Szösszenet

Leültem az egyik padra a téren és körbenéztem. Utáltam ebben a városban lenni. Akárhova mentem, mindenhol emlékek voltak. Egy kisfiút figyeltem, aki éppen az apukájával játszott. És elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Ő lenne az, és a mi gyermekünkkel játszana.

-          Te egy angyal vagy – mondta nekem hirtelen egy ismeretlen hang. Kérdőn felpillantottam rá. – Egy angyal vagy – ismételte el újra a mondatot az idegen kisfiú, aki néhány perccel ezelőtt még ott játszott előttem.

-          Miből gondolod? – kérdeztem vissza. Kíváncsi voltam miért is mondja.

Nem válaszolt, csak némán fürkészte a kezemet. Lepillantottam én is, és amikor rájöttem, hogy mit látott, gyorsan lehúztam a pulcsim ujját.

-     Ez semmiség – feleltem neki mosolyogva, de hazugság volt. Tisztán emlékeztem hogyan kerültek azok a hegek a csuklómra. Szomorú napok köszöntöttek rám. Nem tudtam elengedni Őt. Erősen kapaszkodtam az emlékébe, és csak zokogtam. Próbálkoztam, Istenemre mondom kibaszottul próbálkoztam. De nem tudtam. Elvesztettem Őt, aki a világot jelentette nekem, aki szebbé varázsolta a napjaimat, akivel együtt tanultam meg szeretni. Nem bírtam elviselni a szívemet mardosó fájdalmat, így hát arra gondoltam, hogy inkább a testemnek fájjon.

-     A mamám mesélte, hogy csak az angyalok bántják magukat, mert nem bírják elviselni azt a fájdalmat, amit Isten rájuk rótt itt a Földön. Így minél hamarabb szeretnének visszatérni hozzá – nem nézett rám miközben beszélt. A lábát figyelte, melyet a levegőben lóbált.

–    Tudod, ő is angyal, de már visszament – mondta az égre pillantva, és láttam a szomorúságot a szemében.

-     Mindig szeretni fog, és fentről vigyáz majd rád – próbáltam megnyugtatni. – Hány éves vagy?

-     Hat múltam – felelte. Könnyebb lehetett megérteni neki így ezt az egészet, de akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hat éves gyermek, hogy tud ilyen komoly dologról beszélni.

-     Jaj nagyon sajnálom – rohant oda hozzánk az apukája. – Beni, mondtam már, hogy ne zavarj mindig mindenkit – emelte fel a kisfiát miközben kicsit megdorgálta, aztán hozzám fordult – Remélem nem okozott kellemetlenséget.

-     Egyáltalán nem – mosolyogtam rá kedvesen. – Inkább nagyon örülök Beni, hogy megismerhettelek – simogattam meg fejét.

-     Ne menj még vissza – kérte csillogó szemekkel.

-     Azt hiszem még maradok. Köszönöm neked – feleltem, majd elindultam a buszmegállóba. – Viszlát – fordultam vissza egy pillanatra és integettem nekik.

A hónapok alatt elfogadtam, hogy erre van szüksége. Azt akartam, hogy boldog legyen, de mindennél jobban vágytam arra, hogy ezt a boldogságot mellettem találja meg. A szívem darabokra tört és nem akart gyógyulni. Mára már hozzászokott, megtanult együtt élni ezzel a fájdalommal.