Megigézett. Annyi év telt el és szemének csillogása, mosolyra húzódó szája semmit sem változott. Elakadt a szavam. A viszontlátás érzése súlyos kőként telepedett a mellkasomra. A hiánya és a boldogság, hogy végre újra itt van elemi erővel csapott le. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, mégis képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam és néztem őt. Az arcát tanulmányoztam, figyeltem minden rezdülését, próbáltam kitalálni, hogy mi jár a fejében. A szája kissé remegett, mintha mondani szeretne valamit, de nem tudja hogyan kezdje. Az ő szeme engem pásztázott, benne félelem csillogott. Félt a reakciómtól. Volt is miért. Hiszen haragudtam rá, de abban a pillanatban ez már nem számított. Halványan elmosolyodtam és felé nyújtottam a kezem, hogy végre megérintsem az arcát. Ám amikor éreznem kellett volna a bőrét a bőrömön nem történt semmi. Nem volt ott. Nem volt valódi. Csak egy látomás, egy délibáb.
Felriadtam. Könnycseppek peregtek végig az arcomon és kapkodva vettem a levegőt. A mázsás súly miatt, amit a mellkasomra éreztem mégsem sikerült elég oxigénhez jutnom. Újbóli elvesztése pánikrohamit idézett elő. Nem hittem el, hogy a szívem újra darabokra törhet.
Felriadtam. Könnycseppek peregtek végig az arcomon és kapkodva vettem a levegőt. A mázsás súly miatt, amit a mellkasomra éreztem mégsem sikerült elég oxigénhez jutnom. Újbóli elvesztése pánikrohamit idézett elő. Nem hittem el, hogy a szívem újra darabokra törhet.
