Nem elég

"Úgy gondolom, hogy a legrosszabb dolgok már megtörténtek életem során és túléltem őket. Ennél rosszabb dolgok nem fognak történni. Persze ebbe nem tartozik bele a családom és szeretteim elvesztése. Minden apróságnak, jó dolognak örülni kell. És neked is így kellene tenned." - mondta valaki egy beszélgetésünk alkalmával.

Nem volt a legjobb gyerekkorom, de nem panaszkodom lehetett volna rosszabb is. Nem kaptam meg mindent, nem panaszkodom kaphattam volna kevesebbet is. Rosszabb szüleim is lehettek volna, akik fiatal felnőtt létemre nem engednek el szórakozni a barátaimmal, de nem. A szüleim a veszekedések ellenére a legjobbak voltak nekem.

De így is sok rossz dolgok megtapasztaltam 19 éves koromig. Mégis a legrosszabb édesapám - a legfontosabb személy az életemben - elvesztése után, a második legfontosabb személy, a barátom elvesztése volt. Nem halt meg csak.... A poklon mentem keresztül és ezalatt a 15 hónap alatt sem hevertem ki teljesen. Persze már nem sírok állandóan miatta, de máig hiányzik és meg kellett tanulnom együtt élni ezzel.

Bő lére engedtem. Hogy hova is akarok kilyukadni? 

Oda, hogy megtörtént életemben a legrosszabb dolog túléltem és tudom, hogy ennél rosszabbul soha nem leszek. De tudjátok vannak olyan pillanatok amikor néha már nem elég az apróság. Nem elég, hogy végre találkozok a csajokkal, nem elég hogy nyár van, nem elég, hogy sikerült elérni a céljaimat, nem elég ha a család és a rokonok, barátok körülöttem vannak. Nem elég, mert az az egy ember aki a világomat jelentette, a mindenem volt nincsen velem, és nem osztozunk egymás apróságain. És ez az a pont, ahol már semmi sem számít, hogy bármit megadnék azért, hogy minden olyan legyen mint régen.

Számomra így kerek a világ. Ott rontottam el, hogy Tőle tettem függővé a boldogságom, de senki sem mutatta meg, hogy hogyan csináljam egyedül. Most az a cél, hogy sikerüljön egyedül.

Hiába az ősz a hónapom

Biztos mindenki ismeri azt a hiedelmet, hogy mindenki ahhoz az évszakhoz kötődik amikor született. Én októberben születtem és anya azt mondta, hogy nagyon esett akkor az eső. Tehát ennek azt kéne jelentenie, hogy szeretem az őszt és az esőt. Hát egyáltalán nem. Nálam ez pont fordítva. Én a nyarat, a napsütést imádom.

Így ma hálás vagyok a ragyogó, meleg napokért, amikor a vízpart mellett, hideg üdítőt szürcsölve süttethetem magam. Ilyenkor érzem magam elevennek, ilyenkor érzem hogy a világon minden jó. Hálás vagyok, hogy van nyár.

Adj hálát!

Ma olvastam néhány tippet F. P. Diana-tól. Ez az utolsó megfogott, és azon gondolkodtam, hogy megpróbálkozom ezzel a hálanaplóval. Nem biztos, hogy sikerül minden napban meglátni a szépet, amiért hálás lehetek, de talán segítségemre lesz ez az egész folyamat.


Ma a barátaimért vagyok hálás. Azokért, akik mindig mellettem voltak, vannak és úgy gondolom hogy lesznek is. Azokért, akik egy pillantásomból megismerik, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem és az életem legnehezebb időszakában sem hagytak/hagynak magamra. Nélkülük nem tudom hol lennék most. Hálás vagyok Nekik, hogy mindig megmentenek.

Szösszenet

Leültem az egyik padra a téren és körbenéztem. Utáltam ebben a városban lenni. Akárhova mentem, mindenhol emlékek voltak. Egy kisfiút figyeltem, aki éppen az apukájával játszott. És elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Ő lenne az, és a mi gyermekünkkel játszana.

-          Te egy angyal vagy – mondta nekem hirtelen egy ismeretlen hang. Kérdőn felpillantottam rá. – Egy angyal vagy – ismételte el újra a mondatot az idegen kisfiú, aki néhány perccel ezelőtt még ott játszott előttem.

-          Miből gondolod? – kérdeztem vissza. Kíváncsi voltam miért is mondja.

Nem válaszolt, csak némán fürkészte a kezemet. Lepillantottam én is, és amikor rájöttem, hogy mit látott, gyorsan lehúztam a pulcsim ujját.

-     Ez semmiség – feleltem neki mosolyogva, de hazugság volt. Tisztán emlékeztem hogyan kerültek azok a hegek a csuklómra. Szomorú napok köszöntöttek rám. Nem tudtam elengedni Őt. Erősen kapaszkodtam az emlékébe, és csak zokogtam. Próbálkoztam, Istenemre mondom kibaszottul próbálkoztam. De nem tudtam. Elvesztettem Őt, aki a világot jelentette nekem, aki szebbé varázsolta a napjaimat, akivel együtt tanultam meg szeretni. Nem bírtam elviselni a szívemet mardosó fájdalmat, így hát arra gondoltam, hogy inkább a testemnek fájjon.

-     A mamám mesélte, hogy csak az angyalok bántják magukat, mert nem bírják elviselni azt a fájdalmat, amit Isten rájuk rótt itt a Földön. Így minél hamarabb szeretnének visszatérni hozzá – nem nézett rám miközben beszélt. A lábát figyelte, melyet a levegőben lóbált.

–    Tudod, ő is angyal, de már visszament – mondta az égre pillantva, és láttam a szomorúságot a szemében.

-     Mindig szeretni fog, és fentről vigyáz majd rád – próbáltam megnyugtatni. – Hány éves vagy?

-     Hat múltam – felelte. Könnyebb lehetett megérteni neki így ezt az egészet, de akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hat éves gyermek, hogy tud ilyen komoly dologról beszélni.

-     Jaj nagyon sajnálom – rohant oda hozzánk az apukája. – Beni, mondtam már, hogy ne zavarj mindig mindenkit – emelte fel a kisfiát miközben kicsit megdorgálta, aztán hozzám fordult – Remélem nem okozott kellemetlenséget.

-     Egyáltalán nem – mosolyogtam rá kedvesen. – Inkább nagyon örülök Beni, hogy megismerhettelek – simogattam meg fejét.

-     Ne menj még vissza – kérte csillogó szemekkel.

-     Azt hiszem még maradok. Köszönöm neked – feleltem, majd elindultam a buszmegállóba. – Viszlát – fordultam vissza egy pillanatra és integettem nekik.

A hónapok alatt elfogadtam, hogy erre van szüksége. Azt akartam, hogy boldog legyen, de mindennél jobban vágytam arra, hogy ezt a boldogságot mellettem találja meg. A szívem darabokra tört és nem akart gyógyulni. Mára már hozzászokott, megtanult együtt élni ezzel a fájdalommal.

Változás

Meggondoltam magam. Mivel ez a blog ismertebb, minden történetem ide kerül fel egy külön lapra, mint már láthatjátok is a Felejthetetlen szerelemnél. A szereplő oldalakat is megtartom. A többi meg még alakul. :)