Felejthetetlen szerelem

Felejthetetlen szerelem

Prológus

Kosarat tartott a kezében, melyben színes virágok voltak. Fréziák, amiket édesanyának szedett, hogy az egész ház illatozzon. Annyira hozzá szokott már ennek a virágnak az illatához, hogy nehezen bírta ki nélküle. Ám amikor a házuk elé ért megtorpant. Rengeteg autó állt a kis ház előtt, rendőrautó, mentő és egy nagy fekete busszerű jármű. Az ismerős arcoknak könnyes volt a szemük és zokogta. Furcsa érzés fogta el a kislányt, hogy a szüleivel történt valami. Eldobta a kosarat és futásnak eredt.

- Anyu, apu - kiabálta, s könnyek szöktek a szemébe.

- Állj meg! Oda nem mehetsz be - fogta meg hátulról egy rendőr és elhúzta a háztól.

- De bent vannak. Anya és apa bent vannak - kiabálta.

- Kérem adja nekem - mondta parancsolóan egy fiatal nő.

- Maga kicsoda hölgyem? - kérdezte a rendőr.

- Én vigyázok a kislányra, amíg a temetés le nem zajlik és után én is viszem el a nagybátyához.

- Kérem mutassa az iratait - a nő kotorászott a táskában és átnyújtott minden papírt, mi őt igazolja.

- Elnézést Madame Rochell - mondta bűnbánóan és átnyújtotta a gyermeket. A nő hátat fordított neki és elsétált.

- Anyut akarom. Hol van az anyukám?

- Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj.

1. Búcsú (nem változtattam rajta)

A kislány vállig érő fekete, egy picit göndörödő haját a szél ide-oda mozgatta a hátán. Néha az arca elé söpört. Kis kezét ökölbe szorította és a szemét dörzsölte. Mellkasa rázkódott a sírástól. Fekete ruhája fodrozódott a szélben, elérve, hogy kissé libabőrös legyen. Egy fiatal – nem lehetett több harmincötnél – nő ölelte magához. A kislány nem szokott hozzá a halálhoz. Környezetében még senkitől sem búcsúzott el így. Nem is lett volna lehetséges. Nagyszülei még születése előtt távoztak, és több családtagot nem is ismert. De most végső búcsút vett szüleitől, mindössze öt évesen. Rengetegen voltak a sír körül, barátok, ismerősök, de rokonok sehol. Nehezen nézte végig, ahogy a két koporsót a földbe engedik, s amikor a sír mellé lépett, hogy beledobja a kezében tartott fréziát – mely édesanyja kedvenc virága volt – vékony kis ujjai elengedték a szárát és futásnak eredt.

-   Vivi, kicsim gyere vissza – nyúlt utána a fiatal hölgy.

-   Hagyja, kérem, majd én utána megyek – mondta neki kedvesen a kislánnyal egy idős fiú.

-   De nekem kell vigyáznom rá – ellenkezet.

-   És tudja, hogy hova ment? – kérdezett vissza halkan. – Mert én igen, de nem árulhatom el. Ne féljen, visszahozom. – azzal ott hagyta és barátja után indult. Mélyen bement az erdőbe, de a fák nem nőttek olyan sűrűn, hogy a napfénye ne szűrődjön át a lombokon. Megállt egy hatalmas fánál, melynek az oldalára kis falépcsők voltak odaszögelve és a tetején egy házikó volt. Felmászott, mert biztos volt benne, hogy Vivi is fent lesz.

-   Nem kellene egyedül itt lenned – mondta mikor megpillantotta a lányt összegubózva az ágyon.

-   Oh, Rob, annyira hiányoznak. Nem bírtam tovább ott lenni.

-   Csss, ne sírj. tudom, hogy nincs kedved hozzá, de az a nő aggódni fog miattad, ha nem megyünk vissza. Örülök, hogy itt vagy, mert azóta nem találkoztunk, mióta elvittek, de nem szeretném, hogy bajba kerülj és utána soha ne találkozzunk.

-   Én… sajnálom, de ezután sem fogunk – mondta szipogva.

-   Miért? - kérdezte ijedten.

-   A nagybátyámékhoz költözöm.

-   Hova, azt nem tudod?

-   Azt nem hallottam, de tudom, hogy messze van. Hiányozni fogsz – odasétált mellé és megölelte.

-   Mikor mentek?

-   Amint visszamentem. Melissa már a temetés előtt összekészítette a csomagjaimat.

-   Akkor nem mehetsz vissza. Elbújunk, vagy odaköltözöl hozzánk. Anya örülne neki. És én is. Nem hagyhatsz itt, te vagy a legjobb barátom.

-   Te is nekem, de mennem kell.

-   Akkor megígérem, hogyha elég nagy leszek, utánad megyek és elveszlek feleségül. Ugye Vivi hozzám jössz majd? – kérdezte reménykedve.

-   Hozzád megyek – megígérte, mert hitt benne, hogy valaha is újra találkozni fognak.

-   Tessék, - a zsebéből egy hatalmas köves gyűrűt vett elő. – hogy emlékezz az ígéretemre.

-   Köszönöm – elvette tőle és kézen fogva sétáltak vissza a temetőbe.

Melissa még mindig ott állt a sír mellett. Már az össze csokrot rárakták. El sem tudta képzelni, hogy ki állhatott a gyilkosság mögött. Kinek volt az útjában ez a két remek ember, akik ezt a csodálatos kislányt elkezdték felnevelni. Megrezzent, amikor a két gyermek visszaért hozzá.

-   Mi van ráírva? – kérdezte tőle a kislány.

-   Felix Lavigne és felesége Julie Lavigne. Két szerető szülő, aki megnyugvást talált fent a Mindenhatónál. Életükkel szolgáltak és nem veszett kárba, amiért fáradoztak – olvasta fel úgy Melissa, hogy Vivien épphogy hallja.

-   Apu, anyu hiányozni fogtok.

-   Mehetünk? – kérdezte aggódva.

-   Igen – mondta. Eligazította fekete ruháját, megtörölte szemét és Roberthez fordult. – Hiányozni fogsz, azért néha gondolj rám.

-   Többször is a kelleténél. Szia.

-   Szia – hátat fordított neki, de a válla felett még visszanézett és integetett neki.

-   Nem kell félned. Christopher bácsikád és a felesége, Sabine nagyon kedvesek. És még egyedül sem leszel, van egy fiúk, Fabien. Három évvel idősebb nálad, jól ki fogtok jönni.

Csöndesen sétáltak tovább a kocsihoz. Melissa besegítette Vivit az első ülésre, beleültette a gyerekülésbe és bekötötte. Agenből az út Toulouse-ba maximum három órás lehetett. A rádió halkan szólt és Vivit majdnem el is nyomta az álom.

-   Kicsim, ne aludj el. Hamarosan ott leszünk a reptéren – simogatott végig finoman az arcán a nő.

-   Nem alszok – pattantak ki hirtelen a szemei.

-   Tudom, hogy fáradt vagy, de a repülőn lesz elég időd. Sajnos az út még Lyonba is elég hosszú.

-   Lyonba megyünk? Én eddig azt hittem Párizsba fogunk.

-   Dehogy. Olyan messze azért nem költöztek nagybátyádék.

-   Tetszik tudni, hogy milyen a házuk? – kíváncsiskodott.

-   Elég nagy, mert hát tudod, sok pénzük van, és nem szenvednek hiányt semmiben.

-   És a fiúk, ő milyen?

-   Azt hiszem örökbe fogadták, mert a hölgynek nem lehetett sajátja. Téged is már nagyon várnak. El fognak kényeztetni nagyon.

A kislány nem akarta megmondani, hogy őt bizony nem fogják, de már megérkeztek a reptérre. Odakísérte a nőt a jegypénztárhoz és egész közel bújt hozzá. Szokatlan volt neki a nagyváros. Első osztályon utaztak és Vivi rögtön a felszállás után el is aludt. Egészen Lyonig pihent.

A lyoni reptéren már várták őket. Vivien kicsit megijedt. „Mi van, ha nem fognak szeretni? Ha gonoszak lesznek velem?” Ezekre a gondolatokra még közelebb húzódott a rá vigyázó dajka mögé.

-   Jó napot! Melissa Rochell, eddig én vigyáztam Vivienre.

-   Üdvözlöm, Christopher Lavigne vagyok, ő pedig a feleségem, Sabine Lavigne. És a fiúnk, Fabien Lavigne – kezet nyújtott a fiatal hölgynek. – Köszönöm, hogy eddig vigyázott rá és elhozta hozzánk, de sajnos a bátyámmal már régen nem beszéltünk.

-   Részvétem.

-   Mikor megy vissza Agenbe?

-   Holnap.

-   Akkor addig nyugodtan nálunk éjszakázhat.

-   Nagyon kedves önöktől.

-   Nem tesz semmit. Akkor induljunk is – átvette a nőtől a csomagokat, Melissa pedig a karjába vette a kislányt.

-   Nem kell félned - suttogta neki.

2. Furcsaság

- Vivi, siess, nem szeretném lekésni a buszt – szólt vissza Fabien mielőtt még kilépett volna az ajtón.

- Várj meg! – kiáltottam utána és futni kezdtem. – Nem nehéz a táskád? – néztem fel rá, mert elég nagynak tűnt.

- Egyáltalán nem, négy év alatt te is hozzá fogsz szokni – mire kiértünk az iskola busz is megérkezett.

- Bonjour! – illedelmesen köszöntem, ahogy tanultam és a sofőr kedvesen rám mosolygott. Fabien megforgatta a szemét, bólintott és elindult hátra felé. Gyorsan felzárkóztam mögé. – Most mi van?

- Nem kell köszönnöd, elég csak bólintani.

- Jó, de ez az első napom, szeretném úgy csinálni, ahogy tudom. Ha nem felel meg, akkor te megtanítasz mindenre – mosolyogtam rá.

- Salut! – köszönt az egyik fiúnak és leült mellé. – Ülj le – mutatott az előtte lévő üres székre. Sokkal jobban szerettem volna mellette ülni, de nem mertem ezt szóvá tenni. Elég hamar megérkeztünk az iskolához. – Ez az első napod az école primaire-ben, vigyázz magadra – állt meg az osztálytermem előtt.

- Úgy lesz – mondtam és megöleltem. Bátortalanul léptem be a terembe, s a szemem rögtön meg is akadt az ikreken. – Pardon, leülhetek? – kérdeztem tőlük.

- Oui. Engem Lucie-nek hívnak, ő pedig a testvérem Melanie.

- Én Vivien vagyok – mutatkoztam be majd helyet foglaltam. Tizenöt perc múlva terem megtelt velem egykorú, fiúkkal és lányokkal, s hamarosan a tanárnő is megérkezett. Mindenki bemutatkozott és ismerkedett a mellette ülővel. Mi az ikrekkel hamar összebarátkoztunk. Órák után Testvérem már az ajtó előtt várt engem és együtt mentünk haza.

A napok pontosan ugyanígy teltek. Azzal a kivétellel, hogy most már tanultunk. Szünetekben vagy a lányokkal voltam, vagy éppen Fabiennel és a barátaival voltam. Így ment ez két hónapon keresztül. Sabine azt mondta, hogy van számunkra egy meglepetése, és Fabiennel menjünk be hozzá. Még soha sem voltam nála, ezért siettem az iskola elé, ne hogy itt hagyjon. Kint beszélgetett a barátaival, akiknek a nevét még mindig nem tudtam megjegyezni.

- Itt vagyok Fab – mondtam, amikor odaértem hozzá. A barátaiból kitört a nevetés.

- Nekünk most mennünk kell. Majd holnap – és elmentek. Kíváncsian néztem fel bátyám arcára, nem tűnt valami vidámnak.

- Menjünk – alig mondta ki, már el is indult. Kapkodnom kellett a lábaimat, hogy mellette tudjak maradni.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva, mert eddig soha nem láttam ennyire közömbösnek. Főleg nem irántam.

- Siessünk – mondta és gyorsabb tempóra váltott. Kiderült, hogy a meglepetés egy közös vacsora. Christopher bácsival az étterem előtt találkoztunk. Fabien nem sokat beszélt az étkezés alatt, és ez engem zavart. A többiek nem figyeltek fel erre, és tovább faggattak engem az iskolával kapcsolatban. Miután befejeztük a vacsorát haza mentünk. A viharfelhők már összegyűltek a fejünk felett, ezért siettünk. Otthon Sabine kiengedte nekem a vizet és gyorsan megfürödtem. A selyempaplanba bújva vártam, hogy Fabien jön és, mint minden este most is esti mesét olvas fel nekem. De nem jött.

- Sabine! – kiabáltam csalódottan. Hamarosan meg is jelent az ajtóban.

- Mi az kicsim?

- Olvasnál fel nekem? – kérdeztem felé nyújtva egy könyvet.

- Persze – elvette tőlem és leült mellém az ágyra. Hozzá bújtam, hogy kizárjam a mennydörgést és a villámlást. Lassan már a mesére sem tudtam figyelni, mert elnyomott az álom.

Hangos csattanásra riadtam fel. Hirtelen pattantak fel a szemeim és ültem fel az ágyban. A hangot vakító fény követte, majd újra a dörrenés, de most mintha nagyobb lett volna. Felkaptam a macimat és a bátyám szobájába futottam. Halkan mentem be, de nagyon féltem. Csöndesen lépdeltem az ágya mellé, s megráztam a vállát.

- Hm? – felém fordult, de nem szólt semmit.

- Fabien. Fabien – még egyszer megráztam. – Kérlek – a hangos dörgésre megugrottam.

- Mi az? – kinyitotta a szemét és rám nézett.

- Dörög és félek.

- Mint mindig, ha vihar van – mondta és ásított egyet.

- Itt aludhatnék veled? – kérdeztem félénken. Eddig soha nem szoktam megkérdezni, mindig csak mellé bújtam, amikor ennyire dörgött és ő soha sem szólt érte semmit. De ma kicsit másképp viselkedett.

- Nem. Menj vissza a szobádba, ne mindig ide gyere. Akkor is idejössz, ha már tizenöt leszel? – kérdezte gúnyosan.

- Nem – bűntudatosan lehajtottam a fejem.

- Akkor már most kezdj hozzá szokni, hogy nem bújsz oda senkihez.

- Értettem – szipogtam. Még jobban magamhoz szorítottam a macimat és visszasétáltam a szobámba. Bebújtam a takaró alá és összehúztam magam olyan kicsire, amennyire csak lehetett. Néha-néha összerezzentem az erős hangra, de lassacskán újra elaludtam.

 3.  A vihar

9 év múlva…

Idegesen toporogtam a színpad mögött és a nézőteret fürkésztem. Christopher bácsit és Sabine-t is, de a mellettük lévő szék még mindig üres volt. Mindegyik számot én konferáltam fel és mindig nagybátyám melletti székre pillantottam. Egyszer sem láttam őt. Pedig megemlítettem neki két napja.

Hat éves korom óta nem léptem be a szobájába, talán most sem fogok, de beszélnem kell vele. Megálltam az ajtaja előtt, mély levegőt vettem és bekopogtam.

-   Szabad – szólt ki. Ha tudná, hogy én vagyok, biztos kijönne.

-   Bejöhetek? – kérdeztem a résnyire nyitott ajtón keresztül.

-   Gyere – sóhajtotta kelletlenül, az óta a nap óta nem beszélünk, csak köszönünk egymásnak.

-   Nem zavarlak sokáig, csak azt akarom mondani, hogy két nap múlva lesz az iskola által megrendezett bemutató és én is fellépek, és azt szeretném, ha te is eljönnél – a laptopjánál ült, egy pillanatra sem fordította rám tekintetét. Oda sétáltam az asztalhoz és leraktam rá a jegyet, pontosan Sabine-k mellé szólt. – Remélem, eljössz. Szia – ennyi volt a beszélgetésünk. Másnap Sabine mondta, hogy örül, hogy meghívtam Fabient és az mondta, hogy a bátyám mindenféleképpen eljön.

Már két órája figyeltem az üres széket, de egyszer sem ült ott senki. Azt reméltem, hogy vagyok olyan fontos neki, hogy ma megnéz. Eddig minden előadásra eljött, nem látszott rajta, hogy élvezi, de legalább itt volt. Nekem ez is sokat jelentett. A szám végére közeledett és bennem csak most tudatosult igazán, hogy hamarosan én következek Zach-kel. Kezdtem izgulni, ez soha nem történt meg, de most bepánikoltam. Azért nem jön el, mert tényleg utál? A kivágott ruha tökéletesen simult a testemre, de most mégis kényelmetlennek éreztem. A bőröm égett, s összerezzentem, amikor valaki hozzám ért.

-   Mi a baj Vivi? – kérdezte aggódva Lucie. Ő konferálta fel a mi számunkat, s tudtam mit jelent, ha ő itt van.

-   Semmi – erőltettem magamra egy mosolyt. – csak most kicsit izgulok.

-   Nem jött el, ugye? – tudta mennyire fontos nekem Fabien jelenléte. Abban az egy évben, amíg jóban voltunk rengeteget táncoltunk, és jót mulattunk együtt. Megmondta, hogy remekül táncolok, és még versenyekre is fogok járni. Az után is, amikor összevesztünk igyekeztem a legjobbat nyújtani a táncban, hátha attól jobban fog szeretni. De a próbák, felkészülések, versenyek plusz még a tanulni való miatt nem jutott időm arra, hogy beszéljek vele. Néha-néha epekedve figyeltem, ahogy jól érzi agát a barátaival, s utáltam, hogy velem már nem. Az ikrek tudták egyedül, hogy ennyire szeretem őt. Nemlegesen megráztam a fejem. – Biztos eljön, eddig mindig itt volt – már alig hallottam a hangját, mert az előadás véget ért és tapsoltak. A függöny leereszkedett és barátnőm kilépett a közönség elé.

-   Vivi, már kerestelek az öltözőben. Aggódtam.

-   Innen figyeltem a többieket. Sajnálom, ha elrontok valamit Zach.

-   Ugyan, te mindig tökéletes vagy.

-   Elérkeztünk az est végéhez. Iskolánk egyik legjobb táncospárja Vivien Lavigne és Zacharie Salingré. Köszönjük a figyelmüket, Au revoir!  – barátnőm hamarosan mellém lépett – Itt van – suttogta a fülembe. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és Zach oldalán kisétáltam. Miközben kiléptünk körbe pillantottam a nézőtéren és valóban megláttam őt. A szokásos farmer –ing –zakó öltözéket választott, mint mindig, amikor az előadásra jön, de egyáltalán nem zavart. A jelenléte volt a legfontosabb.

A műsor után elmentünk vacsorázni. Nagyon boldog voltam, hogy Zach –nek igaza volt. Nem rontottam, de tudtam, hogy ez minek volt köszönhető.

-   Jaj, kicsim. Nagyon ügyes voltál. Lélegzetelállító voltál és a partnered sem volt semmi. Tökéletesek voltatok.

-   Köszönöm Sabine, nagyon sokat jelentett nekem, hogy mind – nyomtam meg kicsit erősebben a szót – itt voltatok.

-   Soha egyetlen egy fellépésedet sem hagynánk ki. Még szerencse, hogy Fabien még időben ideért.

-   Sajnálom, hogy késtem, de haza vittem egy barátomat és kicsit messze lakik – tudtam, hogy milyen barátról van szó, s persze nem csak arról, hogy hazavitte. Kivéve, ha beleszámítjuk a lefektetést is. Most is - mint mindig -, ha arra gondoltam, hogy valaki mással van, a gyomrom összerándult. Soha nem láttam, hogy milyen lányokkal van körül véve. Talán jobb is. Nem mintha ezzel megkíméltem volna magam a gyötrő gondolatoktól. Hisz annyiszor vágytam arra, hogy legalább egy töredékét kapjam meg annak a szeretetnek, amit azok a lányok kapnak, akikkel rendizni megy, de ez csak álom maradt. Hirtelen tudatosult bennem, hogy már csak mi ketten ülünk az asztalnál.

-   Hova mentek? – kérdeztem zavartan, mert nem figyeltem.

-   Telefonálnak, hamarosan visszajönnek.

-   Rendben – suttogtam magam elé. Kérdezzem meg? Magától úgy sem mondja el. Felemeltem a fejemet és a fürkésző fekete szemeivel találkoztam.

-   Mi az? – kérdeztem tőle, de tekintetemet nem tudtam elvenni róla.

-   Valami aggaszt, nyugodtan kérdezhetsz – mondta és elfordította a fejét.

-   Én csak a véleményedre vagyok kíváncsi.

-   Áldásomat akarod, hogy Zack-kel legyél? Engem nem zavar, szerintem jó srác.

-   Nem vagyunk együtt Zach-kel. Ó csak egy jó barát és egy táncpartner, semmi több. És különben is, van neki barátnője.

-   Akkor miről van szó?

-   A műsorról. Mi a véleményed róla? – szegeztem neki a kérdést, egy percre sem vettem le róla a szememet, s reménykedtem, hogy az igazat mondja.

-   A többiek már mindent elmondtak, mit vársz még tőlem?

-   Én csak…

-   Sajnálom gyerekek, de nekünk mennünk kell. Fabien haza tudnád vinni Vivit?

-   Persze, ma nem megyek sehova – rám mosolygott és segített fölállni. Elbúcsúztunk Christopher bácsiéktól, majd elindultunk haza. Hangos dörrenést hallottam, s összerezzentem.

-   Azt hittem ezt már kinőtted – jegyezte meg gúnyos hangon.

-   Régi szokást nehéz kinőni, az megmarad.

-   Máig odabújsz valakihez vagy arról sikerült leszoknod?

-   Nehezen bírom ki a viharos estéket, de nem felejtettem el a szavaidat.

-   Sajnálom, hogy akkor kicsit durva voltam.

-   Nem számít. Jobban érdekel inkább a hirtelen hangulatváltozásod. Most már nem nézel át rajtam? – kérdeztem ércesen.

-   Minek, ha hamarosan úgy is elmegyek?

-   Elmész? – döbbentem le ezen az információn. Suttogásomat az eső kopogása a szélvédőn még halkabbá tette, így csodálkoztam, hogy testvérem meghallotta.

-   Igen, anyáék nem említették?

-   Nem igazán, lehet, hogy csak nem akarták elvonni a figyelmemet a táncról.

-   És jól tették. Megmondtam, hogy remek táncos leszel.

-   Azt még te sem gondoltad komolyan – ellenkeztem, de tudtam, hogy nincs igazam. A kocsi megállt.

-   Haza értünk – mosolygott. Kipattantam a kocsiból és a bejárathoz szaladt, ne hogy megázzak. Csalódottan vettem észre, hogy a táskámban nincsen kulcs. Reménykedőn fordultam hátra, hátha Fabien már mögöttem áll. De tévedtem, ő még mindig a kocsiban ült.

-   Kérlek, siess – kiáltottam, s reméltem, hogy meghallotta, mert hangomat újabb mennydörgés követte. Összerezzentem. Nevetve szállt ki az autóból, de nem sietett. Mikor odaért hozzám, kinyitotta az ajtót és átölelve a vállamat tolt be a lakásba. Hangosabb dörrenés, s én befészkeltem magam ölelő karjai közé.

-   Nyugi, nem lesz semmi baj. Itt vagyok – suttogta miközben a hátamat simogatta. Az erős csattanások hangjára össze-összerezzentem, mire ő még erősebben szorított magához. Feltámogatott a lépcsőn és a szobába vezetett, majd a puha ágyba bujtatott. Miután távolodott remegő kezekkel nyúltam utána.

-   Ne menj el – zokogtam.

-   Nem hagylak itt – ígérte. Ruhák suhogását hallottam, majd a takaró felemelkedett és befeküdt mellém. Most tűnt csak fel, hogy a párnának pont ugyanolyan illata van, mint neki. Nem az én szobámban vagyok.

-   Én inkább visszamegyek a… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert újabb dörrenés és fényes villám cikázott át az égen, s kitört belőlem a sikítás.

-   Csss – ölelt szorosan magához. – Itt vagyok, itt vagyok – pont olyan volt, mint kiskoromban. Sírva simultam bele ölelő karjaiba és hallgattam egyenletes légzését, mely melegítette a nyakamat, majd lassan álomba szenderültem mellette.

4. Új koreográfia

Nyugodtan aludtam a vihar ellenére is, s most ahogy felébredtem, nem mertem kinyitni a szememet. Féltem, hogy csak álmodtam az egészet és mégis egyedül fekszem a saját ágyamban. Megmozdultam, hogy arcomat a párnámba rejtsem, de alattam semmi puha nem volt. Csak egy meztelen mellkas. Akkor valóban nem álmodtam.

-Fabien nem láttad… - Sabine nem fejezte be a mondatot, s úgy vettem észre, hogy megtorpant az ajtóban.

-Csss… még alszik – suttogta a fejem fölött.

-Miért itt alszik? – kérdezte aggódva. – Ugye nem? – sokáig tartott mire leesett, hogy mire is vonatkozik ez a kérdés. Sabine azt hitte, hogy lefeküdtem Fabiennel. Ez képtelenség, ő a bátyám. Igaz nem vérszerinti, de én úgy szeretem őt. De ha mégis megtörtént. A pánik végig söpört rajtam. Lehetséges, hogy nénikém gyanúja nem is butaság?

-Nem, anya. Csak a vihar miatt.

-Azt hittem már nem fél, de örülök, hogy végre újra jóban vagytok. Elmondtad neki?

-Igen.

-Hogy fogadta? –kérdezte s tudtam nagyon kíváncsi a reakciómra.

-Meglepődött, de sikerült más felé terelnem a témát – eddig fel sem tűnt, hogy ujjai ott mozognak a gerincemen. Érintése annyira gyengéd volt. Próbáltam a beszélgetésükre figyelni, de Fabien szívének ritmusa, s kezének lágy érintésére újra elaludtam.

Nem akartam még felkelni, most, hogy már biztosan tudtam, hogy nem álmodom. Egész nap a karjai közt akartam feküdni, s még szorosabban ölelni őt. Mikor ezt megpróbáltam, csalódottan vettem észre, hogy egyedül fekszem az ágyban, és a hely, ahol eddig ő feküdt, már hideg. Felültem az ágyban és szemügyre vettem a szobáját. Múltkor fel sem tűnt mennyi minden változott meg mióta nem jártam bent. A szoba falát az Olympique Lyon és a holland foci csapat poszterei díszítették. A hatalmas franciaágy a szoba közepén, háttámlája pár centiméterre volt csak a faltól szemben a hosszú szekrény sorral. Fiú létére mégis rend volt a szobában, egyetlen tiszta és koszos ruha nem volt a földön, sem bármelyik széken. Kikászálódtam az ágyból és a tükör mellett elhaladva vettem csak észre, hogy nem az a ruha van rajtam, amiben elaludtam, de nem is a szokásos alvós cuccom. Fabien egyik pólójában és boxerjában álltam csodálkozva a tükör előtt. Kábulatomból hangja ébresztett fel.

-Szerintem is jól nézel ki benne – mondta és éreztem a hangján, hogy mosolyog.

-Te öltöztettél át? – kérdeztem remegő hangon, s éreztem, hogy a vér az arcomba áramlik, hogy megmutassa zavaromat.

-Valakinek muszáj volt, hiszen nem aludhattál vizes ruhában, mert különben megfázol. Vagy talán baj?

-Nem, egyáltalán nem. Merci.

-De rien(semmi). Csak szólni akartam, hogy anyáék nincsenek itthon és nekem is el kell mennem egy órára. Addig el leszel egyedül?

-Igen, persze.

-Akkor, Au revoir(viszlát) – és elment. Átsétáltam a saját szobámba, előkerestem a ruhámat majd elmentem letusolni. Nagyon furcsálltam Fabien hirtelen hangulat változását, hisz ha el is megy, akkor sem lett volna kötelessége kibékülni velem. És hogy mellettem aludtam. Épphogy kiléptem a kabinból, megcsörrent a mobilom. Gyorsan magamra tekertem a törölközöm és rohantam felvenni. Lucie volt.

-Salut Luc. Mi újság?

-Mon dieu (istenem). Viv csak te segíthetsz nekem.

-Valami baj? – kérdeztem tőle aggódva.

-Egy végzőssel kell interjút készítenem így mindenről. Mihez kezd most, hogy befejezte a középiskolát.

-És miért csak én segíthetek? - csodálkoztam.

-Kérlek, írd meg te. Ott van Fabien, biztos segít és te is jól tudod, hogy nagyon jó újságíró lennél.

-De nem is tudom, miről kellene kérdeznem.

-Holnap összeülünk és megbeszéljük. Vállalod?

-Oui. De sokkal tartozol.

-Je t'aime (szeretlek), te vagy a legjobb barátnő. Salut.

-Salut - leraktam. Visszamentem a fürdőszobába és felöltöztem. Mivel a nap már hétágra sütött – még a tegnapi vihar ellenére is – így egy farmer sortot és királykék topot vettem fel. Hasam utasítást adva megkordult. Zsebembe csúsztattam a telefont és a konyhába siettem. Nem volt kedvem valami igazán finom után kutatni, ezért csak gabonapelyhet reggeliztem. Újra megszólalt a telefonom. Zach volt az.

-Bonjour. Mondd! – vettem fel miután lenyeltem, ami a számban volt.

-Mon cheri (drágám) két hét múlva új fellépés és valamit ki kell találnod.

-Mikorra? – érdeklődtem.

-Holnap próbára.

-De Zach, ez lehetetlenség. Nem vagyok annyira jó. –panaszkodtam.

-De igen Mon cheri, neked minden megy. Ha valamit nem tudsz, holnap itt összehozzuk.

-Rendben, megcsinálom. De akkor rakjuk át ötre a táncot.

-Ötre? Miért?

-Lucie- vel találkozom háromkor és az is fontos.

-Istennő vagy. Salut.

-Salut – sóhajtottam. Reggeli után elmosogattam magam után. Leültem a tv elé és a régi DVD-ket néztem, amiken a táncaink voltak rajta. Próbáltam ötletet meríteni és kiválasztani, hogy még mit nem táncoltunk együtt. Keringőztünk, sambáztunk, tangoztunk. ÉS akkor eszembe jutott a jive. Felmentem a szobámba és kicsit utánanéztem a táncnak és a lépéseknek.

-Koreográfia:

2 alaplépés

1 lány kifordul

1 spot turn

1 kar alatt fordul

1 kézcsere a hát mögött

1 stop and go

-Alapállás

Minden pár egy irányban áll, zárt latin alaptartás.

-Alaplépés

Fiú bal lábbal, lány jobb lábbal hátralép, majd vissza.

lép- zár-lép balra, majd jobbra.

-Lány kifordul

Fiú két alaplépése alatt a lány a fiú bal karja alatt kifordul balra, majd vissza. Visszaérkezéskor nyitott tartás.

-Spot turn

A lány a lép- zár-lép után a fiú jobb kezét használva támasznak saját tengelye körül megfordul, majd lép- zár-lép vissza.

-Kar alatt fordul

A pár a két lép- zár-lép ütemére helyet cserél, miközben a lány a fiú bal karja alatt megfordul.

-Kézcsere hát mögött

A pár újra helyet cserél, ezúttal a fiú a háta mögött átvéve a lány kezét.

-Stop and go

Mindkét táncos előrefelé haladva egymás mellé ér, miközben a lány a fiú bal karja alatt megfordul. Az első lép- zár-lép után a fiú átkarolja a lány derekát a jobb kezével, miközben a lány a bal kezét a magasba nyújtja, és lépnek egy előre-visszalépést, majd lép- zár-lép vissza alapállásba. – olvastam fel hangosan, hogy könnyebben megértsem. Nem tűnt nehéznek. Kinyomtattam, hogy miközben próbálom összeállítani, rá tudjak néha-néha pillantani. Most kell hozzá a zene. Rákerestem a google-n a hozzá illő zenékre és azonnal meg is találtam a nekünk valót. Gyorsan letöltöttem és ráraktam az mp4-re, majd lementem a nappaliba és a hifire csatlakoztattam.

Perceken keresztül hallgattam a zenét és memorizáltam a lépéseket, mikor már kezdtem biztos lenni benne, hogy tudom elkezdtem táncolni.

-Jól csinálod – szólalt meg mögöttem valaki. Ijedtemben megpördültem.

-Megijesztettél – mondtam megrovóan. – Nem hallottalak megjönni.

-Hát tudod elég hangos a zene, nem csodálom – mondta mosolyogva. – És miért is táncolsz? – már épp mondani akartam, de megelőzött. – Rosszul kérdeztem. Azért táncolsz, mert szeretsz. A kérdés az, hogy miért egyedül?

-Felhívott Zacharie, hogy két hét múlva fellépés és találjak ki egy új koreográfiát. És most azon dolgozom.

-Pillanat és jövök – mondta és eltűnt az emeleti lépcsőn. Idegesen rogytam le a kanapéra és vártam, hogy visszajöjjön. A zene már másodszorra indult újra mire meghallottam a hangját.

-Désolé, csak nem tudtam, hogy milyen ruhát vegyek fel, amiben könnyebben tudok segíteni.

-Segíteni? . hitetlenkedve néztem rá.

-Hogy meg legyen a tánc. Nos, mit táncolunk?

-Biztos ezt akarod? – kérdeztem félénken, de ő csak szigorú tekintettel nézett vissza rám, mire rögtön meggondoltam magam. –Jive-ot.

-Egyedül keringőzni tudok rendesen, szóval, ha lehetne, megmutatnád a lépéseket?

-Persze – mondtam és elkezdtem táncolni. Néhányszor megmutattam neki, majd beállt mellém. Tökéletes volt a párosunk. Egy cseppet sem kellet gondolkodnom, hogy most hogyan kellene tovább. Rengetegszer táncoltuk el, és egyszer sem változtattunk, s így utólag nem tudom hogyan volt lehetséges.

-Fel kell írnom a lépéseket – mondtam, mikro a tv előtt pihentünk egy kicsit.

-Amúgy komolyan Hafananát választottad?

-Igen, mert megakadt rajta a szemem – mosolyogtam rá. Felálltam.

-Mit csinálsz?

-Te tudod a táncot és most még én is, de holnapra elfelejtem és így Zach sem fogja megtanulni. Szóval leírom a lépéseket. Segítesz?

-Persze, ha még tovább táncolhatok veled – csibész vigyor terült szét az arcán, melyet ritkán láttam. Újra órákig táncoltunk, bár mindig mást, de sikerült legalább leírnom mindent, ami fontos lehet a holnapi próbán.

-Sziasztok! – jött be Sabine a nappaliba. – Hát itt meg mi folyik? – kérdezte örömtől csillogó szemekkel.

-Új koreográfiát kellett csinálnom és Fabien segített.

-Oh, hát újra táncoltatok? Fantasztikus. Vacsora után táncolhatnátok nekem is.

-Christopher bácsi későn jön haza?

-Igen, de lehet, hogy pont haza ér mikor ti táncoltok. Menjetek tusoljatok le, addig elkészítem a vacsorát.

-Merci anya – mondta Fab és együtt indultunk fel az emeletre. Fél óra múlva már mesés illatok szállingóztak felfelé. És mi, mint akik még soha nem ettek, rohantunk le az asztalhoz.

-Állj! – kiáltotta el magát Sabine. – Először terítsetek meg. Négy személyre.

-Mégis haza ér apa?

-Igen.

Christopher bácsi, mint mindig, most is pontosan érkezett. Meséltek a napjukról, mi is a sajátunkról. Vacsora után a fiúk beültek a tv elé, én meg segítettem elmosogatni, majd Fabiennel táncoltunk Sabine kérésére.

-Jaj kicsim, fantasztikusak voltatok. De most már nyomás lefeküdni. Bonne nuit!(Jó éjszakát)

-Bonne nuit! – mondtuk egyszerre, majd felmentünk az emeletre.

-Köszönöm a segítséged –álltam meg az ajtóban és Fabien felé fordultam.

-Egy testvér feladata – megrántotta a vállát.

-Bonne nuit! -  megöleltem és puszit is adtam neki.

-Bonne nuit! – mondta és bement a szobájába. Ledőltem én is, de nem bírtam aludni, annyira friss volt, hogy egész nap vele táncoltam. Ám mégis elnyomott az álom.

5.A tánc a fontos és nem az írás

Meglepetten néztem körbe. A táj, ismerős volt, mintha már jártam volna itt. Az egész környék csendes volt, senki sem volt az utcán. Mondjuk nem is csodáltam nagyon meleg volt. A távolban mégis megpillantottam egy autót. Nem igazán törődtem vele inkább hátra fordultam. Egy csodálatos kis családi házzal találtam szembe magam. Az egészet a fák árnyékolták. Elindultam a ház felé, de megtorpantam, amikor meghallottam a kocsi hangját. Az ajtó hirtelen nyílt ki és egy kislány lépett ki a házból, mögötte szorosan egy idős hölgy követte. Három éves lehetett megítélésem szerint. Pici barna szemei csak úgy csillogtak, s mikor kilépett az ajtón a nagy fénytől hunyorgott. Sötét barna már majdnem fekete haja loknikban omlott a vállára. Arcára mosoly került, amikor meglátott. Óvatosan lesietett a lépcsőn és szaladni kezdett. Hirtelen azt hittem, hogy nekem örül ennyire, még ha én nem is ismerem. De amikor már pár lépés választotta el tőlem, nem állt meg, ahogy én gondoltam, hanem tovább sietett, de kicsit lassított léptein. Gyorsan utána fordultam, hogy nehogy mégis baj történjen és akkor pillantottam meg az autót, amit már messziről láttam. Nézte, ahogy kiszáll egy házaspár. Nem voltak olyan fiatalok, de még öregek sem. Talán még a negyvenedik életévüket sem töltötték be.

-Mami! Papi! - sikította a gyermek.

-Kicsim – kapta a karjai közé a kislányt az édesanyja, amikor odaért hozzájuk. –Hiányoztál nekünk – puszilta meg az arcát, majd a férfi felé fordult. Idegesen pattantak ki a szemeim. Fel sem ismertem magamat és a saját szüleimet. Hisz olyan régen néztem végig a dobozban lévő képeket, tárgyakat, amelyeket tőlük kaptam. Este megnézem – ígértem meg magamnak. Az oldalamra fordultam és próbáltam elérni az éjjeliszekrényem lévő telefonomat. Hosszas nyújtózkodás árán végre sikerült a kezem közé kaparintanom, s döbbentem le, hogy már dél van. Kipattantam az ágyból és az ablakomhoz rohantam. A függönyt elhúztam és az eget kémleltem. A Nap magasan járt és egyetlen egy felhő sem készült eltakarni előlünk. Egy pillanatra sem méltattam tükörképemet, amikor elhaladtam a hatalmas álló tükröm előtt. Nélküle is meg tudtam állapítani, hogy borzalmasan festek. Besétáltam a gardróbba és a ruháim között kezdtem válogatni.

-Jó reggelt álomszuszék – köszöntött egy ismerős hang. Ijedten kaptam hátra a fejemet.

-’ Reggelt neked is – sötét szemét nem vette le rólam s én akaratlanul is követtem pillantását magamra. Nem vettem fel a köntösömet, mert nem számítottam rá, hogy valaki itthon lesz, így csak a kék selyem hálóingem volt rajtam cseppet sem előnyösen, amint ott guggoltam. Villámgyorsan felálltam és eligazítottam a ruha pántját, ami a hirtelen mozdulattól lecsúszott a vállamon.

-Öhm… désolé (sajnálom) csak járkálást hallottam. Jól aludtál?

-Igen - feleltem lesütött szemmel. Pár percig csönd honolt közöttünk, majd visszafordultam, hogy végre kiválasszam a megfelelő ruhát. Nem telt bele egy percbe és már meg is találtam a tökéletest. Félvállas lila ruha. Tökéletes lesz, mert még este is meleg lesz.

-Megfognád? - fordultam bátyám felé és a kezébe adtam a fogason lógó ruhát. Majd a szoba egy másik pontjára siettem, hogy kiválasszam a hozzá illő cipőt. Egy árnyalattal sötétebb lila színű magas sarkú cipőt találtam.

-Parfait (tökéletes) – kiáltottam és visszamentem Fabienhez kezemben a cipővel.

-Hova készülsz? - kérdezte kíváncsian.

-Egykor találkozok Lucie –vel.

-Hát tudod, el kell, hogy keserítselek. Hamarosan fél egy lesz.

-Oh, a rats(francba) – kikaptam a kezéből a ruhámat és a szobámba futottam. Gyorsan magamra kaptam, a hajamat felfogtam, mert nem volt kedvem, sem időm szenvedni vele. A sminkemet nem csináltam meg erősen. Csak az alap dolgok: alapozó, szemceruza, szempillaspirál és szájfény. Tíz perc alatt eléggé elfoghatóvá varázsoltam magam.

-Fabien, kérhetek valamit? –kiabáltam, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az emeleten van.

-Már kész vagyok, indulhatunk – hallottam meg a hangját lentről.

-Imádlak – öleltem meg, amikor leértem.

-Ennyire kicsípted magad, mert a barátnőddel találkozol? – szemét végig futatta rajtam.

-Csak gondoltam úgy is meleg lesz. Indulunk?

-Persze mehetünk – válaszolta és elindult a garázsba, míg én a magas sarkúban kopogtam mögötte. – Hova megyünk?

-A Diamond Caféba – válaszoltam. Idegesen néztem az utat, és néha – néha az órára pillantottam. Lucie az a fajta lány, aki utálja, ha késnek. Legyen az fiú – bár ők rosszabb helyzetben vannak -, akár a barátnője. Mondjuk, nálam már kezd hozzá szokni és legalább nem kiabál velem.

-Megérkeztünk – fordult felém Fabien.

-Tudom, hogy mondtam, de attól még J’adore (imádlak).

-Táncra is vigyelek el? –kérdezte kedvesen.

-Megtennéd? –csodálkoztam.

-Lehet, hogy ott is kéne maradnom, ha Zach nem tudja megtanulni papírról. Te meg ugye bár nem tudod a fiú lépéseit.

-Meg tudom oldani. Te jó ég- pillantottam az órára. Öt perce múlt dél. – Mennem kell. Merci – kiszálltam a kocsiból és siettem be a kávézóba.

-Sajnálom, hogy késtem Luc.

-Semmi baj, nem késtél sokat. Akkor neki állhatunk? – nem feleltem csak bólintottam. – Jegyzetfüzetet hoztál? – kérdőn nézett rám.

-Azt nem mondtad, hogy kell és amúgy is meg tudom jegyezni. Mondd, miről kell kérdeznem.

-Mindenről. Hova megy egyetemre és miért. Milyen lesz itt hagyni a várost, esetleg az országot, ha messze megy. Mi a hobbija. És ha van abbahagyja-e az egyetem miatt.

-Mikorra kell megírni?

-Holnap éjjel kell leadnom – mosolygott zavartan.

-Akkor miért nem előbb szóltál? Luc, ma tánc is lesz. Új koreográfia, fellépés vagy verseny már nem is tudom.

-Beszéltem Zach-kel. Mondtam neki, hogy ne várjon ma meg holnap tőled sokat, mert ezen dolgozol.

-Gondolom mi volt a véleménye – forgattam meg a szemeimet.

-Ne tűntesd fel rossz színben. Szeret a kedvemben járni, és tudja, hogy akkor leszek nagyon boldog, ha ez a cikk meg lesz. És ez csak rajtad áll.

-Ne mondj ilyet. Utálom, ha még ezzel is terhelsz. Nem vagyok újságíró.

-De az lehetnél. Nagyon jól csinálod.

-Jelen pillanatban még jobban érdekel a tánc. Az iskolaújságban csak besegítő vagyok.

-És ha rendesen szerkesztő lennél?

-Most nem érek rá. – tiltakoztam. Fél kettőkor Mel is megérkezett.

-Te jó ég. Barna lettél – csak így leesett az állam, amikor megpillantottam.

-Igen. Legalább Zach-nek nem kell aggódnia, hogy valóban Luc-t falja fel – kuncogott.

-Igaz. Volt már rá példa, hogy téged akart megcsókolni – nevettem vele én is. – Tisztán emlékszem arra a napra. Lucie bent volt a szerkesztőségben, mi meg őt vártuk az iskola előtt, amikor odajött hozzánk. Már éppen üdvözölni akarta Mel-t a szokásos csókkal, és ahogy közeledett a szája felé Mel megpofozta.

-Szegény srác azt hitte csinált valamit. Utána megértük megmagyarázni neki, hogy én nem Lucie vagyok és nagyon zavarban volt.

-Azóta kicsit ideges, amikor te is ott vagy – gondolkodott el Luc. Megcsörrent a telefonom.

-Hello? – szóltam bele.

-Hello. Négy óra Vivi. Hamarosan ott leszek érted, ha pontosan akarsz odaérni.

-Köszi Fab, nem tudom, mi lenne ma velem nélküled. Mikor érsz ide?

-Tizenöt perc.

-Ok, tizenöt perc. Kint leszek.

-Mióta beszélsz Fabiennel? –néztek rám csodálkozva az ikrek.

-Hát a fellépés óta. Most viszont mennem kell táncra.

-Fabien visz el?

-Igen, mert különben nem érnék oda – mosolyogtam. – Salut lányok.

-Salut –integettek, amíg ki nem léptem az utcára. Fabien már kint várt.

-Manquer/kisasszony/, indulhatunk? – hajolt meg előttem és kinyitotta az ajtót.

-Monsieur, megtiszteltetés, hogy önnel utazhatok – mentem bele kicsin játékába. Négy óra ötvenkor értünk az iskolába, így még időm is volt átöltözni.

-Látom te is felkészültél – mondtam, mikor belépve a terembe Fabien az otthoni táncos ruhájában volt és várt.

-Táncolsz velem? – nyújtotta felém a kezét.

-Oui – és a sajátomat a kezébe helyeztem. Újra és újra eltáncoltuk az új táncot.

-Bravó, bravó – tapsolt mögöttünk valaki. Egyszerre álltunk meg és fordultunk hátra. Zach volt.

-Nagyon jól csináltátok. Fabien neked is táncolnod kellene. Sokkal jobb partner lennél, mint én.

-Rád hagyom, most csak segíteni jöttem neked tanulni.

-Ezt hogy érted? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

-Vivi nem tudja a táncban a fiú részét, de én igen, mert velem találta ki, így ha valamit nem tudsz, én fogok segíteni.

-Benne vagyok, akár kezdhetjük is.

Iszonyatosan telt el az a két óra. Zach-nek velem egyáltalán nem ment a tánc. Egyedül majdnem tökéletesen tudta a lépéseket, de velem nem. Mindig elfelejtette vagy én rontottam el, mert neki magyaráztam. A végére már a ruhám is tiszta víz volt, annyiszor táncoltam mindkettőjükkel, de Zach –kel sokkal fárasztóbb volt, mint Fabiennal.

-Fejezzük be mára, én már nem bírom – feküdtem ki a padlón.

-Igazad van. Sajnálom, hogy nem megy veled.

-Ugyan én is hibás vagyok. Nem tudok koncentrálni.

-A cikk miatt? – kérdezte.

-Milyen cikk? – Fabien mellém lépett és felsegített a földről.

-Majd hazafelé elmondom. Elmegyek, letusolok és átöltözök – mondtam és az öltözőbe mentem. Nem tudom, hogyan fogom rávenni, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Húsz perc múlva fáradtan lépdeltem ki a lányöltöző ajtján, ahol már Fabien vár.

-Zach elment? – kérdeztem és ő csak bólintott. Lassan sétáltunk a parkolóba, majd mikor az autóhoz értünk segített beszállnom.

-Miért nem szóltál előbb a cikkről?

-Mert egyáltalán nem volt biztos, hogy elvállalom -az igazat mondtam. Nem akartam elvállalni, mert nem érdekel az írás. Nem akarom másra pazarolni az időmet, mint a táncra. Az a szenvedélyem. Jelen pillanatban annál nincs fontosabb. és van egy olyan érzésem, hogy nem is lesz.

-Ma már nincs erőd és igazából nekem sem. Így holnap fogjuk megcsinálni. Rendben? – nézett rám fürkésző szemekkel.

-Köszönöm – mondtam. A beszélgetés abbamaradt, majd mikor hazaértünk fáradtan mentem fel a lépcsőn, öltöztem át és bújtam bele a puha ágyamba. Olyan fáradt voltam, hogy el is felejtettem megnézni a képeket. Reggel már komolyan megnézem – ígértem magamnak, majd mély álomba szenderültem.

6. A Cikk

Másnap reggel már délelőtt sikerült felkelnem. Felhúztam magam, a hátamat az ágytámlának támasztottam.

-   SMS! SMS! – sipította a telefonom hangosan. Gyorsan odakaptam és az „Olvasás”-ra mentem.

„Viv. Tudom, hogy még szinte hajnal van neked most, csak emlékeztetni szeretnélek, hogy a cikket még ma éjjel küldd el. Fontos nekem. Szeretlek. Luc”

-   Oh - nyögtem hátra vetett fejjel. Semmi kedvem sincs azzal a az átkozott cikkel foglalkozni. Más, fontosabb dolgom is van. Kimásztam az ágyból és a gardróbba mentem. Valamit akartam tegnap, de vajon mit? – morfondíroztam.  Kutakodtam az elmémben, hogy mit felejthettem el, amikor végre beugrott a tegnapi álmom. Az ajtóból – mert megtorpantam ott – az ékszeres asztalhoz szaladtam. Tökéletes hely a régi dolgaimnak, mert oda senki sem nyúl bele. Kapkodva pakoltam le egy nagyobb dobozról az ékszereket és vettem ki a fiókból azt. Kezembe fogtam a „kincses ládikót” és a sarokba kuporodtam. Próbáltam kinyitni minden oldalról, de sehogy sem sikerült. Visszamentem az asztal elé s tovább kerestem. Az összes ékszert kipakoltam és minden díszt, medált megnéztem rajtuk, de egyiken sem volt kulcs.

-   Ne is keresd – megdermedtem a hang hallatán.

-   Nem is tudod, hogy mit keresek – mondtam még mindig háttal neki. Miközben mindent szépen visszapakoltam, de szemem sarkából a tükörben őt fürkésztem.

-   A doboz kulcsát keresed - zavartan kaptam el róla a tekintetemet. Honnan tudja, hogy azt keresem?

-   Oui. Lebuktam – fordultam felé. –de te ezt honnan tudod?

-   Gondoltam, hogy valamikor majd újra meg akarod nézni. Hisz hat éves korod óta nem láttad. És amúgy a kulcs nem ott van – somolygott.

-   Nem itt? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. – Miből gondolod?

-   Mert nekem adtad és megbíztál vele, hogy semmilyen körülmények között ne adjam vissza – komorodott el. Persze, hogy emlékszem arra a napra, hiába voltam olyan régen hat éves.

-   Fabien még nem ért haza az iskolából, rám pedig egy ideiglenes bébiszitter vigyázott. Unottan ült a tv előtt, pattogatott kukoricát majszolva és közben telefonált. Csöndesen hallgattam, amíg beszélt, majd miután lerakta és tárcsázott volna mást. Hozzá fordultam.

-   Felmehetek a szobámba?

-    Rám bíztak, úgyhogy maradj mellettem – ellenkezett.

-   Pár perc, csak felmegyek valamiért.

-   Jó, de igyekezz – sóhajtotta. Felszaladtam a szobámba és kinyitottam az éjjeli szekrény fiókját, amiben egy aranyozott mintájú dísz doboz volt. Kezembe vetem és visszasétáltam a nappaliba. Valeri már nem a kanapén ült. Üres csacsogását a konyhából hallottam.  Leültem a kanapéra, lábaimat szorosan magam alá húztam és a kis kulcsot elfordítottam a zárban. Felnyitottam a fedelét és kivettem belőle a fényképeket. Rengeteg volt, minden képen más. Egyedüli hasonlóság rajtuk, hogy mindegyiken szerepeltem. Anya, apa és Rob váltották egymást a képeken vagy éppen együtt voltunk rajtuk. Szipogva néztem tovább az egyetlen dolgot, mely a szüleim emlékét őrzi, majd zokogva löktem le az ölemből és csak sírtam. Tompán érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat. Nem tudtam mennyi ifő telt el, csak kezek tapintását éreztem magamon.

-   Mi a baj? – kérdezte Valeri kissé unottan, de mintha hangjában az aggódást fedeztem volna fel. Próbáltam kiejteni a szavakat a számon, de egyetlen egy árva hang sem jött ki rajta. Kezeim görcsösen szorították a térdemet – Akkor ne beszélj! – csattant fel ingerülten, majd kezei eltűntek rólam. Mozgást hallottam, de nem figyeltem r. Kinyílt az ajtó.

-   Maga hova megy? – kérdezte egy számomra kedves hang.

-   Valami baja van a kislánynak és utálom, ha valaki bőg. Tehát elmegyek – mondta a nő. Az ajtó becsukódott és gyors lépések zaja hallatszott, majd valaki megállt előttem.

-   Viv. Mi a baj? – kérdezte aggódva Fabien.

-   Csukd be…a kulcsot…rakd el…nem akarom…megnézni…soha – mondtam a sírástól akadozva.

-   El fogom vinni a kulcsot. Semmi baj, már itt vagyok – húzott magához. És valóban megtartotta az ígéretét, azóta egyszer sem adta oda. Így kilenc éve nem láttam azokat a képeket.

-   De most kell – nyújtottam elé a tenyeremet.

-   Hiába. Megígértem és én tartom a szavam.

-   Már nagylány vagyok, tudom, hogy mire van szükségem.

-   Majd megkapod – ígérte – Most pedig menj, reggelizz meg, öltözz fel és megírod azt a cikket.

-   Kösz – fordítottam hátat neki duzzogva. A konyha felé menet frissen sült muffin és palacsinta illata csapta meg az orromat.

-   Remélem ízleni fog – lépett mögém Fab.

-   Te csináltad?  - csodálkoztam. –Sabine szokott sütni - főzni.

-   Anya nem ért rá reggel, ezért engem kért meg rá. Foglalj helyet, majd én mindent megcsinálok – húzta ki a széket nekem, amin helyet is foglaltam. Lenyűgözve figyeltem, hogy mennyire otthonosan mozog a konyhában. Egy kistányérra muffinokat rakott, majd elém helyezte - Bon appétit(jó étvágyat)- mondta, de rögtön vissza is fordult és a palacsintát csinálta. Majd miután abból is csinált pár darabot¸elém rakta azt is.

-   Köszönöm, igazán finom volt. De e mióta tudsz sütni? Vagy főzni is?

-   Ez maradjon a cikkben.

-   Akkor kezdhetjük? – kérdeztem.

-   Nem – mosolygott sejtelmesen, majd kérdő tekintetem láttán folytatta. – Először táncolunk – felállt és a nappaliba húzott. A megszokott CD-t indította el. Megint órákig táncoltunk.

-   Na, jó, elég volt. Még ma le kell adnom a cikket – álltam meg.

-   Akkor csak engedd meg, hogy előtte még játsszak valamit.

-   Gitáron? – kérdeztem tőle. Csak bólintott. A földön ültem, ő pedig velem szemben. Két- három percig játszott egy gyönyörű számot, s halkan dúdoltunk hozzá mindketten. – Nagyon szép volt. Már évek óta nem hallottalak játszani.

-   Mindig csak akkor játszottam, amikor nem voltál itthon.

-   Akkor most már kezdhetjük? – kérdeztem. Gyorsan felszaladtam egy füzetért. Mire leértem Fabien már a kanapén ült, de a kezében még mindig ott volt a gitár és halkan egy másik dallamot játszott.

-   Zavar, ha lesz aláfestő zene? – kérdezte felpillantva rám.

-   Nem – mondtam és leültem elé a szőnyegre. Gyorsan írtam fel pár kérdést és felolvastam neki, majd leírtam, amit mondott.

-   Várj! – mondtam a harmadik kérdés után. Felmentem a szobámba egy diktafonért, mert em tudtam olyan gyorsan írni, mint ahogy ő mondta. Amikor leértem, visszaültem elé és bekapcsoltam, amikor feltettem a következő kérdést. Tíz kérdés után félre raktam a füzetet és a diktafont.

-   Ennyi volt?

-   Igen, csak ennyire kellett válaszolnod. Merci.

-   Nem eszel?

-   Miért? Már dél van?

-   Hamarosan kettő lesz.

-   Nem kérek. Megyek, legépelem – mondtam és felálltam a földről és a szobámba indultam. Leültem a gép elé és leírtam a bevezető szöveget, majd elkezdtem begépelni az első három kérdést és a rá adott válaszokat. Miután ezekkel végeztem a diktafonra felvetteket hallgattam jó párszor végig, majd mindig visszapörgetve azt is begépeltem. Fáradtan dőltem hátra a székemben és az órámra pillantottam. Öt óra múlott pár perccel. Még egy átnézés belefér vacsoráig.

Jövő egy érettségizett szemével

Sokan kíváncsiak lehettek, hogy a frissen végzett tizennyolc évesek mihez kezdenek az érettségi után. Így pár kérdést feltettünk az iskola zenés üdvöskéjének, Fabien Lavigne-nek. Fabien majdnem kitűnő eredménnyel végzett a Mary Frances középiskolában. Zongorázik, gitározik, és még énekel is az általa megalapított együttesben, mely minden bálban megalapozza a hangulatot. Hogy mihez kezd ezzel a rengeteg zenés „hobbival” elmondja nekünk ő.

-   Hello Fabien. Gondolom végre kicsit felszabadultabb vagy, mióta befejezted a középiskolát, nem?

-   Hello Vivus. Valóban sokkal felszabadultabb vagyok most, de kicsit izgulok is.

-   Elhiszem. Még nem érkezett meg semmilyen papír sem?  És egyáltalán hova készülsz a középiskola után?

-   De igen már több helyről is kaptam értesítést, hogy felvettek volna, de már máshova felvettek. Egyetemre szeretnék menni. de még úgy a jövővel kapcsolatban nincsenek elképzeléseim.

-   Semmilyen konkrét elképzelésed sincs? El sem gondolkodtál még rajta?

-   Hát, nem igazán. Csak egyetemre szeretnék menni. Ez a legfőbb célom jelenleg.

-   Biztos több egyetemet is megjelöltél, de gondolom, van egy hely, ahova menni szeretnél. Mégis hova? Országon belül vagy esetleg kívül?

-   Most már biztos, hogy országon kívül.  És ahova menni szeretnék, onnan nem kaptam még meg a levelet. Már csak Vonz más országok szépsége, kultúrája, művészete. Szeretnék egy kicsit világot látni. Elég kíváncsi természet vagyok.

-   Ezek szerint most mát biztos, hogy külföldre mész. Melyik országba?

-   Olaszország.

-   Hát az elég messze van innen. Nem lesz honvágyad?

-   Az ünnepekre mindenféleképpen haza jövök és persze a szüneteket is szeretném itthon tölteni, persze ha a vizsgák engedik.

-   Igen az ünnepek meg a szünetek. És mi az, ami miatt Olaszországba készülsz?

-   Ezt nehéz elmondani. Úgy minden. Mivel imádom a zenét, mindenféleképpen olyan helyre akartam menni, ahol mások is szeretik. És ilyen például Olaszország. Lételemük a zene. És az ételek is. Szeretek enni, és erre Olaszország szintén alkalmas.

-   Igaz. Így a zenével is foglalkozhatsz. Gondolom eszedbe sem jutott abbahagyni, de komolyabban nem akartál vele foglalkozni?

-   Nem igazán gondoltam rá.  Jó elfoglaltság egy esős napon. Abbahagyni soha nem akartam, még rágondolni is szörnyű. Már nehéz lenne elszakadnom tőle. De komolyabban sem szeretnék még vele foglalkozni. Talán az egyetem befejeztével. Még csak egy nagyszerű hobbi.

-    Ha már az előbb az ételeknél tartottunk mennyire érdekel, és mióta foglalkozol velük?

-   Ez szintén csak hobbi szinten kötődik hozzám. Mint említettem, szeretek enni. És persze, hogy finom kajákat. Az olasz ételek különlegesnek tűnnek, mindenképpen szeretném kipróbálni ott a helyszínen. És hát körülbelül úgy két éve foglalkozom vele.

-   A többieket biztos érdekli és engem is, hogy tervezed a visszatérést Franciaországba vagy végleg külföldön maradsz?

-   Mindenképpen töltök itthon még pár évet. Aztán majd meglátom, mit hoz a sors.

-   Köszönöm, hogy szakítottál rám időt. Hello Fabien.

-   Máskor is nyugodtan felkereshetsz Vivus. Hello.

Megtudtuk, hogy Fabien külföldre készül, de még semmi elgondolás sincsen a jövőjével kapcsolatban. Valaki csak bolyong a világban, míg valaki céltudatosan halad előre. Mindenkinek más a jó.

                                                                                                                              írta: Vivus

-   Megfelelő – gondoltam és már be is léptem az e-mail fiókomba, hogy elküldjem Lucie-nek. Már feltöltötte, de még írtam barátnőmnek pár sort.

-   „ Hello Lucie!

Még időben elkészültem vele. Ha valami szerinted nem jó – mert ugyebár te vagy a profi – hívj fel és átírom vagy kérdezek mást. Csak időben szólj.

Viv” – rákattintottam a „Küldés” gombra. Az ágyamra dőltem és vártam a telefont. Félóra múlva megszólalt, de csak SMS jött.

-   „Drágám, ez nagyon jó lett. A kérdéseken majd még dolgoznod kell, de úgy minden remek. Örök hála. Luc”

Miért hiszi azt, hogy érdekel az írás? Nem szeretek vele foglalkozni. Kitöröltem az üzenetet, a telefont pedig az éjjel szekrényemre raktam. Visszadőltem a párnámra, amikor kopogtak.

-    Szabad- szóltam ki és vártam a látogatóm.

7. Érzések

-Hello, Diminutif (Pöttöm) – mosolygott az ajtórésen be Christopher bácsi. – Sabine küldött, hogy gyere le vacsorázni.

-Köszönöm Christopher bácsi, de nem vagyok éhes.

-Fabien mondta, hogy reggel óta nem ettél semmit – kinyitotta teljesen az ajtót és csípőre tett kézzel nagyon csúnya nézéssel folytatta. – Szóval szépen elkészülsz, mire visszaérek, mert ha nem úgy cipellek le, mint amikor kicsi voltál – mondta immár mosolyogva. Elnevettem magam én is az emlék hatására. „ Csak pár nap telt el Melissa távozása óta, és még mindig nem éreztem magam otthonosan. Egyáltalán nem szoktam vacsorázni, az utolsó étkezésem mindig az ebéd volt. Ilyenkor mindig a szobámban szoktam ülni egy mesét nézve.

-Pöttöm, gyere enni. Alig ettél délben is valamit – jött be hozzám Chris bácsi.

-De tényleg nem vagyok éhes - próbáltam tiltakozni, de gyomrom nem úgy gondolta, mint ahogy én.

-Hallom – mosolygott. – Gyere le szépen – nyújtotta felém a kezét. Nemlegesen megráztam a fejem. Ráült az ágyamra és magához húzott, majd halálra csikizett.

-Na, éhes vagy? – kérdezte, de ujjai gyorsan mozogtak az oldalamon és a talpamon.

-Igen, igen – sikítottam. Miután abbahagyta, fáradtan dőltem az ágyamra. A karjába kapott és az ebédlőbe vitt.” Meg akartam előzni most, hisz ezek a gyenge pontjaim még mindig meg vannak. Hajamat gyorsan megfésültem és egy gumival összefogtam.

-Látom kész vagy – mondta mosolyogva.

-Nem merek kockáztatni – nevettem és együtt indultunk le.

-Sziasztok – köszöntem az asztalnál ülőknek. Rajtunk kívül már mindenki a helyén ült. Christopher bácsi Sabine mellett foglalta el a helyét, én pedig Sabine-nal szemben, Fabien mellé ültem.

-Bon appétit(jó étvágyat)- mondtuk egyszerre. Húsz – harminc perc múlva mindenki jóllakottan dőlt hátra a székén.

-Mit mondott Lucie a cikkről? – kérdezte nagy meglepetésemre Sabine. Arcom láttán megmagyarázta. – Fabien mesélt róla, mert nagyon csöndben voltál fenn és kíváncsi voltam.

-Értem. Hát végülis azt mondta, hogy jó lett, semmin nem kellett utólag változtatnom és ez jó.

-Ennek örülök. Biztos fáradt vagy, menj nyugodtan, majd egyedül elmosogatok.

-Merci. Bonne nuit – felálltam az asztaltól.

-Bonne nuit, kicsim – és a szobámba mentem. Megkerestem a lila selyem hálóingemet – mert Melissának igaza volt, el akarnak kényeztetni – és elindultam tusolni. A víz alatt végre mindent sikerült megértenem. Fabien tényleg elmegy és nem is akárhova, hanem Olaszországba. Nagyon messze van. Ennyi erővel már kibírhatta volna. Csak nekem nehezíti meg a búcsúzást. El tudtam fogadni, hogy nem beszél velem, igaz sok időmbe került, mert ő volt és lesz is az egyedüli testvérem, mégis csak fontos része az életemnek. De azt hiszem, valahogy mindig ki akar szakadni belőle. Elzártam a vizet és kiléptem a kabinból. Miután megtörölköztem és lefeküdtem az ágyamba, de aludni még nem tudtam. Felültem és a laptopot az ölembe raktam, majd órákig kutattam Olaszország után. Hajnali egykor hideg kakaót akartam inni, magamra kaptam a köntösöm és halkan lelopództam a konyhába és megcsináltam. Kiültem a teraszra és a csillagos eget néztem, hátra hullócsillagot is látok.

-Gondolom, most sem tudsz aludni? – meg sem hallottam a lépteit. Pedig mindenkiét megszoktam. Túlságosan is elkalandozok másfelé és nem figyelek fel semmire.

-Sajnálom. Felébresztettelek? – kérdeztem hátra pillantva rá és kicsit arrébb húzódtam, megpacskolva a mellett lévő széket. Jelezve, hogy nyugodtan üljön le.

-Egyáltalán nem, Sabine kért, hogy figyeljek rád, és számítottam rá, hogy nem fogsz tudni aludni. A cikk miatt van igaz?

-Szóval te is tudsz róla – sóhajtottam.

-Miért nem mondod el, hogy mit érzel? Mint az első egy évben, amikor ideköltöztél –bíztatott.

Christopher bácsinak is az a szokás, ha nem tud aludni, akkor hideg kakaót iszik és ide kiül. És erre rászoktam én is az alatt az egy év alatt. Rengetegszer hallottam az álmatlan éjszakáim során, hogy valaki járkál éjjel a folyosón, s egyszer én is követtem. És lebuktattam. Megkért, hogy ezt soha ne áruljam el senkinek, ez lesz a mi közös titkunk. Nyíltan is mindig megkérdezték, hogy érzem magam, nem akarok-e beszélni az érzéseimről, de ezekre a kérésekre mindig nemmel válaszoltam. Túl sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak éreztem volna magam, ha ezeket elmondom. De akkor megváltozott minden. Christopher bácsi megértett és azután sem óvatoskodott velem. Vigasztalt és nevettetett. Rengeteg dolgot mesélt az apuval közös gyerekkoráról, hogyan ismerkedtek meg anyuval, és utána mennyire megromlott a kapcsolatuk. Christopher bácsi a munkájának élt akkoriban. Házakat tervezett és még most is tervez. Így ismerkedett meg Sabine-nal, aki ingatlan közvetítő és lakberendező. Mindig nagyon jó munkát végez.

-Tudod, hogy mennyire örültem, amikor Fabbal jobban megismerkedtünk és igazi jó barátok lettünk. Nagyon boldog voltam, hogy lehet egy testvérem, sokáig vágytam rá, de soha nem fiatalabbat akartam. Mindig egy bátyra vágytam, akivel jóban vagyok, és nem csak piszkál engem. És ahogy idekerültem, kaptam egyet, bár igazán nagy ára volt. Aztán, amikor nem beszélt velem kilenc évig. Vagyis csak abból állt, hogy köszönt. Rossz volt, mert akkor viszont elveszítettem, és még mindig nem tudom, hogy miért. És a fellépés után, újra beszélt velem, vigyázott rám a viharban éjjel, és táncolt velem. De tegnap meg tudtam, hogy messze megy el – mert én eddig azt gondoltam, hogy csak egy nagyobb városba költözik – de nem, egy másik országba. Alig kaptam vissza, máris el kell válnom tőle.

-Gondoltam, hogy ez lesz a gond. És megértem. Megértettem akkor is és most is. Egy testvér nagyon fontos, bár korábban is rájöttem volna.

-De még itt az egész nyár, talán kiélvezhetem mellette, hisz utána olyan kevésszer fog haza járni.

-Nem szeretnélek letörni Pöttöm, de nem az egész nyár. Két hét múlva megy ki – mondta óvatosan.

-Már? De hát még messze van az év kezdés.

-Igen, de házat is kell találni, megtanulni a nyelvet. De ha vigasztal mi is kimegyünk vele két hétre.

- Kezdhetted volna ezzel is, nem estem volna pánikba – mondtam mosolyogva majd hozzátettem – annyira.

-Lehet, de most már menj aludni, hűvös van és pihenned kell. Jó éjt.

-Jó éjt és köszönöm, hogy meghallgatsz.

-Ezért vagyok a nagybátyád – mondta és megölelt. –Na, de sipirc – kacsintott rám, majd gyorsan felmentem a szobámba. A köntösömet a szék támlájára terítettem, a laptopot kikapcsoltam és visszatettem az asztalra, majd a takaró alá bújtam és pár perc múlva el is aludtam.

8. A baleset

Kellemes érzés volt végig sétálni a homokos parton. A szél belekapott a hajamba, magával hozva tenger sós illatát.  A sziklás part felé sétáltam, s leültem a sziklaperemén, a horizontot figyelve. A szél alig fújt mégis nagy hullámokat lehetett látni. Hátra dőltem és az eget kémleltem. A Nap vakítóan sütött, mégis lágy simogatásként éreztem perzselését. Érintése végig futott arcomon, nyakam vonalán egészen a kézfejemig. A szél szinte suttogott a fülembe.

-   Vivi, hallasz? – a suttogás erősödött. A „kéz” mely eddig lágyan érintett, most erősebben szorított és rázott fel. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szememet, de hiába volt minden, az erős fény még így is zavart. – Azt hittem már ki sem nyitod a szemed.

-   Bocsi, csak elég fáradt vagyok. Hány óra van?  - kérdeztem kábán.

-   Délután egy. Már tényleg a hasadra süt a nap – mosolygott. Nem volt kedvem a vicceihez, ezért magamra húztam a takarót. – Tényleg fel kellene kelned, mert ha nem, akkor nem mondom el anya üzenetét – fenyegetett. Kíváncsi voltam, hogy mit üzenhetett Sabine, de ennyire még soha sem voltam fáradt. Kidugtam a fejemet a takaró alól és felnéztem rá.

-   Mit mondott? –kérdeztem.

-   Mi a garancia, hogy nem alszol vissza, ha elmondom? Először menjél tusolni – gorombán néztem rá, hogy képes ilyen fáradtan kiugrasztani az ágyból, de nehézkesen mégis elindultam tusolni. Ledobtam magamról a hálóinget, s beléptem a kabinba. Hogy felébredjek, langyos vizet engedtem és hagytam, hogy végig folyjon az arcomon és lehűtse az egész testemet. Visszagondolva az álomra, majdnem valóság volt. Ekkora hatást gyakorolt rám a tegnapi, vagyis inkább a hajnali információ Olaszországról. És amit a valóságban érzékeltem, azt az álmomban is. Fabient mindenhez hasonlítottam. A forró mégis lágy érintése, olyan volt, mint a Nap. Lágy, halk suttogása, akár a szél. De a tenger sós illatát nem tudom hozzá kötni.

-   Én kijönnék már a te helyedben – figyelmeztetett kintről bátyám. Elzártam a csapot, gyorsan megtörölköztem. Felvettem a Victoria’s Secret fehérneműt, magamra kaptam a köntösöm és a szobámba mentem. Fabien az ágyamon elnyúltan feküdt és tv-zett.

-   Itt vagyok éberen, és figyelek – ültem le az asztalomhoz és felé fordultam.

-   Sabint felhívta az a nő, aki a következő versenyt vagy fellépést - nem tudom, hogy mit - rendezi. Figyelmeztetett, hogy már csak másfél hetetek van és még beszélni és szeretne veletek személyesen. Azt hiszem, ennyi lenne az egész. Remélem megérte felébreszteni téged.

-   Hát nem tudom. Azt tudom, hogy már csak másfél hetünk van, de az végül is hír, hogy személyesen is akar beszélni velünk.

-   Egyáltalán tudod ki a nő?

-   Meglepő, de nem. Zach semmit sem említett még, fontosabb a tánc.

-   Azt hittem legalább tudjátok, hogy hol és miért léptek fel.

-   Zach biztos tudja, és én bízom benne. Jaj, fel kell hívnom – gyorsan felkaptam a mobilomat és megkerestem Zach számát, majd felhívtam.

-   Hello, Zach vagyok. Valamilyen oknál fogva nem tudom felvenni, ezért kérlek, hagyj üzenetet. – mondta a Hangpostája. Mindenféleképpen beszélnem kell vele és nem csak üzenetet hagyni neki. Lucie biztos tudja, hogy hol van, felhívom őt. Ám sikertelen próbálkozás volt. Utolsó esélyem másik barátnőm volt.

-   Oh, végre valakit elértem.

-   Mi az, hogy végre valakit? Mindenkinek van telefonja.

-   Igen, de senki sem veszi fel. Se Zach, se a húgod. Mi történt?

-   Te nem is hallottál róla?

-   Mégis miről kellett volna hallanom? Beszélj Mel. Mi történt? – kezdtem kétségbe esni.

-   Hát Zach kórházban van, ezért nem érted el sem őt, sem a húgomat.

-   Uramisten. Jól van? Melyik kórházban?

-   A Szent Johanna kórházban. De… - elkezdte, de félbeszakítottam.

-   Az kicsit messze van, de igyekszem hamar odaérni. Hello.

-   Mi történt? – kérdezte aggódva Fabien.

-   Zach- nek kórházban van. Lehetne egy kérésem?

-   Persze, hogy beviszlek hozzá. Gyorsan készülj el, addig összedobok egy kis „reggelit” - mondta és kiment a szobából. Gyorsan kerestem magamnak valamilyen kényelmes ruhát, amibe még a kórházba is bemehetek. Majd én is követtem testvéremet a konyhába. Az asztalon volt a kedvenc gabonapelyhem már a tálamba öntve. Jóllakottan indultam el a garázs felé.

-   Mehetünk – ültem be az autóba.

-   Melyik kórház? – kérdezte Fab.

-   A Szent Johanna. Nem gond?

-   Persze, hogy nem. Akkor indulás – a kórház tőlünk elég messze van. Kocsival az út fél óra, szóval nem szívesen buszoznék és gyalogolnék oda. Remélem Zach-nek semmi komoly baja sincsen. Lucie biztos nagyon aggódik.

-   Megérkeztünk – nyitotta ki az ajtómat Fabien. Fel sem tűnt, hogy már a parkolóban vagyunk. Segítségével kiszálltam a kocsiból és szinte rohantam be a kórház ajtaján, egyenesen az információs pulthoz.

-   Bon jour! Meg tudná nekem mondani, hogy Zacharie Salingré melyik szobában van?

-   Bon jour! Családtagja, valamilyen rokona? – kérdezte.

-   A táncpartnere vagyok.

-   Értem. Zacharie a625-ös szobában van.

-   Köszönjük – mondtam és már a lifthez is mentem. 625-ös szoba, vagyis akkor a hatodik emeleten van.

-   Biztos jó ötlet volt bejönnünk?

-   Ha Zach-nek valami komoly baja van, akkor nem léphetünk fel másfél hét múlva. És aggódom miatta és persze Lucie miatt is. Megérkeztünk – mondtam és kiléptem a liftből. Ahogy haladtam a folyosón tekintetem az ajtókon cikázott. Sehol sem találtam a 625-ös szobát.

-   Hányas szobát is kell keresnem? – kérdezte Fabien.

-   A 625-öst.

-   Akkor meg van – mosolygott. Odasiettem hozzá majd bekopogtam.

-   Szabad – szólt ki egy ismerős hang.

-   Salut! Remélem nem baj, hogy bejöttünk.

-   Vivi, nem kellett volna. Semmi komoly – mosolygott Zach.

-   Semmi komoly? Mégis kórházban vagy – fakadtam ki. – Mégis mi történt?

-   Mel nem mondta el? – kérdezte csodálkozva Lucie.

-   Nem, bár lehet, hogy akarta. Csak kicsit bepánikoltam, amikor meghallottam, hogy kórházban vagy.

-   Csak egy sima kulcscsonttörés, de műteni kell, ezért vagyok bent.

-   És hogyan történt?

-   Kosarazás közben rosszul estem – mosolygott zavartan táncpartnerem.

-   Akkor lefújom a táncot, most az a lényeg, hogy gyógyulj meg.

-   Nem mondhatod le. Hallottam, hogy Elisabeth – aki ezt az egészet rendezi - beszélni szeretne velünk, de szerintem legfőképp veled. Így neked ott kell lenned.

-   De nem tudnék kivel elmenni – sóhajtottam, és amikor felnéztem Zach-re, ő elnézett mellettem. Követtem a tekintetét és rájöttem, hogy mire gondol.

9.   A film

- Ne nézzetek már így rám - hátrált pár lépést Fabien.

- Elvállalnád? – kérdezte tőle Zach. Féltem megtudni a válaszát, így elfordítottam a fejemet és a cipőmet kezdtem nézni. Nagyon is akartam, hogy ezt a kevés időt, amit még itthon vagyunk, együtt töltsük el. És ez nagyon jó lehetőségnek számított. Mindennap táncolni vele, maga volt a csoda. De mélyen mégis tudtam, hogy nem kellene, mert így nehezebb lesz a búcsúzás.

- Te szeretnéd? – kérdezte tőlem kíváncsian Fab.

- Semmit sem szeretnék jobban – akartam mondani, de nem tettem. – Nagyon jó lenne- még mindig képtelen voltam belenézni a szemébe.

- Remek, ez meg is van beszélve. Viv, velem most nem kell foglalkoznod. A tánc most fontosabb, és különben is. Lucie itt van velem.

- Igazad van. Nem kellett volna ennyire aggódnom. Csak pihenj, majd én mindent elrendezek. Jobbulást. Sziasztok.

- Köszönöm, sziasztok – miután becsuktam magam mögött az ajtót, megtorpantam.

- Valami baj van? – fordult vissza Fabien.

- Én csak nem akarom, hogy olyat csinálj, amit nem szeretnél. Nem kötelezlek, hogy táncolj velem. Le tudom mondani, és biztos lenne több fellépés is.

- Emiatt ne aggódj. Szeretek veled táncolni.

- De a táncra szánt időt a barátaiddal is tölthetnéd, hiszen nem mostanában jössz majd haza.

- Majd úgy osztom be az időmet, hogy a tánc és a többiek is beleférjenek. De mivel te a húgom vagy, – nyomatékosította a húgom szót. Kicsit elszomorodtam, és fogalmam sincs, hogy miért – ezért te elsőbbséget élvezel.

- Köszönöm – mondtam a szememet törölgetve.

- Mond, hogy nem sírsz. Nem igazán tudok mit kezdeni a síró lányokkal – mondta és ettől kicsit felvidultam. Mély levegőt vettem és mosolyogva felnéztem rá.

- Nem sírok.

- Menjünk, a vendégem vagy egy fagyira. Persze csak, ha nem félted az alakodat.

- Minek féltsem, hisz mindennap táncolni fogunk, nem?

- Pozitív hozzáállás – nevetett. A fagyizás nagyon jól sikerült. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen együtt lenni vele. Évekig álmodoztam róla, hogy velem is olyan jól fogja magát érezni, mint a barátaival. Nevetnek, viccelődnek egymással. Talán igazából nem is arra vágytam, hogy jól érezze magát velem, sokkal inkább szükségem volt, hogy mellettem legyen. Lassan elindultunk hazafelé.

- Mihez lenne kedved délután? – kérdezte hirtelen.

- Hááát, szerintem ma már nem kéne táncolnunk és nem tudom. Miért te terveztél valamit?

- Lenne egy kis meglepetésem a számodra – mosolya sejtelmes volt.

- Mit tervezel? – kérdeztem, de hiába. Egész utón próbáltam kiszedni belőle egy kis információ morzsát, de semmit sem volt hajlandó elárulni.

- Van öt perced, hogy leérj a nappaliba – mondta miután beléptünk a házba. Gyorsan felszaladtam a szobámba és átöltöztem egy otthoni ruhába. Pontosan öt perc múlva már én is lent voltam a nappaliban, ahol a kanapén már Fabien várt.

- Mit csinálunk? – kérdeztem reménykedve, hátha most már elárul valamit.

- Szereted a Twilight Saga-t?

- Igen – feleltem nemes egyszerűséggel. Bár nem csak szeretem, hanem imádom.

- És a paródiákról mi a véleményed?

- Ha jó, akkor nincs ellene kifogásom. Miért?

- Csak maradj csöndben és figyelj – utasított és elindította a DVD-t.

Engedelmeskedtem a kérésének és elcsendesedtem. Lábaimat magam aláhúztam és a képernyőt figyeltem. Izgatottan vártam, hogy mit fogunk nézni. Vampires Suck felirat jelent meg. A cím nem sok mindent árult el, de Fabien kérdezősködéséből arra következtetek, hogy Twilight paródia lehet.

Másfél óra múlva a rekeszizmaimnak annyi volt. Kapkodva szedtem a levegőt, de megmozdulni még tíz perc múlva sem voltam képes.

-   Jól vagyok – mondtam miután vettem egy nagy levegőt, majd a könnycseppeket törölgettem ki a szememből. Már lenyugodva néztem fel a mellettem ülő fiúra, aki átható pillantással vizsgált végig. – Mi az? – kérdeztem és éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Szememet lesütve fordultam el tőle.

-   Semmi. Örülök, hogy tetszett. Számítottam rá –még mindig nem fordultam vissza, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.

-   Én is örülök, hogy megnézhettem, de nem lett volna más programod?

-   Mást szerettem volna most délután csinálni, de majd bepótolom.

-   Sajnálom, hogy így közbeléptem.

-   Nem tettél tönkre semmit. Amúgy is megnéztem volna veled – nyomta meg egy kicsit erősebben a szót – csak én úgy terveztem, hogy kicsit előbb, és délután valamit csinálunk együtt.

-   Te azt tervezted, hogy az egész napot együtt töltjük? – döbbentem le.

-   Igen. Miért baj? Ha mást akarsz csinálni, akkor jó.

-   Nem, egyáltalán nem, csak meglepődtem. És mit terveztél?

-   Mivel fagyizni már voltunk, elmehetnénk sétálni.

-   Remek ötlet. Megyek átöltözni, aztán mehetünk is – mondtam és felszaladtam a szobába. Mielőtt beléptem volna a gardróbba kinéztem az ablakon. A Nap még mindig nagyon sütött, úgy gondoltam, hogy egy ruhát fogok felvenni, ami a combomig ér. Bent meg is találtam a megfelelő ruhát. Fekete-fehér- szürke kockás pánt nélküli, és egy rózsaszín szalag van rajta. Gyorsan magamra kaptam, s azon gondolkodtam, hogy valami kardigánt is kellene magammal vinnem, de ezt inkább elvetettem, mert nem hiszem, hogy sokáig maradnánk.

-   Kész vagyok –mondtam leérve a lépcsőm.

-   Pár pillanat és én is, csak felhívtam anyát, hogy nem leszünk itthon.

-   Kint megvárlak, jó? – kérdeztem Fabientől, aki közben elindult az emeletre.

-   Oké, sietek – mosolygott vissza rám. A cipős szekrényhez mentem és egy kényelmes cipőt kezdtem keresni magamnak. Aztán egy fekete balerina cipő mellett döntöttem, majd kimentem a teraszra és ott vártam. Pár perc múlva ajtónyitódásra figyeltem fel és néztem hátra.

-   Huh, tényleg gyors voltál – jegyeztem meg. – És nagyon jól nézel ki.

-   Te is nagyon csinos vagy. Nem is engem fognak megnézni, hanem téged – húzta el a száját, de én tudtam, hogy nem gondolja komolyan. - Nem fogsz fázni?

-   Nem –feleltem egyszerűen. Vagyis hát csak reménykedtem, hogy nem fogok fázni. – Akkor indulhatunk is. – már elindultam lefelé a lépcsőn, de hirtelen megtorpantam. – És hova is megyünk?- kérdeztem hátra fordulva.

-   Legyen meglepetés. De annyit elárulok, hogy egy különleges hely – mosolygott. Csendesen lépdeltünk egymás mellett, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Ám mégis nagy késztetést éreztem, hogy megtörjem.

-   Biztos nem szerettél volna mást csinálni? –kérdeztem tőle.

-   Mondtam már. Szeretném ezt a kevés időt veled tölteni. És még ezt a helyet meg akarom mutatni, számomra fontos, és szeretném, hogy emlékezz rám.

-   Úgy sem tudnálak elfelejteni. Túl nagy szerepet töltesz be ahhoz az életemben –mondtam lehajtott fejjel.

-   Köszönöm. Gyere, itt bemegyünk és ott is leszünk.

-   De ez egy erdő – álltam meg az ösvény mellett.

-   Nyugi, teljesen tiszta az ösvény. Nem fogsz beleakadni semmibe.

-   Nem a ruhámat féltem, hanem az állatoktól félek.

-   Eddig még nem találkoztam velük. Na gyere, ha már eddig eljöttünk –győzködött. Mély levegőt vettem és beléptem mögé. Szorosan haladtam mögötte a kezét fogva. Talán túl szorosan is, mert amikor ő megállt neki mentem és elestem volna, ha nem fog meg.

-   Köszönöm – suttogtam zavartan.

-   Felkészültél? – kérdezte, de én csak bólintani tudtam. Elhúzta az előttünk lévő ágakat és kilépett egy tisztásra. Egyáltalán nem volt nagy, és még így is a legnagyobb részét egy tó foglalta el.

-   Tetszik? – kérdezte.

-   Hogy tetszik-e? Ez egyszerűen gyönyörű. Hogy találtál rá?

-   Csak sétálgattam és idekeveredtem. Azóta idejárok gondolkodni, ha egyedül akarok lenni.

-   Nem csodálom. Ez a hely megnyugtató. A tó mesterséges vagy igazi.

-   Szerintem mesterséges –mondta és én már el is indultam a partjára és leültem. Hamarosan Fabien is csatlakozott mellém.

-   Szeretném, ha te is titokban tartanád.

-   Ígérem megőrzőm a titkodat, ami most már az enyém is. Köszönöm. – mondtam. Egy kis szellő suhant át a kis területen és engem kirázott a hideg.

-   Tessék – mondta Fabien és rám terítette a kabátját. Kezeimet belebújtattam az ujjába.

-   Köszönöm – motyogtam, miközben beszívtam a kabátja illatát. Mandula illata volt. Még ültünk ott egymás mellett, és néztük a tavat és az eget, majd félóra múlva felállt mellettem.

-   Jobb lenne indulni – nyújtotta felém a kezét és segített felállnom. Ugyanúgy fogtam a kezét kifelé is, de nem engedtem el azután sem miután kiértünk. Átöleltem a karját és úgy sétáltunk haza. Az ajtó otthon már nyitva volt.

-   Hallom megjöttetek. Éppen időben. Kész a vacsora – kiabálta ki Sabine az étkezőből.

-   Még egyszer nagyon köszönöm ezt a sétát. Nagyon jó volt – mondtam, miközben a kabátját levettem és visszaadtam neki. Majd három apró puszit nyomtam az arcára. Felszaladtam az emeltre átöltözni, s vissza le a konyhába. Nekiálltunk vacsorázni és arra hivatkozva, hogy kimerültem, elmentem tusolni, majd aludni.

10. Tánc

Ott ültem csendesen az ágyamban. A két függöny közötti vékony kis résen alig fél órája szűrődtek be a nap első sugarai. Nyugodtan aludtam az éjjel, talán ez az oka, hogy már fél öttől fent vagyok. Fejemben a tegnap képei derengtek fel szemeim előtt, ahogy Fabiennel közvetlenek vagyunk egymással, s élvezhetem társaságát, közelségét. Hisz valóban oly sok évig kellett nélkülöznöm kedves szavait, gesztusait. Kilenc év egy szerető testvér nélkül, aki ott van melletted, mégis mintha fényévek választanának el egymástól. Hiába volt ott Lucie és Melanie, ők ketten nem tudták pótolni őt. Mintha elvesztettem volna, aztán újra megtaláltam volna. De a boldog pillanatok sem tarthatnak örökké. Amint úgy érzem, hogy minden rendben, valami mégis közbeszól. Vele, mellette teljesen más minden. Sokkal vidámabban látom a dolgokat magam körül, néha még magam is megváltozom.

Sok idő telhetett el, mert kopogás zavarta meg merengésem. Magamra húztam a takaróm, de továbbra is ülve maradtam.

-Szabad – szóltam ki, majd halkan nyitódott is az ajtó.

-Remélem nem ébresztettelek fel – mosolygott pimaszul Fab.

-Nem igazán. Már elég régóta fenn vagyok.

-Oh. Hát gondoltam ideje elkezdenünk a gyakorlást, mert már nincs sok időnk.

-Persze. A terembe megyünk, vagy itthon leszünk? – kérdeztem, miközben felkeltem az ágyból.

-Szerintem érdemesebb lenne elmenni a terembe, hiszen végül is arra lett tervezve. Elég lesz tíz perc? Addig készítek neked reggelit.

-Igen elég lesz és köszönöm. Sietek – mondtam és már a gardróbba is mentem. Egy farmer rövidnadrágot, hozzá egy szürke topot vettem fel. A fekete balerinacipőmet vettem elő, majd szaladtam lefelé.

-Kész vagyok –mondtam miközben a cipőbe bujtattam a lábamat.

-Először gyere reggelizni – szólt ki a konyhából.

-Út közben is meg tudom enni. Nem kell itthon lennünk addig. Csak idő pazarlás - mondtam miközben felkaptam az egyik kész szendvicset.

-Ülj le – mondta szinte parancsoló hangon. – Van időnk – nagyot sóhajtva teljesítettem kérését és leültem. Csöndben ültünk egymással szemben, mikor hirtelen felpattantam.

-Hova mész? – szólt utánam Fab.

-Nem raktam össze a táncolós ruhámat – kiabáltam vissza a vállam felett. Gyorsan egy újabb a rövidebbnél is rövidebb nadrágot raktam el, és egy topot. Felkaptam a székemből a fehér táskámat és az összehajtogatott ruhát beleraktam, majd újra lesétáltam a konyhába.

-Most már tényleg mehetünk.

-Jól laktál?

-Igen – válaszoltam és indultam is az ajtó felé. Fabien pár lépéssel mellém került és kinyitotta nekem az ajtót. Amíg ő bezárta a lakást én addig beültem a kocsiba és vártam. Pár perc múlva nyitódott a vezető ülés ajtaja és testvérem ült be a kocsiba. Beindította az autót és az dorombolva kelt életre, hogy repeszthessen az utakon. Csendesen ültünk egymás mellett. A körülöttünk lévő csendet egyedül a rádió hangjai törték meg. Egyre jobban kirajzolódott előttünk az iskola körvonala. Alig telt el öt perc, már a parkolóban sétáltunk az öltözők irányába. Fabien sokkal előbb átöltözött s teljes „fegyverzetében” várt a női öltöző ajtaja előtt. A terem távolabbi sarkába sétáltunk, mely falának egy részét tükör borította. Beállítottam a CD-t, s visszamentem bátyám mellé.

-Emlékszel még a lépésekre? – fordult teljesen felém. Apró bólintottam, majd felzárkóztam a ritmushoz és Fabiennal együtt mozogtam.

Fáradtan dőltem e az egyik szőnyegre, mélyen, mégis akadozva véve a levegőt .Még csak két óra telt mióta neki álltunk gyakorolni. Akármennyire is ment, az összkép sehogy sem tetszett. Felálltam és a tornaterem másik végébe mentem, ahonnan Fabien engem fürkészett.

-Van egy új ötletem – mondtam, amikor már elég közel értem hozzá, hogy a fáradt, halk hangomat is meghallja.

-Viv. Majdnem az egészet átalakítottuk ennél jobb úgysem lesz. Elégedj meg ezzel.

-Nem fogok egy félig kész tánccal a színpadra állni. Ezzel viszont tökéletes lesz – biztosítottam felőle.

-De ez az utolsó.

-Szavamat adom – mondtam, majd gyors és alapos magyarázásba kezdtem. Szóban egyáltalán nem tűnt nehéznek. Forgás kétszer, emelés-ugrás, majd ahogy a csípője köré fonom a lábamat újabb forgás és szépen lerakom őket újra. Fejben tökéletesen nézett ki, de a valóságban még messze jártunk tőle. Az ugrásaim egyre gyengébbek lettek, s az erő kezdte elhagyni a lábaimat.

-Aúúú – sikoltottam fel fájdalmamban, mert, ahogy a csípőjéről a földre raktam a lábamat, megcsúsztam és pontosan ráestem.

-Úristen, jól vagy? – térdelt le mellém rögtön Fab.

-Persze – mondtam és próbáltam felállni. Ha Fabien nincs mellettem azonnal összecsuklottam volna.

-Jobb lesz, ha hazamegyünk – átölelte a derekamat és segített kiugrálni a kocsihoz. Majd miután ő is beült mellém elindultunk haza. Otthon a kanapéra fektetett és jeges borogatást hozott a lábamra.

-Nem kell velem maradnod. Csak pihentetnem kell és néhány óra múlva olyan lesz, mint volt. Menj pihenni, találkozz a barátaiddal.

-Hagyjalak egyedül, mikor alig tudsz járni? Felejtsd el.

-Akkor is pihenj, mert amint jobban leszek, folytatnunk kell.

-Ezt tényleg verd ki a fejedből. Kiment a bokád, szerintem még meg is húzódott. Nem táncolhatsz.

-Egyáltalán nem te mondod meg, hogy táncolhatok-e vagy sem.

-Ha nem én, majd anya és apa megmondják – ellenkezett.

-Mit kell megmondanunk? – lépett be Christopher bácsi Sabine-nal az oldalán.

-Azt, hogy sérült lábbal nem táncolhat – folytatta Fabien a kínzásomat.

-Miért? Mi történt? – szaladt rögtön hozzám Sabine falfehér arccal.

-Ráestem, de semmi komoly. Pár óra és rendben lesz.

-Így tényleg nem táncolhatsz – mondta Chris bácsi is.

-Kicsim igazuk van. Nem tűnik súlyosnak, de akár az is lehet.

-Mindannyian ellenem vagytok. Az életem a tánc. Nem hagyhatom abba, főleg ezt nem hagyhatom ki. nagy lehetőség.

-Azonnal hagyd abba ezt kisasszony – emelte feljebb a hangját Chris. Ritkán fordult elő vele, hogy kihozták a sodrából, de ha mégis velünk sose kiabált. – Most azonnal felmész a szobába és elgondolkodsz a viselkedéseden. Fabien kísérd fel – mondta. Fabien újra átölelte a derekamat, de a lépcsőnél megállt.

-Valami baj van? – kérdeztem tőle, de ő csak nemlegesen megrázta a fejét, majd egy gyors mozdulattal ölbe kapott. – Héééé. Letennél?

-Nem tudnál felugrálni a lépcsőn – felelte egyszerűen.

-Kicsit szigorú voltál vele. Nem gondolod? – hallottam még a nappaliból Sabine hangját.

-Nem tudja felfogni, hogy csak jót akarunk neki, mert ez nagyon súlyos is lehet. Pár nap pihenés nem fog ártani neki – sóhajtottam. Bácsikámnak teljesen igaza volt. Pár nap pihenés nem okoz gondot. De semmi féleképpen sem fogom abbahagyni a táncot. Ha abbahagynám az már nem én lennék.

2-3 nap múlva.

-Fabien, gyere már! – dörömböltem az ajtaján.

-Látom kipihented magad – jött ki kómásan a szobájából.

-De te nem. Így jár az, aki sokáig bulizik.

-Mert megtehetem.

-Jól van, nem azért mondtam. Amúgy kész a reggeli. Fél óra múlva szeretnék indulni – közöltem vele, majd visszamentem reggelizni. Fabien tizenöt perc múlva lejött, - még mindig kissé fáradt arccal – és leült reggelizni. Magába tömött kettő szendvicset és három-négy darab muffint is.

-Mercy - dőlt elégedetten hátra.

-Akkor indulhatunk? –kérdeztem. Nem válaszolt csak felállt és kisétált. Szaporáznom kellett a lépteimet, hogy utolérjem őt. Az út pontosan ugyanúgy telt, mint múltkor. Csöndesen. De a tánc egyre jobban ment, és már tetszett az egész.

-Legyen az utolsó – mondtam három óra múlva fáradtan, amikor a végső forgáshoz készültem. Fabien bólintott és várt. Még fáradtan is sikerült felugranom, összekulcsolnom a lábamat a csípőjén, de ahogy engedtem le magamat, újra ráestem, de most sokkal jobban fájt.

-Fabien – kiabáltam, pedig tudtam, hogy ott áll mellettem.

-Mi a baj? – kérdezte, s hangjában aggodalom csengett.

-Fáááj. Sokkal. Jobban. Mint. Múltkor – akadozva vettem a levegőt, és a fájdalomtól a könnyeim is folytak.

-Ne aggódj, mindjárt beviszlek a kórházba. Addig bírd ki – újra az ölébe vett és amennyire csak tudott szaladt a kocsihoz. Nem tudtam figyelni a külvilágra. Csak a fájdalommal tudtam foglalkozni. Fogalmam sem volt, hogy mikor értünk be, már csak azt érezem, hogy hideg kezek fogdozzák a lábamat, s enyhítik benne a fájdalmat. Majd szépen lassan álomba merültem.

A fejem lüktetett pedig biztos voltam benne, hogy a lábamnak kellene fájnia. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de még az is nehezen ment. Tisztára kába voltam.

-Felébredt – mondta mellettem valaki. Küzdöttem a zavaróan erős fény ellen, míg végre sikerült kinyitnom a szememet. Majd próbáltam felülni, mire éles fájdalom nyilalt a bokámba. Felszisszentem.

-Óvatosan – nyomott vissza a párnák közé a doki.

-Jól vagyok – győzködtem. –Csak gyors volt a mozdulat – és hogy szavaimat bizonyítsam. Lassan egyedül felültem.

-Akkor is óvatosan. Eléggé súlyos a sérülésed.

-Mennyire? Táncolni ugye még táncolhatok – kérdeztem egy kicsit magasabb hangon. – Egy hét múlva versenyem lesz, azon muszáj részt vennem.

-Nincs rá lehetőség –teljesen pánikba estem ezekre a szavakra. Mi az, hogy nincs rá lehetőségem? Nekem a tánc az életem, az egyetlen dolog, amit élvezettel csinálok, s az egyetlen dolog, ami Fabienhez köt. Nem hagyok fel vele, hisz mihez kezdenék nélküle? Ha táncolok, visszaemlékezek arra az évre, amikor a legjobb testvérek voltunk. Nem fogom feladni azt, ami fontos nekem.

-Akkor elmegyek ilyen lábbal.

-Na, azt már nem. Egy feltétellel engedem meg, hogy táncolhass, ha ezen a héten csak pihensz, és soha nem erőlteted túl magad, mert a végén még nagyobb bajok is lehetnek.

-Akkor ma hazamehetek?

-Igen. A családod már intézkedik, azonnal jönnek –mondta. Teljesen igaza volt. Fabien, Christopher bácsi és Sabine néni hamarosan értem jöttek és elindultunk haza.

-Sajnálom, hogy ennyi galibát okozok. Ha nem lenne nagy gond, én elmennék lefeküdni, mert még bennem van a gyógyszer.

-Menj csak kicsim nyugodtan, majd Fabien segít.

-Köszönöm. Jó éjt – mondtam és Fabien támogatásával felmentem a szobámba és újra elaludtam.

11. Milyen sokáig tart ez a hét

A telefon hangosan „rikácsolt” mellettem és a kora reggeli valóságba rángatott. Nem akartam beszélni senkivel, főleg nem olyannal, aki nincs tisztában a napszakokkal. Minden épeszű ember, diák, - aki velem kapcsolatban áll – hogy számomra a reggel tizenegy óráig tart, ami még mindig kora hajnali órának számít, legalábbis nyáron mindenképp. Átfordultam a másik oldalamra, hogy kicsit távolabb legyek a hang forrásától, és a takarót meg a párnámat a fejemre húztam. A hang egyre tompult és már azon voltam, hogy a kellemes tudatlanságba süppedek vissza, amikor nagy csattanással valami mégis visszatartott. A korai ébredés hatására kissé kábán ültem fel, s pillantottam le a földre magam mellé. A telefon landolt a földön, de még mindig szólt. Fogalmam sem volt, hogy ki hív, de abban viszont biztos voltam, hogy tőlem megkapja a magáét. Az ágy szélére csúsztam és lehajoltam a zörgő készülékért. Rá sem pillantva a kijelzőre nyomtam le a „Fogadás” gombot.

-  Hallo? – szóltam bele kissé laposan.

-  Salut! – ismertem fel Melanie vidáman csengő hangját.

-  Mel, tudod te hány óra van? – kérdeztem tőle barátságtalanul.

-  Tíz. Viv, tudom, hogy neked még hajnal van, de van egy fantasztikus ötletem, amit csak személyesen tudok elmesélni, de abban is biztos vagyok, hogy imádni fogod. – a nyelve csak pörgött és nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne aludjak el rajta. – Szóval mi lenne, ha úgy körülbelül kettő körül találkoznánk a szokott helyen?

-  Mel. Biztos vagyok benne, hogy megint fantasztikus ötlettel állnál elő, de jelen helyzetben nem mehetek sehova.

-  Mi jelent az, hogy a jelen helyzetben? Mi történt? – kérdezte aggódva.

-  Egy kis baleset és ágyhoz vagyok kötve – sóhajtottam, majd megeresztettem egy mosolyt.

-  Akkor én megyek hozzád kettőkor. Persze, ha nem baj.

-  Ha baj lenne, akkor is eljönnél nem?

-  Ott a pont. Akkor majd délután, addig is aludjál – hallottam, hogy ajkain erre a megjegyzésre mosoly terült szét.

-  Igazán köszönöm. Hello.

-  Hello – köszönt el, majd visszahelyeztem a mobilt az éjjeli szekrényemre. Visszadőltem a párnákra, de hiába hunytam le a szemeimet, elaludni már nem voltam képes. De erőm, s kedvem sem volt, hogy felkeljek. A mennyezetet néztem és közben ismerős dallamok csendültek fel nem messze, melyhez társult az én halk dúdolásom is. Talán másodpercek, percek telhettek, mert a dallomot egy lágy kopogtatás szakította félbe.

-  Szabad – szóltam halkan. Az ajtó kinyílt és Fabien lépett be rajta.

-  Bonjour – köszöntött szikrázó mosollyal. Nem mondott mást csak egyenesen az ágyamhoz sétált, fölém hajolt, és egy pille könnyű puszit nyomott a homlokomra. – Jól aludtál?

-  Fantasztikusan, csak az a baj, hogy reggel felébresztettek – húztam el a számat.

-  Kitalálom, Mel volt – nevetett.

-  Jaj, ne nevess. Tudod, mennyire utálom, ha nyáron – erősen megnyomtam a nyáron szót. – amikor sokáig aludhatnék, felébresztenek. Van ennél borzalmasabb is tudom, de ez is az. Nekem biztos. – nevetése egy pillanatra sem maradt abba, míg a mankóért sétált. Sajnos a pihenésbe az is beletartozik, hogy nem léphetek rá a lábamra, és így kissé nehéz a közlekedés. Ledobtam magamról a takarót, s próbáltam kecsesen és illedelmes – nehogy a hálóingem többet mutasson a kelleténél – felülni az ágy szélére. Fabien mankóval a kezében lépett vissza mellém és nyújtott segítő kezet nekem.

-  Merci – mondtam miközben segítségével talpra álltam. Elvettem tőle a kezében lévő mankót és a gardróbba indultam.

-  Segítsek? – kérdezte. Hátra fordultam, hogy válaszolhassak neki, de a mosoly az arcán inkább elhallgattatott. Durcásan mentem tovább. Tanácstalanul álltam a hatalmas szobában, mert fogalmam sem volt, hogy mit is vehetnék fel. Egyáltalán nem volt kedvem a befáslizott lábamat nézni sem szoknyában, sem más milyen rövid ruhadarabban, amely mutatja, de viszont a kinti meleg miatt nem vehettem fel hosszúnadrágot. Még a végén őrültnek néznének, és valóban az lennék, ha megcsinálnám. Átgondolva egy rövidnadrágnál és egy testre simuló kék topnál maradtam. Megfelelő fehérnemüket választottam hozzá, melyek beszerzése kissé nehéz volt. Majd elindultam a fürdőszobába. Először a fáslitól szabadultam meg. Kellemes érzés volt, hogy a lábamat újra éri a levegő. A tusolókabinhoz léptem és megeresztettem a vizet, majd beállítottam a vizet. Lecsúsztattam a vállamról, majd végig az egész testemen a finom anyagot, s beléptem a zuhany alá. Még egyáltalán nem próbáltam fél lábon állva zuhanyozni, és nem is szeretném többet. Igyekeztem ellazulni, a víz alatt. Élvezni, ahogy hűsíti a bőrömet. Elzártam a csapot, hogy takarékoskodjak a vízzel, és alaposan megmostam magam a rózsa illatú tusfürdőmmel. Miközben a rengeteg habot mostam le magamról, halkan újra dúdolni kezdtem a reggeli dallamot, de mint akkor most is kopogás szakított félbe.

-  Remélem még nem fulladtál bele a vízbe –szólt kintről Fabien gúnyosan. Mélyet sóhajtottam, majd kelletlenül elzártam a vizet.

-  Élek – kiabáltam. Magamra tekertem a puha törölközőt és az ajtóhoz sétáltam. Apró résen szóltam ki. – De még nem vagyok kész, várnál öt percet? – kérdeztem egy édes, csábos mosoly kíséretében.

-  De, csak mert ennyire szépen kérsz – mondta, majd leült az ágyamra. Becsuktam az ajtót és visszaugráltam a ruháim mellé. Alaposan szárazra töröltem magam, majd óvatosan felöltöztem. A mankó segítségével „kisétáltam” a fürdőből.

-  Mehetünk – mondtam testvéremnek és már el is indultam lefelé. A lépcsőnél hirtelen megtorpantam. Magam elé meredtem. A lépcső sokkal meredekebbnek tűnt most, mint eddig. Sokkal halálosabbnak. Már éppen szólásra nyitottam a szám, amikor a lábam alól eltűnt a talaj.

-  Szívesen segítek – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Fab. Képtelen voltam a nyakába kapaszkodni, mert a mankómat is fognom kellett. Csalódott voltam. Örültem a közelségének és ezzel a könnyű kis mozdulattal még közelebb lehetnék hozzá. Túl hamar értünk le a konyhába és ültetett le a helyemre, és elém helyezte a rengeteg ételt.

-  Jó étvágyat! – mondta mosolyogva. Bólintottam és próbáltam eleget tenni éhes gyomrom sürgetésének. Fél óra múlva jól lakottan toltam el magam elől az üres tányért. Úgy éreztem majd szétpukkadok, annyira tele voltam. Fabien nem habozott, fürgén felállt és elvette az asztalról a tányért, majd neki állt mosogatni.

-  Kimegyünk a teraszra? –kérdeztem. Olyan szép idő volt kint, hogy kár lett volna az egész napot bent tölteni, csak azért mert pihentetnem kell a lábamat, azt kint is meg tudom tenni.

-  Mehetünk miután visszafásliztam a sérült lábadat – mondta. Tiltakozni akartam, de ő nem engedte.

-  Jobban jársz ha hagyod, mert különben telefonálnom kell anyának, hogy mondja le a versenyt – csalódottan sóhajtottam, hogy mindig sikeresen rá tud venni olyanra, amit én nem szeretnék. Lassan ugráltam át a nappaliba és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Fabien leguggolt elém, kezében egy doboz valamivel és a fáslival. Mikor lecsavarta a doboz tetejét, az orromat megcsapta a mentolos krém illata. Óvatosan bekente vele a bokámat, majd jó erősen rátekerte a fáslit, hogy megtartsa a bokámat. Csöndben haladtunk kifelé, mikor hirtelen eszembe jutott valami.

-  Fabien, kihozod a gitárodat? – könyörögve néztem rá. Mélyet sóhajtott miközben a szemét forgatta.

-  Persze. Lehozom a naptejet is, nehogy még leégj nekem – mondta aztán már ott sem volt. A mankót a falnak támasztottam, de mivel nélküle kissé nehéz volt közlekednem, próbáltam óvatosan odaugrálni a napozó ágyhoz. Teljesen elnyújtóztam rajta, és hátra hajtott fejjel, csukott szemmel élveztem a meleget. A nap erősen sütött még így a korai órákban is és a szememet zavarta a fény. Eszembe jutott, hogy a napszemüvegemet is le kellett volna hozatnom Fabbal, de már biztosan itt lesz hamarosan. Újra csalódottan fújtam ki a levegőt. Mennyire hülye vagyok.

-  Csak nem a napszemüveged kellene? – kérdezte mellőlem mosolyogva. Kinyitottam a szememet, mely egy újabb hiba volt, mert így a fény még jobban zavart. Fabien gyorsan a kezembe adta a szemüveget, melyet a fejemre csúsztattam és végre védekeztem az tűző nap ellen.

-  Nyomnál egy kis naptejet a kezembe? – nyújtottam felé a tenyeremet, de ahelyett, hogy a kezembe nyomta volna, szépen lassan ő állt neki bekenni engem. Lágy érintése még kellemesebbé vált a krémtől. A bőröm felhevült ott ahol hozzám ért, izgalmamban vérem eszeveszettül száguldott ereimben. Zihálva vettem a levegőt, ahogy kezei a lábamon jártak. Egy pillanatra elmúlt minden, hogy hirtelen túl közel bukkanjon fel előttem. A maradék krémet, mely még a kezén maradt fölém hajolva az arcomra kente. Még mindig kapkodva vettem a levegőt, s közben éreztem bódító illatát. Annyira közel volt hozzám. Mintha mozogtak volna az ajkai. Mérhetetlenül nagy vágy tört rám, hogy előre dőljek és ajkamon érezzem ajkait. A testem önmagától cselekedett és egyre közelebb került csábító ajkaihoz. Egy hang a fejemben mégis pánikolva rángatott vissza a valóságba. Bódult voltam. Fejemet, melyet kissé megemeltem visszahajtottam. Szédültem. Illatát még mindig az orromban éreztem. És mint a hang a fejemben, lassan én is pánikba estem. Már azon voltam, hogy ellököm magamtól, hogy távolodjon már el, de megszólalt.

-  Kész is van – mondta mosolyogva. –Most már biztosan nem fogsz leégni – leült e mellettem lévő napozóágyba és magához vette a gitárját, majd játszani kezdett. Rögön felismertem a dalt, hiszen itt Franciaországban is rengeteg tehetségkutató volt, s 2008-ban volt egy nagy kedvencem. Caroline Costa még gyerek volt, amikor bekerült. Csak miatta ültem le akkor a tv elé, s hallgattam, ahogy énekel. Fabien most az Elle-be kezdett bele, melyet mindig zongorán szokott játszani. Teljesen magával ragadott a dal. Nem tudtam másra figyelni csak a dallamára. Oly sokszor játszotta el nekem Fabien, s annyiszor énekeltem el kísértében, hogy még álmomból fölébresztve is tökéletesen menne. Egymás után sokszor játszotta el, majd a Rómeó és Júliából kezdett eljátszani. A duetteket együtt énekeltük, s besegített mindig, amikor csak a fiúk énekeltek, hisz az ő hangja mégis férfiasabb. Aztán az énekem egyre halkabb és halkabb lett, majd végül teljesen abbamaradt és lassacskán elaludtam. Fabien játéka még ide is elkísért.

Felébredtem, de egyáltalán nem volt kedvem kinyitni a szememet. Egyszerűen csak átfordultam az oldalamra. Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt, de a napszemüveg megzavarta további pihenésem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt töltöttem kint, de a fejemet már kissé szétszorította a szemüveg. Csalódottan gördültem vissza a hátamra, amikor a szél finom illatot szállított felém. Szemeim gyorsan felpattantak, s szinte villámsebességgel tornáztam magam ülő helyzetbe. A szemüveget lekaptam a fejemről, hogy körbe szemléljek. A tekintetem mégis megakadt a felém közeledő alakon. Kezében egy nagyobb tálcát tartott. Tehát onnan hozta a szél azt a finom illatot –gondoltam. Ezután nem telt el pár perc mikor leesett, hogy a felém sétáló alak nem más, mint az én kedves bátyám. Mosolyogva intettem neki.

-  Jó reggelt Sleeping Beauty (Csipkerózsika). Jól aludtál? – kérdezte mellém érve, miközben letette a tálcát a kis asztalra.

-  Jól, merci. Hmm… mik ezek a finomságok? – kérdeztem már-már nyál csorgatva, annyira éhes voltam.

-  Rántott sajt, sült krumplival meg egy kis franciasalátával. Édességnek pedig Langues de chat (Macskanyelv) és Kókusztekercs.

-  Hmm – húztam végig a nyelvemet az ajkamon. Ínycsiklandóan néztek. Nem vártam egyetlen jelre sem, hogy elkezdhetek enni, így neki álltam. Fél óra múlva nagyokat sóhajtva dőltem vissza a napozóágyra.

-  Mozdulni is képtelen vagyok – suttogtam becsukott szemmel.

-  Akkor csak pihenjél. Azonnal jövök – mondta Fabien, majd a tálcával a kezében el is tűnt. Egyáltalán nem akartam elaludni újra, hogy még kevesebb időt töltsek vele. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, de testvérem nem egyedül tért vissza hozzám. Oldalán egy gyönyörű barna hajú lány sétált – sétált? szinte már táncolt. A nap még szemüvegen keresztül is vakított, így egyáltalán nem ismertem fel a felém közeledő női alakot.

-  Mon dieu (istenem) – szaladt felém aggódva a lány. Már csak pár lépés választotta el tőlem, amikor végre felismertem. Melanie. – Darling (drágám) ugye jól vagy? Nagyon komolynak tűnik.

-  Ugyan, ez semmiség. Hamar rendbe jövök.

-  Csak egy hetet kell pihennie – szólt közbe Fab. – Mond Mel, rád bízhatom? Elmegyek egy kicsit a haverokkal.

-  Persze, menjél csak nyugodtan. Minden tőlem telhetőt megteszek.

-  Aztán ne hagyd magad, kicsit akaratos – mondta mosolyogva és közben közelebb hajolt felém.

-  Ugye nem baj? – kérdezte és mintha félelmet láttam volna a szemében.

-  Jaj, persze, hogy nem. Menj csak – és teljesen az igazat mondtam. Örültem, hogy nem csak itthon kuksol velem, hanem szórakozik is. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd elsétált.

-  Most mesélj! Mi történt?

-  Egy kis baleset a próbán. Hiszen tudod milyen vagyok, mindenből a legjobbat akarom nyújtani és a túlerőltetésemnek ez lett a következménye.

-  És a versennyel mi lesz?

-  Ha addig pihentetem a lábamat, akkor részt veszünk rajta. De te miről is akartál beszélni velem eredetileg?

-  A nyárzáró és évnyitó buli megszervezéséről. Reménykedtem benne, hogy neked lesz egy épkézláb ötleted a témával kapcsolatban, és persze a zenét is el kellene intézni, mivel Fabien már nem jöhet szóba valaki mást kéne találnunk. Vagyis először azt szeretném megkérdezni, hogy benne lennél?

-  Persze, és mire kéne meg lenni az egésznek?

-  Van rá egy hónapunk.

-  Csak ezt a hetet meg az utolsó hetet tudom biztosan mondani.

-  Mit csinálsz a többin?

-  Fabien költözik ki Olaszországba és Chris bácsiék úgy gondolták, hogy jó pihenés lenne, ha mi is ott nyaralnánk két hétig.

-  Nem leszel itthon két hétig, hanem Olaszországban sütteted a kis hasadat? Ez igazságtalan.

-  Ígérem, mindenről beszámolok email-en mindennap, jó?

-  Köszönöm, aztán képeket is készítsél.

-  Mindenféleképpen.

A hét nagy részét mindig pihenéssel töltöttem. Már halálra untam magam. Mászkálnom nem igazán volt ajánlatos, mert az is elég megerőltető. Tévéztem a nappaliban, a szobámban neteztem, és igyekeztem a buli megszervezésével is.

-  Énekelhetnél te is a bulin – a hangra elhallgattam. Nem is érzékeltem, hogy valaki figyel.

-  Ne beszélj butaságokat, senki sem lenne kíváncsi rám.

-  Viv, ez nem butaság – szólt közbe Fabien. – Te fantasztikusan énekelsz.

-  Jó, tegyük fel, hogy vállalom az éneklést, de nincs banda.

-  Ezzel te ne törődj, majd az alatt a két hét alatt szerzek, amíg nem leszel itthon. Na, beleegyezel?

-  Jó, legyen. De a buli témája még mindig nincs meg.

-  Ez igaz – helyeselt csalódottan.

-  Milyenre akarjátok venni a figurát? – kérdezte Fabien.

-  Mi van? – nézett rá barátnőm.

-  Arra kíváncsi, hogy milyen stílusú lenne. Vicces, romantikus stb.

-  Pontosan. Ha viccesre akarjátok, lehetne, mondjuk, hogy mindenki egy anime szereplőre hasonlítson. Vagy mondjuk, mindenki a kedvenc filmjének valamelyik szereplőjére hasonlítana.

-  Szerintem meg próbáljuk nyárral búcsúztatni a nyarat. Legyen Hawaii. Mindenki virágmintás szoknya, ing, nadrág és minden belépő kap egy virág fűzért. Na, mit szóltok hozzá? – kérdeztem.

-  Szerintem ez egy remek ötlet. De nekem most rohannom kell. Salut – időm sem volt, hogy felálljak és kikísérjem már el is sietett.

Ahogy teltek a napok én annál inkább idegesebb lettem. Ideges voltam, egész nap csak tettem-vettem. Egy perc nyugtom sem volt. Sabine segítségével két napon keresztül pakoltuk a bőröndbe a ruháimat, majd utána az övét és Chris bácsiét. Miután végeztünk átsétáltam Fabienhez, hogy segítsek neki is. Ez a hét telt a leglassabban. Egyre jobban aggódtam a verseny közeledtével, hogy semmire sem fogok emlékezni, de Fab mindig megnyugtatott és együtt újra és újra elmondtuk a lépéseket.

12.A verseny

-  Vivi, fel kéne már végre kelned. – ébresztgetett valaki halkan.

-  Nem akarok – fordultam át a másik oldalamra miközben a fejemre húztam a takarót.

-  Kivételesen hagynálak aludni, de tudom, hogy utána én bánnám meg, mert ez számodra egy fontos nap.

-  Úristen tényleg! – kiáltottam föl hirtelen és kipattantam az ágyból. Amilyen gyorsan csak tudtam összeszedtem a ruháimat – persze előtte meggyőződtem, hogy milyen az idő kint – és elmentem gyorsan tusolni. Tíz perc után frissen léptem ki a fürdőszobámból és Fabien még mindig a szobámban volt.

-  Nem kellett volna ennyire sietned – mondta mosolyogva és az órára mutatott. Döbbentem néztem a szekrényem álló kis műszert, mely még csak kilenc órát mutatott.

-  Ezt előbb is mondhattad volna – mondtam megrovóan.

-  Nem figyeltél rám.

-  Nem is baj – sétált be a szobámba Sabine.

-  Miért? – kérdeztem.

-  Mert az előbb telefonált Elisabeth, hogy jó lenne, ha már most oda tudnátok menni. Megbeszéltem vele, hogy Zach helyett Fab fog táncolni azt mondta, hogy nem probléma.

-  Hova is kell mennünk anya? – kérdezte Fab.

-  A Louise Labé művelődési színházba.

-  Akkor indulhatunk is – mondtam és együtt sétáltunk le az emeletről.

-  Kicsim először egyél. Lisa nem fogja bánni, ha másfél órával később értek oda.

-  Hánykor kezdődik az egész?

-  Öt órakor.

-  Chris bácsi dolgozik?

-  Már elintézte, hogy odaérjen időben, nem kell aggódnod. De most egyél, addig én is elkészülök.

Sabine-nak igaza volt. Elisabeth egyáltalán nem haragudott, hogy nem akkor indultunk, mikor mondta. Sőt kivételesen örült neki, mert így egy kicsivel több ideje volt. Arca teljesen ragyogott, amikor találkoztunk. És nagyon boldog, hogy végre megismerhet, és ezzel én sem voltam másként. Kiderült, hogy a verseny igen jelentős annak a párnak, aki megnyeri, mert ösztöndíjat kaphat egy különleges iskolába, ahova nehéz bekerülni. Izgatottság lett úrrá rajtam, bár tudtam, hogy Fabien nem jönne velem így egyedül kellene mennem abba az iskolába, ha megnyernénk. Milyen jó is lenne. Az idő gyorsan repült, és ahogy néztem a színpad széléről az előttünk lévő párokat ideges lettem. Fantasztikusan táncoltak, és biztos voltam benne, hogy nekik egy profi tánctanár csinálta a koreográfiát nem egy kezdő kis csitri. Féltem és teljesen biztos voltam benne, hogy be fogok égni a színpadon, mert már most nem emlékszem a lépésekre. Féltem így kimenni a hatalmas közönség elé, főleg, hogy ott ül Chris bácsi és Sabine, az ikrek és még Zach is. Féltem, hogy mit fognak szólni, ha én elbaltázom ezt a lehetőséget. El kell mennem – gondoltam. Ám amikor már elindultam valaki visszarántott.

-  Nem kéne ennyire félned, jó leszel.

-  Én nem félek – jelentettem ki dacosan. – Csak arrébb akartam sétálni. Ennyi az egész – fordítottam hátat neki. De újra megállított, most azonban nem a kezemet fogta meg, hanem szorosan magához ölelt, miközben a derekamat fogta.

-  Itt vagyok vele. Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe. Lehelete lágyan cirógatta a nyakamat, mint a hűs szellő. Teljesen megbabonázott és akkor, abban a pillanatban hittem neki.

-  És következzék a tizennyolcadik számú, egyben utolsó versenyzőnk, Vivien és Fabien Lavigne – megdermedtem erre a mondatra. Nem akartam a színpadra menni, már nem. Mindenki nevetni fog, ha elrontom. Fabien elindult, de mivel még mindig az én kezemet fogta megtorpant. Újra visszajött elém és megsimította az arcomat.

-  Nem kell félned, bízz bennem. Fantasztikus leszel – suttogta és egy parányi puszit lehelt a homlokomra. Kérlelőn nézett rám és én képtelen voltam nemet mondani neki. A függöny még le volt eresztve így egyedül álltam a közepén, majd felgördült és a fények elvakítottak. Nem láttam a közönséget, de tudtam, hogy ott vannak és újra rám tört a pánik. A zene felcsendült, tudtam, hogy mit kéne tennem, de nem tudtam elkezdeni. Fabienre pillantottam és elmúlt minden. Hirtelen csak azt éreztem, hogy csak mi vagyunk az egész teremben, nem figyel minket senki. A lépés elejét lehagytam, de még idejében kapcsoltam, hogy Fab a szokott ritmushoz érkezzem mellém. Ahogy újra ott volt mellettem már nem gondoltam semmi másra és minden tökéletesen ment. Az utolsó emelés, melyet mindig a lábam bánt meg, szintén fantasztikusan sikerült, kivéve a leérkezést. Hirtelen nagy fájdalom nyílalt a lábamba. Éreztem, hogy az arcom összerándul, és a mosoly helyét a fájdalom jele váltja fel. A lábam kissé behajlítva volt, mert alig tudtam rálépni, de tartottam magam. Mindössze csak tizenhat ütem maradt vissza azt egyszerűen kibírom. Tartottam magam, de rettenetesen fájt a lában és éreztem, hogy a könny is kicsordul a szememből. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor véget ért a szám és meghajoltunk, majd méltóság teljesen lesétáltam a színpadról. A függöny újra legördült, s mihelyt tudtam, hogy senki nem lát kintről összeestem.

-  Fabien… fáj… most… jobban fáj – kapkodtam levegő után. A karjába kapott és az öltözőbe vitt.

-  Nem lesz semmi baj. Rakunk rá borogatást és bekötöm. Nyugi nem lesz semmi baj – nagy erőfeszítésembe került, hogy a hangjára figyeljek, és ne ájuljak el a fájdalomtól, de sikerült. Érzékeltem, ahogy lefektet egy padra, és hogy mérgesen mordul rá a körülöttünk lévőkre.

-  Ne bámészkodjatok inkább valamilyen hideg vizes ruhát.

-  Mi történt vele? – kérdezte bátortalanul valaki.

-  Gondolom megint rosszul lépett rá. Volt egy kisebb balesete még az egyik próbán.

-  Itt a törölköző.

-  Köszönöm –mondta aztán már éreztem is a hideg anyagot a lábamon. – Két perc Viv, és itt vagyok. –aztán eltűnt. Ha jól emlékeztem, akkor az eredményhirdetés csak egy óra múlva lesz. Addig biztosan elmúlik egy kicsit a fájdalom. Hamarosan Fabien is visszatért. A törölköző egyre szárazabb lett és így egyre kevésbe csillapította a fájdalmat. Aztán Fabien a szokásos mentolos krémmel bekente majd befáslizta.

-  A versenyzők kérem jelenjenek meg a színpadon – mondta a rádióban egy nő. Testvéremre támaszkodva sétáltam a színpadra, majd egyenesen megálltam mellette.

-  Ha fáj, csak támaszkodj rám. Nem szeretném, ha bármi bajod lenne.

-  Csak beléd karolok és neked dőlök, az elég lesz. Fab kérlek, Sabien-éknek ne mond el.

-  Nem mondom –ígérte és tudtam, hogy ő mindig megtartja az ígéreteit.

Nem voltam annyira csalódott, mint amennyire kellett volna. Teljesen lecsúsztam az ösztöndíjról, de vigasztalt a tudat, hogy azért jobbak voltunk, mint a többiek, mert a második helyezést értük el. A barátaimmal és Chris bácsiékkal beültünk valahova ünnepelni, de fáradságra hivatkozva - ami igaz is volt, de nem egészen a tánc miatt, hanem a fájdalom miatt – haza indultunk.

-  Holnap mentek Olaszországba, ugye? – kérdezte Mel.

-  Igen. Szóval akkor majd írok nektek és két hét múlva találkozunk.

-  Vigyázz magadra, amíg külföldön vagy. Szeretünk – köszöntek, és amikor elindultunk még sokáig integettek. Otthon amilyen gyorsan és óvatosan csak tudtam letusoltam, majd korán ágyba bújtam, mert reggel nagyon korán kelünk, amit én nem szeretek.

13. Újra itthon

Címzett: lucie.l’a@hotmail.com

Feladó: vivien.la@gmail.com

Tárgy: Pardon.

Dátum: 2010. 08. 20. 9:53

Drága Lucie és Melanie!

Sajnálom, hogy az olaszországi nyaralásom alatt nem írtam nektek semmiről. Már csak két napot töltünk itt, és már alig várom, hogy újra láthassalak benneteket. Ezt a pár napot biztosan kibírnátok az én „izgalmas” beszámolóm nélkül is, de azért néhány apróságot leírok azért. Ez a két hét borzalmasan gyorsan repült és szinte semmit sem láttunk Itália mesés tájaiból. Mégis a híresebb városokat végigjártuk –már amennyire a lábam engedte. Nem kell megijednetek, csak apró rándulásról van szó, most már semmi baja sincsen. Tökéletes időt fogtunk ki. A nap hétágra sütött a nap, kellemes idő volt a tengerben való lubickoláshoz. De sajnos az első pár napban én a partról figyeltem a többieket, s próbáltam eltársalogni fantasztikus olasz pasikkal. Most már én is elhiszem azokat a kijelentéseket, hogy az olasz fiúk szinte mindegyike félisten. Nektek is tetszenének –Luc azt hiszem, erről inkább ne számolj be Zach-nek, még leapasztod az önbizalmát. ;)

De az olasz lányokra sincsen panasz, mindegyikük természetesnek veszik, hogy Fabiennel flörtöljenek. Jó, jó talán egy kicsit féltékeny vagyok, hiszen hosszú ideig nem fogom őt látni, s ezt az időt szerettem volna szórakozással eltölteni. Mondjuk igaz, hogy a szállodában egy szobában lakunk, és azért az  éjjeleket is végig beszélgetjük. Bár szinte egésznap áztatjuk magunkat a tengerben, mégis teljesen más a szálloda jacuzzijában ülni és pezsgőzni. Pár képet csatolok majd a végén.

Visszatérve az olasz pasikhoz, összeismerkedtem párral és e-mail címeket is cseréltünk. Szóval Mel, ha csiszolni szeretnéd az angol nyelvtudásodat, ajánlom figyelmedbe legalább az egyikőjüket.

Drágáim most mennem kell. Tényleg sajnálom, hogy eddig hanyagoltalak benneteket, és most is csak egy szösszenetet írok, de egy újabb kirándulás és parton lazsálás vár még rám. 22-én újra találkozunk. Este úgy nyolc óra tájban átugorhattok hozzánk és megbeszélünk mindent.

Ölellek titeket

Viv

Ui.: Én –Fabien –is puszilok mindenkit.

Augusztus 22. 18:25 lyon-i repülőtér.

Otthon, édes otthon. Gondoltam, amikor kiléptem végre a zárt repülőből és mélyet szippantottam a levegőből. Ez a kis nyaralás fantasztikus volt, mégis számomra Franciaország a tökéletes hely. Kissé sokáig tartott míg a csomagokra vártunk, mert rengetegen jöttek vissza Lyon-ba. Miután sikeresen megszereztünk a bőröndünket elindultunk a kijárat felé, hogy taxit fogjunk és mihamarabb haza érjünk. Első próbálkozásra sikerült is Chris bácsinak taxit szereznie és már indultunk is haza. Csöndes volt minden a kocsiban, s most tudatosult igazán bennem, hogy Fab egy jó darabig nem jön haza. A városi forgalom lassú volt. Röpke fél óra alatt haza értünk. Sabine-nal elindultunk a ház felé még Christopher kifizette a sofőrt. A ház már-már horrorisztikusnak tűnt így a sötétben.

-     - Jó végre itthon lenni – szólalt meg Sabien miután az össze villany felkapcsolódott a jöttünkre.

-     -  Még jó, hogy mozgásérzékelő lámpák vannak –nevettem és a cuccaimmal a szobámba indultam. Sietnem kellet, ha el akartam készülni mire az ikrek ideérnek. Pár ruhát összeszedtem és már indultam is tusolni, hogy kissé felfrissüljek. -Sabine - kiabáltam le nagynénémnek - van Pop Corn a szekrényben, csinálnál párat mire a lányok ideérnek? Én addig letusolok gyorsan.

-      - Persze kis szívem, menj nyugodtan.

Sikerült teljesen kiáztatnom magam az alatt a rövid tíz perc alatt, míg bent voltam, de frissen jöttem ki a fürdőből.

-       - Örülünk, hogy végre méltóztatott kijönni fenség – torpantam meg az ajtóban, amikor megláttam a legjobb barátnőimet.

-     - Úristen, korábban jöttetek – öleltem szorosan magamhoz őket. – Felhoztátok a…

-      - Felhoztuk – szakították félbe a mondatomat.

-       - Jaj, ti. Annyira hiányoztatok.

-       - És még nekünk te. Semmit sem írtál a két hét alatt, azért egy kicsit aggódtunk. Bár nem igazán kellett volna, mert te csak sütteted a pici pocidat a napon.

-      - Nektek is szép színetek van.

-       - Oké, oké, de mi itthon voltunk.

-       - Tényleg meséljetek, sikerült megszervezni a 28-ai bulit? –érdeklődtem.

-        - Már múlt héten tökéletesítettünk mindent, meg van a hely, a zene is.

-        - Komoly? És ki fog zenélni?

-      -  Valami új srác, nem tudom Mel szervezte be – mutatott testvérére Luc én meg érdeklődve fordultam felé.

-      -  Robertnek hívják, velünk egy idős és nem rég költözött ide Agenből.

-     -  Hmm…ismerős a város neve.

-     -   Majd megtudsz róla többet, amikor riportot készítesz vele.

-     -  Lucie, nem én fogom készíteni –jelentettem ki határozottan.

-    -   Kérlek, jó elfoglaltság lesz suli közben, és nagyon jól csinálod.

-    -   Legyen, ha nem lesz sok dolgom a tánccal, besegítek neked –egyeztem bele.

-    -   Most, hogy ezt is megvitattuk, mesélhetnél egy kicsit Olaszországról – kényelmesedett el az ágyamon Mel, s megpacskolta két oldalán az ágyat, hogy foglaljunk helyet mi is. Én leültem mellé, de Lucie inkább a székemre kuporodott fel. Majd mesélni kezdtem. Részletesen leírtam a három olasz srácot, akivel jó barátságot kötöttem, s a lányokat is akik a testvéremre nyomultak.

-      - Nem értem miért is foglalkozol velük. Hiszen köztetek úgy sem lesz semmi.

-      -  Lucie-nek igaza van, nem járhatsz a bátyáddal.

-     -  Jó, de egyszerűen csak zavar.

-     -  Neked be kell pasiznod a buliban.

-     -   Bizony. Rengeteg helyes srác van a városban, sőt a legtöbbjük a sulinkban.

-    -   Akkor neked miért nincs senkid? – néztem kíváncsian Melanie-ra.

-   -   Áááá. Az teljesen más.

-   -   Ez nem igaz húgi. Ugyanaz. Szóval a cél a bulin, hogy szerezzetek magatoknak egy fiút.

-    -  Könnyen beszélsz, neked ott van Zach.

-   -   Még szerencse. Milyen szerencsétlenek lennénk, ha nekem sem lenne barátom- erre a kijelentésére mindannyian elnevettük magunkat, de egy halk kopogás félbeszakított és Sabine jött be a szobába.

-    -  Lányok ideje aludni. Vivit nem szeretném tizenegy órakor kihúzni az ágyból, hogy ideje elmenni az orvoshoz.

-     - Orvoshoz mész? – kérdezték döbbenten.

-    -  Meg kell vizsgálni a lábamat Sabine-ék szerinte, pedig már ezerszer elmondtam, hogy semmi baja.

-    - Jobb félni, mint megijedni. Na nyomás aludni. Jó éjt.

-    - Jó éjt neked is – mondtuk mindhárman egyszerre.

-    - Elmehetünk mi is veled?

-    - Nincs más dolgotok?

-   -  Ugyan, most fontosabb, hogy mi van veled. A többi ráér.

-     - Akkor jöhettek. Jó éjt.

-     -Jó éjt.

14. Vége, ennyi volt

-         Lányok! Lányok! – kopogtatott kicsit erősebben Sabine az ajtómon. – Hasatokra süt a nap. Van másfél óránk, hogy odaérjünk az orvoshoz, és abból egy azzal fog eltelni, hogy ti készülődtök és reggeliztek. Szóval, sipirc ki az ágyból.

-         Azonnal – szóltam ki kicsit rekedtes hangon, de már keltem is ki az ágyból. – Lucie, Melanie. Kelljetek fel – mondtam nekik, miközben elhúztam a sötétítő függönyömet és a szobám már fényárban úszott. Gyorsan előhalásztam a szekrényemből a ruhát, amibe a dokihoz megyek, és a fürdőbe indultam. – Kaptok öt kerek percet. Legyetek késen mire visszajövök.

Sabine-nak teljesen igaza volt. Kereken egy órára volt szükségünk –megjegyezném, hogy leginkább az ikrek miatt -, hogy elkészüljünk, és indulni tudjunk. Szerencsénkre nem keveredtünk sehol sem dugóba, így félóra alatt a kórházba voltunk.

-         Madame Lavigne(Lavigne kisasszony) – szólított a recepciós hölgy. Egyedül akartam bemenni az doktor úrhoz, de a többiek ragaszkodtak hozzá, hogy velem jöjjenek.

-         Oh, Bonjour(jó napot) Madame Lavigne(Lavigne asszony), Vivien, Melanie és Lucie. Csak nem mindegyikőjüknek valami problémája van?

-         Nem. Csak engem kísértek el –mondtam.

-         Rendben, akkor halljam mi a panaszod kicsi lány.

-         A szokásos. A lábam.

-         Ejnye-ejnye. Megmondtam, hogy vigyázz fel, na ülj fel és mutasd! – körülbelül öt percig vizsgálgatta, nézegette a lábam, majd beszélni kezdett.

-         Vivi sajnálom, de ez súlyosabb lett azóta, mióta láttam. A táncot abba kell hagynod, mert ha nem, akkor akár súlyosabb következményei lehetnek.

-         Rendben, befejez a táncot. Kösönöm doktor úr. Au revoir.

-         Au revoir hölgyeim.

Számítottam rá, hogy a tánc nem lesz midig az életem része, de hogy ilyen hamar el kell válnom tőle, kissé megrázott.

-         Sajnáljuk Vivi –ölelt magához Mel.

-         Ugyan, semmi baj lányok. Benne volt ez is a pakliban.

-         És mit fogsz csinálni, most hogy már nem táncolhatsz? – kérdezte nagynéném.

-         Azt hiszem, megfogadom Luc tanácsát és már az újságírásra koncentrálok.

-         Tudod, hogy ennek a hírnek örülök, de soha nem akartam, hogy ez a tánc rovására menjen – mondta bűntudatosan barátnőm.

-         Tudod, hogy nem az újságírás miatt, hagyom abba a táncot, hanem azért, mert nem törődtem magammal.

-         Luc, Mel, nem baj, ha most haza viszlek benneteket?

-         Nem, egyáltalán nem baj.

Az ikrek házához vezető utat csendben tettük meg. Én csalódottságom miatt nem szóltam semmit, a többiek pedig meg nem tudtak mit mondani, hogy jobb kedvre derüljek.

-         Köszönjük. Viv pihenj ma sokat, majd párszor beugrunk a buli szervezés miatt, de nem kell aggódnod, mi mindent kézben tartunk.

-         Kedvesek vagytok, köszönöm.

-         Sziasztok, vigyázzatok magatokra.

-         Salut – intettem búcsút mai napra barátnőimnek. Chris bácsi nem volt még otthon mikor mi haza értünk. Jobb is, nem volt kedvem elmesélni ezt az egészet.

-         Sabine nem gond, ha felmegyek a szobámba pihenni?

-         Nem eszel? – kérdezte aggódva.

-         Nem köszönöm, talán majd vacsorázok.

-         Akkor menj csak föl nyugodtan.

Lassan, komótosan sétáltam fel a lépcsőn egyenesen a szobámba. Bekapcsoltam a laptopot és befeküdtem vele az ágyba. Azon agyaltam, hogy vajon mondjam –e el Fabiennek, hogy mit mondott az orvos, de inkább úgy döntöttem, hogy ezt is inkább Sabine-ra hagyom. Újra kikapcsoltam, majd visszaraktam az íróasztalomra és lefeküdtem aludni. Könnyeim akaratlanul is kibuggyantak és a sírás rázott mély álomba.

15. A buli

-         Mel, egyre idegesebb leszek. Hol van már az a gitáros srác, akit beszerveztél? Neki is mondania kell pár szót és szeretném megbeszélni még előtte az interjút is.

-         Vivi, ne pörögj annyira! – nyugtatott Lucie.

-         Robertnek azt mondtam, hogy hétre jöjjön ide, hogy még legyen elég időnk a buli kezdéséig és még csak hét óra öt perc van.

-         Egyáltalán nem szoktam a késés miatt hisztizni, de ez a buli az év egyik fontos eseménye, és az első alkalom, hogy Fabien nélkül csinálom az egészet, szóval szeretném, ha minden rendben lenne.

-         Ezt nem igazán bírom már. Megyek ellenőrzőm a virágokat – mondta kissé mérgesen Mel.

-         Túl sokat vártam el tőletek - sóhajtottam. - Sajnálom Melanie – kiabáltam utána.

-         Semmi gond – intett vissze, de ment tovább. Lucie a kaját és az italokat rakta ki az asztalokra, melyek szorosan a fal mellett álltak, hogy legyen elég hely táncolni. Szememmel körbe futottam a helyiségen, hogy felmérjem minden a helyén van-e. A színpad fölött hiányzott még pár dísz, s még szerencsém volt, hogy a létra még ott állt. Gyorsan felléptem rá és felraktam a lemaradt virágokat és szalagokat, majd mikor végeztem a lendületem kicsit nagy volt és megcsúsztam.

-         Óvatosan. Rob vagyok, Robert Crine. Mel mondta, hogy beszélni szeretnél velem.

-         Szóval te lennél az új gitáros. Örvendek, én Vivien Lavigne vagyok. Luc szólj Zach-nek, hogy ezt a létrát vigye ki. Köszönöm.  – kiabáltam át barátnőmnek. – Gyere utánam – fordultam vissza Robert felé. Kellemesen csalódtam, egyáltalán nem erre számítottam. Nem így képzeltem el. Hasonlított Fabienre mégis az ellentéte volt. Sötét haja nem volt hosszú, de elég ahhoz, hogy vasalja és lányok ezreit csábítsa magához. – Foglalj helyet.

-         Tiszta olyan vagy, mint egy főnök.

-         Mert jelen pillanatban az is vagyok. Késtél. Tudom új vagy, ezért nem fogok kiadni, csak magyarázom a helyzetet. Velünk dolgozol, és én nem szeretem a későket, vagyis csak akkor nem, ha munkáról van szó, és ez most munka. A többit idővel mondom. Nem tudom Melanie mennyit mondott erről az egész buliról, és hogy mit kell csinálnod.

-         Zenélni és énekelni egyedül vagy veled – válaszolta magabiztosan.

-         Itt lesz a gond. Én nem éneklek. A zenét rád bízom azt játszol amit akarsz. Akkor a következő téma. Új diák vagy, amiből az következik, hogy az iskolának ismernie kell, vagyis kell egy interjú az iskola újságba. Rám sózták ezt is, pedig eddig nem sok közöm volt az újsághoz. Én írom a cikket, szóval holnap háromkor itt találkozunk, mert itt takarítunk addig. Kérdés? Nincs? Ez remek –és már indultam volna ki, amikor megszólalt.

-         Miért nem fogsz énekelni?

-         Felesleges kérdés. Csak meg akartam nyugtatni az ikreket, hogy minden rendben van velem, de majd kihúzom magam belőle. Akkor most mehetsz is készülni.

Nem sokkal az után mikor befejeztük a beszélgetést, elkezdtek az emberek megérkezni. Luc és Mel a lányoknak virágot adott, hogy tegyék be a hajukba, a fiúk pedig egy csinos kis mini napernyőt kaptak.

-         Sziasztok. Köszöntök mindenkit. Remélem annyira vártátok ezt az estét, mint én, annak ellenére, hogy ez a buli a nyárvégét jelenti. De most ne erre gondoljunk, hanem arra, hogy jól érezzük magunkat. A mellettem lévő együttes felállása kissé megváltozott, de ettől függetlenül remekül fognak zenélni, mint eddig mindig. Jó szórakozást - elléptem a mikrofontól, hogy Rob odaférjen és elkezdjen zenélni. Nekem az este nem a szórakozásról szólt, hanem hogy mások jól érezzék magukat, ezért igyekeztem mindenre figyelni. Ha elfogyott valami az asztalról azt újratöltöttem és beálltam a pult mögé segíteni a pultos lánynak.

-         Jól megszervezted az egészet. Nem kéne neked is élvezni és learatni a babérokat?

-         Bármi gond megeshet, és ha nem figyelnék, én lennék a felelős. Innen mindent és mindenkit szemmel tarthatok és szeretek pultos lenni, nyári munkában gyorsan beletanultam. Te nem szeretnél bulizni? Szívesen maradok itt.

-         Megtennéd? Komolyan? Igazán rendes vagy. Tudod, a barátom is jön és meg fog lepődni. Nem leszek sokáig.

-         Rendben. Jó szórakozást – intettem neki. Rákönyököltem a pultra, államat a kezemre támasztottam és úgy figyeltem a táncoló tömeget. A zene megváltozott, már nem a srác énekelt, hanem az egész cd-ről ment, tehát szünetet tartott.

-         Nem úgy tűnik, mintha nagyon élveznéd – szólalt meg mellőlem hirtelen valaki.

-         Pedig nagyon is élvezem, jobb kívülről figyelni az egészet.

-         Táncolni sem láttalak. Nem szeretsz vagy nincs kivel? – érdeklődött, de volt egy kis gúny a hangjában.

-         Nem talált. Nem mintha olyan sok közöd lenne hozzá. Kérsz valamit inni? Ha nem akkor azzal a lendülettel, amivel idejöttél vissza is mehetsz.

-         Oké, sajnálom, hogy megbántottalak, tényleg nem akartam. És igen, kérnék szépen egy kólát. – gyorsan megitta a kólát és egy szikrázó mosoly kíséretében visszasétált a színpadra. Figyeltem, ahogy alakja eltűnik a tömegben, majd újra felbukkan a kivilágított színpadon. Megbántott, de rögtön sikerült kiengesztelnie. Egy lágy rezgésre lettem figyelmes a combomnál. A telefonom volt, SMS érkezett. Szia. Küldtem e-mail-eket, de egyikre sem válaszoltál így kénytelen voltam sms-t írni. Remélem jól vagy. Anya mindent elmondott, de biztos vagyok, hogy te is akartál róla beszélni. Ha jól emlékszem ma van a nyárzáró buli. Biztos fantasztikusan megszervezted, kár hogy nem lehetek ott. Érezd jól magad, és minél előbb írj. F. Ismert. Tudta, hogy beszélni akartam vele, és hogy most nem tudom jól érezni magamat a saját szervezésű buliban.

-         Megjöttem – suhant mellém a lány.

-         Jól érezted magad ebben a rövid időben? –kérdeztem, de ezek után már nem nagyon tudtam rá figyelni.

-         Igen, köszönöm, hogy itt voltál helyettem. – mondta majd megölelt.

-         Egy kis figyelmet kérek – hangzottak el a következő szavak az ének helyett – nem is köszöntük meg egy fontos személynek ezt a bulit, és ahogy egész este figyeltem egyáltalán nem láttam itt a tánctéren. Pedig biztos vagyok benne, hogy igazán megérdemelné a szórakozást, mert annyit dolgozott, hogy ez az este fantasztikusa teljen. Vivien Lavigne kérem fáradj a színpadra és teljesítsd a barátaidnak tett ígéreted, miszerint ma énekelni fogsz – és egyenesen rám nézett és hívott fel a színpadra.

-         Nem –tátogtam, és a fejemet ráztam.

-         Ójaj, azt hiszem kicsit bátortalan a kis énekesnőnk. Mi lenne, ha egy kicsit biztatnánk? Egyszerre mindenki- és mind egyszerre harsogták a nevemet.

-         Miért nem mész fel? – kérdezte tőlem a pultos lány.

-         Vivi, kérlek, gyere fel – jelent meg hirtelen Melanie és Lucie, megragadták a kezemet és a színpad felé húztak. - Mindenki nagyon várja, hogy legalább egy rövid számot elénekelj

-         De én nem igazán…

-         Ne merd azt mondani, hogy nem tudsz énekelni. Csak egy kicsit. Fabien is azt akarná, hogy énekelj – néztek rám szépen, de ezzel az érvvel már sikerült meggyőzniük. Így hát hagytam, hogy felvigyenek a színpadra.

-         Oh és meg is érkezett. Nagy tapsot neki. – mondta Rob és közben ellépett a mikrofontól. –Mit énekelsz?

-         Ismered az Eternal flame című számot? – bólintott. – Azt fogom. – mondtam majd a mikrofonhoz fordultam. – Hát nem igazán tudom, hogy mit mondjak. Örülök, hogy jól érzitek magatokat és remélem ezen az én éneklésem sem fog változtatni. Hát akkor fiúk kezdhetjük?

Hunyd le a szemed, add a kezed, kedvesem

Érzed, ahogy ver a szívem, érted ezt?

Te is így érzel?

Vagy csak álmodom?

Ez egy örökké lángoló tűz?

Hiszem, hogy így kellett lennie, kedvesem

Nézlek, ahogy alszol, hozzám tartozol

Te is így érzel?

Vagy csak álmodom?

Ez egy örökké lángoló tűz?

Ahogy mondod a nevem, a Nap átsüt az esőn

Az élet olyan magányos,

De jössz te és elűzöd a fájdalmat

Nem akarom elveszíteni ezt az érzést

Hunyd le a szemed, add a kezed, kedvesem

Érzed, ahogy ver a szívem, érted ezt?

Te is így érzel?

Vagy csak álmodom?

Ez egy örökké lángoló tűz?

Ez egy örökké lángoló tűz? Örök lánggal?

(Hunyd le a szemed, add a kezed, kedvesem

Érzed, ahogy ver a szívem, érted ezt?

Te is így érzel?

Vagy csak álmodom?

Ez egy örökké lángoló tűz?)

Nem láttam semmit, csak éreztem és magam elé képzeltem azt, akinek ez dal szól. Tudatni akartam vele, de már késő volt. A dal végén kinyitottam a szememet és a közönség egy emberként tapsolt.

- Köszönöm –suttogtam elfúló hangon. Hátat fordítottam és lesétáltam a színpadról egy eldugott hely felé, ahol nem látott senki.

16. Beszélgetés

-         A többiekkel kéne lenned és táncolnod, és nem csak itt ülni egy magadban – lépett elém az új srác.

-         Igazán örülök, hogy aggódsz értem, de egyáltalán nem szükséges. Tökéletesen megfelel itt nekem.

-         De még nem is láttalak táncolni, biztos vagyok benne, hogy élveznéd. Csak egyet táncolj velem – próbálkozott kevés sikerrel.

-         Már nem élvezem a táncot, ha tehetem, kerülöm – feleltem kissé durvább hangnemben.

-         Én úgy tudom, hogy a klub, csak négyig áll a rendelkezésünkre és el kell, hogy keserítselek, de tizenöt perc múlva hajnali négy óra lesz. Gyere, énekeljünk együtt egy búcsú számot. Kérlek – sötét barna szemei kérlelően csillogtak.

-         Rendben – sóhajtottam, mert képtelen voltam nemet mondani.

-         Mit szólnál, ha egy lassú francia számmal búcsúznánk?

-         Ötleted is van? –kérdeztem gúnyosan.

-         Igen. Lucie mesélte, hogy szereted a Rómeó és Júlia musicalt. Mit szólsz az Aimer-hez?

-         Te is tudod? – néztem rá csodálkozva.

-         Nekem is az egyik kedvencem – pirult el. Ez a kisfiús gesztus egyáltalán nem illett az ő elragadó, igazi zenés megjelenéséhez, mégis még jobban elragadott. Miután felértünk a színpadra Rob a többiekhez ment, hogy elmondja mit fogunk énekelni, majd a mikrofonhoz lépett.

-         Egy utolsó kis ének a mai este befejezéseként. Örülök, hogy itt lehettem és szórakoztathattalak titeket. Most a pörgésről újra egy kicsit visszakapcsolunk egy mindenki számára ismerős, lassú szerelmes számra, melyet a mellettem álló bájos hölggyel énekelhetek – miután mellé léptem rögtön belekezdett a dalba. Tökéletes volt. Teljes átéléssel énekelte el Rómeó szövegét, mintha valóban szerelmes lenne. És miután vége volt a dalnak újra beszélni kezdett. - Még egy dal hátra van, amit szeretnék a táncolók közt eltölteni. Kedves Vivi, remélem megtisztelsz azzal, hogy ezt az utolsó táncot nekem adod – a mondata végét már csak a fülembe suttogta – kérlek ne legyél annyira kegyetlen, hogy itt ennyi ember szeme láttára kosarazol ki. Kérlek.

-         Örömmel –erőltettem magamra egy bájos mosolyt, majd megfogta a kezem és a táncparkettre vezetett. – Amúgy megjegyezném, hogy ez egyáltalán nem volt jó húzás. Számítottál rá, hogy annyi ember előtt nem fogok nemet mondani.

-         Igazából csak reménykedtem benne. Nem úgy tűnt, mintha nagyon jó hangulatban lennél.

-         Valóban nincs jó kedvem, de attól függetlenül nem vagyok kegyetlen.

-         Ennek nagyon örülök, amúgy fantasztikusan táncolsz.

-         Köszönöm – alig mondtam ki a szót már halkult is a zene, majd lassan néma csend lett. Elléptem Roberttől és felsétáltam a színpadra. – Remélem, jól éreztétek magatokat és ez a buli egy fantasztikus nyári emléketek lesz. Jó éjszakát.

-         Lányok, nálam alszatok? – kérdeztem tőlük miután bezártam az épületet.

-         Ha nem lenne gond. Innen kicsit necces hazajutni – mosolyogtak.

-         Persze, hogy nem gond, menjünk. – Még szerencse, hogy egyáltalán nem laktunk messze a klubtól, mindössze csak tizenöt percet kellett sétálnunk. Halkan sétáltunk fel a szobámba, ahol, már mind hármunknak meg volt ágyazva.

-         Sabine nagyon figyelmes.

-         És gondolatolvasó – nevettem, majd mind hárman lefeküdtünk aludni.

Ki az a nem normális, aki ilyen korán csörget – gondoltam magamban és a telefonom után nyúltam, és mily meglepő módon csak az ébresztő szólt: reggel kilenc órakor. Kissé fáradtan kászálódtam ki az ágyból, s szedegettem össze a fürdéshez szükséges cuccaimat. A reggeli zuhany kellőképpen felébresztett s már frissen ébresztettem fel a lányokat.

-         Melanie, Lucie! Ideje felkelni, mert indulnunk kell takarítani – lököttem őket, de ők egy kicsit sem figyeltek rám, csak morogtak valamit és átfordultak a másik oldalukra. – Rendben, ti akartátok. Hozom a hideg vizet.

-         Ne legyél hülye!

-         Ébren vagyunk – pattantak ki az ágyból egyszerre.

-         Ennek nagyon örülök. Van húsz percetek, hogy leérjetek reggelizni. Raktam ki nektek tiszta ruhákat. Igyekezzetek – majd elindultam le a konyhába. A lányok időben lejöttek és tíz órakor sikeresen el is indultunk.

-         Sikerült nagyon jól megszerveznünk a bulit, de nem akarok takarítani.

-         Lucie, ez a szervezéssel jár együtt. És nem is tudom, miért panaszkodsz. Nézz körbe! Elég nagy rend van.

Hamarosan csatlakozott hozzánk Zach is, és végre egy fiú mászkált fel a létrára leszedni a díszítést. Kettő órakor fáradtan rogytunk le a bárpulthoz és vártuk, hogy megérkezzen a tulaj is.

-         Gyerekek, szép munkát végeztetek. Minden ragyog, és pont ugyanúgy néz ki, mint amikor átadtam nektek.

-         Ennek igazán örülünk – mondtuk egyszerre.

-         Képzeljétek. Már terjed a hír, hogy ti srácok egy nagyon jó bulit szerveztetek. És mivel ilyen jó munkát végeztetek így másnap is, meghívlak titeket egy üdítőre.

-         Köszönjük – lassan elszürcsölgettük a frissítőnket, majd három óra előtt tíz perccel elindultunk haza.

-         Köszi Vivi, hogy nálad aludhattunk. Biztos nem kell hazakísérnünk?

-         Egész biztos, még várok valakit.

-         Akkor rendben. Légy jó, majd évnyitón találkozunk. Szia.

-         Sziasztok – köszöntem el barátaimtól. Percenként pillantottam az órámra, nem szerettem várni, bár ez most az én hibám volt. Majd hamarosan megpillantottam egy felém gyorsan közeledő alakot. Robert volt, és futott.

-         Bocsi, hogy késtem – mondta bánatosan.

-         Nem késtél. Nem lesz gond, ha sétálunk.

-         Felőlem nyugodtan. Messze laksz innen?

-         Egyáltalán nem, alig tíz percre.

-         Értem, és végeztetek a takarítással?

-         Oh igen, már kettőkor, csak a tulaj meghívott minket egy üdítőre – mondtam kicsit lazábban, mert ez a beszélgetés kissé feszélyezett volt, sőt mintha meg is lett volna rendezve.

-         Húha, elég nagy a házatok – mondta mikor megérkeztünk.

-         Hát egy kicsit igen. A cipődet vesd le, mindjárt adok egy papucsot – gyorsan én is levettem a cipőmet és Chris bácsi egy régebbi papucsát adtam oda Robert-nek. – Kérsz valamit inni?

-         Igen, azt elfogadom.

-         Rendben, addig foglalj helyet az előszobában. Menj egyenesen aztán az elsőnél jobbra.

-         Azta. Elég sok minden van itt. Házimozi, hifi. Úristen mennyi cd-tek van.

-         A család szereti a zenét – mondtam miközben letettem az asztalra a poharakat és a hideg limonádét. – Tudnál várni még egy percet? Felszaladok pár cuccért.

-         Nyugodtan, én addig elkényelmesedek.

-         Itt is vagyok – mondtam, s közben a szokásos helyemre ültem, le a fotel elé a szőnyegre.

-         Nem lenne kényelmesebb itt fent?

-         Köszi, de tökéletes itt lent is – mosolyogtam rá kedvesen. Egyszerűbb, könnyebb mégis tartalmas kérdéseket próbáltam feltenni neki, hogy a lányok jobban megismerhessék. Az idő gyorsan haladt és kezdett feltűnni, hogy már egyáltalán nem írom sem a kérdéseket, sem a válaszokat sokkal jobban figyeltem rá, mint a munkámra. Valaki megjött.

-         Vivi, itthon vagy? – kiabálta Sabine az ajtóból.

-         Szia Sabine, itt vagyunk a nappaliban.

-         Vagytok? Oh, sziasztok.

-         Robert bemutatom Sabinet, aki anyám helyett anyám. Sabine, ő pedig Robert. Új fiú és Luc megkért, hogy én készítsem el az interjút.

-         Értem, de már elég késő van. Miért nem folytatjátok holnap?

-         Éppen ajánlani akartam én is. Eljössz hozzánk, vagy menjünk máshova?

-         Ha lehetne, menjünk máshova, és kicsit jobban megismerném a várost is.

-         Akkor holnap találkozzunk a klub előtt, úgy tizenegy körül, ha az úgy megfelel.

-         Tökéletesen.

-         Haza találsz, vagy kísérjelek el?

-         Persze, hogy hazatalálok, és biztosan neked is lenne még dolgod.

-         Rendben, azért vigyázz magadra. Viszlát.

-         Viszlát.

-         Igazán helyes fiú – szólalt meg Sabine miután Robert elment.

-         Jó, lehet van benne valami, de nem tudom. Jujj, rohanok. Beszélnem kell még Fabbal.

-         Meg kell nyugtatnod, eléggé aggódik.

-         Igyekszem. Oh, és nem vacsizok – nyomtam egy puszit az arcára majd rohantam fel a szobámba. Bekapcsoltam a laptopot, majd felléptem msn-re, mert ott azért könnyebb beszélni, mint mailben.

ViVi.

szia. megkaptam az üzenetedet, de még nem volt időm feljönni. beszélünk mikrofonon?úgy azért könnyebb.

Fabien

Bon juor. sajnos nem tudunk beszélni, mert a szobatársam nem igazán szereti, de most így is jó lesz. na mesélj. tőled is hallani akarom. hogy vagy?

ViVi.

nem. egyáltalán nem vagyok jól. abba kellett hagynom a verseny táncot, mert egyszerűen nem bírja a bokám. örülhetek, hogy komolyabb baja nincs. de így minden más. főleg, hogy te sem vagy itthon. pedig most lenne a legnagyobb szükségem rád. pont mint amikor vihar van. megnyugtat a közelséged.

Fabien

miért nem beszélsz anyáékkal vagy a lányokkal?

ViVi.

nem megy ez ilyen könnyen.tudod mekkora csalódás volt?miután meg tudtam nem is akartam élni tovább.minden álmom a táncba fektettem, és ez lette a vége.egymás után történnek a rossz dolgok. L

Fabien

miért ez nem az első volt? :O

ViVi.

nem. az első az volt, hogy elmentél.ez a második volt.a harmadik meg az új srác.

Fabien

új srác?őt eddig nem említetted.na mesélj csak.

ViVi.

Robertnek hívják, és ő az együttes új énekese és gitárosa.

Fabien

beleszerettél egy zenészbe?nem jó ötlet.

ViVi.

te is zenész vagy.szóval magadról is rossz véleménnyel vagy?

Fabien

Én más tészta vagyok.rám ezek nem vonatkoznak.

ViVi.

persze.no ego.visszatérve. nem szerettem bele. csak érdekesnek találom. valami nagyon vonz benne,de nem tudom, hogy mi. és olyan mintha már ismerném.

Fabien

Mi a teljes neve?

ViVi.

Robert Crine.miért?

Fabien

csak úgy érdeklődöm. amúgy nekem is elég ismerős a neve. de ez most mindegy is. nem ismerem a gyereket,de ha ott lennék kizárólag, csak akkor találkoznátok, ha nálam átment. féltelek,de ez a te döntésed. csak vigyázz magadra és semmi olyanba ne menj bele, amit nem akarsz.

ViVi.

kedves tőled, hogy aggódsz,de nem lesz semmi gond.és én vigyázzak magamra?én itthon vagyok, te vagy az aki külföldön lófrál. szóval neked kéne vigyázni.

Fabien

minden tőlem telhetőt megteszek. de azt hiszem ideje mennem,már panaszkodnak,hogy nem alszok jó éjt. hiányzol és szeretlek.

ViVi.

Nekem is hiányzol.szeretlek.jó éjt.

Fabien

valamit elfelejtettem.

a ládikó kulcsa a fiókodban van egy kis ajándék mellett. csak akkor nyisd ki mindkettőt ha készen állsz rá,hogy tisztán emlékezz.

ViVi.

köszönöm.

Kiléptem az msn-ből, majd a gépből is és elmentem fürdeni. Kissé megkönnyebbültem, most hogy beszéltem Fabiennel és jó tudni, hogy aggódik és féltem engem. A gyors tusolás után hamar lefeküdtem, mert a holnapi nap is elég nehéznek ígérkezik.

17. Randi?

Álmosan, mégis izgatottan keltem fel reggel kilenc órakor, hogy időben elkészüljek. Gyorsan a gardróbba siettem, és egyszerű ruhákat kerestem a mai napra. Kevesebb sikerrel.

-         Sabine! – kiabáltam le, mert tudtam, hogy még itthon van. –Feljönnél egy percre?

-         Itt is vagyok. Miben kell a segítség?

-         Nem tudom, hogy mibe menjek Kiválasztottam pár ruhát és neked kéne megmondani, hogy melyikben nézek ki jobban meg hasonlók.

-         Igyekszem.

Sabine némán várt és figyelt, amikor felöltöztem és megmutattam neki az aktuális darabokat. A szája meg sem rándult. Semmi mosoly, semmi fintor, csak a fejét rázta nemleges válaszként.

-         Oké, teljesen kifogytam az ötletekből.

-         Eddig csak olyan párosításokat mutattál, amikor vagy rövidnadrág vagy éppen szoknya van rajtad. Miért nem viselsz nyári ruhákat?

-         De az nem lesz sok?

-         Már félórája itt ülök, a maradék félórát is kibírom.

-         Köszönöm – és rohantam kiválasztani a ruhákat. Újra és újra átöltöztem, majd kimentem megmutatni Sabine-nek a ruhát, de egyikre sem mondott nemet.

-         Azt hittem ez nem randi lesz, hanem csak egy találkozó az interjú miatt.

-         Az is- helyeseltem.

-         A mostani ruhák közül volt pár, amit szerintem csak randira vennél fel, és azt is csak akkor, ha nagyon tetszeni akarnál a fiúnak.

-         Ez nem randi. Mindjárt választok is egy olyan ruhát, amit egyáltalán nem vennék fel egy randira.

-         Na végre. Ez a ruha megfelelő lesz – mondta nagynéném mikor 5 perc után, kijöttem egy szivárványszínes, pánt nélküli ruhában. – Sikerült kerek egy óra alatt választanod. Ennyit még egy randira sem készülsz.

-         Jó, tudom. Túl sokat aggódok ezen, de szeretnék jól kinézni. Következő kérdés. Hogyan készítsem el a hajamat?

-         Ez már tényleg sok. Mondjam megint?

-         Nem randi. De milyen haj illik ehhez a ruhához? Kérlek – néztem rá esdeklő szemekkel.

-         Vasald ki, és egy nagyobb tincset mindkét oldalról húzz hátra és csatold el.

-         Imádlak – szorosan megöleltem és két cuppanos puszit nyomtam az arcára.

-         Elhiszem, de szerintem igyekezz, ha nem akarsz elkésni.

-         Igenis – szalutáltam, majd a fésülködő asztalomhoz mentem. Bekapcsoltam a hajvasalót, s míg vártam, hogy bemelegedjen, addig egy kevés kis sminket is felraktam magamra. A hajam is kissé sokáig tartott még elkészült, de az eredmény szerintem tökéletes lett. Lementem a konyhába és felfrissítettem magamat egy pohár hideg limonádéval, majd felvettem a fehér sarumat magamhoz vettem egy fehér táskát és már indultam volna, amikor valami az eszembe jutott.

-         Jajj, fent hagytam a füzetemet és a diktafont – gyorsan felszaladtam érte. – Akkor elmentem, majd jövök.

-         Rendben. Jó szórakozást a nem randin – mondta mosolyogva. Már most fél tizenegy után is elég meleg volt, de szerencsére volt egy kis szellő, ami hűsített séta közben. Robert már ott állt a klub előtt.

-         Szia. Sokat vártál? – kérdeztem tőle.

-         Szia. Nem, csak nem rég értem ide. Igazán csinos vagy.

-         Köszönöm. Jobb lesz, ha indulunk, mert még ma sem fogunk végezni.

-         És hova megyünk?

-         A Diamond Caféba. Már törzshellyé nőtte ki magát számunkra.

-         Odajártok az ikrekkel?

-         Igen mindig.

-         Bon juore. Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő, amint helyet foglaltunk.

-         Én egy cappuchinot kérnék, meg két csokis fánkot.

-         És ön uram?

-         Egy kólát.

-         Azonnal hozom – alig telt el öt perc a nő már hozta is, amiket rendeltünk. Gyorsan megettem a fánkokat, s utána Robertet kezdtem el újra kérdezgetni, és most igyekeztem le is írni, amit mond.

-         Fizetnénk- szóltam a pincérnőnek, majd a pénztárcám után kutattam.

-         Hagyd csak, majd én fizetek – mondta Rob, majd fizetés után a közeli parkba mentünk sétálni.

-         Igazán szép, hely. Nem bántam meg, hogy ide költöztem.

-         Egyáltalán miért költöztél ide?

-         Hát ez igen hosszú történet és túl személyes, de annyit elárulok, hogy egy gyerekkori barátom miatt.

-         És a szüleid nem ellenkeztek?

-         Az elején egy kicsit, de mivel tudják, hogy ő fontos nekem, ezért mindenben támogatnak.

-         És ez az ő egy lány? – kérdeztem, s leírtam a kérdést, majd a válaszára figyeltem.

-         Igen, lány. A legjobb barátom volt és az első szerelmem is.

-         Jajj, ez igazán romantikus – mondtam, és közben a füzetet fürkésztem. Már elég sok mindent kérdeztem, mindenféléről, szerintem már biztos elég lesz ennyi. – Hát igazán köszönöm, hogy szakítottál rám időt, és válaszoltál a kérdéseimre.

-         Részemről a köszönet, hogy benne lehetek az iskolaújságban.

-         De ha most nem haragszol nekem már mennem kell, még rendesen gépen is meg kell írnom, aztán még beszélnem kell Lucie-vel. Elég fárasztó lesz a mai estém.

-         Rendben, de ha nem gond szeretnélek haza kísérni, és most én szeretnék rólad kérdezősködni.

-         Az nem gond, hogy hazakísérsz, de hogy még kérdéseket is felteszel, az már nincs ínyemre.

-         Ugyan csak egyszerűeket kérdezek. Mint például melyik a kedvenc színed?

-         Mindegyiket szeretem, de a favorit az a kék, minden árnyalatban.

-         Kedvenc ital?

-         A cappuchino, de nyáron a koktélokat jobban szeretem, persze alkohol nélkül.

-         Kedvenc állatod?

-         A tigris és a mosómedve.

-         A nőt nálatok a keresztnevén szólítottad, és azt mondtad, hogy anyád helyett is anyád. Ez mit takar? Vagyis történt valami anyukáddal és ő a mostohaanyád?

-         Hát elég váratlanul ért ez a kérdés, de amúgy nem. Sabine a nagynéném, jobban mondva a nagybátyámnak a felesége. A szüleim még kiskoromban meghaltak.

-         Ohh, sajnálom.

-         Ugyan nem tudhattad. Meg is érkeztünk. Köszönöm, hogy elkísértél igazán jó nap volt.

-         Mondjuk, megismételhetnénk holnap. Második randi?

-         Randi? Méghozzá a második?

-         Igen.

-         De ez nem volt randi, csupán egy munkán dolgoztunk.

-         De teljesen átment randiba. Azt ne mondd, hogy csak az interjú miatt találkoztál velem.

-         Sajnálom. Nem szoktam randizni. Ha megbocsátasz, most mennem kell. És tényleg sajnálom. Salut  - elköszöntem, majd a házba siettem. – Hazaértem – leraktam a táskámat és a sarumat egy puha papucsra cseréltem.

-         Na, milyen volt a nem randi? – kérdezte Sabine és a nemet, eléggé kihangsúlyozta.

-         Pont olyan, mint amilyen egy nem randinak lennie kell. Megyek, letusolok.

Rosszul éreztem magam, mert olyan bunkón viselkedtem Roberttel, de teljesen letámadott ezzel a második randi ötlettel, mikro ez nem is randi volt. Telefonálnom kell. Megkerestem a számot a címjegyzékben és hívtam is.

-         Halló? – szólt bele a telefonba.

-         Salut. Beszélhetnénk? – kérdeztem s a gyomrom már remegett a félelemtől.

18. Ezt elszúrtam

-         Hát nem a legjobbkor hívsz, de meghallgatlak.

-         Tudom, hogy nem voltam kedves.

-         Az nem kifejezés.

-         Igen, igazad van. Bunkó voltam. De kissé meglepődtem, amikor a második randit emlegetted, mert egyáltalán nem így képzeltem el az első randit sem. ÉS te is megérdemelnél egy esélyt, szóval, ha még mindig áll az ajánlatod, akkor szívesen elfogadom.

-         Most megkönnyebbültem.

-         Tényleg sajnálom, hogy úgy viselkedtem, biztos csalódtál egy kicsit.

-         Hát eléggé meglepődtem, de most örülök, hogy meggondoltad magad. A holnapi nap jó lesz neked?

-         Legyen inkább holnapután, mert holnap még meg kell írnom a cikket, és akkor már egyben megmutatom neked, és csak úgy küldöm el Luc-nek.

-         Rendben, nekem a holnapután is tökéletesen megfelel. Akkor jó éjt.

-         Jó éjt.

Élvezettel fordítottam az arcomat a nap felé, s élveztem az utolsó nyári napomat, mert holnap szeptember elseje lesz, a suli első napja. Tekintetemet a kezemben lévő borítékra fordítottam. Egész nap ezen dolgoztam, remélem nem lesz semmi baj vele.

-         Vivi – kiabálta Rob, közben keze a levegőben volt, hogy könnyen észrevegyem.

-         Szia Rob! Bocsánat, hogy késtem. Akkor mehetünk?

-         Igen. Most valami új helyre viszel? – kérdezte kíváncsian.

-         Hát tudod, kár, hogy nem ismered a várost. Sokkal inkább hasonlítana egy randihoz.

-         Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

-         Ugyan. Örülök, hogy én mutathatom meg a várost. Amúgy a kérdésedre a válasz: először bemegyünk a Diamond Caféba, hogy elolvasd a cikket, majd egy kis meglepetés.

-         Muszáj a második randinkon is „dolgozni”?

-         Beleegyeztél a mai napba, és a programok között szerepelt, hogy ma elolvasod a cikket. Ma éjjel el kell küldenem Lucienek, és ha neked nem tetszik valami azt á kell írnom.

-         Rendben, rendben. Nem vitatkozom veled.

/Robert szemszöge/

A kávézóban egy eldugottabb sarokba ültünk le, hogy senki se zavarhasson.

- Bon jour.  Oh, salut Vivi. A szokásosat kéred? – kérdezte mosolyogva a lány tőle.

- Igen, köszönöm.

- Akkor egy cappuchino és két csokis fánk rendel. ÉS neked mit hozhatok?

- Egy kóla megfelel.

- Azonnal hozom a rendelést.

- Úgy láttam, ismered.

- Igen még iskolából. Fabien osztálytársa volt. Suzy-nak hívják, és ha jól tudom, akkor az egyik itteni egyetemen tanul. Már régóta itt dolgozik. De ne erről beszéljünk, nkább gyorsan, bár inkább alaposan olvasd el az egészet – nyújtotta át nekem a borítékot.

- Értettem, hölgyem – átvettem tőle, majd elkezdtem olvasni.

Ismerjük meg egy kicsit az új diákot

Hello, hello Mindenki!

Remélem mindenkinek kellemesen telt a nyári vakáció, s érdekes helyeken jártatok. Remélem, emlékeztek még a nyárzáró bulira, mely nagyon jól sikerült, s biztos feltűnt a jelen lévőknek az iskola újdonsága. Bizony itt nem másra gondolok, mint az énekesre, Robert Crine-ra. Lányok személyesen beszélgettem vele, és nem csalódtam. Néhány információt is kaptok róla, hogy könnyebb legyen becserkészni. ;)

-         Szia Robert. Teljesen meglepted a lányokat, amikor felléptél a bulin, és azt hiszem, hogy nem kis rajongótáborra tettél szert általuk, de mesélj mi szél hozott Téged a mi városunkba, főként a mi iskolánkba?

-         Egy kisebb városban éltem, Agenben. Még gyerekkoromban a legjobb barátom ideköltözött és gondoltam, megkeresem. Az iskolát meg csak úgy választottam, de nem bántam meg, hiszen gyönyörű lányokkal ismerkedtem meg, köztük veled is.

-         Ohh, köszönöm. Ez igazán kedves tőled, hogy egy barát miatt költöztél ide, biztos nagyon sokat jelentett neked.  És a szüleid hogyan álltak hozzá ehhez?

-         Nem örültek neki, de nem ellenezték. Ismernek, tudják, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor azt meg is valósítom.

-         Ez egy igazán remek tulajdonság tud lenni. Most alapvető kérdéseket teszek fel, hogy a lányok a kedvedben tudjanak járni. Mi a kedvenc színed?

-         A fekete, bár nyáron elég meleg, de fontos szín a zenész image-hez.

-         És mióta zenélsz?

-         Még nem olyan régóta, mindössze 5-6 éve.

-         Valóban az nem is olyan hosszú idő. (nevet) Csak énekelsz és gitározol?

-         Igen, bár énekelni nem nagyon szeretek, ezért csak ritkán szoktam.

-         Szerintem fantasztikusan énekelsz, de ezt nem csak én gondolom így. Van valamilyen kedvenc állatod, esetleg egy kabala tárgyad?

-         Rendben ez kicsit furán fog hangzani, de a kedvenc állatom a macska és hát kabala tárgyam van-e? Oh, igen. Egy nyaklánc, amit az első szerelmem adott.

-         Valóban kissé furcsa, hogy a macska a kedvenc állatod, de ez szerintem még ellenállhatatlanabbá tesz téged.

-         Még számodra is?

-         Nem kéne nyíltan flörtölnöd velem, még összetöröd a lányok szívét. Visszatérve a kedvenc állatodra, szerintem amint elolvassák ezt a cikket, mindenki be fog szerezni magának egy macskafület és akárhányszor meglátnak, elkezdenek nyávogni.

-         Szívesen örökbe fogadom néhányukat.(nevet)

-         Vigyázz, mert szavadon fognak. Újabb kérdés merült fel. Milyennek képzeled el az ideális lányt? Idősebb vagy fiatalabb legyen?

-         A külsőségeket nem mondanám, mert teljesen mindegy, hogy milyenszínű a haja, a szeme, hogy alacsony vagy magas. Nekem fontos, hogy egy lány kedves, aranyos és persze okos legyen. Valamilyen szinten az élete része legyen a zene, mert hát az enyémben fontos szerepet tölt be, és az is fontos, hogy legyen humorérzéke. Mire mennék egy teljesen komoly lánnyal? A kor nem számít, talán az lenne a megfelelő, ha velem egyidős lenne.

-         Akkor tökéletes iskolát választottál, mert itt találsz ilyen tulajdonságú lányokat bőven. Remélem, jól fog telni az elkövetkezendő pár éved. Tényleg, hányadikas is vagy?

-         Itt kezdem a tizenegyediket.

-         Akkor te is tizenhét leszel, vagy már vagy. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és az újságra. Teljen majd jól az éved.

-         Köszönöm, neked is.

Hát lányok, ahogy kivettem a szavaiból még facér, de lehet, hogy már talált magának egy megfelelő jelöltet, jobb lesz, hogyha igyekeztek. Sok sikert.

                                                                                                                      V.

-         Nagyon jó lett. Bár kissé abszurd, hogy randizunk, mégis a többi lányt biztatod, hogy próbáljon - hogyan is fogalmaztál? – becserkészni. Igen, ezt a szót használtad.

-         Ugyan, hiszen csak randizunk, és nem járunk. És a többiek még a randit sem tudják. Az lenne a furcsa, ha nem buzdítanám őket. Még azt hinnék, hogy valami közöm van hozzád.

-         Valami közöd van hozzám? Ez nem esett valami jól.

-         Úgy látom nem érted, hadd magyarázzam meg.

-         Azt örömmel venném.

-         Furcsa lenne, hogy alig érkeztél meg, és máris van egy barátnőd. Még nem vagyok az, nehogy azt hidd, de a többiek azt vennék le. És hátha te is találsz valakit, aki jobban tetszik neked.

-         Szóval azt várod, hátha valaki másnak sikerül felkeltenie a figyelmemet és téged békén hagylak, igazam van?

-         Igen, mert egyáltalán nem nekem való a randizás, de persze ez nem zárja ki azt a tény, hogy szeretek veled lenni.

-         Bocsánat a késésért. Tessék Vivi a cappuchino és a fánk. És neked pedig a kóla.

-         Suzy addig kifizetném a számlát.

-         Hagyd, majd én kifizetem.

-         Azonnal hozom – mondta a lány és azzal elment, de pár perc múlva vissza is jött. Átnyújtotta a számlát, én meg odaadtam neki a pénzt. – Oh, látom megint te készítetted az interjút. Van pár perc szünetem, leülhetek mellétek? – kérdezte, s legszívesebben rávágtam volna, hogy nem. Nem veszi észre, hogy éppen egy randi kellős közepén vagyunk?

-         Persze, ülj csak le nyugodtan – húzódott arrébb Vivi.

-         Emlékszem az utolsó számban Fabiennel készítettél interjút. Nagyon jól sikerült. Tényleg, mi van vele? – kérdezte kíváncsian, közben pedig a nyomtatott papírt olvasta.

-         Olaszországban van – mondta csalódottan.

-         Biztos nagyon hiányzik. Tudom milyen közel álltatok egymáshoz – kacsintott Vivire.

-         Furcsa nélküle, minden nehezebb.

-         Hallottam róla, sajnálom.

-         Nincs mit sajnálni. Felelőtlen voltam, az én hibámból történt.

-         Nagyon jó lett ez a cikk is. Ezek szerint most nem randiztok. Féltem, hogy betolakodtam ide.

-         Pedig igen, éppen randink van.

-         Jaj, sajnálom, azt hittem, hogy Vivi te már… szóval tudod… mennem kell.

-         Ez nem volt kedves tőled – nézett rám mérgesen Vivi.

-         Sajnálom, de senki sem szereti, ha a randiját félbe szakítják, és még így is kihagyják a beszélgetésből.

-         Suzy egy kedves ismerős, nem kéne így viselkedned, egyszerűen csak érdeklődött.

-         Ki az a Fabien? Már előbb is meg akartam kérdezni, de nem tudtam.

-         Fabien a testvérem.

-         Neked… - nincs is testvéred. Akartam mondani, de akkor minden rosszul sült volna el. – van testvéred?

-         Nem vérszerinti. Nagybátyámék örökbe fogadták – és megette a maradék kis fánkot is.

-         És mi volt a te hibád? Csak nem..

-         Csak nem mi?

-         Lefeküdtél vele?

-         Úristen, hogy gondolhatsz ilyet? Nem, nem feküdtünk le, de ha igen akkor sem rád tartozna, max ha járnánk és már elég komoly a kapcsolatunk, akkor elmondanám. De tudod mire gondolt Suzy? Arra, hogy nem táncolhatok többet. Hogy miért? Mert túl sokat akartam egyszerre, és ennek meg lett az eredménye. Tönkre ment a bokám, örülhetek, hogy járni még tudok. Most pedig, bocsáss meg, de mennem kell. Salut – felállt és kiment a kávézóból.

-         Vivi várj meg! - utána futottam és megragadtam a kezét. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

-         De sikerült. Nem kell mindent meg tudni az emberről a második randin, főleg úgy, hogy az első nem is számított annak. Úgy éreztem, hogy ez a nap is jól fog telni, de nem, mert nem tudsz lassan haladni. Most pedig engedj el.

-         Beszélünk még?

-         Talán, de jelen pillanatban látni sem bírlak.

Csak állam ott és néztem távolodó alakját, majd lassan én is elindultam haza.

-         Ügyes vagy Robert. Ezt jól elszúrtad. Végre megtaláltad, a gyerekkori szerelmedet, aki fel sem ismert, és még az esélyeidet is elszúrtad, hogy megmondd neki az igazat –mondtam magamban.

19.Elvesztettem?

/Vivien szemszöge/

-          Melanie keresett, pont miután elmentél. Mondtam neki, hogy biztos a kávézóban vagy, nem találkoztatok? – ezzel fogadott Sabine, amint beléptem az ajtón.

-          Nem, nem találkoztunk. De mindjárt felhívom.

-          És hogyhogy ilyen korán hazaértél?

-          Történt egy-két dolog.

-          Veszekedtetek?

-          És ha igen? Nem is ismerjük még egymást, nem kell azonnal a karjaiba borulnom csak, mert jól néz ki, ezt neki is tudomásul kéne venni.

-          Oh látom nem vagy jó hangulatban. Ha kész lesz a vacsora, szólok.

-          Rendben, és sajnálom, hogy kiabáltam. Nem rajtad akartam levezetni a feszültséget.

-          Semmi gond, menj, beszélj Mel-lel, ő biztos fel fog vidítani – mosolygott kedvesen. Megöleltem, s elindultam az emeletre. A szobámba érve elővettem a táskámból a telefonomat, megnyomtam az 5-ös gombot, majd a hívást. Kicsöngött, de Mel nem akarta felvenni. Pedig még ő akart velem beszélni. Kinyomtam, s inkább Lucie-nél próbálkoztam tovább. Ő második csörgésre fel is vette.

-          Hello, Vivi. Kész a cikk?

-          Hello Luc. Igen, kész van. Azonnal küldöm is, csak először beszélni akartam Melanie-val, de nem értem el, pedig Sabine azt mondta, hogy keresett. Nem tudod mit akart?

-          Fogalmam sincs, ma még nem is beszéltem vele. Miért nem próbálod meg az otthonin? Azt biztos fel veszi valaki.

-          Rendben, köszönöm. Salut.

-          Salut – kinyomtam, majd rögtön az otthoni számukat hívtam.

-          L’Arronge lakás- szólt bele az ikrek anyukája.

-          Bon jour Marie. Vivi vagyok.

-          Bon jour Vivi. Miben segíthetek?

-          Melanie-t keresem, de sajnos a mobilján nem értem el. Otthon van?

-          Igen, szólok neki. – pár perc csönd után újra megszólalt., bár nem nekem beszélt. – Téged keresnek.

-          Ki az? –kérdezte barátnőm.

-          Vivi.

-          Salut Vivi, Mit akarsz?

-          Salut Mel. Sabine mondta, hogy kerestél, és meg akartam kérdezni, hogy miért, de sajnos nem értelek el a mobilodon.

-          Lehet, hogy lenémítottam, ezért nem hallottam. Bocsi.

-          Semmi baj. Nah, nem mondod el, hogy mit akartál?

-          Már egyáltalán nem fontos.

-          Biztos?

-          Igen.

-          Akkor nem zavarlak tovább. Holnap együtt megyünk suliba?

-          Nekem előbb be kell mennem, majd ott találkozunk.

-          Rendben. Salut.

-          Salut.

Melanie nagyon furcsán viselkedett, még így telefonon keresztül is észrevehető, hogy másképp viselkedett, mint szokott. Talán történt valami, de nem telefon téma, majd holnap suliban megkérdezem. Gyorsan bekapcsoltam a laptopot, s míg elküldtem Lucie-nek a cikket, addig felléptem msn-re, s már rám is írt valaki.

Fabien:

örülök hogy végre felfáradtál msn-re.

beszéltem ma anyával,  és mondta, hogy tegnap előtt úgy készültél cikkes találkozóra, mintha randira mennél, s közben ma meg már tényleg randira mentél azzal a  sráccal.

ViVi.:

Salut.

Nem szeretnék erről beszélni.

Fabien:

Lehet hogy csak túlzásba viszem de nem örülök neki, hogy nem ismerem azt a srácot.

Mi történt?

Ne akard, hogy még jobban aggódjak miattad.

ViVi.:

Hát tényleg randink volt ma és DC-be mentünk, mert még el kellett olvasnia a cikket, hogy megfelel-e, mert nem akartam úgy elküldeni Mel-nek, hogy Rob nem olvasta el.

aztán Suzy a volt osztálytársad úgye ott dolgozik és leült hozzánk. Elolvasta a cikket, meg kérdezett pár dolgot.

Fabien:

Pl mit?

ViVi.:

Hogy mi van veled,hogy jól vagyok-e, mert hallott a balesetről.bár  nem mondta ki a baleset szót. Miután elolvasta a cikket, mondta hogy örül, hogy ez most nem randi, mert csak úgy oda”pofátlankodott” erre Rob mondta, hogy pedig ez igen is randi.

Fabien:

Mi volt a cikkben?

ViVi.:

Fájl küldése: új diák

Fabien:

Gyorsan elolvasom

Ezekután persze hogy nem hite,hogy randi.szóval ezért veszekedtetek?

ViVi.:

Inkább azon,hogy ki vagy te és hogy mi történt velem.

Persze Rob egyből a legrosszabbra gondolt.

Tudod.hogy te és én…aztán hogy rossz vége lett.

És ezen egy kicsit kiakadtam. idővel biztos elmondtam volna neki,de nem rögtön a második randin, úgy hogy alig ismerjük egymást.

Fabien:

Megértelek. Akkor ahogyan téged  ismerlek, egy ideig nem fogsz beszélni vele.

ViVi.:

Nem nagyon állt szándékomban. Meg aztán ma keresett Mel, de aztán délután már nem tudtam elérni, amikor meg mégis sikerült elég furán viselkedet, mintha haragudna rám.szerinted?

Fabien:

Tudod ennek a Robertnek az msn címét?

ViVi.:

Igen.

rob.c@hotmail.com

miért kell neked?

Fabien:

Ha már járni szeretne veled, egy kicsit kifaggatom. meg szeretném ismerni.

ViVi.:

Túl sokat törődsz az én életemmel, nem gondolod?

Inkább a sajátoddal kellene foglalkoznod. Mi a helyzet a csajokkal? Felszedtél már vkit?

Fabien:

Az itteni lányok nem igazán nekem valók.

ViVi.:

Mikor kezdődik az egyetem?

Fabien:

Két hét múlva.

ViVi.:

Igazán jól megy egyeseknek.

úristen már ennyi az idő?

Nekem holnap már iskola.

Holap is beszélünk még.jóéjt.

Fabien:

jóéjt

Elmentem gyorsan letusolni, hogy mihamarabb ágyba kerüljek. Miután végeztem beállítottam az ébresztőt reggel fél hétre, hogy biztosan elkészüljek, és beérjek nyolcra az iskolába.

Reggel kissé kábán nyúltam a telefon felé, s nyomtam meg a szundi gombot, hogy még egy kicsit hadd aludhassak, de második csörgésre már felkeltem és a fürdőbe indultam, hogy a hideg víz felébresszen egy kicsit.  A gardróbba sétáltam és egy fehér topot, meg egy rövidnadrágot választottam a mai napra. Pár apróságot beledobáltam egy kis táskába, hiszen ma még csak elmondják, hogy milyen óráink lesznek holnap, jegyzetelésre pedig elég egy füzet meg egy toll.

-          Jó reggelt! – köszönt Sabine, amikor leértem a konyhába.

-          Jó reggelt! Hogyhogy ilyen korán fent vagy?

-          Gondoltam szeretnél egy finom reggelit az első iskolai napodon, meg már előbb felkeltem.

-          Igazán kedves tőled. Mi jót készítesz reggelire?

-          Sütöttem palacsintát, ha azt kérsz, de mivel Chris is hamarosan felkel, ezért omlettet is csinálok.

-          Ez mind jól hangzik. Először eszek palacsintát, aztán egy kis omlettet is, ha persze Chris bácsi hagy.

-          Ha ilyen véleménnyel vagy rólam, akkor nem eszel belőle – hallottam meg mögülem egy mély hangot, hátranézve Chris bácsit pillantottam meg egy barna köntösban.

-          Igazad van gonosz voltam. Lennél olyan kedves, hogy pár falatot hagysz belőle nekem is?

-          Igen, leszek oly’ kedves – majd odasétált Sabine-hoz és egy puszit nyomott az ajkára. – Jó reggelt drágám.

-          Jó reggelt Chris. Ülj le, mindjárt töltök neked kávét.

-          Hagyd csak Sabine, majd én megcsinálom, úgyis kell nekem is. Te kérsz?

-          Igen, kérek -  elővettem  három kisebb bögrét, s megcsináltam magunknak a kávét. Már megjegyeztem, hogy ki hogyan issza. Chris bácsi elég erősen, két kanál cukorral, és egy kevés tejjel. Sabine meg szinte már inkább tejeskávét iszik, bár az övébe még mindig több a kávé. Én meg fele-fele arányban a kávé és a tej, és három kanál cukor.

-          Tessék, jó étvágyat –majd nekiálltunk reggelizni. Úgy körülbelül tíz palacsinta után, meg pár villa omlett után, amit Chris bácsi tányérjáról lopkodtam, elégedetten dőltem hátra.

-          Te jó ég. Már ennyi az idő? – pillantottam az órára, ami már fél nyolcat mutatott. – Lucie nem fog megvárni. Elmentem, majd jövök – búcsúzóul dobtam nekik egy puszit, felvettem a fekete papucsomat és már rohantam, hogy elérjem a buszt, ami kivisz Lucie-ékhez.

-          Sajnálom, hogy késtem. Elhúzódott a reggeli.

-          Jó reggelt neked is. Igen, már hozzászoktunk, hogyha nem munkáról van, akkor nem mindig tudsz pontos lenni.

-          Ne légy gonosz. Mel hol van? – néztem körül, azt hittem csak viccel, hogy nem velünk jön ma.

-          Én is furcsállottam, hogy ma reggel előbb elment, pedig őt is nehéz kirángatni az ágyból- nevetett Lucie.

-          Zach-kel suliba találkozol? – kérdeztem miközben már az iskola felé tartottunk. Még szerencse, hogy az ikrek csak tízpercnyire laknak az iskolától.

-          Majd valamelyik szünetben. Nem akarok ebben az évben olyan sokat rajta lógni, hiszen tudod ez az utolsó éve.

-          Igen. Emlékszem Fabien is elég sokat tanult akkor – majd hirtelen megtorpantam. - Úgy látszik megérkeztünk. Elég nagy a tömeg. Úristen, nem az egyenruha van rajtam – kaptam hirtelen észbe.

-          Jujj, tényleg. Hívd fel gyorsan Sabne-t, mert ha Miss. Karótnyelt Kisasszony van a kapunál, pórul jártál – még a hideg is kirázott, ahogy arra a nőre gondoltam, Miss. Frentsh maga volt a szigor az iskolában. Bár nem tanított, mindig minden kis apróságra figyelt, és ilyen volt az ünnepélyeken az egyenruha. Gyorsan felhívtam Sabine-t.

-          Tudom, kicsim. Már úton vagyok a ruháddal. Két perc és ott is leszek.

-          Imádlak kész életmentő vagy –majd leraktam. Figyeltük Luc-szel, ahogy a diák sokaság egyre csak fogy a bejárat előtt, amikor megérkezett Sabine.

-          Gyorsan ugorj be, és öltözz át – először lekerült rólam a nadrág, s fel a szoknya, majd a top helyébe az iskola címerével ellátott blúz került. Felvettem egy fekete harisnyát, mert jobban passzolt a szürke ruhához, mint a barna, majd után felvettem a magas sarkú, fekete cipőmet.

-          A zakó?

-          A mellényt hoztam, gondoltam az még sem olyan meleg. És az, jobban áll rajtad. Tessék összehajtottam a ruháidat, mert úgyis át fogsz öltözni, nem?

-          Majd még kiderül, de azért köszönöm. Életmentő vagy. El tudom képzelni, hogy most az igazgatói irodában várnálak téged.

-          Na gyorsan siess, még elkésel. Jók legyetek lányok.

-          Igen is – mondtuk egyszerre és már szaladtunk is az iskolába. Hát ilyen is ritkán fordult elő. Miss. Frentsh tüzetesen végig mért, – természetesen csak engem – majd halkan megjegyezte.

-          Pedig már reménykedtem benne, hogy ma elfelejti, hogy az egyenruhába kell jönni.

-          Jól reménykedett, de még ideében meghozták, és így teljes pompában állhatok Ön előtt tanárnő.

-          Nyomás az osztályba hölgyeim –küldött el minket haragos szemmel.

-          Egyszer még valami baja lesz miattad. Mindig nagyon örül, ha valami rossz dolgot teszel.

-          De csak is miatta. Én törődök vele.

-          Hát persze. Amúgy még mindig jól áll rajtad ez a cucc, jobban, mint rajtunk többieken.

-          Így is jól áll rajtad, de én máshogy hordanám. Majd legközelebb megmutatom. De tényleg igyekezzünk.

Mire sikeresen beértünk az osztályba, már csak a számunkra fenn tartott helyek voltak üresek, vagyis csak egy. Az én helyemen Robert ült, Melanie mellett.

-          Viv, ez nem néz ki jól. Te hova fogsz ülni? – kérdezte aggódva barátnőm.

-          Nyugi. Ott az ablak mellett egy sorral előrébb van egy hely.

-          De ő..

-          Luc. Mióta vagy te olyan, mint Lettie, a másik osztályból? Nem lesz semmi gond, menj csak – és meglöktem a helye felé. Mindenki csodálkozva figyelt engem, hogy nem követem barátnőmet, és az utolsó üres hely felé veszem az irányt. Egyenesen Julie felé. – Salut, Julie. Leülhetek?

-          Gondolom, mivel nincs máshol hely, tessék – kijjebb húzódott, hogy az ablak mellé férhessek. Mr. Nado lépett be az osztályba.

-          Örülök, hogy mindenkit láthatok ezen a szép napon. Sőt úgy hallottam, hogy egy új diákkal is gazdagodott az osztály, méghozzá Mr. Crine, kérem, fáradjon ki és mutatkozzon be nem kellett hátra néznem, mert pár pillanat múlva láttam, milyen magabiztosan megy előre, nem törődve az elaléló lányok tömegével, akik mellett elhalad.

-          Salut. Robert Crine vagyok, és Agenből költöztem ide. Szeretek sportolni, de jobban szeretem a zenét, és mint már sokan tudják, gitározok is.

-          Úgy látom Lucie és Melanie között foglalt helyett, akkor majd ők körbevezetnek. És így utólag lányok, tényleg hol van Vivi?

-          Itt vagyok tanár úr – emeltem fel a kezemet, hogy biztosan megtaláljon.

-          Látom, egy kicsit előrébb költöztél. Visszatérve rátok. Gratulálni szeretnék a nyárzáró buli miatt. Még hozzám is eljutott a hír, hogy milyen jól sikerült. És az Igazgató úr is megkért, főleg téged Vivi, hogy szervezd meg az összes bált itt nálunk, az iskolában.

-          Szívesen vállalom. A lányok nevében nem beszélhetek.

-          Mi is szívesen segítünk Vivinek.

-          Akkor ez túl van tárgyalva. Nos akkor meséljetek a nyári szünetről – vetette fel a témát és mindenki elmesélte, hogy mi történt vele a nyáron, bár inkább a padtársak beszéltek egymással. Óvatosan pillantottam hátra, hogy vajon az ikrek is beszélgetnek-e.  Mindketten Robertet faggatták, hiszen egymás nyaráról már minden tudtak, de közben Luc egy lapot csúsztatott át Mel-nek, aki beszélgetés közben szorgosan válaszolt az írásban feltett kérdésre.

-          És te Vivi, jártál valahol az idén? – kaptam el hirtelen a fejemet, és a tanár felé fordultam.

-          Igen. Fabient kísértük ki Olaszországba és ott nyaraltunk két hétig.

-          És tetszett kint?

-          Igen, fantasztikus egy ország – zártam le ennyivel a mondandómat. Megszólalt a csengő.

-          Következő órán az udvarra megyünk, hogy elkezdődjön a tanévnyitó ünnepély. Mindenki időben érjen vissza - nagy zsivaj közepette mindenki elindult kifelé az osztályból.

-          Nagyon jól áll így rajtad az egyenruha –mondtam Julienek, amikor felállt ő is.

-          Kösz – csak ennyit mondott és már el isment.

-          Vivi – kiabált nekem a túloldalról Luc.

-          Szia. Mondott valamit Mel? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem igazán, de biztos köze van Robhoz. Jobb lesz, ha beszélsz vele. Most mentek a mosdók felé.

-          Akkor siessünk – hamar utolértük őket. Rob éppen akkor lépett ki a férfimosdóból, amikor odaértünk.

-          Gyere egy kicsit velem – karolt bel Lucie.

-          De hát…

-          Hagyd most őket egy kicsit - és erősebben húzta őt.

-          Mel, miért haragszol rám?

-          Én nem haragszom – mondta, de az arcán nem ez tükröződött.

-          De valami bajod mégis csak van velem.

-          Tulajdonképpen igen. Felesleges hazudnom.

-          Én is ezt mondom. Akkor mondd el, hogy mi rosszat csináltam.

-          Semmit, vagyis nem szánt szándékkal –mondta.

-          Akkor?

-          Az a bajom, hogy… - megállt egy pillanatra és nem tudta, hogy mondja-e ki, vagy azt nem tudta, hogy kiabálja, vagy csak suttogja.

20. Beszélgetés

Egy hónapja, hogy elkezdődött az iskola, és totál egyedül vagyok. Melanie-val összevesztünk és nem is szóltunk egymáshoz a suli kezdete óta. Végülis amikor megkérdeztem, hogy miért haragszik rám, nem mondta el. Meggondolta magát és azt mondta, hogy inkább hagyjuk. Luc-nak pedig nem akarok gondot okozni, hogy ő is veszekedjen a testvérével, ezért inkább egyedül járok iskolába, és nem is beszélek velük.

-          Nocsak-nocsak.  Úgy látszik, ma sincs valami jó kedve a hölgynek. – mondta gúnyosan Miss. Frentsh s miközben elsétáltam mellette vidáman rám mosolygott. Lassan sétáltam végig a folyóson, majd mielőtt beléptem volna a terem ajtaján mély levegőt vettem.

-          Jó reggelt – erőltettem az arcomra egy mosolyt, de meghökkenve vettem észre, hogy az osztályban nincs senki, csak egyetlen személy.

-          Szia Vivi – köszönt barátságosan.

-          Hello – válaszoltam hűvösen, s a helyemre sétáltam.

-          Én sajnálom, hogy nem beszéltek Mel-lel – ült le velem szembe.

-          Nem kell sajnálnod. Tulajdonképpen az én hibám, vagyis talán nem, de majd rendbe hozom valahogy.

-          Szeretném, ha ma délután átjönnél hozzám.

-          Robert, figyelj, nem szeretném, ha Mel még jobban megutálna.

-          Tisztázni fogom vele a helyzetet, de előtte veled szeretnék beszélni. Ígérem nem tart sokáig.

-          Akkor miért kell felmennem hozzád?

-          Mert valamit mutatni szeretnék.

-          Rendben, de félóránál többet nem maradok.

-          Jó reggelt! – lépett be Melanie mosolyogva az osztályba, de amint meglátott arcáról lefagyott a mosoly.

-          Bocsi, nekem dolgom van – felkaptam a táskám és kisiettem az osztályból.

-          Ki kéne békülnötök, nem gondolod? – kérdezte Robert.

-          Talán majd egyszer újra tudunk beszélni - felelte barátnőm kedvtelenül. Szinte végig futottam a folyóson a suli újság irodájáig, majd belevetettem magam a tervezésbe. Luc-szel délutánonként a halloween – i bált próbáljuk megszervezni, de mivel Mel és Luc testvérek és Mel most éppen nem beszél velem, így az egész feladat rám hárult.

-          Reméltem, hogy itt megtalállak – ült le mellém Lucie.

-          Ilyenkor jobban fog az agyam –feleltem mosolyogva.

-          És mire jutottál? –nézett rá a jegyzeteimre.

-          Amíg nem tudjuk, hogy mennyi a kredit nem igazán tudunk tervezni, de kisebb apróságokat felírtam.

-          Ez nem is apróság. Minden kész van, már csak meg kell valósítani.

-          De egyáltalán nem biztos, hogy így lesz. Még egyeztetned kéne Mel-lel a kaja ügyben, megkérdezni erről a tervről.

-          Miért nem beszélsz vele te? Nekem amúgy sincsen időm.

-          De egy házban éltek, biztos találkozol vele.

-          A következő számon dolgozok.

-          Rendben, beszélek vele.

-          Igazán köszönöm. Na, menjünk az órára. – felkaptam a táskámat, s Lucie-vel visszaindultunk az osztályba, majd miután beértünk elköszöntünk és a helyünkhöz mentünk.

-          ’Reggelt Julie, hogy telt a hétvégéd? – huppantam le padtársam mellé.

-          Jól –felelte.

-          Látom, ma sincs kedved beszélgetni. Amúgy jó lett a hajad, örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat.

-          Én köszönöm - ennyi volt a beszélgetésünk egésznap. Igaz a nap folyamán nem próbálkoztam tovább, mert azért már ismerem egy kicsit Juliet, és csak lassan próbálok közelebb kerülni hozzá.

-          Jössz Rob? – kérdezte Mel órák után.

-          Sajnálom, már más programom van, majd holnap elmegyek veletek.

-          Oh, semmi gond. Akkor, viszlát.

-          Hello.

-          Pillanat – mondtam halkan Robertnek, amikor elmentem mellette. – Várj, Mel. Kérlek, a bálról van szó – kiáltottam utána.

-          Igen, mit szeretnél?

-          Lucie-vel megterveztük a díszítést, szeretném, ha megnéznéd. Tessék, nyugodtan elviheted, nálam van egy másolat, ha van valami, amit szeretnél megváltoztatni, akkor nyugodtan szólj. Ja és még a kajáról és az innivalóról szeretnék kérdezni.

-          Bocs most nincs nálam a papír, majd mondom Lucie-nak, hogy küldje át.

-          Rendben, köszi. Akkor, szia.

-          Hello – hát ezt is túléltem, most már csak azt a félórát kell kibírnom Roberttel.

-          Tessék, idehoztam a táskád, hogy ne tartsalak fel olyan sokáig.

-          Értem, köszönöm, ez igazán kedves tőled.

-          A következő iskolai újságba is írsz?

-          Lucie nem mondott semmit, remélem nem, mert elég sok dolgom lesz a bál miatt.

-          Tudod a cikk miatt, most Mel egy kicsit jobban haragszik rád, mert amikor írtad akkor igazából hazudtál.

-          Nem szeretnék most erről beszélni, inkább siessünk – mondtam és kicsit gyorsabban szedtem a lábaimat.

Rob egy kis házat bérelt, de annál otthonosabb volt. Igazán tetszett.

-          Nos miről szerettél volna beszélni?

-          Rólunk – felelte könnyedén.

-          Tudod, ezt nem igazán a legjobbkor hozod föl, nem tudom, hogy emlékszel-e, de Mel éppen haragszik rám, mert bejössz neki.

-          Tudom, de ha beszélnék vele, és elmagyaráznám neki a dolgokat, biztos megértené - mászkáltam a szobájában, minden kis apróságot megnéztem, mindent az emlékezetembe akartam vésni. Ááá, mintha olyan fontos lenne. Már éppen ültem volna le, amikor megláttam egy képet.

-          Ez te vagy?

-          Azt rakd le, kicsit régi.

-          Igazán aranyos voltál, és ki ez a lány?

-          A gyerekkori barátom, tudod, akiről meséltem.

-          Mintha csak magamat látnám, de ezen a helyet még nem láttam.

-          Akkor mit mondasz?

-          Nem akarom még jobban megbántani, és magamra haragítani Melt szóval nem. Sajnálom.

-          Azt hiszem megértelek.

-          Ennek örülök, akkor jobb lesz, ha megyek. Salut.

-          Salut.

/Robert szemszöge/

msn-en:

Rob.:

hello. ismerjük egymást?

Fabien:

nem igazán, de már hallottam rólad és biztos vagyok benne, hogy te is rólam.

Rob.:

bocsi, de nem rémlik.

Fabien:

Viv bátyja vagyok.

Rob.:

ohhtényleg. ezért volt ismerős a neved. miben segíthetek neked?

Fabien:

tudod miért költöztél Lyonba

Rob.:

na ne mond. én is tudom. tanulni.

Fabien:

lehet, hogy Viv nem emlékszik rád, de én igen. emlékszem mennyit sírt utánad, amikor hozzánk került. nehezen tudtalak kiverni a fejéből.

Rob.:

szóval miattad nem emlékszik rám?

Fabien:

is-is. én csak nem akartam, hogy olyan sokat sírjon mert nem vagy vele. és elraktam az összes emlékét még akkor, s azóta nem is látta. természetes, hogy elfelejtett téged. de biztos el tudod érni, hogy újra emlékezzen és beléd szeressen.

Rob.:

minden tőlem telhetőt megteszek érte. és téged miért érdekel?

Fabien:

csak segíteni akarok, hátha idővel talál valaki mást helyetted. csak ennyit akartam.salut.

Rob.:

hé várj.

Faien kijelentkezett.

salut.

Kikapcsoltam a gépet és elmentem fürdeni, de még mindig azon gondolkodtam, amit Fabien mondott, hogy Vivi talál valaki mást. A srác tud valamit, amit én nem? Kell valami jó terv.

/Vivi szemszöge/

Szeretném megpróbálni Robbal a dolgot, de úgy, hogy közben tudom, hogy Mel szereti, nem vagyok rá képes.

-          Megjöttem - kiáltottam, majd felszaladtam a lépcsőn. Gyorsan átöltöztem és az asztalomhoz léptem. Kihúztam a legfelső fiókját, s kiemeltem belőle egy kis dobozkát, majd leültem vele az ágyba és csak néztem. Féltem kinyitni, de annyira kíváncsi voltam. Mégis remegő kézzel fordítottam el a zárban a kulcsot, de amint egy kicsit felemeltem újra visszacsuktam és a helyére raktam.  Elővettem a könyveimet és leültem tanulni.

-          Kicsim vacsora – szólt be Sabine a szobába. Becsuktam a könyveket, s lesétáltam vacsorázni.

-          Beszéltél Fabiennel?

-          Nem, mert sokat kellett tanulnom és még most is van egy kis dolgom – gyorsan bekaptam pár falatot és visszamentem a szobába. Felkaptam a hálóingemet és egy bugyit, és az irányt a fürdőbe vettem. Pont mikor kiértem megszólalt a telefonom.

-          Szia Luc.

-          Lépj fel msn-re. Át kell küldenem pár dolgot.

-          Értettem – kinyomtam a telefont és bekapcsoltam a laptopomat.

Lucy fájlok küldése.

Vivi.:

köszí.

ohh nem is változtatott rajta.

Lucy:

azt mondta, nagyon jó ötleteink voltak.

Vivi.:

akkor remélem nem mondtál neki semmit.

Lucy:

nem szóltam semmit, hogy nekem semmi közöm sincs hozzá.

Vivi.:

ő is jól kitalálta az ételt és az italt. holnap beszélek is az igazgató úrral.

akkor jóéjt.

Lucy:

jó éjt

21. Utazás

Kikapcsoltam a laptopom, majd újra leültem az ágyra és a dobozkát ismét a kezembe fogtam. Mély levegőt véve emeltem fel teljesen a tetejét. Szememmel eddig előre bámultam, de nehezen ráfordítottam tekintetem a doboz tartalmára. A legelső fénykép egy gyönyörű házról készült. Óvatosan emeltem ki a képeket, és sokáig tanulmányoztam egy-egy darabot. Újra és újra találkoztam szüleim arcával, melyeket évek óta láttam a házban. Nagybátyámék minden képet gondosan elrejtettek előlem, addig, amíg nem gondolták, hogy képes vagyok elfogadni, ami történ és csak a jóra emlékezni velük. Egy pillanatra félre raktam a kezemben lévő fotókat és az apró tárgyakra fordítottam a figyelmemet, melyek még a dobozban hevertek. Nyaklánc, mely minden képen édesanyám nyakában lógott, és egy pici gyereknek való gyűrű egy cuki kis macival az elején. Felnevettem. Biztos egy fiútól kaptam. Semmi más nem volt benne ezeken kívül, ezért újra a képekért nyúltam. De a következő képnél el is állt a lélegzetem, ugyanazt a képet láttam viszont, mint ami Robert polcán volt. Gyorsan felpattantam az ágyról és a képpel a kezemben Chris bácsihoz rohantam.

-         - Szia Vivi – fordultak felém mindketten, mint berontottam a szobájukba. – Mit szeretnél?

-         -  Hol laktunk a szüleimmel? – kérdeztem kertelés nélkül.

-        -  Agenben éltetek kicsim, de miért?

-      -    Nagy baj lenne, ha visszautaznék egy-két napra?

-       -   Ilyen hirtelen? Kicsim ezt lehetetlen elintézni. lehet, hogy nincs is már repülőjegy.

-        -  Akkor buszozok vagy vonattal megyek.

-        - Miért akarsz ennyire hirtelen odamenni?

-        -  Gondoltam, hogy meglátogatom a sírjukat úgysem jártam még ott…

-        -  És?

-        -  Mi és? – kérdeztem gyorsan vissza.

-        - Egyéb okod is van, arra lennék kíváncsi, hogy mi az.

-        -  Ezt a képet találtam a dobozban és érdekel ki az a fiú a képen.

-        -  Rendben, igyekszem elintézni az odautazásodat, a szállást és a visszautat is, de hétvégére haza kell érned.

-         - Imádlak Chris bácsi –ugrottam a nyakába és szorosan magamhoz öleltem.

-          - Na, most pedig menj aludni, pihend ki magad, nekem akkor még van pár elintézni valóm.

Izgatottan feküdtem be az ágyamba, és nehezen tudtam csak elaludni, de végre kiderül, hogy honnan is ismerjük egymást Roberttel.

Reggel Sabine időben ébresztett és elmesélte, hogy nagybátyámnak sikerült mindent elintéznie és már délben indulhatok is. Gyorsan felszaladtam az emeltre és összepakoltam egy kisebbik bőröndbe, majd Sabine kivitt a reptérre.

-          - Kérlek drágám vigyázz magadra. Ne felejtsd el, hogy a gép csak Toulouse-ig megy, ott buszra kell szállnod és amint elintéztél mindent menj a panzióba. Jajj kicsim, féltelek.

-        -  Nem kell Sabine, tudok vigyázni magamra és még telefonálni is fogok, de most már mennem kell. Sietek haza.

-        -  Szeretlek kicsim.

Elfoglaltam a helyemet és vártam. Tudtam, hogy az út hosszú lesz, de biztos vagyok benne, hogy megéri. Emlékezni fogok mindenre, főleg Rá.

Robert szemszöge

Csalódottan vettem észre, hogy Vivi ma nem jött iskolába, pedig újra beszélni akartam vele, de először is tisztázom ma a dolgokat Melanie -val. Mindent el fogok mondani neki.

-         -  Mel, várj – szaladtam utána, amikor testvérével elsétált. – Beszélhetnénk négyszemközt?

-          - Persze –felelte mosolyogva. Nem akartam elrontani a kedvét, de tudnia kell az igazságot. Az udvarra mentünk és elkezdtünk sétálni.

-        -  És miről szeretnél beszélni? – kérdezte kíváncsian.

-         - Hármunkról.

-          - Hármunkról? – kérdezte csodálkozva. –Úgy érted, hogy Viviről is?

-          - Igen. Tudom, hogy miattam nem beszélsz vele, mert úgy gondolod, hogy becsapott, hogy randizott velem, de nem vagy igazságos. Én kértem meg rá, csak így voltam hajlandó válaszolni a kérdéseire.

-         - Miért?

-         - Mert ő az a lány, akiért Agenből ideutaztam, ő a gyerekkori nagy szerelmem és reméltem, hogy még ő sem felejtett el, hogy még ő is emlékszik rám, szeret.

-         - De nem?

-         - Sajnos nem. A fájdalom hatalmas volt, ezért a bátyja úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha szép lassan elfelejti a régi az életét, s azzal engem is.

-         - Ez azt jelenti, hogy nekem semmi esélyem sincs? –kérdezte csalódottan.

-         - Sajnálom, de jelenleg nincs. Talán, ha biztosra vehetem Vivi elutasítását, akkor megpróbálhatjuk, de addig semmit nem tudok ígérni.

-         - Köszönöm, remélem, megkapom majd azt az esélyt – mondta, de meg sem várva a választ visszasietett az iskola falai közé.

Vivi szemszöge

Sikeresen megérkeztem Agenbe és nagy nehezen meg is találtam a temetőt, majd a szüleim sírját. Egyáltalán nem emlékeztem rám, s kissé meglepődtem, hogy milyen szép és milyen jó állapodban van. A virágokat, melyeket a közeli réten szedtem a sírra helyeztem. Nagyon megörültem, hogy találtam fréziát, ami a kedvenc virágom volt. 1-2 óra múlva visszaindultam és a városban sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy merre is lehet a régi házunk. Elveszetten bolyogtam az utcákon.

-         - Jó napot. Segíthetek? – szólított meg egy idősebb hölgy, Sabine-nál tíz évvel tűnt idősebbnek.

-         - Jó napot. Igen, köszönöm. A régi Lavigne házat keresem.

-         - Oh kedveském az pontosan ott van szembe, látja?

-         - Nem tudja, lakik benne valaki?

-         - Nem. Felix és Julie halála óta nem. A testvére nem adta ki, se el.

-         - A kulcsot hol tudnám elkérni?

-         - A szomszédoktól, Rose Crine-tól. Régi, jó barátok voltak.

-         - Köszönöm szépen. Viszlát – köszöntem el, majd a mutatott irányba indultam a kulcsokért, és hog y találkozzam Robert szüleivel. Remegő térdekkel és forgó gyomorral álltam az ajtajuk előtt, majd nagy nehezen kopogtam.

-         - Jó napot. Miben segíthetek? – nyitott ajtót egy fiatal nő.

-         - Jó napot. Rose Crine-t keresem.

-         - Én vagyok, és Ön kicsoda?

-         - Jaj, elnézést kérek. A nevem Vivien Lavigne.

-         - Vivi…?

22. Otthon

-          Vivi, komolyan te vagy az? – nézett rám nagyra nyílt szemeivel. – Mióta elmentél semmit sem hallottunk rólad. Hogy vagy?

-          Köszönöm szépen, jól vagyok. Egy kis időre visszajöttem, hogy megismerjem a helyett ahol születtem és végre láthassam a szüleim sírját.

-          Oh, sajnálom. Biztos nagyon hosszú utad volt. Gyere csak be, foglalj helyet. Hozok valami hűsítőt. – kissé gyorsan beszélt, így biztos voltam benne, hogy ideges. Miattam? De miért?

-          Köszönöm szépen – feleltem udvariasan.

-          Mesélj, milyen az élet Lyon-ban? – kérdezte mí g letett egy tálcát az asztalra és leült mellém. – A nagybátyádék kedvesek?

-          Igen, egy család vagyunk. Szeretnek és én is nagyon szeretem őket. A város fantasztikus, ott nőttem fel, szóval nagyon szeretek ott lenni.  Kicsit már honvágyam is van.

-          Hamar szereztél barátokat?

-          Csak az iskolában, addig Fabien volt az egyetlen gyerek, akivel beszéltem.

-          Fabien?

-          A nagybátyám fogadott fia. Ő vigyázott rám, amikor odakerültem. Elég nehezen viseltem a történteket.

-          És a nagybátyád meg a felesége?

-          Tudom, hogy úgy érzi, aggódnia kell értem, mert a szüleimmel jóban voltak, de nem szeretném, ha ítélkezne a nagybátyámék felett.

-          Én nem akartam.

-          Nem ismeri őket. Tudom, hogy nem beszéltek egy pár éve a szüleimmel, de nagyon jó emberek és nekik is nehéz volt, hogy egy új gyerek került hozzájuk. Sajnos nem beszéltem egy ideig velük, szinte senkivel. Nem tudták, hogy mit csináljanak. Aggódtak értem és ekkor került a képbe Fabien. Feltörte a jeget, bár sokáig tartott, de végre beszéltem.  És az iskolába nem volt nehéz beilleszkedni. Rengeteg barátot szereztem, és elég népszerű is lettem mostanra.

-          Találkoztál ebben az évben egy új diákkal? – érdeklődött lesütött szemmel. Zavarban volt.

-          Találkoztam a fiával. És a történetét is ismerem, de sajnos nem emlékszem semmire a gyerekkoromból, amit itt töltöttem.

-          Mi történt?

-          Semmi komoly, csak elrejtették előlem és utána már nem is kerestem. Túl fájdalmas volt, csak így tudtam tovább lépni.  Szeretném, ha elmesélne a kapcsolatunkról.

-          Rob nem mondta el?

-          Még azt sem tudja, hogy emlékszem rá. Idejöttem először. Kérem – néztem rá könyörgően

-          Rendben. Elég egyszerű történet – mondta és már el is kezdte a mesélést.

Rob szemszöge

Iskola után Viviék házához indultam. Látnom kellett, hátha beteg. Siettem, ahogy csak tudtam, de az ajtajuk előtt mégis megtorpantam.  Ki tudja meddig állhattam, amikor mögöttem megszólalt valaki:

-          Nem szeretnél bejönni? – ijedten fordultam hátra a kérdésre és mögöttem Vivien nagynénjét pillantottam meg.

-          Sajnálom, én csak elgondolkoztam.

-          Semmi baj, gyere csak beljebb.  Hozhatok valami innivalót?

-          Köszönöm elfogadom –feleltem kissé zavartan. – Vivi jól van? – kérdeztem mikor visszaért a nappaliba Sabine.

-          Miért kérdezed? – ült le szembe velem.

-          Mert nem volt ma iskolába.

-          Nem kell aggódnod, csak elutazott.

-          Egyedül? Mégis hova?

-          Már nagylány, tud vigyázni magára. Bár kicsit aggódok érte, hisz az első útja egyedül. A szülővárosába Agenbe – a pohár megállta a kezemben, amikor kimondta a város nevét.

-          Miért?

-          Meglátogatja a szülei sírját és egy közeli barátjukat – „közeli barát” futott át ez a két szó az agyamon. Ők a szüleim.

-          Sajnálom, de most mennem kell. Most jutott eszembe, hogy van egy kis elintézni valóm. Kérem szóljon, ha Vivi hazaért. Viszlát.

-          Szia.

Beszélni fog a szüleimmel és akkor mindent meg fog tudni. De most miért aggódok? Ha megtudja, talán emlékezni fog és akkor végre járhatunk. Telefonálnom kell.

Vivi szemszöge

-          Értem, hát így történt. Kezd valami derengeni, de semmi sem tiszta még.

-          Még meg kell emésztened az információkat és az agyad majd szépen lassan újra előhozza az emlékeidet.

-          Ha nem gond, most már szeretnék menni. Elfáradtam. Mielőtt haza utazom, beugrok elköszönni. Köszönök mindent.

-          Örülök, hogy végre újra láthattalak. Gyönyörű lettél. Pihend csak ki magad. Ebédelj nálunk.

-          Köszönöm, elfogadom a meghívást. Viszontlátásra.

-          Szia Vivi.

Fabien szemszöge

-          Szia anyu – vettem fel a telefont.

-          Vivi Agenbe utazott. Biztos nem mondta, mert hirtelen döntött.

-          Telefonált már?

-          Még nem, de holnap este már itthon is lesz. Ne aggódj. Az a Robert fiú is kereste ma. Nagyon aggódott, amikor meghallotta, hogy hol van.

-          Én is hazamegyek. Sietek hazaérni, amikor ő. Hívj fel, ha tudod, hogy mikor érkezik.

-          Nem kell ilyen hírtelen hazajönnöd, biztos van még vizsgád. Vivi majd mindent megold. Bízz benne.

-          Én bízom benne, de nem akarom elveszíteni Robert miatt. Holnap otthon leszek.

23. Ismeretlen környezet

Vivi szemszöge

Reggel korán ébredtem a megszokotthoz képest, így reggeli után elmentem a szüleim házába. Izgatottan fordítottam el a zárban a kulcsot. Kivettem, majd kezemet a kilincsre helyeztem, de nem nyitottam be. Csak némán és mozdulatlanul álltam a csukott ajtó előtt.

-   Segíthetek valamiben kisasszony? - szólított meg valaki a hátam mögül. Hátra fordulva a tegnapi idős hölgyet ismertem fel, aki útba igazított engem.

-   Köszönöm, nem kell. Csak egy kis bátorságot gyűjtök.

-   Ismerte a családot, aki itt élt? – kérdezte kíváncsian.

-   Igen, még gyerekkoromból, de sajnos már nem emlékszem rájuk.

-   Hány éves volt, amikor utoljára találkozott velük?

-   Mindössze öt éves.

-   Akkor annyi idős volt, mint a kicsi Vivien. Nem láttam még nála tüneményesebb kislányt ebben a városban, de nem emlékszem, hogy lett volna egy távoli barátjuk, akik idejártak hozzájuk.

-   Oh, sajnálom. Biztosan nem ismert fel. Vivien Lavigne vagyok.

-   Istenem, hát azt hittem a nagybátyádnál élsz.

-   Velük, csak gondoltam visszajövök a szülővárosomba.

-   Isten hozott újra itthon. A házban mindent a helyén találsz, semmi sem lett átpakolva. Menj csak nyugodtan be.

-   Köszönök mindent, viszlát.

-   Szervusz, kedveském – két cuppanós puszit nyomott az arcomra majd elsétált a bolt felé.

 És végül kinyitottam az ajtót. Egy ismeretlen házba léptem be. Az emlékek, melyeket annyira kerestem, nem jöttek elő. Lassan, óvatosan sétáltam végig a számomra idegen házban, minden kis és nagy dolgot jól az eszembe vésve. Egyáltalán nem volt nagy ház, sőt Chris bácsiékéhoz képest nagyon is kicsi volt.  Nem olt emelet, egyszerű egyszintes ház volt. Egy hatalmas nappalival, konyhával, ebédlővel, fürdőszobával, hálószobával és természetesen egy gyerekszobával.  Látszott, hogy a pár, aki itt élt csak egy gyermeket szeretett volna.  Először a hálószobába mentem be. hatalmas franciaágy volt a szobában, mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrény, rajta egy olvasó lámpa. Az ággyal szemben egy hatalmas szekrény sor állt, melynek a közepén a televízió állt. A szekrény polcain képek voltak. Mindegyiken egy mosolygó pár volt kezükben egy még mosolygóbb kislánnyal.  Soha sem láttam magam így. Felhőtlenül boldognak tűntem a képeken. Elindultam a gyerekszobába. Minden holmi csupa rózsaszín volt. Tele volt játékokkal. Babákkal és plüssállatokkal. Végül a merengést a telefon törte meg.

-   Igen – próbáltam egy kis lélekjelenlétet vinni a hangomba.

-   Egy sima igen? Ezt érdemlem? Miért nem szóltál, hogy elmész?

-   Lucie, nyugi. sajnálom, de hirtelen döntöttem.

-   sajnálod? Kevesebb, mint két hét és kezdődik a bál. Itt kéne lenned és beszélni az igazgató úrral a kreditről.

-   Otthon vagy, te is ugyanúgy el tudod intézni.

-   Vivi nem, nem tudom. Minden a te ötleted volt, hogyan csináljam meg nélküled?

-   Figyelj, holnap már megyek suliba. Addig húzd ki, rendben?

-   Oké, de siess haza. Szia.

-   Szia- amint leraktam a telefont a szemem megakadt az órán. – te jó ég, mindjárt dél. Sietnem kell.

Gyorsan visszamentem a hotelbe és összeszedtem a holmimat, és csak úgy indultam el a Crine házhoz. Halkan kopogtattam az ajtón.

-   Salut Vivi, örülök, hogy eljöttél. Látom tényleg nem állt szándékodban sokáig itt maradnom – nézett a kezemben tartott csomagomra.

-   Sietnem kell haza az iskola miatt. Még fontos teendőim vannak.

-   Gyere csak be, már megterítettem, mindjárt hozom is az ebédet.

-   Köszönöm, a kulcsot hova rakjam?

-   Kérlek, rakd csak le a nappaliba. Tetszett a ház? Próbáltam mindent úgy hagyni, ahogy volt.

-   Nagyon szépen rendben tartja – mondtam, mikor visszatért a konyhából. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, de a telefonja megszólalt.

-   Elnézést – mondta, majd visszament a konyhába. – Szia, kicsim. Olyan régen telefonáltál, hogy vagy? Sajnálom, hogy nem vettem fel tegnap, de más dolgom volt és későn vettem észre, hogy hívtál. Igen, még itt van.  Nem tudom, hamarosan. Legyél jó. Szeretlek. Szia.

-   sajnálom, hogy megvárakoztattalak. Szóval felidézett valamit a ház?

-   Nem igazán, talán pár nap múlva előjön néhány emlékfoszlány.

Folyamatosan beszélt a családomról, hogy milyenek voltak, mindenről, ami gyerekkoromban történt.

-   sajnos nekem már mennem kell. Örülök, hogy újra megismerhettem és köszönöm a vendéglátást.

-   Én örülök, hogy újra láthattalak. Remélem, hamarosan újra eljössz. Jó utat és vigyázz magadra

A buszozás és a repülőút is hamar eltelt és meglepődve vettem észre, hogy már haza is értem. Majd miután leszállt, egy újabb meglepetéssel találtam szembe magam.

-   Hát te, hogy kerülsz ide? – néztem rá csodálkozva.

24. Hazatérés

Lucie szemszöge

Idegesen toporogtam a szobámba a telefoncsörgésre várva, hátha Vivi hívni fog. Pár perc múlva mégis meguntam a várakozást és felhívtam őt otthon.

-   Igen? – vette fel Sabine a telefont.

-   Szia, Lucie vagyok. Vivi még nem ért haza?

-   Szia Lucie. Sajnos még nem. Mi is őket várjuk. Hamarosan hazaérnek.

-   Őket? Kivel jön?

-   Fabien azt mondta, hogy ő is haza jön.

-   A bálon is marad? – kérdeztem, mert egy új ötlet jutott az eszembe.

-   Gondolom, biztos nem hagyná ki.

-   Akkor, ha nem gond, úgy egy óra múlva át megyek, és megvárom őket. Salut.

-   Salut – köszönt el Sabine is.

Gyorsan lepattantam a gép elé és elkezdtem megírni a meghívót.

Vivi szemszöge

-   Hát te, hogy kerülsz ide? – néztem rá csodálkozva.

-   Úgy hallottam, hogy ma jössz haza, és hát gondoltam eléd jövök. Remélem nem gond.

-   Persze, hogy nem gond. Csak tudod, megbeszéltük, hogy nem lesz közöttünk semmi.

-   Nem felejtettem, de ez azelőtt volt, mielőtt rájöttél, hogy ki vagyok.

-   Miről beszélsz? – néztem rá meglepődve.

-   Agen-be voltál és beszéltél az édesanyámmal.

-   Honnan tudod?

-   Felhívtam ma úgy dél körül.

-   Szóval akkor veled beszélt.

-   Igen, de miután elmentél azonnal visszahívott és elmondta, hogy körülbelül hány órakor érsz vissza. És kijöttem eléd.

Már éppen készültem mondani valamit, mikor a szavamba vágott.

-   Figyelj, tudom, hogy már egyszer visszautasítottál, de én azért még szeretnék próbálkozni és egyetlen esélyt adhatnál arra, hogy újra megismerjük egymást, és úgy legyünk, mint régen.

-   Rob, az emlékek nem jönnek elő olyan hamar. Időre van szükségem, hogy ez az egész érlelődjön bennem.

-   Nem is várom, hogy azonnal emlékezz, csak hogy találkozgassunk néha.

-   De…

-   Ott van Melanie, és nem akarod még jobban megbántani, de már megbeszéltem vele ezt a dolgot. Ha nekünk ez nem jön össze, adok neki egy esélyt. De előtte neked is adnod kell nekem, nekünk.

-   Jó, rendben. Adok egy esélyt ennek az egésznek. De mindent csak szép lassan. Tényleg nem szeretném megbántani Mel-t.

-   Oké. Mit szólsz egy hétvégi randihoz? Teljesen új lappal kezdünk mindent. Szerintem elég távoli időpontot mondtam.

-   Igen, valóban. Benne vagyok. Akkor szombaton kettőkor a DC-ben. Jóéjt.

-   Neked is jóéjt Vivi.

Lucie szemszöge

Alig félóra alatt elkészítettem a meghívót.  Rámentettem egy pendrive-ra , és rohantam is kinyomtatni.

-   Elmentem, majd jövök kb két óra múlva.

-   Hova mész? – kérdezte anya.

-   Egy meghívót csináltatni a bálra. És még beugrom Viviékhez.

-   Minek meghívó?

-   Egy különleges vendégnek. Na, léptem. Sziasztok.

Mikor beértem a boltba és elmeséltem, hogy egy meghívót szeretnék csináltatni, a lány elkérte a pendrive-ot, majd megmutatta, hogy hol tudom kiválasztani a papírt. Minimum tíz percig kerestem a megfelelő színt a meghívóhoz.  Hiába egy fiúnak készül, mégsem választhatok egyszerűen csak feketét vagy kéket. Csalódottan forgattam a kezeim között a lapokat, mikor végre megtaláltam a tökéletes színt. Fekete volt, királykék csíkokkal. Pontosan illett hozzá.

-   Ez lesz – nyújtottam át a lánynak.

-   Azonnal jövök – elvettem tőlem a lapot és egy másik szobába sétált. És valóban. Alig két perc múlva már vissza is jött kezében a meghívóval. – Segíthetek még valamiben?

-   Igen. Egy kék borítékot szeretnék, amibe belefér.

-   Ez a szín megfelel?

-   Igen jó lesz – mondtam és már bele is csúsztatta a papírt.

-   Parancsolj két euro lesz – elvettem a borítok és a pendrive-ot, és átnyújtottam a pénzt.

-   Viszlát.

-   Viszlát

Hamar odaértem Viviékhez. Kopogtam.

-   Hello Lucie.  Gyere be, de Viviék még sajnos nem értek haza. Kérsz valamit?

-   Egy limonádét elfogadok, mert azt olyan finomra csinálod.

-   Akkor hozom is. Vivinek hoztad azt a borítékot?

-   Nem Fabien-nek szeretném átadni.

-   Vivi is átadhatta volna.

-   Igen, ha tudott volna róla. Ezt éppen egy órája találtam ki.

-   Vivi szerinted… Elnézést - nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonja.

Sabine szemszöge

-   Szia Fabien. Hogy- hogy nem értél még haza?

-   Szia, anya. Ne várjatok rám, sajnos nem tudtam elindulni. Közbejött az egyetemen pár dolog, amit muszáj megcsinálnom, csak jövő szerdán tudok hazamenni.

-   Jajj, kicsim nagyon sajnálom, hogy nem tudsz hazajönni. De jövő héten már szüneted lesz, nem?

-   De igen, akkor otthon leszek 2 hetet.

-   Ennek nagyon örülök.

-   Vivi otthon van már?

-   Még nem, de már csak pillanatok kérdése.

-   Add át üdvözletemet neki, és hogy szeretem. Titeket is.

-   Mi is téged. Szia.

-   Sziasztok.

-   Fabien nem jön haza? – kérezte Lucie.

-   Sajnos nem, majd csak jövő héten.

-   De legalább a bálon itt tud lenni.

-   Ez nagy szerencse. Tényleg szerinted Vivi mit fog szólni a meghívóhoz?

-   Milyen meghívóhoz mit fogok szólni? – csendült fel az ajtóból egy hang.

Vivi szemszöge

Mindketten ledöbbenve néztek rám, pedig csak egy egyszerű kérdést tettem fel, mivel szerepeltem a mondatban a nevem.

-   Szia, Viv. Örülök, hogy végre haza értél. Borzalmasan hiányoztál.

-   Te hogy hogy itt vagy?

-    Felhívtam Sabine-t, hogy hazaértél-e, és miközben beszélgettünk egy fantasztikus ötletem támadt, és előre is bocsánatot kérek, hogy nem beszéltem meg veled.

-   Egy pillanat és megbeszéljük.  – mondtam, majd Sabine felé fordultam. – Szia, hiányoztál.

-   Te is nekünk.

-   Chris bácsi nincs itthon?

-   Sajnos dolgozni kell, de azt mondta, hogy siet amilyen gyorsan csak tud. És te hol késtél eddig?

-   Találkoztam egyik osztálytársammal és beszélgettünk. Ne haragudj, hogy nem szóltam.

-   Milyen volt Agenbe?

-   Majd holnap mindent elmesélek, de már elég fáradt vagyok. Gyorsan megbeszélem Lucie-vel ezt az egészet és már megyek is aludni.

-   Rendben. Akkor magatokra is hagylak. Jó éjt.

-   Szia – mondtuk egyszerre.

-   Na, mesélj. Mi az a kék boríték nálad?

-   Hát arra gondoltam, hogy a bálra meghívhatnánk egy volt diákot.

-   De miért csak egyet, és kire gondoltál?

-   Hát mert nem biztos, hogy a többiek itthon lesznek,  és az akire én gondoltam biztos, hogy hazajön.

-   Kiről van szó?

-   Hát természetesen Fabienről.

-   Hazajön?

-   Ezt majd megbeszéled Sabine-nal. De most ez a lényeg. Én arra gondoltam, hogy Fab meglepetés vendég lenne, és mondjuk, beállna a bandához pár számra. Szerintem feldobná a hangulatot. Vagy mondjuk, pár számot lejátszana az új banda és utána meglepetésként pár dal erejéig visszatérne a régi. Na, mit szólsz hozzá?

-   Szerintem mindkét ötlet nagyszerű és megvalósítható. Megbeszélem az igazgató úrral holnap és suli után szólok.

-   Rendben.  Akkor ezt légy szíves add majd át Fabien-nek.

-   Oké. Akkor majd suliban találkozunk. Szia.

-   Jóéjt Viv.

Semmi erőm sem maradt már, így nem mentem be Sabine-nel beszélni. Holnap is ráér. Gyorsan letusoltam és már borultam is a párnáim közé. 

25. Minden rendben

Álmosan kotorásztam az ébresztőóra után, hogy végre elhallgattassam.  Nem akartam újra iskolába menni. Főleg, hogy ott lesz Robert és Melanie is. Ezt az ügyet minél hamarabb rendeznem kell vele. Sokkal fontosabb az ő barátsága, mint egy pasi, de meg kell ismernem a múltamat. Felültem az ágyamban, most már ébren voltam teljesen. Egy pillantást vetettem a függöny résein beszűrődő fénycsíkokra és kicsit megnyugtatott, hogy ősz ellenére, a mai nem egy hűvös nap lesz.  A gardróbba sétáltam előkerestem a mai ruhát és gyorsan felöltöztem. A választás egy kék nadrágra és egy hozzá illó pólóra esett. Felkaptam a táskámat és szaladtam a konyhába.

-   Jó reggelt – ültem le a szokásos helyemre.

-   Jó reggelt. Nem keltél ma kicsit korábban? - mondta Sabine, miközben elém rakta a reggelimet és puszit nyomott az arcomra.

-   Komolyan? Fel sem tűnt.

-   Ilyen sincsen túl gyakran – szólalt meg egy mély hang a hátam mögött.

-   Szia Chris bácsi – pattantam föl a székből és a nyakába ugrottam.

-   Na, mi a helyzet Pöttöm? Milyen volt újra Agenben?

-   Új. Nem emlékeztem semmire, szóval teljesen újdonság volt.

-   És milyen volt a ház? Nem kellett volna bérbe adnom?

-   A ház gyönyörű a szomszéd tartja rendben, minden ugyanolyan, mint volt. Legalábbis azt mondta. Szerintem nem, hiszen akkor lehet, hogy nem mehettem volna el – közben eszegettem a reggelimet.

-   Vivi kicsim, el fogsz késni.

-   Már rohanok is – gyorsan felhörpintettem a kávémat és megfogtam még egy töltött fánkot és már indultam is.

-   Vigyázz magadra.

-   Értettem. Suli után sietek haza – felvettem a bőrkabátom, mert azért egy póló mégsem mehetek suliba. Már lassan megszokottá vált, hogy egyedül járok iskolába, de azért nagyon furcsa, remélem nem sokáig lesz így.

-   Jó reggelt Miss. Frentsh.

-   Jó reggelt. Miss Lavigne. Meddig jár még egyedül?

-   Nem kell aggódna miattam, igazán kellemes a reggeli séta egyedül is. De azért örülök, hogy így félt – feleltem pimaszan és az osztály felé vettem az irányt. Sikerült megint utolsónak érkeznem, mint mindig, de elfoglaltam a helyem Julie mellett. Az órák szinte rohantak és már azon kaptam magam, hogy kicsöngettek az utolsó óráról. Mindenki összepakolta már a cuccát és indulásra készen álltak.

-   Te nem pakolsz Vivien? – kérdezte Julie mellettem.

-   Nekem még dolgom van – feleltem mosolyogva és lassan pakoltam el a tankönyveimet és vettem elő a jegyzetfüzetemet.  Felálltam a padtól és a vállamra kanyarítottam a táskámat, amikor megpillantottam Melanie-t az ajtó melletti padon.

-   Nem baj, ha megvártalak? – kérdezte lesütött szemmel.

-   Nem, de nekem sajnos az igazgató úrhoz  kell mennem.

-   Nem rabolom annyira az időd, csak azt szeretném mondani, hogy tudom semmi nem volt közted és Rob között, és azt sem tudhattad, hogy tetszik nekem, csak egy kicsit bekattantam, amikor meg tudtam, hogy vele. Szóval bocsánatot szeretnék kérni, már megbeszéltem vele is, s tudom, hogy már csak miattam sem adtál neki esélyt, de most már nyugodtan. Elfogadtam.

-   Köszönöm, hogy ezt mondod, de én Robra soha nem tekintettem úgy, mint leendő pasim. De most már tudom, hogy ismertük egymást gyerekkorunkban és szeretnék újra emlékezni arra az időkre.

-   Értem, akkor ha gondolod reggelente újra jöhetnénk együtt.

-   Az nagyon jó lenne, de bocsi Mel tényleg mennem kell megbeszélni az igazgatóval a bulit.

-   rendben akkor holnap reggel. Szia.

-   Szia Mel.

Egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgot, és hogy ő kezdeményezett, mert ki tudja meddig tartott volna, ha az egész rajtam múlik. Kicsit gyáva vagyok ezen a téren. Megálltam az igazgatói iroda előtt és bekopogtam.

-   Szabad.

-   Jó napot kívánok igazgató úr.

-   Szia Vivi, már vártam, hogy megkeress.

-   Tudom, és nagyon sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, de elutaztam egy -két napra. Itt vannak a leendő költségek, amiket számoltunk és Lucie-nek volt egy olyan ötlete, hogy a tavalyi végzősöket is meghívhatnánk, köztük leginkább a bandára gondolt.

-   És a többi?

-   A többi mi?

-   Én sokkal többre számítottam.

-   Próbáltunk mindent a legolcsóbban kihozni, hogy ne költekezzünk annyit, de garantálom, hogy minden meg van. Én magam ellenőriztem.

-   Ennek nagyon örülök, de azért én még szeretném megtoldani, hátha valami plusz még az eszedbe jut. – nézett rám egy kicsit kérdőn.

-   Ha valami eszembe előtte megbeszélem Önnel.

-   Rendben. Pénteken nem kell jönnötök iskolába, vagyis kell, csak a tornatermet fogjátok díszíteni. Az egész osztályod a rendelkezésedre áll és bárki, akit még szeretnél az iskolából.

-   Köszönöm igazgató úr. Akkor viszontlátásra.

-   Viszlát Vivien.

Végre hazaértem. Fáradtan roskadtam le a nappaliba a tévé lé.

-   Mi az Vivien drágám?

-   Csak hosszú volt a mai nap. Tényleg jön haza Fabien?

-   Igen, úgy volt, hogy már tegnap hazajön, de valami halaszthatatlan dolga akadt. Pedig már nagyon készült, hogy veled legyen. Hiányzol neki.

-   Ő is nekem, de azért nekem is szólhatott volna –duzzogtam egy picit, de nem sokáig, mert megszólalt a telefonom.

-   Oh, szia Robert.

-   Szia Vivi. Azt szeretném kérdezni, hogy ráérsz holnap délután?

-   Hát sajnálom, nem igazán. Tudod, még rengeteg dolgom van a buli miatt.

-   Nagy kár. Hát akkor gondolom, majd a buli után tudunk egy kicsit beszélgetni.

-   Tudod mit, ott lehetnél velem, amikor csinálom a dolgom, közben is beszélgethetünk.

-   Az nagyon jó lenne. Akkor órák után megvárlak.

-   Rendben. Szia.

-   Szia Vivi.

-   Csak nem randi?

-   Nem, ez nem randi. Csak újra megismerkedünk és segít emlékeznem a múltra. Na felmentem tanulni.

26. Ledöbbenve

Unottan ültem a könyveim felett, s közben fel-felpillantottam a laptopra, hátha meglátom Fabient msn-en. Meg is örült a szívem, amikor megnyílt egy ablak az Ő nevével.

Fabien.: szia. miújság?

Vivi.: hello. semmi újdonság. örülök, hogy mástól kell hallanom azt, hogy jössz majd haza.

F.: nem tudtam veled beszélni, mert nem voltál otthon. és közlöm veled, te sem árultad el, hogy elutazol.

V.: hirtelen döntés volt és miért is kötném az orrodra? :O

F.: az enyém is az volt. akkor én miért is mondanám el neked? Tudtommal én vagyok az idősebb. De tudod én azért kíváncsi lettem volna, hogy milyen okból mész vissza a szülővárosodba.

V.: én nem akartam, hogy tudd.

F.: mégis miért?

V.:mert le akartál volna beszélni azzal az indokkal, hogy lehet, hogy fájdalmas lesz.

F.: sajnálom, hogy védeni próbállak.

V.: már nagylány vagyok. tudok vigyázni magamra és szeretném végre megismerni a múltam.

F.: de szerettem volna ott lenni, amikor ez megtörténik. Fontos vagy nekem, nem akarlak elveszíteni.

V.: miért veszítenél el? Mindig a húgod leszek.

F.: de én ezt nem…bocsi mennem kell. majd beszélünk, ha hazaértem .szia

V.:szia

Másnap reggel is az a mondata járt a fejemben. Csöndesen bandukoltam a csajok mellett, miközben ők lázasan fecsegtek a jövő heti buliról.

-   Vivi! Föld hívja Vivien Lavigne-t.

-   Igen? Bocsi kicsit elgondolkoztam.

-   Azt látjuk. – felelte Lucie.

-   Azt kérdeztem, hogy mit mondott az igazgató a kreditről – közölte egyszerűen Mel.

-   Csak azt, hogy alig a felét használtuk fel, és hogy még nyugodtan költekezhetünk.

-   Az jó. Van egy csomó ötletem. Például megint lehetne bálkirály és bálkirálynő. Akkor vehetnénk koronákat. Lehetne jelmezverseny is.

-   Oké. Találjátok ki, amikért ajándékot lehet adni, én meg majd délután kitalálom az ajándékokat.

-   Nem kell segítség?

-   Lesz segítségem.

-   Robert? – kérdezte Melanie.

-   Igen, kicsit beszélgetünk a múltról. Akkor nap végére kérem a listát – mondtam mielőtt beléptünk volna a tanterembe. Intettem nekik és a helyemre sétáltam. – Szia Julie.

-   hello Vivi. Látom, újra beszélsz Mel-lel.

-   igen, sikerült mindent tisztáznunk.

-   Akkor hogy-hogy nem velük ülsz?

-    Kibírom itt az évet. Hiszen velük járok iskolába és haza is.

Gyorsan elment a nap. Már megint alig vettem észre, hogy kicsöngettek az utolsó óráról.

-   hát nem írtunk olyan sokat, de szerintem elég jók.

-   Bálkirály és királynő, jelmezverseny, karaokeverseny, táncverseny. Ezek nagyon jók. Este megírom az ajándékokat, hogy mikre gondoltam, de persze ti is gondolkodhattok, meg a tornaterem berendezésén is.

-   Meg lesz. Na, mi mentünk is. hello.

-   Sziasztok.

-   Szia Vivi.

-   Ohh, hello Rob.

-   Remélem tényleg nem zavarlak, ahogy láttam elég nagy készülődési hajrában vagytok.

-   Hát ezzel jár egy bál szervezése, de szerintem üljünk le.

Rengeteget beszélgettünk a délután alatt, és sok mindent mesélt az együtt töltött időről, hogy miket is csináltunk együtt. Jó volt a mesélésén keresztül átélni azt, amire már sajnos nem emlékszem. Közben konzultáltam a lányokkal is. A bálkirály és királynő koronát fog kapni, míg a versenyzők könyveket, italokat, és más-más ajándéktárgyakat.

Gyorsan elment egy hét és elérkezett Fabien hazaérkezésének a napja. Hiába volt tiszta rohanás minden napon, nem akadt olyan óra, hogy ne jutott volna eszembe az, amit mondott.  A lányokra bíztam az ajándékok megvásárlását, én meg átadtam személyesen – már akinek tudtam – a meghívókat. Mindenki örömmel fogadta, sőt a régi banda is megígérte, hogy fel fognak lépni. Már csak Fabien hiányzott a listáról, és reméltem, hogy este már őt is letudhatom.  Izgatottan ültem a nappaliban s percről percre az órára pillantottan. Idegesen ugrottam fel, amikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Chris bácsi és Fab. Mégis, amint megpillantottam az idegesség szőrén-szálán eltűnt és könnyezve ugrottam a nyakába.

-   Hiányoztál - szipogtam a válla és a nyaka hajlatába. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire is fájt a múltkori kis „veszekedésünk”.

-   Te is nekem Angie – mosolygott bele a hajamba és szorosan magához húzott. Egy kézzel felkapott és leültetett a kanapéra. – Holnapután buli. Hogy álltok?

-   A lehető legjobban, már csak a terem díszítése van vissza illetve egy meghívót kell átadnom.

-   Meghívó? Mégis kinek?

-   Fabien Lavigne sok szeretettel meghívlak, mint tavalyi végzőst a péntek esti halloween-i bálra. A részleteket megtudod a meghívóból.

-   Köszönöm a meghívást, igazán megtisztelő, de én úgy gondoltam, hogy kísérőként megyek.

-   Komolyan?  És kinek a partnere leszel? – kérdeztem kíváncsian.

-   Drága Vivien Lavigne, nagy örömmel szolgálna, ha én kísérhetném el a pénteki bálba – teljesen meglepődtem ezen a mondatán.

-   Én meg örömmel mondok igent – öleltem újra szorosan magamhoz. – Olvasd el a meghívót. Addig elmegyek fürdeni. Sietek.

Mikor visszasétáltam a szobámba Fab már az ágyamon ült és egy dobozát tartott a kezében.

-   Nem nyitottad ki. Miért? – kérdezte csalódottan.

-   Mi az? – kérdeztem vissza.

-   Ajándék, tőlem neked.

-   Jajj tényleg. Még nyár végén írtad, hogy a doboz mellett van. Sajnálom, a dobozt is csak másfél hete nyitottam ki. tudom, hogy rosszul esett, de azért ugye nem haragszol? Nagyon buta vagyok, sajnálom – kértem bocsánatot könnyezve.

-   Én sajnálom, túlreagáltam. Tudom min mentél keresztül ebben a pár hónapban. Majd péntek este odaadom.

-   Ennek nagyon örülök.

-   Elolvastam a meghívót és láttam, hogy a régi és új bandában is énekelnem kell, de ezt  csak egy feltétellel teljesítem.

-   És mégis mi lenne az?

-   Szeretném, ha egész este velem lennél.

27. Vallomások - Szeretlek

Fabien szemszöge

Ott ültem az ágyán s döbbent arcát fürkésztem. Kíváncsi voltam, hogyan is fog reagálni a kijelentésemre.

-   Csak viccelsz – nevette el magát. Nem örültem neki, hogy nem vesz komolyan.

-   Ebben tévedsz. Halálosan komolyan gondoltam – feleltem komoly arccal.

-   Fabien tudod jól, hogy rengeteg dolgom lesz egész nap és még este is. Szeretném, hogy minden a legnagyobb rendben menjen.

-   És mellettem tökéletesen meg fogod tudni oldani a dolgokat. Addig, amíg én a zenekarral vagyok, te nyugodtan mindent ellenőrizhetsz. Én csak veled szeretném tölteni az estémet.

-   Rendben, rendben. megegyeztünk.

-   Ennek örülök Angie – mosolygott mikor újra meghallotta régi becenevét, melyet én akasztottam rá, bár csak én hívtam így.  Emlékszem farsangkor egy angyalnak öltözött be, már olyan fiatalon is megbabonázott. Nem akartam semmi mást, csak megvédeni és boldognak látni őt. Aznap este neveztem először Angienek, amikor álomra szenderedett mellettem.

-   Jobb, ha lefekszünk aludni, tudod, nekem holnap még iskola van, szerintem majd délután találkozunk.

-   Aludjak veled? – kérdeztem egy mosoly kíséretében.

-   Örülök, hogy felajánlottad, de sajnos nemet kell mondanom, már jó ideje egyedül alszom. Akkor jó éjt.

-   Jó éjt Angie- kacsintottam rá és a szobámba indultam.

Vivi szemszöge

-   Sajnálom…hogy…késtem –mondtam kissé akadozva a lányoknak.

-   Semmi gond, már ismerünk – mondták egyszerre.

-   Na Fabien mit szólt a meghívóhoz? –kérdezte Lucie.

-   Örült neki, és azt mondta természetes dolog, hogy ott lesz és énekel.

-   Ez remek, a legjobb buli lesz az évben.

Miközben az iskolába sétáltunk megbeszéltük a maradék elintézni valónkat. Holnap lesz a nagy nap, s már csak a díszítés van hátra. Egyeztettük az ötleteket és megállapodtunk a végleges formában. Amikor az osztályhoz értünk, csodálkozva figyeltük, hogy Robert kint áll az ajtó előtt.

-   Sziasztok. Vivi, beszélhetnénk négyszemközt? –kérdezte.

-   Szia, persze –feleltem, közben a lányok már be is mentek a terembe. – Miről szeretnél beszélni?

-   Tudom, hogy te szervezed az egész bált meg minden, és nem lesz olyan sok időd, de azt szeretném kérdezni, hogy lehetek-e a kísérőd?

-   Ohh. Robert nagyon rendes vagy és ha egy nappal előbb kérdezed lehet, hogy igent mondtam volna, de már mással megyek és már nem mondhatom vissza. Nagyon sajnálom.

xXx.

Végre elérkezett a péntek este. Az egész nap rohanás volt. Még szerencsére időben elkészültünk a tornateremmel és haza tudtam jönni, elkészülni.

-   Vivi – kopogott be Fabien az ajtómon. – Késésben vagyunk. Remélem, emlékszel, hogy te akartál ennyivel előbb elindulni.

-   Két perc Fab – kiáltottam ki neki.

-   Lent megvárlak.

Már csak apró kis igazítás maradt hátra a sminkemen és valóban két perc múlva beléptem a szobámba, méghozzá jelmezben.

-   Kis boszorkányom – nevetett Fab.

-   Most mi olyan vicces? –vontam kérdőre.

-   Semmi. Gyönyörű vagy.

-   Köszönöm – feleltem elpirulva.

-   Remélem nem rontom el jelmezedet, de itt van egy kis apróság. Hunyd be a szemed – izgultam. A szívem a torkomban dobott, de engedelmeskedtem neki. A fülemnél matatott, majd pár perc múlva megszólalt. – Most már kinyithatod. – újra hallgattam rá és a tükörbe néztem. A fülembe egy gyönyörű ezüst szív alakú fülbevalót rakott.

-   Én…nem is tudom, hogy mit mondjak – elállt a szavam. – Ez volt a dobozban? –kérdeztem kíváncsian.

-   Igen –válaszolt tömören.

-   Jajj, köszönöm Fabien, ez egyszerűen gyönyörű.

-   Na, gyere. Ideje indulnunk.

Izgatottan ültem a kocsiban elől Fabien mellett. Éppen a lányok elé siettünk, hogy felvegyük őket. Már a kapu előtt vártak minket kissé fagyoskodva. Fabien kipattant az autóból, hogy kinyissa nekik az ajtót.

-   Hölgyeim, ha szabad megjegyeznem gyönyörűek ma, de egy picit kihívó ruhát viselnek. Vigyázzanak, veszélyes alakok kószálhatnak az este – mondta mosolyogva nekik.

-   Köszönjük a figyelmeztetést, de már késő, hiszen éppen egy ilyen veszélyes alak autójába készülünk beszállni – válaszolt komolyan Lucie.

-   Sziasztok. Húú. Ti aztán jól kicsíptétek magatokat – furdaltam hátra hozzájuk.

-   Te sem panaszkodhatsz. Főleg Fabien mellett. Mindkettőtöknek nagyon jól áll.

-   Hölgyeim nem szívesen szakítom félbe a beszélgetést, de megérkeztünk – nyitotta ki nekünk az ajtót a Gengszter.  Egy mély levegőt vettem, hogy felkészüljek.

-   Induljunk – mondtam és magabiztosan beléptem az iskola épületébe. Gyorsan róttam a folyósokat, hogy minél előbb a tornaterembe érjek a többiekkel a hátam mögött. Ám előtte mégis megtorpantam. Kezemet az ajtóra fektettem, de erőm nem volt belökni. Rettentően izgultam. Leginkább azért, mert ez az első iskolai bát, amit Fab nélkül szerveztem, amibe semmi beleszólása sem volt. Ám legjobban miatta féltem. Féltem az estétől. Az egész estét vele tölteni kicsit ijesztő, de nem félelmetes értelemben ijesztő.

-   Minden rendben? –kérdezte aggódva miközben szorosan mögém lépett.

-   Persze, csak kicsit félek – feleltem egy zavart mosoly kíséretében.

-   Minden a legnagyobb rendben lesz –magához húzott és szorosan megölelt. – Gyere, menjünk! – szólalt meg pár másodperc múlva és belépett velem a tornaterem ajtaján. Amint beléptem a lélegzetem is elállt. Fabien felkapcsolta a világítást, ami egész este lesz és az egész fantasztikusan nézett ki. A délután készülődés után nem láttam ilyen csodálatosnak a termet, mint most. Megérte ennyit dolgozni rajta.

-   Lányok azt hiszem most már csak élveznetek az est további részét.

-   Fab nem kel többször mondanod.

A diákok lassan sz6állingóztak be a terembe, de előtte párokat, baráti társaságokat fényképezett a bejáratnál Sabine.

-   Remélem nem okoztunk ezzel gondot – beszéltem hozzá, míg ő precízen kattintgatott a fényképezőgépével.

-   Örömmel segítek az iskolának, de legfőképp neked csillagom. Várj egy percet – fordult oda a soron következő csoporthoz. -  Lucie, Mel gyertek gyorsan.

-   Miért hívtál minket?

-   Álljatok be, mielőtt még nem fog dühöngeni a tömeg. Csinálok rólatok képeket.

Néhány kattintással később már ott álltam a színpadon az igazgató mellett, aki éppen beszédet készült mondani.

-   Üdvözlök minden tanárt, segítőket és persze minden tanulót. Ez az este valószínűleg nem valósulhatott volna meg néhány ember nélkül. Sokat köszönhetünk nekik, mindannyian hatalmas tapsot érdemelnek, de aki mégis a legtöbbet érdemli, az nem más, mint Vivien Lavigne – amint kimondta a nevemet a tömeg hatalmas ujjongásba kezdett és a tapsvihartól még percekig nem tudtam megszólalni.

-   Igazán köszönöm Igazgató Úr a dicséretet, de nem csak én érdemlem meg. Valószínűnek tartom, hogy ha én nem lettem volna, akkor ezt a bált megszervezi más, de azért örülök, hogy csinálhattam. Rengeteg embernek tartozom köszönettel, akik már kezdetektől fogva segítenek és mellettem állnak mindenben. Köszönöm a fantasztikus osztályomnak, hiszen a tornaterem nem nézne ki így, de legfőképpen köszönöm a legjobb barátnőimnek, Luci és Melani L’Arronge-nak, akik sokkal több ötlettel hozzájárultak a ma estéhez, mint én. És nem utolsó sorban köszönöm még a családomnak, akik mindig mindenben támogatnak engem. Nem is szaporítom tovább a szót, mindenkinek jó szórakozást kívánok – már fordultam is el a mikrofontól, amikor megpillantottam Fabient. – Majdnem elfelejtettem az est egyik meglepetését. A bált nem más fogja megnyitni zenéjével, mint az iskola régi bandája élükön Fabien Lavigne-vel.

-   Jó estét mindenkinek. Remélem most sem fogunk csalódást okozni.

Csendesen üldögéltem az egyik eldugott sarokban és a szórakozó tömeget figyeltem.

-   Mondtam, hogy maradj mellettem – ült le hirtelen mellém fogadott testvérem.

-   Elfoglalt voltál – védekeztem.

-   A színpadtól is nyugodtan nézelődhettél volna és akkor ott legalább látótávolságban vagy. És most nézd meg, itt búslakodsz, mikor nincs is miért. Hölgyem, táncolna velem egész este?

-   Fabien tudod, hogy nem táncolok.

-   Édesem, már több mint két hónapja pihenteted.

-   Fabien értsd meg, nem fogok táncolni. Hányszor kell még elmondanom? – kiabáltam vele, de hála a hangos zenének senki sem hallotta meg, s a kiabálásom hisztérikus zokogásba fulladt.

-   Jajj, Angie. Gyere ide! Sírjál csak. Sírd ki magadból a bánatodat- szorosan magához ölelt és nyugtatóan simogatta a hátamat. A karjaiban végre úgy éreztem, hogy semmi baj nem érhet már, tudtam, hogy számomra ez marad a legbiztonságosabb hely. Nem tudtam, hogy másodpercek, vagy percek teltek-e el, de lassan megnyugodtam. Kibújtam az öleléséből és felnéztem rá.

-   Elmegyek a mosdóba – mondtam kicsit még szipogva.

-   Elkísérlek és megvárlak, majd táncolunk párat, rendben?

-   Oké – feleltem most már mosolyogva. Átvágtunk a tömegen és én gyorsan a mosdóba igyekeztem, hogy elrejtsem a sírásom nyomait, és hogy sminkemet visszavarázsoljam. Tíz perc után végre újra tökéletes smink volt rajtam. Mielőtt kiléptem volna Fabienhez megérintettem az apró szívecskét, amit tőle kaptam és csak reménykedtem. Édesem. Visszhangzott a hangja a fejemben.

-   Na milyen? – kérdeztem elé lépve.

-   Mintha semmi sem történt volna – felelte a kápráztató mosolya kíséretében. – Nem kell aggódnod, minden a legnagyobb rendben lesz.

Örültem, hogy Rob most egy lassú számot énekelt, nem lett volna erőm gyorsat táncolni. Sokkal kényelmesebb volt így. Fabien erős karjai közé fészkeltem magam és szorosan hozzábújtam. Így lett tökéletes az estém.

-   Sziasztok. Sajnálom, hogy félbeszakítom a bulit, de ígérem, nemsokára ott folytatódik ahol abba maradt. Most engem és drága testvéremet ért a megtiszteltetés, hogy átadjunk néhány ajándékot – szólalt meg Mel a színpadon.

-   Bizony. – lopta el tőle Lucie a mikrofont. – Biztos mindenki emlékszik, hogy bejövetelkor kaptatok két kis cédulát, aminek a segítségével meg tudtátok szavazni az idei bálkirályt és bálkirálynőt, illetve a buli közben felállítottunk egy pártatlan zsűrit, aki a jelmezversenyen részvevőket pontozta, ahogy láttam nehéz volt a döntésük. Egy-két óra múlva megrendezésre kerül a táncverseny és a karaokeverseny is, remélem sokan fogtok jelentkezni.

-   De most, hogy végre visszaszereztem a szót a testvéremtől, elmondanám az idei Bálkirályt és Bálkirálynőt. Milyen izgalmas. Az idei halloween parti bálkirálya nem más, mint Robert Crine. Gratulálok, kérlek, fáradj a színpadra.

Most már az ikreket figyeltem a színpadon, és Fabien is feléjük fordult, de egy pillanatra sem tűntek el a karjai mellőlem. Még mindig szorosan ölelt hátulról.

-   Erre számítani lehetett Nővérkém – ragadta újra magához a mikrofont Lucie. – Da vajon ki lesz a Királynő? Elmondhatom én?

-   Mondjad csak –felelte beletörődve Melanie.

-   Akkor az idei halloween parti bálkirálynője nem más, mint… - egy kis hatásszünet, hogy még izgalmasabb legyen – Melanie L’Arronge – mondta ki gyorsan. Reménykedtem benne, hogy az ő nevét fogom hallani, és akkor nem lesz furcsa egyikünknek sem a kialakult helyzet. – Hűha, gratulálok Melanie. Íme, az est királyi párosa – mutatott maga mellé, ahol az említett két személy állt. – Akkor ne is húzzuk tovább az időt, lássuk az első táncot. Jujj, akadt egy kis probléma. Nincsen énekesünk.

-   Mi majd éneklünk nekik valamit- felelte Fabien.

-   Akkor már meg is oldódott a probléma.

-   Ezt nem teheted – suttogtam neki mérgesen.

-   Már megtettem Angie – mosolygott csibészen. -  Ne rontsd el nekik a pillanatot, had élvezzék.

-   Oké- indultam el kelletlenül a színpad felé.

-   Mit szeretnél énekelni velem? –kérdezte miközben átkarolt.

-   Először a Call me maybe-t, de a lassú verzióban, hogy simulósan tudjanak táncolni, ezért azt szeretném, ha te lennél a szintinél.

-   Aztán? Mert ugye jól gondolom, hogy kettőt fogsz mondani?

-   Ismersz –mosolyogtam rá kedvesen, nem is haragudtam rá igazán, hiszen pontosan tudja, hogy mire van szükségem. – A második egy kicsit pergősebb, de még sem annyira. A Just Give Me A Reason. Remélem, mindkettőt ismered.

-   Történetesen igen. Nem kell aggódnod.

-   Ha velem vagy nem aggódom. Beszéld meg a fiúkkal, én addig felkonferálom magunkat.

-   Kapsz egy percet – mondta és már oda is lépett a többiekhez.

-   Sziasztok, ahogy figyeltem a hangulat fantasztikus, remélem, nem fogom elrontani a következő számokkal. Akkor most következzék először a Call me maybe című szám.

Ott álltam a színpad szélén és megbabonázva hallgattam Fabien zongorázását és vártam, hogy elkezdje a dalt. És mikor én is beléptem minden megváltozott. Olyan volt, mintha nem is mi énekeltünk volna. A táncparketten rajtunk kívül senki sem volt, csak élveztük a zenét, és egymást. Aztán a számnak vége lett.

-   Köszönjük. Még egy utolsó számot eljátszunk nektek, amely nagyon közel áll a szívemhez, s remélem ti is ennyire fogjátok szeretni. A következő szám a Just Give Me A Reason Pinktől.

Fabien most is zongorával kísért. Nagy koncentrálást igényelt, hogy pontosan kezdjek el énekelni.

Vivi:

Már a legelejétől, tolvaj voltál

Elloptad a szívem és
Én boldogan lettem az áldozatod
Hagytam, hogy lásd azokat a részeimet,
Amelyek nem annyira szépek
És minden érintéssel rendbe hoztad őket
Most beszéltél álmodban,
Olyan dolgokról, amit nekem sosem mondasz
Mondd, hogy eleged van 
A szerelmünkből, szerelmünkből.

Csak adj egy okot,
Csak egy kicsi is elég
Csak egy másodperc, nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni
A csillagokban van,
A szívünkön lévő sebekbe lett írva
Nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni.

Fabien:

Sajnálom, nem értem, honnan 
Jön ez az egész
Azt hittem, jól megvagyunk
(oh, mindenünk megvolt)
A gondolataid megint megvadultak,
Drágám, még mindig megvan mindenünk
És ez csak a fejedben van
(igen, de ez megtörténik)
Nagyon rosszakat álmodtál,
Régebben olyan közel feküdtél hozzám,
Csupán üres takarók vannak
a szerelmünk útjában.

Csak adj egy okot,
Csak egy kicsi is elég
Csak egy másodperc, nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni
Oh, én sosem hagytam abba,
még mindig a szívemen lévő sebekbe van írva
Nem törtél el,
Csak elhajoltál, és megtanulhatunk újra szeretni.

Oh, könnycsatornák és rozsda
Megjavítom magunknak
Gyűjtjük a port, 
De a szerelmünk elég
Te benntartod,
Te kiöntesz mindent
Nem, semmi sem olyan rossz, mint látszik
Megtisztulunk ettől!

Csak adj egy okot,
Csak egy kicsi is elég
Csak egy másodperc, nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni
A csillagokban van,
Még mindig a szívünkön lévő sebekbe van írva
Nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni.

Csak adj egy okot,
Csak egy kicsi is elég
Csak egy másodperc, nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni
A csillagokban van,
Még mindig a szívünkön lévő sebekbe van írva
Nem törtünk el,
Csak meghajlottunk, de megtanulhatunk újra szeretni.

Oh, megtanulhatunk újra szeretni
Oh, megtanulhatunk újra szeretni
Oh, hogy nem vagyunk eltörve, 
Csak elhajolva és megtanulhatunk újra szeretni.

A dal egy kicsit minket is leír, ha nem is pontosan. A végén hatalmas tapsvihar fogadott minket, de már szerettem volna eltűnni onnan és újra egyedül lenni. Már indultam is volna, amikor megállított egy hang.

-   Vivien Lavigne várj egy percet – lépett Melanie a mikrofon mögé. – Sokat tanakodtunk és köszönjük az ötletet Robertnek és természetesen neked Fabien. Úgy gondoltuk, hogy az, aki ilyen sok mindent tesz a diákok szórakozásáért, az megérdemel egy csekélységet. Így, ezúton szeretném megköszönni az egész iskola nevében ezt a rengeteg munkát, amit a rendezvényekbe áldozol és fogadd tőlünk sok szeretettel ezt a diadémot. A hálánkat jelképezi, és ha most nem is illik a ruhádhoz, nagyon örülnénk, ha az este további részén rajtad lenne. És akármikor ránézel a következő években, mindig emlékezz erre a napra. Köszönjük.

-   Úristen. Szóhoz sem jutok. Nagyon szépen köszönöm. Megtiszteltetés a számomra, de nem egyedül enyém az érdem. Rengeteg ember nyújtott segítő kezet és ezt soha nem fogom elfelejteni. Még egyszer nagyon köszönöm – könnyes szemekkel sétáltam le a színpadról.

-   Most nem menekülsz. Újra az enyém vagy.

-   Fabien ehhez egyáltalán nincs kedvem.

-   Megígérted, és én behajtom az ígéreteket. Legfőképp a tiédet. Gyere táncoljunk! – mondta és szorosan magához húzott. – Észrevettem, hogy a Pink szám végén könnyes volt a szemed. Miért?

-   Semmiség - feleltem egyszerűen.

-   Akkor nem könnyeztél volna. Még egyszer megkérdezem. Miért?

-   Mert kicsit a miénk is – válaszoltam neki.

-   A miénk? Miért? Hiszen ez egy szerelem végéről szól. De a mi történetünk csak most kezdődik igazán.

-   Mi? – néztem rá meglepődve.

-   Jól hallottad. Szeretlek, mindig is szerettelek, csak titkolnom kellett, mert mégis csak a húgom vagy. De már nem bírom. Muszáj volt hallanod, hogy legalább tud milyen lehetőséged van, hogy ne később jöjj rá mit vesztettél.

-   Mit vesztettem? – néztem rá értetlenül.

-   Ha Roberttel összejössz. Ezért volt a kívánságom ez az este, hogy utána túllépjek rajta, rajtad.

-   De nem fogok járni vele.

-   Nem fogsz?

-   Nem fogok. Csak barátok vagyunk.

-   Csak barátok – ismételte megkönnyebbülten.

-   Én csak Téged szeretlek.!

-   Én is szeretlek. El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta várok már erre a vallomásra.

-   De elhiheted Fabien, pontosan tudom, mit érzel.

-   Menjünk ki beszélgetni. – mondta, miközben megfogta a kezem és a kijárat felé vezetett.

-   Álljatok meg pillanatra. Rólatok még nincs közös kép. – állított meg minket nagynéném. – Olyan jól néztek ki együtt. További jó szórakozást – köszönt el és a mindent tudó mosolyával elsétált.

-   Tudja? – kérdeztem Fabientől.

-   Mindig is tudta és reménykedett benne, hogy összejön nekünk.

-   És most mi lesz?

-   Mi lenne? Folytatjuk tovább az életünket.

-   Ezek után? – vágtam a szavába.

-   Ezek után. Bár kicsit változtatunk dolgokon. – mosolygott vissza rám édesen.

-   Mint például? – kíváncsiskodtam.

-   Először lenne egy kérdésem, és utána megbeszéljük.

-   Hallgatlak.

-   Mindkettőnk vallomása után, megtisztelnél, ha a barátnőm lennél.

-   Komolyan?

-   Halálosan komolyan gondoltam. Szerinted viccelnék ezzel?

-   Természetesen nem viccelnél vele.

-   Akkor mi a válaszod? Leszel a barátnőm?

-   Igen, igen, igen és igen – ugrottam a nyakába és egy apró puszit nyomtam az ajkaira.

-   Pecsételjük meg ezt egy igazi csókkal – az első csókommal. Tettem hozzá gondolatban. Lassan, óvatosan közelített felém. Egyik kezével a derekamat ölelte, míg a másik finoman cirógatta a karomat és a nyakamat. Ajkai finom kutakodtak az enyéim után, fülem tövétől végigszaladtak az arcomon, mire puhán az enyémhez értek. Lágyan ízlelgetett, majd végül egy hirtelen mozdulattal nyelvével szétnyitotta az ajkaimat és közéjük furakodott. Először óvatosan vezetett bele a csók rejtelmeibe, majd a gyorsaság fokozódott, de már egyáltalán nem számított. Ő volt a lényeg. Az, hogy végre együtt lehettünk. Nem tudom, hogy mennyi perc telhetett el, de kénytelen voltam elszakadni a szájától, hogy egy kis oxigénhez juthassak. Kissé pihegve hajtottam fejem a mellkasára, miközben ő újra szorosan magához ölelt.

-   Remélem megfelelt első csóknak –suttogta a fülembe.

-   Felejthetetlen volt. Köszönöm – válaszoltam, és most én kezdeményeztem a csókot.

Just Give Me A Reason ebben a verzióban is tetszik. :)

Epilógus

Túl hamar jött a tél így december elején. A törzshelyünkön voltunk éppen felmelegítettük magunkat a cudar időjárás miatt. Olyan egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy a barátaim körülöttem voltak. Igazából most ebben a helyzetben kívülállónak tekintettem magam. Míg Lucie mellett ott volt Zach, és Melanie már Roberttel járt, én egyedül voltam mellettük. Gyertyatartónak éreztem magam. Hogyan jött össze Mel és Rob? Nem is tudom igazán.

1 hónappal és két héttel ezelőtt

A buli után két nappal egyedül voltam a szobámban és a laptopot szorongattam a kezemben. Fabien visszautazott Olaszországba, mert nemsokára elkezdődik neki a vizsgaidőszak. Hivatalosan is bejelentettük otthon, hogy együtt vagyunk. Tisztában voltunk vele, hogy egy ideig csámcsogni fognak rajtunk a városban, de azt is tudja mindenki, hogy nem vagyunk vérszerinti rokonok. A lányok másnap sejtelmes mosollyal fogadtak és minden részletet el kellett mesélnem nekik. De még egy ember hátra maradt. A gyerekkori barátom, szerelmem Rob. Idegesen doboltam az ujjammal a billentyűzeten, míg erőt vettem magamon és ráírtam.

Vivi.: Szia.ráérsz most?

Rob.: Szia. igen,miért?

V.: találkozhatnánk a parkban, mondjuk 10 perc múlva?

R.: persze,akkor ott. szia

V.: Szia.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy pulcsit, majd lerohantam a lépcsőn.

-   Nemsokára jövök – kiabáltam, miközben magamra rángattam a cipőmet és a kabátomat.

-   Hova mész? – kérdezte Sabine.

-   Robbal találkozok. Sietek. Sziasztok.

Pont egyszerre értünk a parkba, és ezen elmosolyodtunk.

-   Szia.

-   Szia – köszöntünk egyszerre.

-   Miért volt olyan fontos most találkoznunk? – kérdezte Robert.

-   Tudod, hogy csak barátként gondolok rád, de úgy éreztem, nem lenne fer dolog, ha nem mondanám el neked, vagy esetleg nem tőlem tudnád meg.

-   Várj. Most akkor mi van?

-   Én és Fabien járunk – hadartam el gyorsan.

-   Ohh…értem.

-   Remélem nem vagy túl csalódott vagy ilyesmi, nem akartalak megbántani.

-   Semmi gond. Igazából nem zavar és nem is bántottál meg, mert már nekem is van barátnőm.

-   Komolyan? Ennek nagyon örülök. És ki az illető.

-   Melanie L’Arronge.

Szóval így kerültem két pár közé ezen a havas délutánon.

-   Min gondolkodsz ennyire Vivi?- kérdezte Mel.

-   Hát nem egyértelmű? Mindig csak Fabienen jár az esze – mosolygott Zach.

-   Nem tudnád egy pillanatra elfelejteni és ránk is figyelni? – mondta színlelt háborodással Lucie.
-   Figyelek rátok is, de őt nem tudom elfelejteni. Hisz ő egy felejthetetlen szerelem.

+ Karácsony

Csöndesen sétáltam Sabine mellett a bevásárlóközpontban. Teljesen unalmasan teltek a szünet első napjai, és hogy ne unatkozzak Sabine megkért, hogy segítsek neki a karácsonyi előkészületekben. Még egy hét volt Karácsonyig, de mi már készülődtünk. Nagynéném hangulatából semmi sem ragadt át rám. Tökéletesen eltervezte a Karácsonyi parti minden apró kis részletét. Úgy gondolta, hogy az egész ház türkizkék és lilásrózsaszínben fog pompázni. Nem szóltam bele a terveibe, csak helyeslően illetve nemlegesen ráztam a fejemet azoknál a dolgoknál, ami tetszik, vagy éppenséggel nem. Bíztam az ízlésében, hiszen lakberendező volt.

-  Remélem Mel és Lucie is eljönnek a partira.

-  Ebben biztos lehetsz Sabine. Ők imádják az ilyen összejöveteleket. Már elégé hozzászoktak.

-  Igazad van. Kiment a fejemből, hogy ők nem akármelyik iker lányok. Lucie-vel Zach jön, ugye?

-  Mindenféleképpen. Már teljesen összenőttek.

-  Robert is jön? – kérdezte Sabine sejtelmesen mosolyogva.

-  Úgy tudom nem lesz itthon. És Fabien haza jön?

-  Azt mondta, hogy nem ér rá. Van néhány halaszthatatlan dolga.

-  Értem – sóhajtottam csalódottan.

Szenteste előtti nap a házunk már fényesen ragyogott. És Sabine-nel neki álltunk a finomabbnál finomabb sütemények készítéséhez. A konyha szinte már üresnek hatott így Fabien nélkül, pedig már hozzá kellett volna szoknom a távollétéhez ez alatt a négy hónap alatt, de nem sikerült. Hiányzott. Nagyon is. Huszonnegyedikén délutánra már minden készen volt. A nappaliban állt a karácsonyfa, melyet Chris bácsi segítségével díszítettünk fel. Csöngettek.

-  Vivi fogadnád a vendégeket, én addig gyorsan elkészülök – kért meg Sabine.

-  Természetesen – feleltem és már indultam is az ajtóhoz. – Jó estét, kérem, fáradjanak beljebb – köszöntöttem őket mosolyogva. Kis milliószor játszottam el, de a végére kezdtem nagyon csalódott lenni. A barátaim sehol sincsenek még. Csalódottan dőltem hátra a kényelmes széken, amikor újra megszólalt a csengő. Kedvtelenül sétáltam kinyitni. Mégis felöltöttem magamra egy műmosolyt és kinyitottam az ajtót. -  Jó estét, kér… jajj, de örülök nektek – borultam a lányok nyakába.

-  Sajnálom, hogy késtünk. De gyönyörűen nézel ki – forgatott meg, hogy jobban megcsodálhassa a ruhámat. Fabien segített kiválasztani még így távolból is. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy passzoljon a díszítéshez. Fab a kék ruhát választotta, melynek a mellrésze sötétkék volt, és a mellem alatt egy olyan világos szalag húzódott, amilyen a ruha alja.

-  Merci. Ti is fantasztikusan néztek ki, de gyertek be. Már csak ti hiányoztatok –mondtam és az étkezőbe vezettem őket. Sabine, mivel húsz-harminc főt számolt a kis étkezői asztalt kicseréltük egy nagyobbra, melynél elfér mindenki. Nagynéném próbált jó ülésrendet csinálni, így én a lányokkal maradtam. De még ez sem dobta föl a kedvem. Unatkoztam. Jó a barátaimmal, a családommal tölteni a szentestét, de mégis az nincs itt, aki most nekem a legfontosabb. Miért nem tud csak most visszajönni? Miért kell máshol töltenie az ünnepet, és nem velem? Hisztéria roham tört rám. Még szerencse, hogy nem hangosan. Csalódott voltam, hogy sokkal fontosabb neki más, mint én. Hallottam, ahogy a többiek halkan, valaki hangosabban beszélgetnek. Még a lányok fecsegését is hallottam mellettem, de nem értettem semmit. Aztán megszólalt a csengő. Reflexszerűen álltam fel, egy „Elnézést” kíséretében és újra a nappaliba mentem, hogy ajtót nyissak.

-  Jó estét, gondolom elkésett, még van hely –mondtam automatikusan, de meglepődve, mert az ajtóban egy gyönyörű nő állt, és én nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztunk.

-  Jó estét. Igazán sajnálom. Jaj Vivi, mennyire megváltoztál mióta utoljára láttalak – mondta mosolyogva közben a szemében könnycseppek gyűltek.

-  Bocsánat, de én nem ismerem önt – mondtam kissé zavartan.

-  Persze, hogy nem emlékszel rám. Még csak öt éves voltál, amikor először és utoljára találkoztunk. Melissa Rochell vagyok, én hoztalak ide.

-  Te jó ég. Ön az?

-  Tegezz, kérlek. Nem vagyok én olyan öreg – nevetett.

-  Gyere be, én már nagyon éhes vagyok – mosolyogtam és elindultunk vissza.

A vacsora így már sokkal kellemesebben telt. Jobban tudtam figyelni a barátaimra és rengeteget beszélgettem Melissaval is. Az este így hamar elrepült. Már csak a barátaim, és Chris bácsiék pár barátja maradt, de ők bent beszélgettek az étkezőben.

-  Viv! Nyisd ki az ajándékaid – mosolyogtak cinkosan az ikrek és sorba adogatták nekem az ajándékokat, hogy most melyik következzen.

-  És ez az utolsó. Egy nagyon fontos embertől – harsogták egyszerre, és hangosan majd a végén elnevették magukat. Izgatottan nyitottam ki a hosszúkás csomagot, melyben a ruhámhoz illő kék rózsa volt, mellette egy kis üzenettel: „Fordulj meg!”. Lassan tettem meg azt a 180^°-os fordulatot és akkor ott álltam szemben vele. Teljesen elvesztem szeme barna csillogásában, és huncut mosolyában. Hozzá rohantam és a nyakába ugrottam.

-  Én azt hittem, hogy nem leszel itthon – mondtam akadozó hangon.

-  Csak meglepetésnek akartam, hiszen hol máshol tölteném a Karácsonyt, mint a szerelmemmel. Nem így van Angie(angyal)?És még egy kis apróság, ami a tiéd – nyújtott át egy újabb dobozt. Remegő kézzel emeltem le a tetejét, mely alatt egy szív alakú medállal ellátott nyaklánc és egy karkötő volt.

-  Jaj, merci. Annyira gyönyörű – mondtam, és hogy boldogságomat ő is érezze szenvedélyesen megcsókoltam. Tökéletes Karácsonyom volt vele. Ennél jobbat soha sem kívánhatnék.