. Óvtam mindentől és mindenkitől. Ritkán hagytam magára, a városban sehova sem ment nélkülem és őt ez zavarta. Nagyon. Aztán egyik délután veszekedtünk. Elmagyaráztam neki, hogy nélküle az életem mit sem érne. Meg értette, de szabadságra vágyott és időt kért. Vagyis, nekem adott időt. Azt mondta,” Gondold át. Nem élhetek egy arany kalitkába zárva. Hiába vagy mellettem, de te a rácson kívülről óvsz. Adj nekem teret, ha ezt nem tudod megtenni ne is keress ezután.” - vett egy mély levegőt.
- Utána mi történt? – kíváncsiskodtam.
- És igaza volt. Megfosztottam a szabadságától, ezt nem tehettem meg. De még ezek után sem tudtam elmenni hozzá. Összeomlottam. Olyan lettem, amilyen nem akartam lenni. Rávetítettem az akaratomat, arra, akit a legjobban szeretek. Egy hétig csak lelkiismeret furdalásom volt, bezárkóztam a szobába, és nem csináltam semmit. Aztán erőt vettem magamon és elmentem hozzá. Nem akartam bemenni hozzá, csak az ablakát dobáltam kavicsokkal, majd miután kijött megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a helyünkön. Nem akartam várni, de tiszteletben tartottam a kérését, így odamentem és vártam. Ám hiába. Nem jött el.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva.
- Mert elütötték. Mielőtt nem tudtam ezt, érhetetlenül dühös voltam. Rá is, de legfőképp magamra. Ha előbb eldöntöm, hogy nem fogom ennyire óvni, akkor nem jött volna össze mással.
- Ezt te honnan tudod, hogy mással járt?
- Nem tudtam. Akkor csak gondoltam, biztos voltam benne, hogy azért nem jött, mert nem szeret. Ám amikor hazaértem, ez a hír fogadott. Elbuktam a feladatom, a legrosszabb védelmező voltam. Nem kellett volna engednem neki. Akkor és ott meg kellett volna beszélnünk mindent. Igazam volt. Az élet haszontalan volt nélküle. Nem is törődtem utána senkivel.
- Sajnálom. Szomorú történet, de azt még nem tudom, hogy hogyan haltál meg.
- A temetőből tartottam hazafelé, amikor egy lányt megtámadtak. Segítettem neki, de én súlyosan megsérültem. Bevittek a kórházba, de nem tudtak megmenteni.
- És így kerültél Angyalföldre, mert feláldoztad magad.
- Igen, de az elején azt gondoltam nem vagyok oda való, hiszen nem védtem meg, akit meg kellett volna.
- De helyette mást mentettél meg. És most engem is kihúztál a letargiából – öleltem meg.
- Végre valaki, akit szeretek tudtam segíteni.
- Én is szeretlek – pirultam el, ahogy kimondtam az utolsó szót, ám nem volt sok időm gondolkodni, mert ajkai szorosan tapadtak az enyémre. Szerettem őt, valóban. De nem tiszta szerelemből, több volt, mint a barátom, de nem volt igaz szerelmem. Mégis, mellette minden sokkal jobb volt. Megtaláltam a napomat, ami melegített, és soha nem égetett meg, akár milyen közel mentem hozzá.
- Veled megyek – mondtam ki az elhatározásomat, amikor elváltam puha ajkaitól.
- Hova? – kérdezte értetlenül.
- Vissza Angyalföldre.
- Velem maradsz?
- Ameddig szeretnéd – mosolyogtam és újra elvesztem ajkai varázsos simogatásában.
- Hogyan tudok kapcsolatba lépni apával? –kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk és hazafelé tartottunk.
- Te a hangját mindig hallani fogod, de az kicsit nehezebb, hogy ő is halljon téged.
- De meg tudnám csinálni?
- Persze és segíteni is tudok benne.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Lassan kiszálltam a kocsiból, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam. – Ma nincs kedved átjönni? Elkezdhetnénk a gyakorlást.
- Nem lesz belőle baj?
- Nem.
- Akkor egy óra múlva jövök. Szeretlek – mondta és búcsúzóul megcsókolt. Nem akartam elválni tőle, de sok mindent kell megmagyaráznom a testvéremnek.
- Én is szeretlek – becsuktam az ajtót és bementem a házba. Senki nem volt lent a nappaliban, ezért felmentem a szobámba, átöltöztem és rendet raktam. El kell mondanom legalább Will–nek, hogy elmegyek. Megtorpantam az ajtaja előtt és bátortalanul bekopogtam.
- Szabad – szólt ki.
- Szia! –köszöntem.
- Szia! Mi járatban erre?
- Csak jöttem beszélgetni.
- Akkor gyere és ülj le – paskolta meg maga mellett az ágyat. Leültem mellé. – Miről akarsz beszélgetni?
- Hát, elmegyek. –nyögtem ki végül.
- Csak most jöttél be a szobába, vagy mégsem akarsz beszélgetni?
- Nem úgy megyek el, hanem innen. Visszamegyek apához.
- Nem mehetsz vissza. Anya nem bírja ki nélküled. És a barátaid? Mi a családod? Adam? Csak így itt hagynál mindent?
- Az életem sokkal jobb ott, mint itt. Adam miatt csak rosszabb lesz minden, ezt David is megmondta.
- Ki az a David? – kérdezte, s mikor már épp válaszolni akartam megszólalt. – Ja, az az angyal srác. Ő miatta mész vissza?
- Igen.
- De ő is itt maradhatna.
- Nem maradhat. Ő már leélte egyszer ezt az életét, nincsen második esélye.
- De te még nem élted le. Miért akar magával vinni, mikor előtted áll sok hosszú év? – kérdezte. Csöngettek.
- Ez ő lesz. – fel sem tűnt, hogy már elmúlt egy óra. - Kérlek, ne haragudj rá, én döntöttem így – mondtam és lerohantam ajtót nyitni. – Szia!
- Szia! Bocsi, hogy késtem – mondta miközben bejött a lakásba.
- Késtél? Nekem olyan mintha előbb jöttél volna. Fel sem tűnt, hogy már letelt az egy óra.
- Miért? Mit csináltál?
- A bátyámmal beszéltem. De nem lényeges. Menjünk fel a szobámba. –mondtam és magam után húztam.
- Akkor elkezdjük? –néztem rá kérdőn, miután elhelyezkedtem az ágyon.
- Persze. Ülj egy kényelmes helyzetbe.
- Törökülés megfelel?
- Tökéletes. Most hunyd le a szemed – követtem az utasításait. – Ürítsd ki az elméd. Ne gondolj semmi másra, csak az édesapádra. Összpontosítsál rá. – próbáltam azt csinálni.
- Míra, hallasz? –kérdezte izgatottan apa.
- Hallom, hogyan tudok vele beszélni? – kérdeztem nyugodtan, hogy ne rontsak el semmit.
- Az elméddel szólítsd, ne szavakkal.
- Apa! Itt vagyok, hallak. – szólítottam és reménykedtem, hogy ő is hall.
- Míra, kicsim itt vagy? – kérdezte kicsit kétségbe esve. Érzem, hogy ott van, és neki is éreznie kell engem.
- Itt vagyok, apa! – szinte már gondolatban is kiabáltam, de ezúttal már nem jött az újabb kérdés.
- Nem tudok válaszolni neki, és már nem is hallom – pattantak ki a szemeim és éreztem, ahogy megtelik könnyel.
- Ne sírj. Gyakorlás kérdése az egész. Sikerülni fog – leült mellém és szorosan megölelt.
Minden délután átjött hozzánk David, hogy végre kapcsolatot tudjak teremteni apával. Néha még iskolában is gyakoroltuk egymással. Persze vele, sokkal könnyebb volt, mert közelebb volt hozzám, de apával is kezdett működni. Néha már sikerült elérnem, hogy néhány szót halljon. Egy hét után már majdnem tökéletesen ment, csak sajnos nem tudtam még olyan sokáig beszélni.
- Szia, apa! – kezdtem bátortalanul.
- Míra? Végre itt vagy kicsim. Már azt hittem soha nem tudlak elérni.
- Én is, de siessünk. hogyan lehet visszamenni Angyalföldre?
- David, ennyire siet vissza? Nem tudott meggyőzni? – kérdezte csalódottan.
- David csak olyan utat tud, ahol egy angyal tud átkelni, de ketten mennénk.
- Ketten? Jaj, kicsim annyira boldog vagyok.
- Siess, nem tudok sokáig beszélni.
- Van a szabadban olyan hely, ahol sok időt töltöttél?
- Van. Egy nagy fa.
- Remek. Menjetek oda teliholdkor és rajzoljatok a fára egy boltívet angyalszárnyakkal. Ha ott használjátok az erőtöket, kinyílik. De csak teliholdkor lehetséges.
- De hisz az holnap lesz. Ennyi idő nem elég.
- Nincs más módja. Sajnálom kicsim.
- Most mennem kell. Szeretlek. Akkor holnap újra találkozunk.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire várom. – mondta, de már nem volt erőm válaszolni.
- Na, mit mondott? Van másik kapu?
- Igen, de ha nem haragszol most szeretnék egyedül lenni. Holnap még mielőtt feljönne a Hold, gyere a nagyfához.
- Rendben, ahogy szeretnéd. Szeretlek.
- Én is – egy apró puszit adtam ajkaira. Néhány cuccomat belepakoltam egy táskába, amiket mindenképp magammal fogok vinni. Nem szeretnék elfelejteni senkit. Majd miután végeztem átmentem William szobájába.
- Szia – léptem be.
- Szia. Na, mond.
- Beszéltem apával és elmondta, hogyan tudunk visszamenni. És egyedül csak holnap van rá mód – mondtam lehajtott fejjel.
- Ilyen hamar? Azt hittem vársz, legalább amíg befejezed a sulit.
- Igen, és azt szeretném, hogy ne szólj senkinek csak miután elmentem. Nem akarok búcsúzkodni.
- De mégis megérdemelnének annyit, hogy elköszönj.
- Meg, de nem vagyok rá képes. Holnap este megyünk, majd még előtte haza jövök.
- Hát, ahogy akarod.
- Ez lesz a legjobb.
- Már akinek – mondta és visszafordult a számítógéphez.
A másnap olyan hamar elrepült, hogy már azon kaptam magam, hogy a fa előtt állok és az átjárót figyelem. Sikerült megnyitnunk, már csak be kell lépnünk. Visszaléptem bátyám elé.- Vigyázz rájuk. Majd néha próbálok jelentkezni. Jaj, Will. Annyira hiányozni fogsz – kapaszkodtam még jobban a nyakába és sírni kezdtem.
- Te is nekem húgi, te is nekem. De menj, apa már vár rád. A többieket bízd rám.
- Köszönöm – suttogtam, s búcsúzóul megpusziltam, majd David mellé sétáltam.
- Mehetünk? – kérdezte bizonytalanul. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna utána a kapun visszanéztem rá. Will arcát könnyek áztatták. Összeszorult a szívem, hogy így láttam. Letöröltem az arcom és mosoly erőltettem rá, majd integettem neki és átléptem a másik világba.
- Jaj, drágám – ölelt meg rögtön apu, ahogy átértem.
- Szia, apa.
- Annyira örülök, hogy itt vagytok.
- Mi is – mondta David.
- Gyertek, már mindenki várt rátok – mondta és elindult.
- Jól vagy? – állt meg mellettem a fiú. Újra csak egy apró bólintásra voltam képes. Majd felém nyújtotta a kezét és én elfogadtam. Kézen fogva sétáltunk apa után, hogy a többiek is üdvözölhessenek.
Meglepetésként ért, hogy ő is itt van. Sután visszaöleltem.
- Téged is. Bár tegnap találkoztunk –mondtam mosolyogva.
- Húgi, neked kell megnyitni a bált. Szóval kérlek, fáradj a táncparkettre – zengte bátyám a mikrofonba.
- Megtisztelne, ha enyém lehetne az első tánc – hajolt meg előttem, és felém nyújtotta a kezét.
- Örömmel – helyeztem bele az enyémet. Így sétáltunk a tánctér közepére, majd megálltunk és maga elé fordított.
- Sajnálom a tegnapit, nem kellett volna kihasználnom a helyzetet.
- Semmi baj, te csak vigasztalni próbáltál. És egyáltalán nem vagyok mérges.
- Ennek örülök. És amúgy jobban vagy?
- A körülményekhez képest igen, de még mindig fáj.
- Tudod, ha visszajönnél, el tudnád felejteni. És együtt lehetnénk – sóhajtottam egyet, de nem válaszoltam.
- Nem kellett volna felhoznom, tudom, de én annyira szeretném.
- David, ez nem olyan egyszerű. Itt van mindenki, akit szeretek. A családom, a barátaim.
- És inkább szenvedsz miatta? Apukád is örülne neked, Heni meg szinte szárnyalna.
- És te? – kérdeztem kíváncsian.
- Arra nincsenek szavak, hogy én mennyire örülnék. – Nem válaszoltam semmit erre, csak csöndben táncoltunk tovább. Miután a számnak vége lett sorban táncoltam mindenkivel a régi barátok közül, egyedül egyetlen személy nem jött oda hozzám, hanem figyelt engem az egyik asztaltól. Csalódottnak tűnt, szemeiből –még így messziről is – szomorúságot véltem kiolvasni, de betudtam annak, hogy nincs itt a barátnője. Véget ért a szám és én megöleltem a partneremet, aki nem mellesleg Kevin volt. Ám alig telt el pár másodperc újra felcsendült a zene, de már sokkal gyorsabb ütemben.
- Én jövök. –lépett mellém mosolyogva Will. Hatalmas vigyor ült ki az arcára, ami megrémített. Tudtam, hogy mi fog következi.
- Nem – tiltakoztam hevesen. William iszonyatosan jó táncos, én meg nem tudok táncolni, ebből csak rossz sülhet ki.
- Egyedül velem nem táncoltál még. - nyújtotta felém a kezét.
- Ez nem pontos. Rajtad kívül még van valaki, akivel nem táncoltam – javítottam ki.
- De most én jövök –mondta és nem törődve a tiltakozásommal, magához rántott és a gyors ritmusra mozogni kezdett. Számomra a zene túlságosan is gyors volt, nehezen tudtam követni testvéremmel a lépést, de ő csak egyik oldalról a másikra forgatott, majd körbe a tengelyem körül. A zene végére teljesen megszédültem és imbolyogva tudtam csak elbotorkálni az egyik asztalhoz.
- Látom megtáncoltattak – ült le mellém mosolyogva barátnőm.
- Ne is mond. Te is így szenvedtél vele? –néztem fel rá.
- Gyorsat még nem táncoltam vele, de a lassút nagyon is élveztem. De az első táncodra te sem panaszkodhatsz. Ki volt az a srác? – kérdezte, de tudtam, hogy már rosszra gondol.
- Csak egy új barát. Nagyon jóban lettünk.
- Ő az, akivel ott… - leintettem, mert a mellettünk lévő asztalnál Adam ült, és figyelt minket.
- Igen – válaszoltam tömören. – Kellett neked elkiabálni, hogy nem táncoltál vele még gyorsat – mutattam a felénk jövő alak felé.
- Jó estét. Míra remélem nem baj, de most elrabolom a barátnődet egy kis időre.
- Semmi akadálya – feleltem. Miután Will a táncparkettre húzta Rachelt mosolyogva figyeltem, ahogy szenved ő is a gyorsasággal.
Az elkövetkező napokban mindenki az üdvözlő bulimról beszélt, hogy milyen jó volt a hangulat és mennyire jól érezték magukat, de sajnos ezzel egy időben közeledett az első tanítási nap. Rachel minden délután átjött és együtt tanult velem, segített bepótolni az anyagot. Holnap kezdődik az iskola. Elmentem letusolni, - ami fél órába telt – majd miután végeztem elpakoltam a táskámat, és előkészítettem a holnapi ruhámat. Ezek után fáradtan dőltem le az ágyra.
Reggel fáradtan nyomtam ki az ébresztőt és fordultam át a másik oldalamra, miközben a fejemre húztam a takarómat.
- Míra, kellj fel. Iskolába kell menned – ébresztgetett Will. – Na, jó, ha te így gondolod. Hozom a vizet – és elindult kifelé.
- Fenn vagyok – pattantam ki gyorsan az ágyból. Nem akartam vizes lenni. Gyorsan felöltöztem, bementem a fürdőbe megcsináltam a hajam és a sminkem, majd lementem az emeletről. Elpakoltam a kajámat, felöltöztem és elindultam az iskolába. A parkoló majdnem tele volt, de a megszokott helyemen egy kék Peugeot állt. Nem tudtam mi csinálni, keresnem kellett egy másik helyet. A terem felé haladva mindenki boldogan mosolygott rám és üdvözölt, és páran meg is öleltek. Az osztályban csak páran voltak, meglepődve vettem észre, hogy a helyemen egy másik lány ült. Hasonlított rám, de még sem volt olyan, mint én. Elhaladva mellette egy barátságtalan pillantásban részesített, majd leültem a hátsó padba. Pontosan mögé. Kapucnimat a fejemre húztam, nem csak az időjárást tudom irányítani az érzelmeimmel, hanem még a többiekét is érzem? Remek. Lejjebb csúsztam a széken és figyeltem a beáramló diákok tömegét. Adam pontosan akkor ért be a terembe, amikor becsöngettek. Először azt hittem mellém ül, de csalódottan figyeltem, hogy lehuppan az előttem ülő lány mellé és szájon csókolja. Újra szomorúság tört rám, és a kinti világ is megváltozott. Az égbeborult. Bejött a tanár is.
- Jó reggelt –mondta. – Gyerekek új osztálytársatok van. Bemutatom David Sherrardot. Oh, és ahogy látom Miss. Frenlow is megérkezett. Örülök neki. Akkor David kérlek ülj mellé – mutatott rám. David mosolyogva indult el felém, majd ült le a mellettem lévő székre.
- Szia – ölelt meg egy pillanatra. Viszonzásul három puszit adtam neki.
- Khm – hirtelen húzódtam el tőle és fordultam a hang irányába. Adam féltékeny pillantását zsebeltem be. Az óra lassan telt, és néha –néha padtársam felé pillantottam, aki mindig engem nézett.
- Neked nem unalmasak ezek az órák? – kérdeztem tőle, miközben az ebédlőbe sétáltunk.
- Miért lennének?
- Mert te ezt már tanultad, nem?
- De igen, csak már régen. És amúgy is itt vagy te. Sokkal jobb téged nézni, mint figyelni –mosolyodott el, és éreztem, hogy én elpirultam. Hangosan felnevetett és minden szem ránk szegeződött.
- Most min nevetsz? –kérdeztem durcásan.
- Jól áll, amikor elpirulsz. – mosolygott még mindig.
- Nem is – bokszoltam bele a vállába.
- Döntöttél már? – hangja komoly lett.
- David, ez nehéz döntés. Meg kell fontolnom.
- Megértem, persze, de én hamarosan megyek.
- Milyen hamar?- kérdeztem kétségbe esve. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Főleg nem most. Olyan számomra, mint Bellának Jacob.
- Még nem tudom.
- Én… nem szeretném... hogy… elmenj – mondtam ki szorongva.
- Nem maradhatok itt – ezután csöndesek voltunk mindketten, csak élveztük egymás közelségét. Ám pánikba estem, amikor újra hangokat hallottam.
- Kicsim, jól vagy? Haza értél egyben? Daviddel mi a helyzet, veled van? – teljesen biztos voltam benne, hogy apa hangját hallom. Megtorpantam.
- Mi történt? – jött vissza hozzám.
- Hallom őt – hüledeztem.
- Kit? – kérdezte aggódva.
- Apát, beszél hozzám –feleltem. Kapcsolatot tudok teremteni vele. Vajon még hány rejtett képességem lehet?
- Ez komoly? Ritka az ilyen képesség – csodálkozott ő is. Becsöngettek.
- Rohanjunk, nem szeretnék elkésni még ma - mondtam vidáman és rohantam az osztály felé.
18. fejezet
Éppen a tanár előtt futottunk be az osztályba nevetve, s minden szem ránk szegeződött. Gyorsan a hátsó padhoz siettem és leültem az ablak mellé, mellém pedig David dobta le magát. Nem volt értelme leülnünk, mert a tanár máris beért.
- Jó napot! – mondta unottan.
- Jó napot tanárnő! – nyújtottuk el a köszönést.
- Úgy tudom, hogy van egy új diákunk. A neve… - tekintetét a papírra fúrta.
- David Sherrard – segítettem neki, majd rám kapta a tekintetét.
- Köszönöm Miss. Frenlow. Akkor Mr. Sherrard, ha lenne, olyan szívesen mondjon magáról pár szót, és beszéljen arról, hogy milyen a kapcsolata ezzel a tantárggyal.
- Csak semmi pánik. Nem fog meg enni – suttogtam a fülébe mosolyogva. Nagyot nyelt, mintha az élete múlna ezen, majd kisétált.
- Hello. A nevem már biztos tudjátok, de azért még elismétlem. David Sherrard – nak hívnak, Nashville-ből költöztünk ide – a „költöztünk”-nél rám kacsintott és nevetnem kellett. – Semmi kapocs nincs köztem meg az irodalom között, elviselem, de, csak mert kell. Azt hiszem ennyi – mondta a tanárnőnek és elindult vissza mellém.
- Nashville-ben éltél az előtt? – kérdeztem, úgy hogy csak ő hallja.
- Igen. Ott születtem és ott is haltam meg.
- Tudod, szinte semmit sem tudok rólad – raktam le a padra a könyvet, hátamat a konvektornak támasztottam, a lábamat felhúztam és Davidre fokuszáltam.
- Miért érdekelne téged az én múltam? Követned kéne néhány középkori költőt, mint például Horatius eszményét. Élj a mának. „Holnap mi lesz majd? azt ne kutasd! A sors ahány napot nyújt, vedd nyereség gyanánt…” A múlt nem lényeges, hiszen megváltoztatni nem tudjuk, a jövő meg változik döntéseink alapján.
- Valóban nem lényeges a múlt, de mégis oly sokat nem tudok rólad. És szeretnélek megismerni.
- Miss. Frenlow jól elbeszélget ott hátul?
- Elnézést tanárnő. Csöndben leszek – ígértem.
- Ajánlom is.
- Óra után beszélünk – tátogtam el padtársamnak.
Túlságosan lassan telt az óra, az én kíváncsiságom pedig csak nőtt. Volt egy olyan érzésem, hogy titkol előlem valamit. Nem lenne az én dolgom, de tudnom kell. A múltjában nem szerepeltem, de a jövőjében lehet, hogy fogok, de már egy ideig befészkeltem magam oda, akár akartam, akár nem. Kicsöngettek. A terem lassan kiürült, de én nem mozdultam. Mindent tudni akartam, ami vele kapcsolatos, az élete részévé váltam, és ő is az enyémmé. Talán jobban ismer, mint én magamat, de én őt egyáltalán nem. Tíz perc után már csak mi maradtunk, egyedül, kettesben.
- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte. Ugyanúgy elhelyezkedtem, mint órán és csak utána szólaltam meg.
- 1956. Nashville.
- Mikor haltál meg?
- 1974 –ben – felelte. Gyors fejszámolás.
- Tizennyolc évesen. Védelmező voltál, nem?
- De igen. Tizenhat évesen kaptam meg az erőmet.
- Tehát megtaláltad azt, akit meg kellett védened, akiért éltél. Mi történt vele miután meghaltál?
- Semmi. Ő akkor már nem volt velem – arcán fájdalom tükröződött, ahogy visszaemlékezett rá.
- Ezt hogy érted? – faggattam tovább.
- Pár héttel az előtt halt meg.
- Sajnálom. – mondtam komolyan. - Elmondod, hogy történt?
- Már a kapcsolatunk elején tudta, hogy mi vagyok és én ezt a feladatot komolyan gondoltam. Megvédeni őt mindentől. Így is tettem. Óvtam mindentől és mindenkitől. Ritkán hagytam magára, a városban sehova sem ment nélkülem és őt ez zavarta. Nagyon. Aztán egyik délután veszekedtünk. Elmagyaráztam neki, hogy nélküle az életem mit sem érne. Meg értette, de szabadságra vágyott és időt kért. Vagyis, nekem adott időt. Azt mondta,” Gondold át. Nem élhetek egy arany kalitkába zárva. Hiába vagy mellettem, de te a rácson kívülről óvsz. Adj nekem teret, ha ezt nem tudod megtenni ne is keress ezután.” - vett egy mély levegőt.
- Utána mi történt? – kíváncsiskodtam.
- És igaza volt. Megfosztottam a szabadságától, ezt nem tehettem meg. De még ezek után sem tudtam elmenni hozzá. Összeomlottam. Olyan lettem, amilyen nem akartam lenni. Rávetítettem az akaratomat, arra, akit a legjobban szeretek. Egy hétig csak lelkiismeret furdalásom volt, bezárkóztam a szobába, és nem csináltam semmit. Aztán erőt vettem magamon és elmentem hozzá. Nem akartam bemenni hozzá, csak az ablakát dobáltam kavicsokkal, majd miután kijött megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a helyünkön. Nem akartam várni, de tiszteletben tartottam a kérését, így odamentem és vártam. Ám hiába. Nem jött el.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva.
- Mert elütötték. Mielőtt nem tudtam ezt, érhetetlenül dühös voltam. Rá is, de legfőképp magamra. Ha előbb eldöntöm, hogy nem fogom ennyire óvni, akkor nem jött volna össze mással.
- Ezt te honnan tudod, hogy mással járt?
- Nem tudtam. Akkor csak gondoltam, biztos voltam benne, hogy azért nem jött, mert nem szeret. Ám amikor hazaértem, ez a hír fogadott. Elbuktam a feladatom, a legrosszabb védelmező voltam. Nem kellett volna engednem neki. Akkor és ott meg kellett volna beszélnünk mindent. Igazam volt. Az élet haszontalan volt nélküle. Nem is törődtem utána senkivel.
- Sajnálom. Szomorú történet, de azt még nem tudom, hogy hogyan haltál meg.
- A temetőből tartottam hazafelé, amikor egy lányt megtámadtak. Segítettem neki, de én súlyosan megsérültem. Bevittek a kórházba, de nem tudtak megmenteni.
- És így kerültél Angyalföldre, mert feláldoztad magad.
- Igen, de az elején azt gondoltam nem vagyok oda való, hiszen nem védtem meg, akit meg kellett volna.
- De helyette mást mentettél meg. És most engem is kihúztál a letargiából – öleltem meg.
- Végre valaki, akit szeretek tudtam segíteni.
- Én is szeretlek – pirultam el, ahogy kimondtam az utolsó szót, ám nem volt sok időm gondolkodni, mert ajkai szorosan tapadtak az enyémre. Szerettem őt, valóban. De nem tiszta szerelemből, több volt, mint a barátom, de nem volt igaz szerelmem. Mégis, mellette minden sokkal jobb volt. Megtaláltam a napomat, ami melegített, és soha nem égetett meg, akár milyen közel mentem hozzá.
- Veled megyek – mondtam ki az elhatározásomat, amikor elváltam puha ajkaitól.
- Hova? – kérdezte értetlenül.
- Vissza Angyalföldre.
- Velem maradsz?
- Ameddig szeretnéd – mosolyogtam és újra elvesztem ajkai varázsos simogatásában.
19/1. fejezet (David fanoknak)
- Hogyan tudok kapcsolatba lépni apával? –kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk és hazafelé tartottunk.
- Te a hangját mindig hallani fogod, de az kicsit nehezebb, hogy ő is halljon téged.
- De meg tudnám csinálni?
- Persze és segíteni is tudok benne.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Lassan kiszálltam a kocsiból, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam. – Ma nincs kedved átjönni? Elkezdhetnénk a gyakorlást.
- Nem lesz belőle baj?
- Nem.
- Akkor egy óra múlva jövök. Szeretlek – mondta és búcsúzóul megcsókolt. Nem akartam elválni tőle, de sok mindent kell megmagyaráznom a testvéremnek.
- Én is szeretlek – becsuktam az ajtót és bementem a házba. Senki nem volt lent a nappaliban, ezért felmentem a szobámba, átöltöztem és rendet raktam. El kell mondanom legalább Will–nek, hogy elmegyek. Megtorpantam az ajtaja előtt és bátortalanul bekopogtam.
- Szabad – szólt ki.
- Szia! –köszöntem.
- Szia! Mi járatban erre?
- Csak jöttem beszélgetni.
- Akkor gyere és ülj le – paskolta meg maga mellett az ágyat. Leültem mellé. – Miről akarsz beszélgetni?
- Hát, elmegyek. –nyögtem ki végül.
- Csak most jöttél be a szobába, vagy mégsem akarsz beszélgetni?
- Nem úgy megyek el, hanem innen. Visszamegyek apához.
- Nem mehetsz vissza. Anya nem bírja ki nélküled. És a barátaid? Mi a családod? Adam? Csak így itt hagynál mindent?
- Az életem sokkal jobb ott, mint itt. Adam miatt csak rosszabb lesz minden, ezt David is megmondta.
- Ki az a David? – kérdezte, s mikor már épp válaszolni akartam megszólalt. – Ja, az az angyal srác. Ő miatta mész vissza?
- Igen.
- De ő is itt maradhatna.
- Nem maradhat. Ő már leélte egyszer ezt az életét, nincsen második esélye.
- De te még nem élted le. Miért akar magával vinni, mikor előtted áll sok hosszú év? – kérdezte. Csöngettek.
- Ez ő lesz. – fel sem tűnt, hogy már elmúlt egy óra. - Kérlek, ne haragudj rá, én döntöttem így – mondtam és lerohantam ajtót nyitni. – Szia!
- Szia! Bocsi, hogy késtem – mondta miközben bejött a lakásba.
- Késtél? Nekem olyan mintha előbb jöttél volna. Fel sem tűnt, hogy már letelt az egy óra.
- Miért? Mit csináltál?
- A bátyámmal beszéltem. De nem lényeges. Menjünk fel a szobámba. –mondtam és magam után húztam.
- Akkor elkezdjük? –néztem rá kérdőn, miután elhelyezkedtem az ágyon.
- Persze. Ülj egy kényelmes helyzetbe.
- Törökülés megfelel?
- Tökéletes. Most hunyd le a szemed – követtem az utasításait. – Ürítsd ki az elméd. Ne gondolj semmi másra, csak az édesapádra. Összpontosítsál rá. – próbáltam azt csinálni.
- Míra, hallasz? –kérdezte izgatottan apa.
- Hallom, hogyan tudok vele beszélni? – kérdeztem nyugodtan, hogy ne rontsak el semmit.
- Az elméddel szólítsd, ne szavakkal.
- Apa! Itt vagyok, hallak. – szólítottam és reménykedtem, hogy ő is hall.
- Míra, kicsim itt vagy? – kérdezte kicsit kétségbe esve. Érzem, hogy ott van, és neki is éreznie kell engem.
- Itt vagyok, apa! – szinte már gondolatban is kiabáltam, de ezúttal már nem jött az újabb kérdés.
- Nem tudok válaszolni neki, és már nem is hallom – pattantak ki a szemeim és éreztem, ahogy megtelik könnyel.
- Ne sírj. Gyakorlás kérdése az egész. Sikerülni fog – leült mellém és szorosan megölelt.
Minden délután átjött hozzánk David, hogy végre kapcsolatot tudjak teremteni apával. Néha még iskolában is gyakoroltuk egymással. Persze vele, sokkal könnyebb volt, mert közelebb volt hozzám, de apával is kezdett működni. Néha már sikerült elérnem, hogy néhány szót halljon. Egy hét után már majdnem tökéletesen ment, csak sajnos nem tudtam még olyan sokáig beszélni.
- Szia, apa! – kezdtem bátortalanul.
- Míra? Végre itt vagy kicsim. Már azt hittem soha nem tudlak elérni.
- Én is, de siessünk. hogyan lehet visszamenni Angyalföldre?
- David, ennyire siet vissza? Nem tudott meggyőzni? – kérdezte csalódottan.
- David csak olyan utat tud, ahol egy angyal tud átkelni, de ketten mennénk.
- Ketten? Jaj, kicsim annyira boldog vagyok.
- Siess, nem tudok sokáig beszélni.
- Van a szabadban olyan hely, ahol sok időt töltöttél?
- Van. Egy nagy fa.
- Remek. Menjetek oda teliholdkor és rajzoljatok a fára egy boltívet angyalszárnyakkal. Ha ott használjátok az erőtöket, kinyílik. De csak teliholdkor lehetséges.
- De hisz az holnap lesz. Ennyi idő nem elég.
- Nincs más módja. Sajnálom kicsim.
- Most mennem kell. Szeretlek. Akkor holnap újra találkozunk.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire várom. – mondta, de már nem volt erőm válaszolni.
- Na, mit mondott? Van másik kapu?
- Igen, de ha nem haragszol most szeretnék egyedül lenni. Holnap még mielőtt feljönne a Hold, gyere a nagyfához.
- Rendben, ahogy szeretnéd. Szeretlek.
- Én is – egy apró puszit adtam ajkaira. Néhány cuccomat belepakoltam egy táskába, amiket mindenképp magammal fogok vinni. Nem szeretnék elfelejteni senkit. Majd miután végeztem átmentem William szobájába.
- Szia – léptem be.
- Szia. Na, mond.
- Beszéltem apával és elmondta, hogyan tudunk visszamenni. És egyedül csak holnap van rá mód – mondtam lehajtott fejjel.
- Ilyen hamar? Azt hittem vársz, legalább amíg befejezed a sulit.
- Igen, és azt szeretném, hogy ne szólj senkinek csak miután elmentem. Nem akarok búcsúzkodni.
- De mégis megérdemelnének annyit, hogy elköszönj.
- Meg, de nem vagyok rá képes. Holnap este megyünk, majd még előtte haza jövök.
- Hát, ahogy akarod.
- Ez lesz a legjobb.
- Már akinek – mondta és visszafordult a számítógéphez.
A másnap olyan hamar elrepült, hogy már azon kaptam magam, hogy a fa előtt állok és az átjárót figyelem. Sikerült megnyitnunk, már csak be kell lépnünk. Visszaléptem bátyám elé.- Vigyázz rájuk. Majd néha próbálok jelentkezni. Jaj, Will. Annyira hiányozni fogsz – kapaszkodtam még jobban a nyakába és sírni kezdtem.
- Te is nekem húgi, te is nekem. De menj, apa már vár rád. A többieket bízd rám.
- Köszönöm – suttogtam, s búcsúzóul megpusziltam, majd David mellé sétáltam.
- Mehetünk? – kérdezte bizonytalanul. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna utána a kapun visszanéztem rá. Will arcát könnyek áztatták. Összeszorult a szívem, hogy így láttam. Letöröltem az arcom és mosoly erőltettem rá, majd integettem neki és átléptem a másik világba.
- Jaj, drágám – ölelt meg rögtön apu, ahogy átértem.
- Szia, apa.
- Annyira örülök, hogy itt vagytok.
- Mi is – mondta David.
- Gyertek, már mindenki várt rátok – mondta és elindult.
- Jól vagy? – állt meg mellettem a fiú. Újra csak egy apró bólintásra voltam képes. Majd felém nyújtotta a kezét és én elfogadtam. Kézen fogva sétáltunk apa után, hogy a többiek is üdvözölhessenek.
19/2. fejezet(Adam fanoknak)
/Míra szemszöge/
-Hogyan tudok kapcsolatba lépni apával? –kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk és hazafelé tartottunk.
-Te a hangját mindig hallani fogod, de az kicsit nehezebb, hogy ő is halljon téged.
-De meg tudnám csinálni?
-Persze és segíteni is tudok benne.
-Köszönöm – mosolyogtam rá. Lassan kiszálltam a kocsiból, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam. – Ma nincs kedved átjönni? Elkezdhetnénk a gyakorlást.
-Nem lesz belőle baj?
-Nem.
-Akkor egy óra múlva jövök. Szeretlek – mondta és búcsúzóul megcsókolt. Nem akartam elválni tőle, de sok mindent kell megmagyaráznom a testvéremnek.
-Én is szeretlek – becsuktam az ajtót és bementem a házba. Senki nem volt lent a nappaliban, ezért felmentem a szobámba, átöltöztem és rendet raktam. El kell mondanom legalább Will–nek, hogy elmegyek. Megtorpantam az ajtaja előtt és bátortalanul bekopogtam.
-Szabad – szólt ki.
-Szia! –köszöntem.
-Szia! Mi járatban erre?
-Csak jöttem beszélgetni.
-Akkor gyere és ülj le – paskolta meg maga mellett az ágyat. Leültem mellé. – Miről akarsz beszélgetni?
-Hát, elmegyek. –nyögtem ki végül.
-Csak most jöttél be a szobába, vagy mégsem akarsz beszélgetni?
-Nem úgy megyek el, hanem innen. Visszamegyek apához.
-Nem mehetsz vissza. Anya nem bírja ki nélküled. És a barátaid? Mi a családod? Adam? Csak így itt hagynál mindent?
-Az életem sokkal jobb ott, mint itt. Adam miatt csak rosszabb lesz minden, ezt David is megmondta.
-Ki az a David? – kérdezte, s mikor már épp válaszolni akartam megszólalt. – Ja, az az angyal srác. Ő miatta mész vissza?
-Igen.
-De ő is itt maradhatna.
-Nem maradhat. Ő már leélte egyszer ezt az életét, nincsen második esélye.
-De te még nem élted le. Miért akar magával vinni, mikor előtted áll sok hosszú év? – kérdezte. Csöngettek.
-Ez ő lesz. – fel sem tűnt, hogy már elmúlt egy óra. - Kérlek, ne haragudj rá, én döntöttem így – mondtam és lerohantam ajtót nyitni. – Szia!
-Szia! Bocsi, hogy késtem – mondta miközben bejött a lakásba.
-Késtél? Nekem olyan mintha előbb jöttél volna. Fel sem tűnt, hogy már letelt az egy óra.
-Miért? Mit csináltál?
-A bátyámmal beszéltem. De nem lényeges. Menjünk fel a szobámba. –mondtam és magam után húztam.
-Akkor elkezdjük? –néztem rá kérdőn, miután elhelyezkedtem az ágyon.
-Persze. Ülj egy kényelmes helyzetbe.
-Törökülés megfelel?
-Tökéletes. Most hunyd le a szemed – követtem az utasításait. – Ürítsd ki az elméd. Ne gondolj semmi másra, csak az édesapádra. Összpontosítsál rá. – próbáltam azt csinálni.
-Míra, hallasz? –kérdezte izgatottan apa.
-Hallom, hogyan tudok vele beszélni? – kérdeztem nyugodtan, hogy ne rontsak el semmit.
-Az elméddel szólítsd, ne szavakkal.
-Apa! Itt vagyok, hallak. – szólítottam és reménykedtem, hogy ő is hall.
-Míra, kicsim itt vagy? – kérdezte kicsit kétségbe esve. Érzem, hogy ott van, és neki is éreznie kell engem.
-Itt vagyok, apa! – szinte már gondolatban is kiabáltam, de ezúttal már nem jött az újabb kérdés.
-Nem tudok válaszolni neki, és már nem is hallom – pattantak ki a szemeim és éreztem, ahogy megtelik könnyel.
-Ne sírj. Gyakorlás kérdése az egész. Sikerülni fog – leült mellém és szorosan megölelt.
Minden délután átjött hozzánk David, hogy végre kapcsolatot tudjak teremteni apával. Néha még iskolában is gyakoroltuk egymással. Persze vele, sokkal könnyebb volt, mert közelebb volt hozzám, de apával is kezdett működni. Néha már sikerült elérnem, hogy néhány szót halljon. Egy hét után már majdnem tökéletesen ment, csak sajnos nem tudtam még olyan sokáig beszélni.
-Szia, apa! – kezdtem bátortalanul.
-Míra? Végre itt vagy kicsim. Már azt hittem soha nem tudlak elérni.
-Én is, de siessünk. hogyan lehet visszamenni Angyalföldre?
-David, ennyire siet vissza? Nem tudott meggyőzni? – kérdezte csalódottan.
-David csak olyan utat tud, ahol egy angyal tud átkelni, de ketten mennénk.
-Ketten? Jaj, kicsim annyira boldog vagyok.
-Siess, nem tudok sokáig beszélni.
-Van a szabadban olyan hely, ahol sok időt töltöttél?
-Van. Egy nagy fa.
-Remek. Menjetek oda teliholdkor és rajzoljatok a fára egy boltívet angyalszárnyakkal. Ha ott használjátok az erőtöket, kinyílik. De csak teliholdkor lehetséges.
-De hisz az holnap lesz. Ennyi idő nem elég.
-Nincs más módja. Sajnálom kicsim.
-Most mennem kell. Szeretlek. Akkor holnap újra találkozunk.
-El sem tudod hinni, hogy mennyire várom. – mondta, de már nem volt erőm válaszolni.
-Na, mit mondott? Van másik kapu?
-Igen, de ha nem haragszol most szeretnék egyedül lenni. Holnap még mielőtt feljönne a Hold, gyere a nagyfához.
-Rendben, ahogy szeretnéd. Szeretlek.
-Én is – egy apró puszit adtam ajkaira. Néhány cuccomat belepakoltam egy táskába, amiket mindenképp magammal fogok vinni. Nem szeretnék elfelejteni senkit. Majd miután végeztem átmentem William szobájába.
-Szia – léptem be.
-Szia. Na, mond.
-Beszéltem apával és elmondta, hogyan tudunk visszamenni. És egyedül csak holnap van rá mód – mondtam lehajtott fejjel.
-Ilyen hamar? Azt hittem vársz, legalább amíg befejezed a sulit.
-Igen, és azt szeretném, hogy ne szólj senkinek csak miután elmentem. Nem akarok búcsúzkodni.
-De mégis megérdemelnének annyit, hogy elköszönj.
-Meg, de nem vagyok rá képes. Holnap este megyünk, majd még előtte haza jövök.
-Hát, ahogy akarod.
-Ez lesz a legjobb.
-Már akinek – mondta és visszafordult a számítógéphez.
/William szemszöge/
Másnap délután, mikor Míra is otthon volt, elmentem Adam-hez. Tudtam, hogy összevesztek, de abban is biztos voltam, hogy még mindig ő a védelmezettje. És ő az egyedüli személy, aki vissza tudja tartani ettől az „utazástól”.
-Szia, Will!
-Szia, Niki! Adam itthon van?
-Persze. Gyere csak be. Elméletileg a szobájában van, nyugodtan felmehetsz hozzá.
-Nem maradok sokáig. –mondtam és felsiettem az emeletre. Bekopogtam, ám meg sem vártam a választ beléptem.
-Oh, helló. Mi járatban erre?
-Míráról lenne szó.
-Nem beszélünk már.
-De még szereted.
-És számít ez? Most azzal az új fiúval van.
-Igen számít, mert ha most nem teszel semmit, itt hagy minket örökre.
-Ezt hogy érted?
-Visszamegy oda ahol megismerte Davidet, az angyalokhoz. És soha nem jön vissza.
-Nem tudok mit tenni ezt ő választotta, és ha most nem haragszol dolgom van.
-A nagyfához gyere, ha meggondolnád magad.
Ott hagytam, majd haza mentem, ahol Míra már útra készen volt.
-Tényleg menni akarsz? –kérdeztem tőle.
-Igen –felelte. Beszálltunk a kocsimba és elvittem a fához. Csöndesen figyeltem, ahogy felrajzolja a kaput és használják az erejüket. Soha nem láttam még angyalt és most már ebben is volt részem. Ott álltam és figyeltem a húgomat. A fehér szárnyak tökéletesen illettek hozzá, mintha csak angyalnak született volna.
-Vigyázz rájuk. Majd néha próbálok jelentkezni. Jaj, Will. Annyira hiányozni fogsz – erősen szorította a nyakamat és sírni kezdett.
-Te is nekem húgi, te is nekem. De menj, apa már vár rád. A többieket bízd rám.
-Köszönöm – suttogta, s búcsúzóul megpuszilt, majd David mellé sétált.
/Adam szemszöge/
Míra komolyan elmegy örökre? Alig akartam ezt az egészet felfogni. És vajon Willnek tényleg igaza van, hogy én megállíthatnám? Nehezen bírtam ki, hogy mással van, de legalább azzal vigasztaltam magam, hogy itt van ebben a világban és láthatom. De ha elmegy már ez sem lesz. Emészthetem magam, hogyan voltam képes elveszíteni őt. Gyorsan cselekedtem. Felhúztam a cipőmet, magamra kaptam a kabátomat és felpattantam a motoromra. Könyörgöm, csak még időben érjek oda. Láttam, ahogy egymás kezét fogják és a fiú már majdnem belépett. Eszeveszett rohanásba kezdtem és mielőtt Míra is belépett volna elkaptam a karját.
/ Míra szemszöge/
-Mehetünk? – kérdezte bizonytalanul. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna utána, valaki visszarántott. Hátra néztem és Adam volt az. – Te… meg…
-Ne menj el. Kérlek, maradj itt.
-Nekem mennem kell.
-Nem, mert itt többen vagyunk, akit szeretsz. Anyukád, Will, Rachel és én.
-De te nem.
-Nem igaz. Mindig is szerettelek és szeretni is foglak.
-De én láttam a saját szememmel.
-Nem történt semmi. Sajnálom, hülye voltam, és ő annyira hasonlított rád, de egyáltalán nem olyan. Azt szeretném, hogy maradj. – kérlelt.
-Kicsim jössz? – fordult vissza David.
-Én nem mehetek. Sajnálom – engedtem el a kezét és Adam nyakába ugrottam. Bizonytalanul ölelte át a derekamat, de tudtam, hogy ugyanolyan boldog, mint én. Nem tudom meddig álltunk ott ölelkezve, de amikor hátra pillantottam a kapu már bezárult. És az, aki kivezetett a magányból eltűnt. De ő itt van és végre minden rendbe jött. Aki nélkül nem tudnék élni. AZ én Edwardom.
-Szeretlek –suttogtam.
-Mindennél jobban – majd végre megkaptam azt a csókot, amire már oly régóta vágytam, amibe még a térdem is beleremeg mindenegyes alkalommal.
-Menjünk haza – ölelt meg Will is. – Örülök, hogy itt maradtál.
Köszönöm – mondtam immáron neki, hiszen neki köszönhetem, hogy újra együtt vagyunk.
-Hogyan tudok kapcsolatba lépni apával? –kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk és hazafelé tartottunk.
-Te a hangját mindig hallani fogod, de az kicsit nehezebb, hogy ő is halljon téged.
-De meg tudnám csinálni?
-Persze és segíteni is tudok benne.
-Köszönöm – mosolyogtam rá. Lassan kiszálltam a kocsiból, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam. – Ma nincs kedved átjönni? Elkezdhetnénk a gyakorlást.
-Nem lesz belőle baj?
-Nem.
-Akkor egy óra múlva jövök. Szeretlek – mondta és búcsúzóul megcsókolt. Nem akartam elválni tőle, de sok mindent kell megmagyaráznom a testvéremnek.
-Én is szeretlek – becsuktam az ajtót és bementem a házba. Senki nem volt lent a nappaliban, ezért felmentem a szobámba, átöltöztem és rendet raktam. El kell mondanom legalább Will–nek, hogy elmegyek. Megtorpantam az ajtaja előtt és bátortalanul bekopogtam.
-Szabad – szólt ki.
-Szia! –köszöntem.
-Szia! Mi járatban erre?
-Csak jöttem beszélgetni.
-Akkor gyere és ülj le – paskolta meg maga mellett az ágyat. Leültem mellé. – Miről akarsz beszélgetni?
-Hát, elmegyek. –nyögtem ki végül.
-Csak most jöttél be a szobába, vagy mégsem akarsz beszélgetni?
-Nem úgy megyek el, hanem innen. Visszamegyek apához.
-Nem mehetsz vissza. Anya nem bírja ki nélküled. És a barátaid? Mi a családod? Adam? Csak így itt hagynál mindent?
-Az életem sokkal jobb ott, mint itt. Adam miatt csak rosszabb lesz minden, ezt David is megmondta.
-Ki az a David? – kérdezte, s mikor már épp válaszolni akartam megszólalt. – Ja, az az angyal srác. Ő miatta mész vissza?
-Igen.
-De ő is itt maradhatna.
-Nem maradhat. Ő már leélte egyszer ezt az életét, nincsen második esélye.
-De te még nem élted le. Miért akar magával vinni, mikor előtted áll sok hosszú év? – kérdezte. Csöngettek.
-Ez ő lesz. – fel sem tűnt, hogy már elmúlt egy óra. - Kérlek, ne haragudj rá, én döntöttem így – mondtam és lerohantam ajtót nyitni. – Szia!
-Szia! Bocsi, hogy késtem – mondta miközben bejött a lakásba.
-Késtél? Nekem olyan mintha előbb jöttél volna. Fel sem tűnt, hogy már letelt az egy óra.
-Miért? Mit csináltál?
-A bátyámmal beszéltem. De nem lényeges. Menjünk fel a szobámba. –mondtam és magam után húztam.
-Akkor elkezdjük? –néztem rá kérdőn, miután elhelyezkedtem az ágyon.
-Persze. Ülj egy kényelmes helyzetbe.
-Törökülés megfelel?
-Tökéletes. Most hunyd le a szemed – követtem az utasításait. – Ürítsd ki az elméd. Ne gondolj semmi másra, csak az édesapádra. Összpontosítsál rá. – próbáltam azt csinálni.
-Míra, hallasz? –kérdezte izgatottan apa.
-Hallom, hogyan tudok vele beszélni? – kérdeztem nyugodtan, hogy ne rontsak el semmit.
-Az elméddel szólítsd, ne szavakkal.
-Apa! Itt vagyok, hallak. – szólítottam és reménykedtem, hogy ő is hall.
-Míra, kicsim itt vagy? – kérdezte kicsit kétségbe esve. Érzem, hogy ott van, és neki is éreznie kell engem.
-Itt vagyok, apa! – szinte már gondolatban is kiabáltam, de ezúttal már nem jött az újabb kérdés.
-Nem tudok válaszolni neki, és már nem is hallom – pattantak ki a szemeim és éreztem, ahogy megtelik könnyel.
-Ne sírj. Gyakorlás kérdése az egész. Sikerülni fog – leült mellém és szorosan megölelt.
Minden délután átjött hozzánk David, hogy végre kapcsolatot tudjak teremteni apával. Néha még iskolában is gyakoroltuk egymással. Persze vele, sokkal könnyebb volt, mert közelebb volt hozzám, de apával is kezdett működni. Néha már sikerült elérnem, hogy néhány szót halljon. Egy hét után már majdnem tökéletesen ment, csak sajnos nem tudtam még olyan sokáig beszélni.
-Szia, apa! – kezdtem bátortalanul.
-Míra? Végre itt vagy kicsim. Már azt hittem soha nem tudlak elérni.
-Én is, de siessünk. hogyan lehet visszamenni Angyalföldre?
-David, ennyire siet vissza? Nem tudott meggyőzni? – kérdezte csalódottan.
-David csak olyan utat tud, ahol egy angyal tud átkelni, de ketten mennénk.
-Ketten? Jaj, kicsim annyira boldog vagyok.
-Siess, nem tudok sokáig beszélni.
-Van a szabadban olyan hely, ahol sok időt töltöttél?
-Van. Egy nagy fa.
-Remek. Menjetek oda teliholdkor és rajzoljatok a fára egy boltívet angyalszárnyakkal. Ha ott használjátok az erőtöket, kinyílik. De csak teliholdkor lehetséges.
-De hisz az holnap lesz. Ennyi idő nem elég.
-Nincs más módja. Sajnálom kicsim.
-Most mennem kell. Szeretlek. Akkor holnap újra találkozunk.
-El sem tudod hinni, hogy mennyire várom. – mondta, de már nem volt erőm válaszolni.
-Na, mit mondott? Van másik kapu?
-Igen, de ha nem haragszol most szeretnék egyedül lenni. Holnap még mielőtt feljönne a Hold, gyere a nagyfához.
-Rendben, ahogy szeretnéd. Szeretlek.
-Én is – egy apró puszit adtam ajkaira. Néhány cuccomat belepakoltam egy táskába, amiket mindenképp magammal fogok vinni. Nem szeretnék elfelejteni senkit. Majd miután végeztem átmentem William szobájába.
-Szia – léptem be.
-Szia. Na, mond.
-Beszéltem apával és elmondta, hogyan tudunk visszamenni. És egyedül csak holnap van rá mód – mondtam lehajtott fejjel.
-Ilyen hamar? Azt hittem vársz, legalább amíg befejezed a sulit.
-Igen, és azt szeretném, hogy ne szólj senkinek csak miután elmentem. Nem akarok búcsúzkodni.
-De mégis megérdemelnének annyit, hogy elköszönj.
-Meg, de nem vagyok rá képes. Holnap este megyünk, majd még előtte haza jövök.
-Hát, ahogy akarod.
-Ez lesz a legjobb.
-Már akinek – mondta és visszafordult a számítógéphez.
/William szemszöge/
Másnap délután, mikor Míra is otthon volt, elmentem Adam-hez. Tudtam, hogy összevesztek, de abban is biztos voltam, hogy még mindig ő a védelmezettje. És ő az egyedüli személy, aki vissza tudja tartani ettől az „utazástól”.
-Szia, Will!
-Szia, Niki! Adam itthon van?
-Persze. Gyere csak be. Elméletileg a szobájában van, nyugodtan felmehetsz hozzá.
-Nem maradok sokáig. –mondtam és felsiettem az emeletre. Bekopogtam, ám meg sem vártam a választ beléptem.
-Oh, helló. Mi járatban erre?
-Míráról lenne szó.
-Nem beszélünk már.
-De még szereted.
-És számít ez? Most azzal az új fiúval van.
-Igen számít, mert ha most nem teszel semmit, itt hagy minket örökre.
-Ezt hogy érted?
-Visszamegy oda ahol megismerte Davidet, az angyalokhoz. És soha nem jön vissza.
-Nem tudok mit tenni ezt ő választotta, és ha most nem haragszol dolgom van.
-A nagyfához gyere, ha meggondolnád magad.
Ott hagytam, majd haza mentem, ahol Míra már útra készen volt.
-Tényleg menni akarsz? –kérdeztem tőle.
-Igen –felelte. Beszálltunk a kocsimba és elvittem a fához. Csöndesen figyeltem, ahogy felrajzolja a kaput és használják az erejüket. Soha nem láttam még angyalt és most már ebben is volt részem. Ott álltam és figyeltem a húgomat. A fehér szárnyak tökéletesen illettek hozzá, mintha csak angyalnak született volna.
-Vigyázz rájuk. Majd néha próbálok jelentkezni. Jaj, Will. Annyira hiányozni fogsz – erősen szorította a nyakamat és sírni kezdett.
-Te is nekem húgi, te is nekem. De menj, apa már vár rád. A többieket bízd rám.
-Köszönöm – suttogta, s búcsúzóul megpuszilt, majd David mellé sétált.
/Adam szemszöge/
Míra komolyan elmegy örökre? Alig akartam ezt az egészet felfogni. És vajon Willnek tényleg igaza van, hogy én megállíthatnám? Nehezen bírtam ki, hogy mással van, de legalább azzal vigasztaltam magam, hogy itt van ebben a világban és láthatom. De ha elmegy már ez sem lesz. Emészthetem magam, hogyan voltam képes elveszíteni őt. Gyorsan cselekedtem. Felhúztam a cipőmet, magamra kaptam a kabátomat és felpattantam a motoromra. Könyörgöm, csak még időben érjek oda. Láttam, ahogy egymás kezét fogják és a fiú már majdnem belépett. Eszeveszett rohanásba kezdtem és mielőtt Míra is belépett volna elkaptam a karját.
/ Míra szemszöge/
-Mehetünk? – kérdezte bizonytalanul. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna utána, valaki visszarántott. Hátra néztem és Adam volt az. – Te… meg…
-Ne menj el. Kérlek, maradj itt.
-Nekem mennem kell.
-Nem, mert itt többen vagyunk, akit szeretsz. Anyukád, Will, Rachel és én.
-De te nem.
-Nem igaz. Mindig is szerettelek és szeretni is foglak.
-De én láttam a saját szememmel.
-Nem történt semmi. Sajnálom, hülye voltam, és ő annyira hasonlított rád, de egyáltalán nem olyan. Azt szeretném, hogy maradj. – kérlelt.
-Kicsim jössz? – fordult vissza David.
-Én nem mehetek. Sajnálom – engedtem el a kezét és Adam nyakába ugrottam. Bizonytalanul ölelte át a derekamat, de tudtam, hogy ugyanolyan boldog, mint én. Nem tudom meddig álltunk ott ölelkezve, de amikor hátra pillantottam a kapu már bezárult. És az, aki kivezetett a magányból eltűnt. De ő itt van és végre minden rendbe jött. Aki nélkül nem tudnék élni. AZ én Edwardom.
-Szeretlek –suttogtam.
-Mindennél jobban – majd végre megkaptam azt a csókot, amire már oly régóta vágytam, amibe még a térdem is beleremeg mindenegyes alkalommal.
-Menjünk haza – ölelt meg Will is. – Örülök, hogy itt maradtál.
Köszönöm – mondtam immáron neki, hiszen neki köszönhetem, hogy újra együtt vagyunk.
5 megjegyzés:
A férjem Hasan három évig dobott nekem egy másik nőt.
Először soha nem hiszem el, hogy Dr.Chamberc képes lesz arra, hogy ismét segítsen megnyerni az EX HUSBAND-t ebből a másik nőből, de azért, mert még mindig szeretem őt, és azt akarom, hogy a férjem visszatérjen az életembe ... engedelmeskedjenek és kövessék Dr.Chamberc Guidance-t, és meglepődöm, hogy 3 szerelmes nap és a férj képekkel való bátorítása és a Dr.Chamberc-nek adott nevek után ebédelj egy szerelmi varázslatot a levegőben a nevemben 12:00 órakor. Idő az éjszaka közepén. Másnap reggel találkoztam egy nem fogadott hívással a telefonomon, néhány tojás később EX HUSBAND felhívott, kérve, hogy bocsánatot kérjenek, és kitaláljam, amit tévedett, hogy bántott. A férjem annyira gyönyörűen beszélt, hogy megbánta. most a férjem és én teljesen együtt vagyunk, és nagyon boldogok vagyunk új életünkkel, mint egy családdal ... köszönet Dr.Chambercnek a nagyszerű munkáért, amit nekem tett. ígérem Dr.Chambercnek, hogy megosztja a munkát a jó tanúvallomásokkal a világ után munka után, és valóban a Love-Spell munkáját az én jóm.
Ha ilyen segítségre van szüksége, és bárki, akit ismer, vagy rokonok, akik ott vannak a kapcsolati válság idején, kérjük, értesítse őket a Dr.Chamberc-ről e-mailben: Chamberc564@yahoo.com
melyik szám +2348088777194
Hogyan visszakerülhet az Ex-szerelem, ha ilyen esetekben vannak ilyenek ...
Tengerészjelek, SPELLS DIVORCE, COURT CASE, LOVE SPELLS
A szereteted sok időt vesz igénybe a döntéshez?
A csaló szerelmed?
A szeretője még mindig az ex-vel beszél?
Van rossz hatása a barátodra?
A szeretteitek rokonai megváltoztatják az elméjét?
A szeretője elkerüli Önt, amikor szüksége van rá?
Varázslat a sír megnyeréséhez
Helyesírás a kupon megnyeréséhez
Varázslat a válás megállításához.
Helyesírás az igaz szerelem megtalálásához.
mágia menteni a házasságot egy másik nőtől.
Ebédeljen egy varázslatot, hogy rick, hírnév és szerencsés legyen.
Mágikus szertartás
Varázsolja a bosszút, hogy visszaszerezze az elveszett pénzt az adósoktól.
Helyesírás, hogy jó fizető munkát kapjon.
forduljon Dr.Chamberc-hez e-mailben: Chamberc564@yahoo.com
melyik szám +2348088777194
A varázsló orvos, hogy e-mailt küldhet, ha segítségre van szüksége a kapcsolatodban spellspecialistcaster937@gmail.com
Doktor mi a szám +2348088777194
Megígérem, hogy problémáit azonnal megoldják.
Miután hét éven át kapcsolatban volt a férjével, mindent elhagyott, mindent megtettem, hogy visszamegyek, de minden hiába volt. Szeretném, ha a szeretetért érzem magam, könyörgött, de nem volt hajlandó
magyarázta a problémámat valakivel online, és azt javasolta, hogy inkább egy varázslót küldjek, aki segíthet nekem egy varázslatban, ami visszahozta, de én vagyok az a nő, aki soha nem hitt a varázslatokban, nem volt más választásom, mint megpróbálni, azonnal kapcsolatba lépek a doktorral az e-mailen keresztül, és mindent megtettem, amit tőlem tettem, a Doktor azt mondta, hogy három nap múlva semmi gond nem lesz minden rendben, három napon belül visszajön hozzám, a varázslatot elvetették, meglepően, a második napon, ami körülbelül 16:00 volt Az ex hívott, annyira meglepett, válaszolt a hívásukra, és csak azt mondta, hogy annyira sajnálta, mert minden történt, a férjem azt mondta, hogy vissza akar térni hozzám, azt is mondta nekem, hogy szeret engem olyan sok. Annyira boldog voltam és meglepett. Azóta ígéretet tettem, hogy mindenkinek, akinek tudom, soha nem lesz kapcsolatuk problémájukkal, segítséget kérek a helyesírás-kancsóra. Bárki szüksége lehet az öntőgép segítségére, e-mailje spellspecialistcaster937@gmail.com
Doktor mi a szám +2348088777194
Sok varázslatot is tett,
(1) Visszafelé akarja.
(2) Mindig van rémálmaid.
(3) Az irodában népszerűsíteni kell
(4) Szeretne egy gyereket?
(5) Gazdag akarsz lenni?
(6) A férjüket / feleségüket örökre egyedül akarják tartani.
(7) a pénzügyi támogatás szükségessége.
8) Szeretné irányítani a házasságot
9) Szeretne embereket vonzani
10) A gyermekek hiánya
11) SZÜKSÉGES / FELSÉGES
13) Hogyan lehet a LOTTERY-t keresni
14) PROMOTION SPELL
15) VÉDELEM
16) ÜZLETI ÜLÉS
17) JÓ MŰKÖDÉS
18) bármely betegség gyógyítása / H.I.V.
Lépjen kapcsolatba vele ma: spellspecialistcaster937@gmail.com
Doktor mi a szám +2348088777194
Helló vagyok Allison Howarts Miután évek óta kapcsolatba lépett Andersondal, felszakadt velem, mindent megtettem, hogy visszahozzam, de minden hiábavaló volt, annyira szerettem volna vissza, mert szeretem őt, megkértem vele mindent, ígértem, de nem volt hajlandó. Megmagyaráztam a problémámat a barátomnak, és azt javasolta, hogy inkább egy helyesírási ügynökkel forduljon hozzá, aki segíthet nekem, hogy visszaírjam, de én vagyok az a fajta, aki soha nem gondoltam, hogy írtam, nem volt más választásom, mint megpróbálni, e-mailben elküldtem helyesírási csatorna, és azt mondta nekem, hogy nem volt baj, hogy minden három napig rendben lesz, hogy az exom három nap múlva visszajön hozzám, a helyesírást dobta, és meglepően a második nap volt, körülbelül 16 órakor. Az ex hívott, annyira meglepődtem, hogy válaszoltam a hívásra, és csak azt mondta, hogy annyira sajnálta mindazt, ami történt, hogy azt akarta, hogy visszatérjek hozzá, hogy annyira szeret engem. Annyira boldog voltam és elmentem hozzá, hogy újra és újra boldogan éltünk együtt. Azóta megígértem, hogy valaki, akit ismerek, akinek problémája van a kapcsolattal, segítene egy ilyen személynek, aki az egyetlen valós és erős helyesírási kerethez vezetne, amely segített nekem a saját problémámmal. e-mail: drpellar@gmail.com küldhet e-mailt neki, ha segítségre van szüksége a kapcsolatodban vagy bármely más esetben
csak Dr.Pella, amely segíthet a következő problémáknál
1) szerelmes játékok
2) Elveszett szerelmi varázslatok
3) A válás varázslata
4) A házastársak házastársa
5) kötelező érvényű helyesírás
6) Megszakítás varázslatok
7) Átok egy szerelmes szeretőt
8.) Az irodában / lottó helyesírásban kívánja reklámozni
9) Szeretné kielégíteni a szeretőjét
Lépjen kapcsolatba ezzel a nagyszerű emberrel, ha bármilyen problémája van a tartós megoldásért
drpellar@gmail.com
Sérültem és megtörtént, amikor hét hónapja a házasságomban nagy probléma merült fel, köztem és a férjem között. olyan szörnyű, hogy a házasság felbontására bírósághoz fordult. Azt mondta, soha többé nem akart velem maradni, és már nem szeretett. Tehát kiszállt a házból, és komoly fájdalmakon ment át engem és a gyerekeimet. Megpróbáltam minden lehetőséget, hogy sok könyörgés után visszahozzam, de minden haszontalan volt, és megerősítette, hogy döntését meghozta, és soha nem akart újra látni. Tehát egy este, amikor visszatértem a munkából, találkoztam egy régi barátommal, aki megkérdezte a férjemről. Tehát mindent elmagyaráztam neki, így azt mondta nekem, hogy a férjem egyetlen módja, hogy meglátogassam a DrIgbinovia nevű helyesírást, mert ő is neki dolgozott. Tehát soha nem hittem a helyesírásban, de nem volt más választásom, mint követni a tanácsát. Aztán adta meg az e-mail címet, amit a docigbinovia93@gmail.com a meglátogatott helyesírásról. Így másnap reggel küldtem egy e-mailt a címére, amit adott nekem, és a helyesírási követelmények biztosítják, hogy visszaszállom a férjem a két napot. Micsoda fantasztikus kijelentés! Soha nem gondoltam, hogy beszélt velem, és elmondott mindent, amit tennem kell. Aztán másnap reggel, így meglepő módon, a férjem, aki nem hívott meg az elmúlt 7 hónapban, felhívott, hogy közölje, hogy jön vissza. Milyen csodálatos!! Tehát így jött vissza ugyanazon a napon, sok szeretettel és örömmel, és bocsánatot kért a tévedésért és a fájdalomért, amit ő és gyermekeink okoztak. Ettől a naptól kezdve a kapcsolataink erősebbek voltak, mint korábban, a DrIgbinovia segítségével Szóval ott konzultálok veled, ha bármilyen problémája van vele kapcsolatban, 100% -os garanciát adok neked, hogy segíteni fog neked, hívja, vagy add hozzá a Whats-app-hez: +2348144480786 nagyon nagy köszönet Drigbinovia ..!
Ez valóban működött, és büszke vagyok arra, hogy bizonyságot tettem róla. Láttam egy hozzászólást arról, hogy egy hölgy visszahozta férjét DR AJAYI. Segített neki, hogy visszaszerezze ex férjét. A feleségem 1 évvel ezelőtt elvált tőlem, hogy egy másik férfival éljen, és megpróbáltam elengedni tőle, de nem tudtam, ezért sok dolgot megpróbálok megszerezni, és visszautasítson, hogy hozzám jöjjön. Egy nap egy fórumon látogatom meg a tippeket, hogy visszaszerezze, és ott láttam egy hölgyet, aki tanúi volt arról, hogy DR AJAYI miként segített neki visszaszerezni a férjét, miután egy másik nő varázslatával kötötte össze, és DR AJAYI volt az, amely segít neki. . Bár soha nem hittem a spirituális munkában, vonakodva próbáltam őt, mert kétségbeesetten voltam és kapcsolatba léptem vele, és elmagyaráztam neki a problémáimat, a legnagyobb meglepetésemre DR AJAYI segített abban, hogy 2 nap után visszaszerezzem a nőm, és most már a kapcsolata tökéletes. ahogy megígérte. Az állandó visszatérés a folytonos varázslathoz nem csak visszahozza valakit, akit szeretsz, hanem újraegyesíti a szerelmeseinek érzéseit is,
boldog azzal a személlyel. A nőm most királyként bánik velem és mindig azt mondja, hogy mindig szeret. Ha a kapcsolatok nehézségein megy keresztül, DR AJAYI segítséget nyújthat a házastársi problémák megoldásában, KAPCSOLATFELJE E-mailben: drajayi1990@gmail.com vagy a WhatsApp / Hívja őt a + 2347084887094 telefonszámon.
Köszönöm DR AJAYI-t a segítségért.
Kapcsolatok:
E-mail: drajayi1990@gmail.com
WhatsApp: +2347084887094
viber: +2347084887094
Megjegyzés küldése