Pályázat-Álarcosbál

Még egy régebbi pályázatra írt novellám. Remélem tetszeni fog. A Felejthetetlen szerelem következő része pedig holnap érkezik. Jó olvasást.

 

Masquerade

A kapu közelében, a szokott helyemen ültem egy régebbi könyvvel a kezemben. A téli szünet még el sem kezdődött, de már minden diák arról beszél, milyen fergeteges lesz ez a két hét nekik. A szerencsések, akik családjaik körében tölthetnék a szünetet arról panaszkodtak, hogy szerintük mennyire gázak az őseik. Nem tudják felfogni, hogy mennyire jó nekik, hogy van otthonuk. Én már nyolc éves koromtól ebben a templomban élek, mert a szüleim meghaltak. A nővérek és a papok voltak az én családom és barátaim. Boldog voltam, hogy ők azért vannak nekem, de mégis hiányzott egy igazi család.

- Szia, Ashley! – ült le mellém valaki. Tekintetemet nehezen vettem le a könyvről, de nem lehetek udvariatlan.

- Oh, jó napot Kate nővér – üdvözöltem.

- Ash, ezt már megbeszéltük. Csak akkor vagyok Kate nővér, ha valamilyen hivatalos ügyben beszélünk vagy éppen tanárként.

- Sajnálom Kate, csak figyelmetlen voltam. Nehéz elszakadni a könyvtől- Kate csak négy-öt évvel volt idősebb nálam, de már beállt apácának. Teljesen különböztünk, de valahogy még is a legjobb barátnők lettünk. És ő volt az egyetlen barátom az iskolában.

- Már megint egy régi könyvet olvasol?

- Olvastál már egyáltalán kilenc évnél régebbi könyveket? – kérdeztem gúnyosan. A templomban nem igazán volt szokás a 2020-as évek előtti könyvekből olvasni, pedig nekem jobban tetszik az az időszak.

- Még életemben nem olvastam azokból a könyvekből, de szeretném magamtól távol tartani őket. Annyira más stílusúak, meg az akkori élet is más volt.

- Éppen ezért jók, mert megismerheted azt a kort.

- Úgysem tudsz meggyőzni, szóval mi lenne, ha félretennénk ezt a témát és valami másról beszélnénk?

- Ha annyira akarod – sóhajtottam és csalódottan magam mellé raktam a könyvemet.

- Ne legyél ennyire keserű, ha egy könyvről van szó. Meg amúgy is, ha jól gondolom nem csak a könyv miatt ültél ide ki.

- Persze, hogy nem. A jó levegő miatt is. Nincs olyan hideg sem, mint ahogy a télen lennie kellene.

- Nagyon eltereled a témát. Én arról a fiúról beszélek, akit mindig árgus szemekkel figyelsz. Elment már? – kérdezte barátnőm figyelmesen. A kapura pillantottam és eszembe jutott Eric. Mennyire könnyebb lett volna a kapun túl élni. A kintiekkel találkozni, barátkozni, de sajnos ez nem adatott meg. A templom területét maximum csak három-négy órára hagyhattam el és ezt az időt legtöbbször a könyvtárban és sétálással töltöttem.

- Még nem ment el –sóhajtottam. Minden délután, a kapuval majdnem szemben lévő asztalnál ültem és vártam, hogy Eric elmenjen a bejárat előtt a barátaival.

- Jaj. Addig úgy sem tudok veled beszélgetni, amíg őt várod. Gyere be a szobámba, ha már elment – mondta kissé ingerülten Kate.

- Ígérem, bemegyek, és nagyon sajnálom.

- Semmi baj. Hozzá kell szoknom, hogy te különc vagy – mondta mosolyogva és tudtam, hogy egyáltalán nem sértésnek szánta. Kecses mozdulatokkal sétált vissza a kollégium felé. Senki sem nézte volt ki belőle, hogy ő örök szüzességet fogadott. Főleg, ha nincs rajta az a borzalmas fekete-fehér ruha. Újra kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem.

- Szia! – köszönt valaki hangosan, de figyelmen kívül hagytam. Bárki másnak is köszönhettek. – Öhm… hello. Te ott a padon – kiálltott bátortalanul újra. Fejemet a hang irányába fordítottam, amikor megpillantottam őt. Ott állt a kapu rácsait szorongatva és kiabált. Gyorsan körbe néztem, hát ha, mégsem nekem szólt, de nem láttam az udvaron senkit. Egyedül voltam. Lassan, félénken indultam el felé.

- Szia. Sajnálom, de nem igazán figyeltem – motyogtam zavartan.

- Semmi gond. Hoztam neked egy meghívót a tavaszi álarcosbálra – nyújtott felém egy borítékot.

- Miért nekem? – kérdeztem csodálkozva.

- Amióta erre járok haza rengetegszer láttalak itt kint, de mindig egyedül. Arra gondoltam, hogy itt barátokat szerezhetnél.

- Biztos nem szeretnéd másnak adni?

-Már mindenkinek van a barátaim közül –félénken elvettem tőle a borítékot és ő azonnal tovább is ment. – Remélem, látlak majd – fordult vissza erre a pár szóra.

- Miért nem mehetek el Katherina nővér? – kérdeztem csalódottan.

- Mert túl későn lesz, és mint diák éjjel nem hagyhatod el a templom területét.

- Kate nővér kérem – néztem esdeklően barátnőmre, de tudtam, hogy most nem mellém fog állni. Csalódottan sóhajtottam. – Azért ugye megtarthatom a meghívót? –kérdeztem reménykedve.

- Persze, de most már vonulj vissza a szobádba.

- Jó éjt – suttogtam és a szobámba indultam. Amint Eric elsétált, gyorsan Kate szobájába siettem ígéretemhez híven. Boldogan újságoltam el neki, hogy Eric milyen kedves és aranyos, de amint megemlítettem neki a meghívót már húzott magával a főnővérhez. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő azonban soha nem fog elengedni. Fáradtan dőltem az ágyamba, kezeim között a meghívót forgattam. 2029. december 26-a lesz a bál napja. Kereken egy hét múlva a Bartholomew kastélyban. El fogok menni. Ígértem meg magamnak.

Reszkető térdekkel álltam a hatalmas bejárat előtt, és féltem bemenni. Sikerült tökéletes ruhát szereznem erre az estére és kiszöknöm a templomból. Az álarc nem volt a legszebb, de legalább biztonságban éreztem magam mögötte. Fehér kesztyűs kezemben fogtam a meghívót és egy előttem haladó csoporthoz szegődtem.

- Elnézést kisasszony, láthatnám a meghívóját? – kérdezte a biztonsági őr. Remegve kissé, de sikeresen a kezébe juttattam a bizonyítékot, hogy én igenis bemehetek, mire ő csak helyeslően bólintott. Hatalmas tömeg volt a még hatalmasabb csarnokban és a gyomrom újra görcsbe rándult. Nekem egyáltalán nem itt lenne a helyem, de a hely varázsa mégis vonzott és képtelen voltam ott hagyni. Lassan róttam a köröket a teremben. Nem tudtam melyik csoportba is szegődhetnék, hiszen senkit sem ismertem. Kivéve persze Ericet, de őt is csak látásból és most nem is látom sehol.

-  Üdvözlök minden fiatalt ezen a csodálatos tavaszi estén! – szólalt meg a színpadról egy szőke hajú, körülbelül 175 cm magas fiú. Rajta is maszk volt, de kisugárzása így is magával ragadó. Hallottam, ahogy beszélt, de a szavakat nem tudtam felfogni. – És persze senki ne feledje, hogy a személyiség nem marad rejtve egész éjszaka. Az álarc éjfélkor mindenkiről lekerül. Jó szórakozást mindenkinek – majd kezébe vette a gitárt és játszani kezdett a többiekkel. Az idő csak pergett és egyre inkább egyedül éreztem magam ebben a tömegben. Csak sétálgattam körbe-körbe hát ha, megtalálom az én hercegemet, de sehol sem volt. Már éppen feladtam a keresést és eldöntöttem, hogy haza megyek, amikor a hirtelen fordulattól neki ütköztem valakinek.

- Sajnálom, tényleg. Nem szándékos volt – szabadkoztam, de amikor felnéztem az illető arcába megállt a lélegzetem. Eric állt velem szemben, és ebben teljesen biztos voltam.

- Én vagyok a hibás. Nem figyeltem, mert szépséged elterelte a figyelmemet – bókjától arcom égni kezdett és szaporábban vettem a levegőt. – Engesztelés képen enyém lehet a következő tánc?

- Örömmel táncolok önnel, uram.

- Eric, ha szabad – felém nyújtotta a kezét és én belekaroltam.

- Ashley – mutatkoztam be én is. A következő húsz perc csodálatosan telt, bár egyáltalán nem éreztem azt a bizsergést, melyben oly sok könyvről írnak. Rengeteget táncoltunk, beszélgettünk és jól éreztük magunkat egymás társaságában.

- Kérek egy kis szünetet – mondtam mosolyogva – megkeresem a mosdót.

- Rendben csak nyugodtan. Biztosan megtalálsz – nevetett. Tíz percembe került mire sikeresen megtaláltam a mosdót, és felfrissítettem magamat. Majd öt perc múlva már újra a bálteremben voltam, ahol most a színpadon egy másik fiú mondta az időt.

- Már csak három perc van éjfélig – mondta. Igyekeznem kellett, hogy megtaláljam Ericet. De hiba volt. Ő már egy fekete hajú szépséget tartott a karjaiban.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire tapadós volt a csaj.

- Nem lehetséges, hogy ő volt az a templomból?

- Biztos nem. Akivel most táncoltam eléggé csinos volt, de a templomi lány nem mondható annak – nevetett. Mindegyikük rajtam nevetett. Potyogó könnyekkel szaladtam a bejárat felé, hogy senki se vegyen észre, és még inkább, hogy ne kelljen levennem az álarcot. Ám a balszerencse megint nem kedvezett nekem. Újból neki ütköztem valakinek, de a futás sebességétől hátra estem volna, még sem éreztem magam alatt a padlót. Helyette két kar fonódott a derekamra és tartott meg engem.

- Én… nagyon… sajnálom – hüppögtem.

- Már elmúlt éjfél és még nem vetted le a maszkodat – kezei derekamról eltűntek, hogy hirtelen az arcom felé közelítsenek, hogy eltávolítsák róla a zavaró maszkot.

- Én nem szeretném levenni – szabadkoztam és egy kicsivel hátrébb léptem. Az ő arcát már nem takarta el az álarc és felismertem benne a gitáros srácot. Igazán helyes volt. Sokkal jobban tetszett, mint Eric és ezt most nem bántam.

- Akkor nem veszem le. Hova készültél ilyen sietősen? – kérdezte kíváncsian.

- Haza szerettem volna menni.

- Biztos nem kocsival jöttél, akkor mivel mész haza?

- Sétálni akartam, mert olyan kellemes a levegő.

- Sajnos azt nem hagyhatom, hogy egyedül menjél haza. Elkísérlek – útközben rengeteget megtudtam róla. Alex – mert így hívják- a St. Lousi gimnáziumba jár a végzős évfolyamba. Szereti a régebbi könyveket pont, mint én és ezért is jár könyvtárba. Az út a templomig mindössze fél óra volt, de mi sikeresen meghosszabbítottuk egy órára. Sokkal jobban éreztem magam a társaságában.

-  Hát megérkeztünk – sóhajtottam.

- Ez az egy óra volt ennek az estének a fény pontja. Örülnék, ha még találkoznánk valamikor. Mit szólnál a hétfőhöz a könyvtárban.

- Szeretném, de nagy valószínűséggel már kiderült, hogy kiszöktem és büntetésben leszek.

- Nem tudnál kérni enyhébbet. Mondjuk, hogy valamelyik tanárral kimehetsz?

- A kedvedért megpróbálom.

- Köszönöm – mondta fülig érő mosollyal.

- Én köszönöm, hogy elkísértél, és hogy szebbé tetted az estémet – a búcsú puszim félrecsúszott, így arca helyett az ajkaira kapta. – Szia – köszöntem el zavartan és gyorsan a kollégium részlegre siettem. Amint elértem az épületet már nem volt okom a futásra így csak laza, lassú tempóban igyekeztem a szobám felé.

-  Örülök, hogy haza fáradtál – állt az ajtóm előtt Kate és cseppet sem tűnt boldognak.

- Szia – köszöntem bűnbánóan.

-  Remélem, tudod, hogy nagy bajban vagy.

-  Igen, tudom. Mi a büntetésem? – néztem fel az arcába és csak reménykedtem, hogy nem kijárási tilalom lesz.

- Három teljes hónapig nem mehetsz a városi könyvtárba.

-  Kate, kérlek. Csak két szabályt szegtem meg – néztem rá könyörgően.

-  Tévedsz. Hármat. Elhagytad a templom területét. Takarodó után hagytad el. A harmadik pedig, hogy a főnővér parancsa ellenére is elhagytad a templomot.

- Nem akarok lefaragni a büntetés hosszából, csak enyhítetni szeretném – néztem rá esdekelve.

- Mi az enyhítés? – kérdezte kíváncsian.

- Az, hogy csak felügyelettel mehessek könyvtárba. Kérlek, akár hosszabb is lehet a büntetésem, csak ezt az enyhítést engedd meg.

- Rendben.

- Köszönöm, Kate nővér – öleltem boldogan magamhoz.

- Ugyan, hiszen a barátnőm vagy, de most már menjél aludni.

- Nem is vagy kíváncsi az estémre? – kérdeztem csodálkozva, mert Kate mindig mindenre kíváncsi volt. Persze ezek közül a könyvek kivételek voltak.

- Dehogynem, de be kell tartanom a szabályokat. Majd reggel mesélsz. Jó éjt.

- Jó éjt – köszöntem el tőle. Gyorsan kibújtam a báli ruhából és felkaptam az ágyról a pizsamámat és a fiókból tiszta fehérneműt vettem elő. A tusolás most nem tartott olyan sokáig, mint szokott, mert hamar az ágyban akartam lenni. Borzasztóan fáradt voltam és alig hogy letettem a fejemet a párnára már aludtam is.

- Jó reggelt! – dörömbölt valaki az ajtómon. A szemeim fájdalmasan szúrtak, és fejem is lüktetett. Kezemmel az óra után kutattam, melyet hamarosan meg is találtam. Ledöbbentem néztem a számlapját, ami még csak fél nyolcat mutatott. – Ash! Felkeltél már?

- Gyere be – kiáltottam ki neki ám egy centit sem mozdultam ki az ágyból, sőt, még jobban begubóztam.

- Gondoltam, hogy még mindig alszol – mondta panaszosan Kate.

- Nővér vagy barát? – kérdeztem ásítva.

- Egy kíváncsi barát – felelte mosolyogva és leült az ágyamra. – Mesélhetnél miért akartál enyhítést a büntetésben, amit mellesleg Katherina nővér engedélyezett.

- Háááát… - nem tudtam, hogyan kezdjem el és kissé zavarban is voltam, hogy erről kell beszélnem.

- Csak nem Eric? – kérdezte kíváncsian.

- Nem. Egyáltalán nem. Kiábrándultam belőle, láttam azt az oldalát, amit nem tudnék elfogadni –sóhajtottam.

- Akkor?

- Megismerkedtem egy másik fiúval és vele találkoznék hétfőn.

-  Egy másik fiú? Mi van akkor, ha ő is olyan, mint Eric? Erre még egyáltalán nem gondoltál? – emelte feljebb a hangját.

- Nem vagyok biztos benne, hogy nem olyan, mint Eric, de ezért szeretném megismerni, és ami még fontos, hogy ő is szeretne velem találkozni.

- Jól van, de ha összetörik a szíved, emlékezz rá, hogy én megmondtam. Mesélj még valamit a bálról – mondta. Miközben a reggelihez készülődtem mindenről beszámoltam neki. A nap többi részét tanulással próbáltam elütni, de mindig álmodozással fejeztem be.

Már csak két perc volt vissza az utolsó órából és Kate-tel indulhattunk is a városi könyvtárba. Amint meghallottam a csengő hangját, mintha csak kilőttek volna szaladtam a szobámba lepakolni a könyveimet és kicsinosítani magamat. Kettő óra után pár perccel már a kapu előtt vártam barátnőmet, hogy végre elindulhassunk. Kate unott arccal, és kissé lassú tempóban közeledett felém. Biztos voltam benne, hogy semmi kedve nincsen velem tartani, de őt bízták meg ezzel a kis faladattal.

- Mosolyoghatnál is végre kicsit kimozdulsz – mondtam, amikor odaért hozzám. Eddig fel sem tűnt, hogy a szokásos fekete-fehér apácaruha van rajta. – Nem szeretnélek kritizálni, de biztosan így akarsz jönni? – kérdeztem óvatosan.

- Legalább senki sem fog utánam koslatni. Áááá el sem hiszem, hogy bébi csősz vagyok.

- Egyáltalán nem örülsz, hogy kimozdulhatsz?

- Más esetben örülnék, de könyvtárba megyünk, és amíg te valamilyen fiúval enyelegsz, addig én unatkozni fogok, és még figyelhetlek titeket is. De inkább siessünk – mondta és már el is indult. A könyvtár gyalog mindössze tizenöt percre volt csak a templomtól így elég gyorsan odaértünk. Mint mindig, most is kevesen voltak bent és azonnal meg is találtam, akit keresnem kellett. Egyedül ült az üvegajtóval szembeni kis kávézó részben, miközben belemélyedt egy újságba. Lábaim földbe gyökereztek és nem bírtam egy lépést sem tenni.

- Azt ne mondd, hogy most bepánikoltál és feleslegesen jöttünk el, mert akkor nagyon mérges leszek. Most veszel szépen néhány mély levegőt, és odasétálsz. Én ott leszek a másik oldalon és figyelek. Szia – lökött meg előre és elsétált. Lassan közeledtem felé, s idegességemben a kezemet tördeltem. Borzalmasan féltem. Mi lesz, ha így nem fogok tetszeni neki? Ha csalódni fog bennem? Nem nézett fel az újságból, amikor megálltam mellette.

- Szia, Alex. Remélem nem vártál rám sokat – mondtam neki. Arcát felkapta és egy pillanatra egy döbbent szempárral álltam szemben. Tudtam, hogy csalódott bennem. A szívem hevesebben vert, mint eddig valaha bármikor is, és örülten pumpálta a vért az ereimben, mely legtöbb biztosan az arcomba érkezett. Vizslató pillantásától egészen elpirultam és zavartan hajtottam le a fejemet, míg vártam a válaszát

-  Oh, sajnálom. Kicsit meglepődtem, mert maszk nélkül még szebb vagy. Kérlek, foglalj helyet – mutatott a vele szembe lévő székre. – Örülök, hogy mégis sikerült eljönnöd. Megúsztad vagy enyhített büntetés? –kérdezte.

-  Enyhített. A másik oldalon van a kíséretem – nevettem. Az idő gyorsan repült. Kölcsönösen faggattuk egymást minden kis apróságról.

- Oh, nézd, esik a hó! – mondtam lenyűgözve, hiszen végre leesett az első hó.

- Azt hiszem, menned kell- sóhajtotta.

- Miért? – nem felelt csak fejével a kijárat felé intett, ahol láttam Kate-et, amint öltözködik és int, hogy nekem is mennem kell.

-  Nem baj, ha kikísérlek?

-  Szerintem nem. Legalábbis én nagyon örülnék neki – mosolyogtam rá kedvesen. Az öltözködés nekem kicsit tovább tartott és nagyon reméltem, hogy Kate nem fog itt hagyni. Már indultam is kifelé, amikor Alex megragadta a karomat és visszarántott.

-  Történt valami? – kérdeztem ijedten. De tekintete most nem engem fürkészet, hanem a fejünk feledt a plafont. A kíváncsiságomnak nem tudtam ellenállni, ezért én is felnéztem. Egy fagyöngy függött le, pont kettőnk közé.

- Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – kérdezte egy kisfiús mosoly kíséretében.

- Azt hiszem igen – feleltem kipirult arccal. Kezével felemelte az államat, majd két tenyerébe fogta az arcomat. Szívem hevesen dobogott a mellkasomban és szaporábban vettem a levegőt is. Ajka egyre jobban közeledett az arcom felé, majd puhán a számra nyomódott. A csókja gyengéd és lassú volt, mégis éreztem benne valamit, ami még inkább tökéletesebbé tette. Zihálva húzódott el tőlem, de arcáról a mosoly nem tűnt el.

- Mikor láthatlak újra?

- Ha minden igaz holnapután – mondtam és az arca megrándult. – Valami baj van? –kérdeztem.

- Csak nem tudom, hogyan fogom kibírni. De azt hiszem elég útravalót adtál most nekem - arcomat újra elöntötte a pír a szavai hallatán.

- Jobb lesz, ha megyek. Kate már biztos mérges. Akkor majd szerdán.

- Alig várom. Légy jó.

- Te is.

Az a három hónap szinte szempillantások alatt elsuhant. Alex-szel minden második illetve az első másfél hónapban minden harmadik nap találkoztunk. Tavaszra a büntetésem enyhébb lett, vagyis minden nap találkozhattunk a városban, vagy Alex jött meglátogatni engem. Egyre közeledett a vizsgái időpontja. Már eltervezte, hogy a tovább tanulást a városban szeretné folytatni, hogy továbbra is együtt lehessünk. Végre éreztem azt az érzést, amiről minden könyvben olvastam és ezt Ericnek köszönhetem. Ha ő nem adja oda, akkor azt a meghívót, most nem lennék együtt a világ legédesebb fiújával. Hiszen minden az Álarcosbálon kezdődött.

Halálos gyönyörűség

Ez a kis novella Wedó pályázatára készült. A nevére kattintva eljuthattok a többi novellához és, ha elnyerte a tetszéseteket az enyém kérlek szavazzatok. Előre is köszíí. Ma friss valamikor.

{Laura} {David}

„Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?”

Ezt a bulit nem hagyhatom ki – győzködtem magam a tükör előtt. Nem néztem ki rosszul, sőt már mondhatni gyönyörű voltam. De különösebben kedvem a bulizáshoz sohasem volt. De megígértem Anne-nek, hogy ott leszek, de csak is az ő kedvéért. „ Nem mindennap lesz az ember tizennyolc éves” – ezt a mondatot hallottam tőle mostanában mindennap legalább ötvenszer. Jól tudja, hogy nem szeretek eljárni itthonról. Nincs sok értelme, ha az ember egyedül tölti a tizennyolcadik születésnapját, pasi nélkül. Félreértés ne essék, nem csak pasira van szükségem. Hanem szerelemre. Az életem akkor lenne tökéletes. Barátok, család, egyetem – mert hál’ istennek felvettek oda, ahova menni szeretnék – és a szerelem. Anne szerint a legjobb út, ami kivezet az én búskomor állapotomból, az a buli. Hát ez a kérdés eléggé foglalkoztat engem, hisz kik azok, akik bulizni akarnak azok után, hogy a barátjuk, akiért annyira oda voltak, dobta őket? És nem is személyesen, hanem SMS -ben. De azt hiszem, nem is szomorú vagyok miatta, hanem mérges. Hogy mer SMS –ben szakítani? Nem is embernek számít az ilyen. És igazából, nem is azért nem megyek, mert nincs nagyon kedvem. Inkább egy megérzés, ami arra késztet, hogy mondjam le valami betegségre hivatkozva. Elsöpörtem ezt a gondolatot, ráfogtam arra, hogy ez nem szervezett buli, ahol csak a barátaim lesznek, hanem olyan „mindennapos”, ahol valószínűleg ő is ott lesz, és én nem akarok találkozni vele. Mert félő lesz, hogy kikaparom a szemét.
- Azt hiszem, már humorérzékem sincs. Hát ideje indulnom – sóhajtottam. Lementem az emeletről, felvettem a ruhámhoz passzoló kényelmes balerina cipőmet.
- Anya elmentem – szóltam be a konyhába mielőtt még elmentem volna.
- Jaj, kicsim. Fantasztikusan nézel ki. Érezd jól magad.
- Igyekszem. Szia – elköszöntem és mielőtt kiléptem volna az ajtón, belenéztem még egyszer a hatalmas tükörbe. Barna hajam göndören omlott a vállamra. Napbarnított bőröm csillogott a krémektől. A piros ruhámhoz egy egyszerű, sima fekete legginget vettem fel. Nyakamon és csuklómon fekete ékszerek voltak. Remélem nem nagyon kihívó – reménykedtem és gyalog elindultam a buli helyszínére. Csak kétutcányira volt a törzs helyünk, melyet minden szombat este megtöltött a mi kis bandánk, és gyalog alig tizenöt perc alatt oda is szoktam érni. Lépéseim akaratlanul is lassulni kezdtek, ahogy kezdtek kirajzolódni a club vonalai, majd közelebb érve a fények egyre ragyogóbban villogtak. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt. Mélyeket lélegeztem, majd beléptem rajta. Eddig fel sem tűnt, de most ahogy beléptem észrevettem, hogy a zene egyáltalán nem úgy szól, ahogy ilyenkor mindig. Csak halkan, s az egész hely kihalt. Lassan, kacskaringózva haladtam az asztalok között a helyünk felé.
- Boldog születésnapot! – kiabálta hirtelen rengeteg ember, akik csak úgy körülöttem teremtek. Ha olyan érzelgős lettem volna, most elkezdek bőgni, de ez sohasem ment.
- Nagyon köszönöm srácok – mosolyogtam kedvesen rájuk. Majd hátulról valaki megragadta a karomat és ellenkező irányba kezdett húzni engem. Kirángattam kezemet az ujjai közül és megtorpantam.
- Ne csináld már Lau.
- Köszönöm An, hogy szóltál. És mégis hova megyünk? – kérdeztem és addig eszem ágában sem volt elmozdulni onnan, amíg el nem mondja.
- Ez csak egy meglepetés volt a többi vendégtől, a mi bulink a másik teremben van és meg kell ismerkedned valakivel.
- Azt hittem mindenkit ismerek, akit te is.
- Én is csak most találkoztam vele. Nekem nem a zsánerem, de biztos vagyok benne, hogy pontosan neked való.
- Anne, kérlek, tudod, hogy…
- Nem azt kértem, hogy legyél belé rögtön szerelmes. Csak azt, hogy ismerkedj meg vele. Meg tudod tenni?
- Azt meg – sóhajtottam.
- Akkor irány fel – és tovább húzott maga után.

És mint mindig, Anne-nek megint igaza volt. A buli fergetegesre sikerült és a srác sem volt semmi. Pont úgy nézett ki, mint ahogy az igazit képzeltem el magamnak. Magasabb nálam, igaz nem sokkal. Szökésbarna haja nem is hosszú és nem is sünis rövid volt, neki nagyon jól áll. Szeme gyönyörű barnában pompázott, de soha sem az vonta magára a figyelmemet, hanem a hamiskás mosolyra húzódó csábító ajkai.
- Laura, bemutatom David-et. David, ő itt a legjobb barátnőm, Laura, akiről meséltem. Ismerkedjetek – nyomta meg a szót és rám mosolygott – nekem más dolgom van. – és ott hagyott minket kettesben.
- Téged még soha sem láttalak itt. Most költöztél ide? – kíváncsiskodtam.
- Átutazóban vagyok jelenleg, nem sokáig maradok – felelte sejtelmesen.
- Értem. És jártál már itt?
- Párszor, de egyik sem volt még ennyire jó. Felkérhetlek táncolni?
- Igen – válaszoltam és elindultunk mi is a tömeg közé táncolni. Lassan sétáltunk el-elkerülve az éppen felénk táncoló párokat, majd a terem közepén maga felé fordított és szorosan magához húzott. Alig ismertem mégis feltétel nélkül bíztam benne. Belesimultam karjaiba és úgy összebújva lépkedtünk végig jó pár számot.
- Nincs kedved kimenni? – kérdezte, fejével a hátsó kijárat felé intett.
- De mehetünk – mosolyogtam rá.
- De előtte nem innál valamit? Amióta megérkeztél úgy láttam, hogy semmi folyadékot nem ittál. Még a végén összeesel.
- Csak azért lehetett, mert melletted mindenről olyan könnyen megfeledkezem – pirultam el zavaromban.
- Akkor mit hozhatok?
- Egy vodka-narancsot kérek.
- Persze, az alkohol – kacsintott rám. – Várj meg ott kint, mindjárt hozom az italodat – mondta és eltűnt a bárpult felé. Még pár pillanatig blokkolva meredtem utána, majd lassan elindultam az ajtóhoz. Ahogy sétáltam az utcán feltűnt, hogy esett az eső, s még mindig csöpög. Egy lágy szellő cirógatta meg a karomat és kirázott tőle a hideg.
- Parancsoljon, hölgyem, az itala – nyújtotta át David a poharat.
- Köszönöm. És te mit iszol? Egyáltalán elmúltál már tizennyolc éves?
- Igen, már elmúltam. Huszonegy leszek pár hónap múlva. Felelve pedig a másik kérdésedre, tequila-t iszok.
- Nem erős egy kicsit?
- Tökéletes – mondta miután lehúzta, ami a poharában volt. Döbbenten néztem rá, majd én is kiittam a poharam tartalmát. Itt szolgálják fel a város legjobb vodkáját, és már iszom is egy ideje, de a torkom még mindig nem tudott hozzászokni. Még így is, naranccsal keverve, égette a torkomat. S újra kirázott a hideg.
- Oh. Látom nem hoztál magaddal kabátot. Tessék, itt a zakóm.
- Kedves vagy, de nem fázok – ellenkeztem.
- Most ezt mondod, aztán holnap betegen kelsz fel. Tessék, vedd csak fel – nyújtotta át a zakóját. Beleegyezően sóhajtottam s engedtem neki, hogy felsegítse rám. És elindultunk sétálni. Letértünk a járdáról, rá a fűre. Éppen hogy nedves volt, de a lapos cipőm kezdett átázni még ettől a kis víztől is.
- Nem mehetnénk a járdán? Vizes a fű és a cipőm is át fog ázni teljesen.
- Mutatni szeretnék valamit. Hidd el, megéri. Pár perc és ott is vagyunk – ha akartam is, amint megpillantottam érzéki ajkait mindent elfelejtettem és már nem is tudtam tiltakozni. Nem hazudott. Alig sétáltunk tovább még öt percig, hamarosan megérkeztünk egy hatalmas fához, ami egy dombon volt és alatta terült el a város. Hirtelen az ég is sokkal tisztább lett. A hold fénye ragyogott be mindent, és látni lehetett a csillagokat is.
- Kívánj valamit – suttogta a fülembe. Felnéztem az égre és egy hullócsillag szaladt át az égen. Bárcsak… - kezdtem, mert nem tudtam semmit sem kívánni. Rájöttem, hogy abban a pillanatban tökéletes az éltem. Megfordultam, hogy kísérőm barna szempárjába nézzek.
- Most minden tökéletes, nem tudok kívánni semmit. Kívánj te – kértem. Felnézett a csillagra, lehunyta a szemét és halkan motyogott valamit.
- Nos, kívántál?
- Igen – bólintott.
- És valóra fog válni?
- Nem valószínű.
- Miért? – döbbentem le.
- Mert neked mindenhogy meg kell halnod – súgta maga elé meredve. Futni akartam, de a lábam fölbe gyökerezett. Meg kell halnom. Ki ő, hogy ezt mondja? És miért, most, hogy talán ő lehet az, akire eddig vártam?
- Ki… ki… ki vagy… te? – sikerült eldadognom egy egyszerű kérdést.
- Hát azt hiszem, a halál angyalának lehet nevezni, de nincs kifejezetten nevem.
- És meg fogsz ölni? – nyeltem egy nagyot.
- Nem pontos a meghatározás, de vehetjük úgy is.
- És… és… és miért? – érezte, ahogy forró, sós cseppek szivárognak be ajkaim közé.
- Mert ez a sorsod – ölelt szorosan magához. – Én sem szeretném. Hidd el, erre nem gondoltam. Nekem is nehéz, mert valami furcsát érzek itt bent a szívemben. Nem szeretném, de a feladatom – mondta meggyötört hangon. – Sajnálom- és végre, megkaptam azt, amit egész este vártam. Csodálatos ajkait az enyémhez érintette. Gyengéden csókolt, majd egyre mohóbb lett, többet és többet akart. S vele együtt én is. Egy egész hosszú pillanatra elfeledkeztem róla, hogy miért is van itt, de akkor és ott nem érdekelt semmi. Soha nem így képzeltem el a halálomat. Körülöttem mindenki öregen, fájdalommal halt meg, s én sem gondoltam másként rá. De most, hogy ő itt van új értelmet nyert a gondolat. Nem is olyan rossz a halál, ha a megfelelő személy öl meg, vagy a megfelelő személlyel halsz meg.
- Ha te szolgáltatod ki mindenkinek a halált jobb nevet is érdemelnél, mint a Halál angyala – szaporábban vettem a levegőt a csókjától, s éreztem, hogy szívem rögtön megszűnik dobogni. Erőlködtem. Még nem. Addig nem, amíg el nem mondom a tökéletes nevet számára. – Halálos gyönyörűség – suttogtam elfúló lélegzettel. És már nem próbáltam meg elmenekülni a sorsom elől. Hisz mi mást kívánhatnék? Hiába akarnám az életemet, nem lenne értelme, ha ő nincs velem. Megtaláltam, de ha élnék, elveszíteném. Erre nem lennék felkészülve. Nem akartam mást, csakhogy karjai közt leljem a halált. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, leült a fatövébe és az ölébe húzott. Fejemet vállára hajtottam és vártam szívem utolsó dobbanását. David karjaival magához húzott és szorosan ölelt. Könnyeimmel teljesen eláztattam a pólóját, de nem a fájdalom könnyei voltak, sokkal inkább az örömé, hogy a karjában halhatok meg, hogy életem utolsó percét mellette tölthetem. – Halálos gyönyörűség – suttogtam még egyszer erőtlenül. Másodperc töredékéig éreztem ajkait a hajamon, majd lélegzetét, ahogy kimondta az utolsó szavakat.
- Szeretlek, fent találkozunk.

Álarc nélkül

Sajnálom, hogy nem fejezetet hozok, de majd valamikor az is jön, de még át kell írnom a prológust is. Remélem nem baj, de igyekszem vele.Addig is itt egy kicsi novella.

Csendesen, magabiztosan lépdelt végig a folyóson, mintha nem mardosná belülről semmi, miközben mögötte diáktársai összesúgtak. Néha-néha elkapott egy-egy mondatot, félmondatot. Mindegyik arról szólt, hogy senkit sem enged közel magához. „Senkit sem szeret” – kúszott a fülébe a mondat. „Nem ismeri senki”s még pár hasonló félmondatot csípett el. Mennyire nincs igazuk. – gondolta. – Senkihez nem ragaszkodott még ennyire, senki sem értette meg úgy, mint ő. De nem törődött a háta mögött sugdolózó tömeggel, egyenesen az osztálytermébe igyekezett, hogy elő tudjon készülni az órára. Közben mosolyogva integetett a barátnőinek, s akiket ismert az iskolában. A teremben mindenki hangosan beszélt, alig lehetett hallani, hogy mit mond a másik, de amikor kinyílt az ajtó és a lány belépett, fagyos csend telepedett a diákokra. Már rég nem érdekelte őt, hogy mit gondolnak róla mások, csak magában akarta tartani a fájdalmat. És sikerült is neki… legalábbis az iskolában, mások előtt. Senki sem érdeklődött „hogy léte” felől, kíváncsiak voltak persze, de senki sem annyira, hogy rákérdezzen. Szó nélkül sétálta a helyére, de azt üresen találta. Körbe nézett az osztályban, de sehol sem találta. Pedig most rá volt szüksége, egy olyan emberre, aki eltereli a gondolatait és a műmosoly helyett igazit csal az arcára. A tömeg felocsúdott, s tovább beszéltek. A lány elővette a pakkját és a könyvét olvasta. Nem igazán figyelte az ajtó nyílását és csukódását, de amikor a székek hangjukat adva arról, hogy kitolták őket, felpillantott. Meglátta a történelem tanárt és gyorsan felállt. Egyik órára sem tudott figyelni, s álarcát nehezebb volt fenn tartani, mint képzelte. Teljesen kiment a fejéből, hogy egész nap találkozni fog vele, de amikor csak tekintetük találkozott, mosolyogva intett neki. A fiú arcán nem látszott semmi érzelem, nem szenvedett. Vagy nem érzett semmit, vagy igazán jól titkolja, hogy neki is fáj. Ő az utóbbiba reménykedett. Nem akart rosszindulatú lenni, de minden könnyebb lett volna a számára, ha fiú is éppen annyira szenved, mint ő. Aztán a nap hamar eltelt. Semmit nem csinált délután, csak a tükör előtt ült és az álarcot tökéletesítette. Nem akarta megmutatni, hogy nem csak egy gép, még ha úgyis tűnik, de félt. Elment letusolni, de tudta, hogy a víz nem mos el semmit, a fájdalmat nem enyhíti. Majd húsz perc után vizes hajjal lépett ki a kabinból. Hajáról a hátára folyt a víz, végig barangolva meztelen testét. Magára csavarta a névre szóló törölközőjét s visszaindult a szobájába. Az ágyára vetette magát. Vizes haja szétterült a párnán, és ő csak a plafont bámulta. Visszaemlékezett azokra a csodás napokra, éjszakákra, amiket a fiúval töltött. Emlékezett, hogy hogyan becézgette a fiú az ő testét, milyen odaadóan csókolta, s a vágyat is, mely mindkettőjükben égett. Ezekre a gondolatokra szemébe könnyek gyűltek, s sebesen folytak végig arcán. Az egész délutánjának nehéz munkája másodpercek alatt tönkre ment. Az álarc, amit felépített leomlott. Sírva emelte maga elé a kis tükrét, és figyelte benne saját magát, de most már álarc nélkül. Ezt a rengeteg könnyet akarja elrejteni ismerősei elől, az álarc nélkül senki sem láthatja. Visszadőlt a párnára a tükröt az éjjeliszekrényre rakta, s tovább zokogott, majd szépen lassan álomra szenderült.

Lejárt szavatosság

Rita07 ( http://rachelhellonewyork.blogspot.com/  ) pályázatára írt novellám.

  Figyelmeztetés: Oktató jellegű történet :S/nem annak szántam/

Lejárt szavatosság

Reggel a szokásosnál előbb ébredtem fel. Tudtam, hogy anya már éjjel megérkezett, ezért nem akartam most felébreszteni. Összeszedtem a ruháimat és a fürdőszoba felé igyekeztem. Út közben benéztem a gyerek szobába, hogy Lili még alszik-e. Mosolyogva néztem, ahogy a kiságyában fekszik és magához szorítja a lila maciját. Halkan becsuktam az ajtót és elmentem letusolni. Miután végeztem, megkerestem az egyetemes papírjaimat és elindultam a postára. Ott sikeresen feladtam, majd beültem egy kávézóba meginni a reggeli kávémat.

- Anna? Komolyan te vagy az? - hallottam meg egy ismerős, csodálkozó hangját.

- Igen én - pillantottam fel a kávémból. -  Te jó ég. Emma, ezer éve nem láttalak.

- Ugyanezt én is elmondhatnám. Próbáltalak hívni, de szomorúan vettem tudomásul, hogy már nem az a számod.

- Eladtam. És mégis miért kerestél? - érdeklődtem.

- Te még nem hallottad? - csodálkozott.

- Mit kellett volna?

- Szombaton osztálytalálkozó lesz. Ezért is hívtalak, hogy eljössz-e.

- Hát nem is tudom, elég sok dolgom van mostanság.

- Egy estét kibírnak nélküled, és különben is, annyi megbeszélni valónk van.

- Na, jó. Elmegyek, mert már olyan régen nem beszéltem senkivel sem. De mesélj, mi a helyzet veled?

- Hát tudod csak meg vagyok. Dolgozok és boldog párkapcsolatban élek. Most jöttem haza Olaszországból.

- Kint voltál?

- Igen, az egyetem részéről. Ott tanultam egy évig. És veled mi a helyzet? Semmit sem hallottam rólad már két éve.

- Nem jössz fel hozzám? Sokkal kényelmesebb lenne beszélgetni.

- De, szívesen. Kíváncsi vagyok, hogy hol is laksz – mondta. Kifizettem a kávémat és elindultunk hozzám. Az út hosszú volt, de egyáltalán nem unalmas. Kifaggattam régi barátnőmet a jelenlegi életéről. A szegedi egyetem lelkes hallgatója, a középiskolai barátjával még mindig együtt van és együtt is élnek. Mindent elmesélt az Appennini – félszigetről és haza is értünk.

- Nagyon aranyos kis ház – mondta miközben felakasztottam a kabátját és körülnézett. – Így vetted vagy te rendezted be?

- Is-is. Meg volt már néhány bútor, de én festettem és kisebb dolgokat én vásároltam bele.

- Nagyon jó a stílusod. Bár kicsit nagy, főleg ha egyedül él az ember.

- Nem egyedül lakok itt, néha anya is itt tölt pár napot. Tanulás és munka mellett, nem mindig marad erőm a takarításra.

- Hát nekem sem szokott. Öhm… megmutatod, hogy merre találom a mosdót?

- Végig mész azon a folyosón és ott a szemben lévő ajtó.

- Köszi, azonnal jövök.

- Mintha valakivel beszélgettél volna, vagy csak én hallottam rosszul? –jött ki anya a játszószobából, amikor Em kiment a mosdóba.

- Nem, Emma van itt.

- A volt osztálytársad? Ez remek, ha nem haragszol pár órácskára elmegyek. Van egy kis elintézni valóm.

- Persze, hogy nem haragszom. Annak is örülök, hogy itt töltöd ezt a sok időt.

- A lányom vagy, persze, hogy itt vagyok. Na, de szia. Igyekszem – ölelt meg szorosan. Visszaültem az asztalhoz és vártam. Pár perc múlva vissza is jött régi barátnőm.

- Én már mindent elmeséltem, most te jössz. Hol tanulsz?

- Levelezőn a pécsi egyetemen. Munka mellett sokkal könnyebb.

- Igazad van, és mit dolgozol?

- Hát pincér vagyok egy étteremben. Muszáj volt valamit csinálnom, és itt megfizetnek.

- És barátod vagy esetleg vőlegényed nincsen?

- Vőlegény ki van zárva, és hát igazából a randizás is.

- Miért? Van valami baj? – kérdezte aggódva.

- Nem mondanám bajnak, sőt… - de nem tudtam befejezni a mondatot.

- Mami! – sétált ki álmosan Lilike a szobából és megállt a konyhai boltív alatt. – Éhes vagyok.

- Jó reggelt, kicsim! Kialudtad magad? – kaptam fel az ölembe.

- Hiányoztál! – csimpaszkodott bele a nyakamba.

- Anna? – nézett rám kérdőn Em.

- Kicsim, köszönj szépen.

- Csókolom – mondta vékony kis hangján.

- Inkább csak, szia, rendben? Nem vagyok még olyan öreg – mondta miközben felénk sétált. – Nem is tudtam, hogy van egy húgod.

- Ő nem a húgom, hanem a kislányom.

- Te anyuka vagy? – leesett az álla a döbbenettől. – Mégis hogyan és mikor?

- Lili most másfél éves és miután megszereztem az érettségit – meséltem miközben összeturmixoltam a barackot és leültem Lili mellé.

- Annyira hasonlít rád. A haja, vörös és hullámos, mint neked kicsiként. A kis orrocskája. Emlékszem mennyire zavart, hogy általánosban mindig azt mondták rá, hogy milyen kis cukorborsó – nevetett és vele együtt kacagtam én is. – A szemét azonban nem tőled örökölte, de egyáltalán nem rémlik, hogy kitől.

- Igen eltaláltad a szeme, az az apjáé. Elég volt kicsim? – fordultam most felé, mert már nem akart enni.

- Igen, mami. Finom volt – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.

- Bekapcsoljam neked azt a régi mesét, tudod, amit annyira szeretsz?

- Azt a tündéreset? – csillantak fel apró szemei.

- Azonnal jövök – mondtam barátnőmnek, karomba vettem kislányomat s a szobájába mentem bekapcsolni a kedvenc meséjét.

- Nem tudom elhinni, hogy nem mondtad el, hogy anyuka vagy.

- Sajnálom, de nem tudom, hogyan fogadtad volna. Nehéz erről beszélnem.

- Akkor erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy nehéz a randizás?

- Igen – helyeseltem.

- El kell mesélned mindent. Hogyan történt, ki az apa, tartod vele a kapcsolatot? – hadarta gyorsan a kérdéseket.

- Egyáltalán nem tartom vele a kapcsolatot már azóta, hogy tudta, hogy terhes voltam. Nem hívott, nem hívtam.

- Sajnálom, el sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz egy egyedülálló anyának. Ha nem veszed tolakodásnak, elmeséled hogyan történt?

- Ááá, semmi baj. Még most is tisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. Ott ültem egyedül a buliban, kezemben egy doboz sörrel és csak őt figyeltem. Már oly sokszor próbáltam elmondani neki, de amikor csak kettesben voltunk nem jött a nyelvemre az igazság. Bár tudta, hogy én mit érzek, de nem lépett.

- Bulizni kell, nemcsak ülni – vette el tőlem Márk a sört és magával húzott táncolni. A zene gyors ritmusára ráztam magam, de lopva mindig felé pillantottam. – Beszélni akar majd veled – súgta, amikor észrevette, hogy figyelem.

- Nem hiszem – sóhajtottam bánatosan.

- De én tudom. Szóval, ha majd idejön, menj vele. –bólintottam és a számnak is vége volt. Le akartam ülni, de valaki magához rántott és újra táncolni vitt. Hirtelen megálltam a döbbenettől. Ő állt velem szemben. Fekete pólóban. Egyáltalán nem volt izmos, de mégis számomra tökéletes volt.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, de ezt nekem kellett volna hisz ez az ő születésnapja.

- Hát, egyre jobban azt hiszem. És te? – kérdeztem vissza.

- Nagyon jól – mosolygott, és ez a mosoly nekem szólt. – Gyere utánam – búgta a fülembe. Lehelete csiklandozott, s bele borzongtam. Izgatott voltam, nyeltem egy nagyot, kihúztam magam és utána indultam. Megállt előttem és a kulcsokkal szórakozott. – Hölgyem - kinyitotta az ajtót és kitárta előttem. Beléptem és ő is követett, majd bezárta kulccsal.

- Miről szeretnél beszélni? – szegeztem neki a kérdést.

- Erről – ennyit mondott és értetlenül néztem rá, majd ajkait az enyémen éreztem. A pillangók, amik a közelében izgatottan repdestek a gyomromban, most lenyugodtak. Szívem a kétszeresére kapcsolt és mintha a torkomban dobogott volna. Felültetett az asztalra s kezei bebarangolták testemet. Karjaim automatikusan fonódtak nyaka köré, míg ő a pólómat gyűrte felfelé. Akaratlanul kezdtem lassan hátra dőlni. Tenyere már a nadrágommal babrált, míg azt is megszabadította rólam. Rajtam volt a sor, remegő kézzel próbáltam lehúzni róla a pólóját. Nekem nem ment, ezért egyedül vetkőzött le.

- Van nálad… - nem tudtam folytatni.

- Bízz bennem – és a nadrágja zsebében kezdett kutatni, majd miután végzett felmutatta. Egy óvszer volt. Két ujja közé fogta a szélét és egy határozott mozdulattal kibontotta, majd a már merev férfiasságára húzta. Egyik lábamat felemelte és én a másikkal együtt átfogtam a csípőjét. – Lazulj el – lehelet finom csókot nyomott számra s még a térdem is beleremegett. És eljött a pillanat, amire vártam, végre magamba fogadhattam őt. Csípője egyre gyorsabban mozgott, de nem állt nehezemre tartanom vele a ritmust. Kéjes nyögések és sóhajok hagyták el számat, amikor lassított.

- Még – nyöszörögte. – Dani, kérlek… ne hagyd… abba! –kapkodtam levegő után és erősebben kapaszkodtam karjába. Apró csókokkal borítottam be testét és érintésem alatt beleremegett. Az élvezettől remegve omlottam karjai közé miután kilövellt bennem. Fáradtan bújtam hozzá felhevült testéhez, de összetörte ezt a pillanatot.

- Hova mész? – kérdeztem csalódottan, amikor láttam, hogy összeszedi a ruháját.

- Vissza a buliba, de te maradhatsz, ha még akarsz, csak addig is öltözz fel – hajította felém a ruháimat. Gyorsan magamra kapkodtam őket és a mellettem lévő óvszer papírját a zsebembe csúsztattam.

- Mehetünk –sóhajtottam.

- Iszonyat jó volt. Köszönöm –megcsókolt, de egyáltalán nem volt olyan, mint az előzőek, inkább hasonlított egy búcsúcsókhoz. Miután kimentünk már nem maradtam sokáig. Másfél óra múlva hazamentem. Nem tudtam az éjjel aludni, egész végig csak rá gondoltam és forgolódtam.

Egy hónap múlva.

A betegség elért végül. A reggeleknél soha nem volt rosszabb. Amit addig szerettem, már megenni sem tudtam. Aztán végül rábeszéltem magam, és megcsináltam a terhességi tesztet. Zokogva omlottam össze, amikor megláttam az eredményt. Pozitív. Agyaltam, hogy vajon mégis, hogy lehetséges ez az egész, mikor védekeztünk. Lassan álltam fel és megkerestem az óvszeres papírt. Döbbenten láttam a dátumot: 2007. 02. 28. És amikor az egész történt már május volt. Összetörtem. Akkor döbbentem rá, hogy nem figyeltem rám, nem érdekeltem, csak egy jó éjszakát akart magának és én voltam az áldozat. Egy lejárt szavatosságú óvszer tette tönkre az életem.

-         Miért tönkre tette?

-         Akkor még azt gondoltam. Apa nélkül felnevelni egy gyereket nem akartam, de legfőképp még sem akartam gyilkos lenni. És most boldog vagyok Lilivel. Ő számomra a mindenem. Már el se tudom képzelni nélküle az életem.

-         Pedig te mindig óvatos voltál. Mi történt akkor?

-         Bíztam benne. Mindig azt akartam, hogy szeressen és akkor abban a teremben valóra vált az álmom. De nem gondoltam, hogy ilyen hamar össze is törik.

-         De az a lényeg, hogy most boldog vagy és a kicsi rendben van.

-         Igen, és örülök, hogy Dani nem figyelte a lejárt szavatosságot.

Novellám: Narancssárga rózsaszál

Ez a novella diana pályázatára készült. Helyezést nem értem el, de a részvétel is fontos. Hamarosan felrakja az összes novellát, amire lehet szavazni, hogy melyik legyen közönség díjas. Remélem számíthatok a szavazataitokra. Köszönöm. Puszíí

Mindössze már csak néhány órám maradt, hogy elkészüljek hatra.  Lassan, kedvtelenül álltam neki a készülődésnek. A csajok rávettek, hogy menjek el velük a házibuliba.  Beleegyeztem, de messze áll tőlem a partizás. A fürdőkádban sokáig áztattam magam, hogy lelkileg felkészüljek a csajokkal töltendő estémre és egy álarcot öltsek fel, ami boldogtalanul is mosolyog. A hajammal, mint mindig most is szenvedtem. Sehogy sem akart úgy állni, ahogy nekem megfelelt volna. Megszárítottam és gondoltam, hogy amíg felöltözök, kitalálok rá valamit. Majdnem a szokásos összeállítást választottam, mert a szoknya nem rá való, ezért maradtam a farmer csőnadrágnál. Egy fehér fűzőszerű felsőt vettem fel hozzá fekete boleróval. Hajammal még ezután sem tudtam mit kezdeni, ezért hát lófarokba fogtam össze, és egy kis csillámos hajlakkot fújtam rá. Csöngettek. Még mielőtt lementem volna ajtót nyitni, megnéztem magam a tükörben. Onnan nem a megszokott Rosary tekintett vissza rám.

-          Nyitom –rohantam le az ajtóhoz. Barátaim csodálkozva néztek végig öltözékemen.
-          Szia, te ki vagy? És hol van a régi Rosary? –kérdezte Cathy.
-          Ő ma este itthon marad. Helyette megyek én –mosolyogtam. A maszkom tökéletesre sikerült.
-          Akkor indulhatunk is –vetette fel Lisa. Gyorsan felvettem a fekete-arany törpesarkú cipőmet és a vászonkabátomat. Bezártam a lakását és a lányok után indultam. A buli csak pár utcányira volt tőlünk, ezért gyalog mentünk. Lily most is rózsaszín ruhában volt, míg Cathy kékbe, Lisa pedig pirosba. A csapatból én estem ki, a narancssárga már messze állt tőlem. Az életem egyhangú, üres, vagyis fekete-fehér lett. Karöltve sétáltunk az utcán és kedvenc dalainkat énekeltük. Húsz perc alatt oda is értünk, de én a bejárat előtt megtorpantam.

-          Most komolyan? Ide nem megyek be –jelentettem ki. El sem tudom hinni, hogy képesek voltak ide elhozni, pedig tudják a történetet.
-          Ro, kérlek. Nem kell Dan -nel beszélned. Csak gyere be –nézett rám hatalmas csillogó kék szemeivel Cathy.
-          Hogy mondhatnék nemet, ha így kérsz –egyeztem bele. Lily bekopogott és azonnal ki is nyitották az ajtót. Egy ismeretlen srác állt és hívott be minket. A kabátjainkat felakasztottuk és az italos asztalhoz sétáltunk. Láttam pár ismerős arcot, akik ugyanúgy, mint a barátnőim csodálkozva mértek végig engem és elismerően bólintottak. Néhányuknak mosolyogva köszöntem. Az asztalhoz érve kíváncsian néztem végig a választékot. Aztán meg is találtam az italt, ami meghozza a kedvemet. Választottam egy poharat félig töltöttem energiaitallal és vodkát öntöttem bele.  A házigazda gondolt szívószálakra is. Azok közül is elvettem egyet és lassan ittam meg a poharamban lévő löttyöt. Onnan figyeltem, ahogy a lányok táncolnak –igazából nem nevezném táncnak, inkább valami „csábító –tánc”-nak néz ki.  A csajok eltűntek a szemem elől és magányomat az italba fojtottam, nem is számoltam, hogy mennyi energiaitalos vodkát, és konyakos kólát ittam meg, de a hatását már megéreztem. Csatlakoztam én is táncoló tömeghez és flörtöltem minden sráccal. A részeg lányok még így is irigykedve figyelték, ahogy lecsapom a kezükről az áldozatukat vagy ők voltak a fiúk áldozatai, nem tudom. Éppen valamelyik focista srácnak ráztam magam, amikor valaki kirántott a tömegből.

-          Rózsaszál, mit csinálsz?

-          Ne hívj így, tök gagyi –utasítottam.

-          Régen szeretted, amikor így hívtalak, amikor csak mi voltunk.
-          De most már nincsen mi, csak te és én. Emlékszel? Ezt még te mondtad.
-          Megváltoztál. Hol vannak a narancssárga ruháid? Hol van az én narancssárga rózsaszálam?
-          Igen, megváltoztam, de csak miattad. Ráébresztettél, hogy mennyire nem abba a világba való vagyok, ahol eddig éltem. A narancssárga helyébe a fekete lépett –magyaráztam el neki.
-          Én változtattalak meg? Tökéletes voltál abban a világban, a barátnőid körében.
-          Persze, ahol mindenki becsaphat, és csak összetörik a szívemet.
-          De nézz körül, te nem ide tartozol. Nem vagy ribanc, mint a többiek.
-          Szóval, szerinted ribancnak készülök, mert stílust váltottam.
-          Ennek semmi köze sincs a stílusodhoz Rózsaszál.
-          Akkor mégis mihez? –kérdeztem, mert kíváncsi voltam a véleményére.
-          Ez a piás lány nem illik hozzád, hogy flörtölsz mindenkivel, még azzal is aki nem tetszik. Ránéztél arra a srácra, akitől az előbb húztalak el? -kérdezte, és igaza volt, mert nem figyeltem rá. Hátra néztem és láttam, hogy egy másik lánnyal táncol, de ez nem érdekelt, mert csak az arcát figyeltem. Éreztem, hogy ajkam fintorra húzódik.
-          Na, látod. Nem mondom azt, hogy nem tehetek semmiről, mert igen is tehetek.
-          Kifejtenéd jobban?
-          Voltam olyan idióta, hogy ott hagytam egy szelíd, kedves, aranyos, gyönyörű narancssárga rózsát, mely még ki sem nyílt és szirmai lehulltak. Ám mégis a halott virágból egy még gyönyörűbb, titokzatos, magával ragadó, vadabb virág született újjá. Egy fekete rózsaszál –magyarázta. El sem hiszem, hogy ezt mondja. Tehát még mindig szeret? És még így is tetszem neki? Szemeit mélyen az enyémbe fúrja és a pillantásától még a térdeim is megremegnek, de mielőtt összecsuklottam volna, magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Egy percig haboztam, de végül karjaimat nyaka köré fontam és visszacsókoltam.
-          Szeretlek –suttogta, miután elvált ajkaimtól.
-          Én is szeretlek –feleltem és fejemet vállára hajtottam. Szemem lassan lecsukódott, a környezetemet nem nagyon érzékeltem, csak annyit, hogy valaki felemel, és felfelé sétál velem, majd lerak valami puhára.
-          Jó éjt Rózsaszál –mormolta a fülembe bársonyos hangján, majd elnyomott az álom.