Megigézett

Megigézett. Annyi év telt el és szemének csillogása,  mosolyra húzódó szája semmit sem változott. Elakadt a szavam. A viszontlátás érzése súlyos kőként telepedett a mellkasomra. A hiánya és a boldogság,  hogy végre újra itt van elemi erővel csapott le. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam,  mégis képtelen voltam megmozdulni.  Csak álltam és néztem őt. Az arcát tanulmányoztam,  figyeltem minden rezdülését, próbáltam kitalálni,  hogy mi jár a fejében. A szája kissé remegett,  mintha mondani szeretne valamit,  de nem tudja hogyan kezdje. Az ő szeme engem pásztázott,  benne félelem csillogott.  Félt a reakciómtól. Volt is miért.  Hiszen haragudtam rá,  de abban a pillanatban ez már nem számított.  Halványan elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem,  hogy végre megérintsem az arcát. Ám amikor éreznem kellett volna a bőrét a bőrömön nem történt semmi.  Nem volt ott. Nem volt valódi.  Csak egy látomás,  egy délibáb.
Felriadtam. Könnycseppek peregtek végig az arcomon és kapkodva vettem a levegőt. A mázsás súly miatt, amit a mellkasomra éreztem mégsem sikerült elég oxigénhez jutnom. Újbóli elvesztése pánikrohamit idézett elő. Nem hittem el, hogy a szívem újra darabokra törhet. 

Büszkeség

Lányok! Legyen büszkeségünk. Hajlandóak vagyunk mi hamarabb feláldozni,  mint a férfiak,  abban a reményben hogyha eldobjuk azzal csak nyerhetünk.
Fontos a büszkeség ne dobjuk el, de ne is ragaszkodjunk eszeveszetten hozzá hiszen abból sem sülhet ki semmi jó.
Tudjuk,  hogy mikor és mennyit engedjünk a büszkeségünkből.  Ne ragaszkodjunk feleslegesen hozzá,  mikor tudjuk hogy mi hibáztunk akkor igenis eresszük el - természetesen csak mértékkel -,  de ne vágjuk sutba,  ne könyörögjünk,  ne alázkodjunk meg mások előtt,  csak azért hogy bizonyítsunk.

Én már elkövettem mind a két hibát. Görcsösen ragaszkodtam a büszkeségemhez, mikor tudtam,  hogy nekem kéne lenni annak a félnek,  aki enged.  Nem egyszer történt meg ez, és emiatt elvesztettem valakit.  Utána a büszkeskeségemet eldobva könyörögtem hozzá, és ez már szánalmas volt. Nagyon nehezen értettem meg, hogy ez a fajta megalázkodás nem vezet semmire. 

Már majdnem sikerült újra feladni a büszkeségem,  miközben Ő, aki megbánta tettei következményét gyáván elbújik, elérhetetlenség mögé rejtőzik, ahelyett hogy egy kicsit ő is feladná a büszkeségét.  Mert ez egyáltalán nem lenne szánalmas. Bátorságra vallana,  ha elsimerné, hogy hibázott és bocsánatot kérne.  Ez talán végre egy kiutat jelentene nekünk. Nem biztos,  hogy ez az út a folytatás lenne,  mert ez már elég lenne a továbblépéshez is.