Evermore love you

Prológus

Minden kapcsolatban ott van a búcsúzás. Legyen akár egy barátság, akár egy szerelem vége. Olyan akár egy tüske, mely bent van az ujjadban. Látod, hogy ott van, de tudomást sem veszel róla. Amíg nem feszegeted, soha nem fáj, ám legeslegbelül érzed, hogy ez az állapot nem marad sokáig így. Magadban már érzed, hogy eljön az idő, amikor eltávolítod és fájni fog. Próbálsz felkészülni rá, de erre nem lehet. Búcsúzni mindig fájdalmas volt és fájdalmas is lesz. Elválni attól, akivel az imént még forró csókban forrtatok össze és elfeledni, mert hozzá mást rendeltek. Elfogadni a tényt, hogy ő már soha nem lesz veled, de neked nem megy. Ott motoszkál agyad minden egyes kis zugában, és csak rá gondolsz. Nem tudod, hogyan éled túl az unalmas hétköznapokat nélküle, és minden közös dologról csak ő jut az eszedbe, majd könny szökik szemedbe. Aztán mégis visszajön, mert ő is ugyanúgy érez, mint te. A létezése nélküled értelmetlen, hiányod miatt szíve, lelke megcsonkított darab, mely csak veled lesz újra egész. Visszajön hozzád, mert félt. Hisz eddig csak az tartotta életben, hogy élsz. Ha te megszűnsz élni, ő is megszűnik létezni.

1. fejezet

Gyermekként mindig egyetlen egy mesére voltam kíváncsi elalvás előtt. Legalábbis gyermekként tartottam mesének. Kamaszként elmagyarázták, hogy ez egy ősi legenda. De ezek után is mindig a földi angyal járt az eszemben, nem tudtam kiverni Őt a fejemből. Az iskolában lányok hadai akartak, kívántak engem. Nem kellett mondaniuk, hallottam gondolataik között és látszott is rajtuk. De hidegen hagytak, nem tudtak elérni oda, ahova a mesebeli angyalnak sikerült. Akartam, hogy a legenda valóra váljon, hogy a családom veszélybe kerüljön és én megtaláljam Őt.

-Herceg, hamarosan indulnia kell –gondolataim közül Tom hangja hozott vissza. Tom már születésem óta velem van. A legjobb barátom, testőröm, és tanítóm.
-Köszönöm, Tom. Anyámékat hol találom? –érdeklődtem, de felesleges kérdés volt, mint mindig a trón teremben vannak.
-Itt vagyunk –felelt egy hang mögülem. – Jaj, kisfiam. El sem hiszem, hogy el kell menned. Kérlek, vigyázz magadra, nem élném túl, ha valami bajod esne.
-Nyugodj meg anyám. Visszajövök és minden újra a legnagyobb rendben lesz –nyugtattam meg őt.
-Fiam, pár segítőt tudsz választani magadnak, és képességeket tudsz nekik adni. De jól emlékezz, ne kerülj közel senkihez. Csak a lányt keresd.
-Rendben –már majdnem kiléptem a kapun, amikor eszembe jutott valami. – Milyen képességet tudok adni és honnan tudjam, hogy kinek adjam?
-Azt érezni fogod –válaszolta apám. Nem vártam tovább átléptem a kaput és néhány óra múlva meg is érkeztem a Földre.

Pár hét múlva:

Vettem magamnak egy házat, hogy mégis legyen, ahol tudok aludni, amíg itt tartózkodok. A ház kétemeletes volt, számomra túl nagy, de kényelmes. A ház után megvettem az én szépségemet egy Peugeot 907 –et. Már első látásra beleszerettem. Aztán eljött a nagy nap, az első nap az iskolában. Reggel bepattantam az autóba és hajtottam az iskola felé. Élveztem a száguldást, és nem kellett aggódnom sem a rendőrök, sem a balesetek miatt. Elég sokan voltak már, de a legjobb helyet szabadon hagyták. Kiszállva a kocsiból, minden szem rám szegeződött. Az gondolatok csak úgy áradtak felém, hogy a lányok majdnem elájulnak a látványomtól, a srácokat féltékenység tölt el. Saját magam még nem tapasztaltam meg ezt az érzést, de nem is kell. Mert aki hozzám van rendelve, csak is engem fog szeretni. Magabiztosan léptem be az épületbe, remélve, hogy itt meg fogom majd találni. Az igazgatói irodát hamar megtaláltam, nem volt nehéz itt tájékozódni. Az íróasztal mögött a 40-es éveit taposó nő tekintett rám.
-Jó napot –köszöntem udvariasan.
-Gondolom te vagy, Damien Knight. Parancsolj, itt van az órarended. Szeretnél segítséget az első nap? –kérdezte barátságosan.
-Nem köszönöm, elboldogulok.

/Zoey szemszöge/

Reggel szokatlanul korán keltem. Új tanév kezdődött. Kutattam valami normális gönc után a gardróbban. Hófehér bőröm és sötét hajam miatt hozzám leginkább a fekete passzol, ezért a legtöbb ruhám sötét. Egy fekete csőnadrágot, hozzá egy fehér pólót és a fekete Converse cipőt vettem fel. Apa, mint mindig ma is korán ment dolgozni, tehát ma is Kevinnel megyek suliba.


-Kevin, kelj fel –dörömböltem a szobája ajtaján. Nem akartam bemenni, féltem, hogy mit fogok látni.
-Már fenn vagyok –kiabálta ki álmos hangon.
-Persze szerintem is. Lia nem fog örülni, hogy megint késel.
-Most örülsz? –nyitotta ki a szobája ajtaját.
-Sokkal jobban örülnék, ha legközelebb nem félmeztelenül nyitnál nekem ajtót –motyogtam és ott hagytam. Visszamentem a fürdőbe és megcsináltam a sminkemet.
-Zo, gyere már –szinte hallottam, ahogy az újaival a bejárati ajtón dobol. Gyorsan felkaptam a táskám és lesiettem.
-Itt vagyok –mosolyogtam rá. Első nap és én boldog vagyok, ilyen még soha sem volt. Már nyitottam az anyósülés felőli ajtót, amikor Kevin megszólalt.
-Jól tudod, hogy hátul kell ülnöd.
-Kegyetlen vagy –mondtam, és eleget tettem akaratának. Először bekapcsoltam a biztonsági övet, utána pedig beraktam az mp4-et és zenét hallgattam. Kifelé bámultam az ablakon, aztán csak azt vettem észre, hogy megálltunk. Az első ajtó kinyitódott és egy gyönyörű szőke hajú lány szállt be.
-Hello –köszönt és odahajolt Kevinhez, hogy megkapja a „jó reggelt, puszit”. A csókjuk mindent elárult. Annyira szenvedélyesen falták egymás ajkait. Tudtam, hogy ők aztán igazán szeretik egymást. Fejemet elfordítottam, de két perc után meguntam a semmibe meredést és megköszörültem a torkomat.
-Jaj, szia Zoey –rebbentek szét hirtelen.
-Szia, Lia. Induljunk, mert még elkésünk –mondtam.

Hamar beértünk a suliba, és egy új kocsi mellett parkoltunk le. Amint kiszálltam a kocsiból jobban szemügyre vettem a mellettünk álló kis madárkát. Nem voltam oda a kocsikért, de megtaláltam a jobb darabokat. Hát ez aztán jobb darab volt. A legjobb kocsi a sulinkban a bátyámé volt –persze, hogy én választottam -, de most ez tarolt.
-Na, milyen a kocsi? –kérdezte Kevin vigyorogva.
-Tudod, hogy nem szeretem őket, de ez egy álom autó, persze csak annak, aki szereti a gyorsaságot.
-Ne áradozz ennyit, inkább menjünk –mondta Kevin. A bejárat felé, a parkolóban mindenki ránk köszönt. Kevin az évfolyamában a legmenőbb srácnak számított és mivel végzős, ezért mindenki ismeri. Lia azért menő, mert Kevinnel jár. Én két okból vagyok népszerű. Első: azért, mert Kevin a bátyám, második, mert állítólag én vagyok az egyik legszebb lány a suliban. Hát ezzel nem értettem egyet. Teljesen átlagos lány voltam. Barna hajam hullámosan omlott a hátamra, még a szemem is barna volt. Persze mindennel elégedett voltam, az alakom, a tanulmányi eredmények, kivéve a szerelmet. Igazából ezzel sem lenne semmi gondom, hiszen a „lábam előtt hevernek” a legjobb pasik a suliban, de egyik sem vonz engem.
-Na, léptem, majd kajánál talizunk –mondtam és elindultam az első órám helyszíne felé.

Egyetlen egy barátom sem vett részt ezen az órán. Imádtam rajzolni, ezt anyától örököltem, bár soha nem fogok ugyanolyan gyönyörűen, mint ő. Belépve a terembe elakadt lélegzettel vettem észre, hogy valaki az én helyem ül. Jobban mondva a helyem mellett, de akkor is én rajzórán egyedül ülök. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam és magabiztosan a padomhoz indultam. Leültem a helyemre, és előpakoltam a rajz készletemet.
-Öhm… szia. Remélem nem baj, hogy ideültem –fordult felém.
-Hello, persze, semmi baj – fordultam én is felé és belenéztem mélyzöld szemeibe. Lélegzetem elállt, annyira csodálatosan nézett ki, pont, mint egy angyal. Tekintetem szeméről ajkaira siklott, majd tökéletesen kidolgozott testét méregettem tovább. Visszafordultam és rajzok fölé hajoltam. Hajamat függönyként használtam, hogy ne lássa, amit én éreztem. A vér az arcomba szökik, hogy fehér bőröm helyett pirospozsgás legyen. Elpirultam. A hajam nem bizonyult tökéletes függönynek. A hullámok miatt kisebb-nagyobb hézagok lettek, amin át néha-néha rá pillanthattam. Mrs. Montgomery most is pontosan érkezett. Sajnos a hajam mögé nem bújhattam már, de már nem éreztem magam zavarban. Néha a félisten padtársam felé pillantottam, de azonnal elkaptam tekintetem, mikor láttam, hogy ő is engem figyel szeme sarkából. Még csöngetés előtt elpakoltam a padról és kivittem a rajzot a tanári asztalra.
-Miss. Stewart már megint nagyon jól sikerült a rajza. Megérdemli az ötöst –soha nem szokott mást mondani, csak ezt. Legalábbis nekem.
-Köszönöm tanárnő –visszasétáltam a padhoz. Leültem a helyemre és tekintetem megakadt a rajzán. Hátulról egy szerelmespárt ábrázolt, kézen fogva, a tengerparton sétálnak. De a szememet mégis a szárnyak vonzották, mindkettőjüknek csak egy volt, de így tökéletesen kiegészítették egymást. A srác ráfirkantotta a nevét és a tanári asztalhoz sétált. Lerakta a rajzot –meg sem várva a tanárnő véleményét –és visszajött. Felvette a táskáját és elindult kifelé. Már éppen szólni akartam neki, hogy még nem csöngettek ki, amikor megszólalt a csengő. Felálltam és kisiettem a teremből, de az ajtóban beleütköztem valakibe. Már vártam, hogy a seggem talajt érjen, de a várt ütközés elmaradt. Helyette erős karok fonódtak derekam kőré, és tartottak meg engem. Felnéztem „megmentőmre” és újra a mélyzöld szempárral találtam szembe magam.
-Jól vagy?
-Igen –feleltem, de tekintetemet nem vettem le róla.
-Akkor jó, amúgy Damien Knight vagyok. Nem rég költöztem ide.
-Zoey Stewart, örülök, hogy megismerhettelek. Mi lesz a következő órád? –érdeklődtem. Irodalom, irodalom, irodalom. Szuggeráltam magamban folyamatosan. Ő teljesen más volt, mint a többi itteni srác. Benne volt valami, ami megfogott, egyenesen vonzott magához.
-Történelem Miss. Edison –nal.
Uh, vigyázz vele. Minden jó srácra rámozdul –te jó ég el sem hiszem, hogy ezt kimondtam. De már késő, a vér újra az arcomba szökött. – Most mennem kell. Szia –mondtam lesütött szemmel és elrohantam. Na, most már meg lehet rólam a véleménye.

Az órák hamar elteltek, de nem figyeltem rájuk. Csak Damien járt az eszemben. Milyen tökéletes. A szeme, oh, egyszerűen beleremegek, ha csak rá gondolok.
-Mit adhatok? –a gondolataimból a konyhás nő egyhangú hangja rángatott vissza.
-Egy ásványvizet, és egy almát –mondtam.
-3$ lesz –átadtam a pénzt és leültem Kevin- ékhez.
-Szia, húgi. Azt ne mond, hogy még mindig a kocsi hatása alatt vagy.
-Nem. Nem vagyok –válaszoltam. Beszéltek valamiről, de nem igazán figyeltem rájuk, csak az almámmal játszadoztam. Még becsöngetés előtt elmentem, mert az utolsó órám persze, hogy testnevelés volt. Jó vagyok tesiből, mindig is jó voltam, de ma egyáltalán nem volt kedvem semmihez. Pláne amikor megpillantottam őt. Térdnadrágban, és egy izompóló feszült egész testén. Elkalandoztam megint. Mert mire újra rájöttem, hol is vagyok, kicsöngettek.

Az öltözőből rohantam a parkolóba. Bátyámék, még nem értek ki és én idegesen toporogtam a kocsi mellett.
-Huh –fogta meg hirtelen valaki a derekamat és ijedtemben felugrottam.
-Te jó ég, ezt ne csináld többet –fordultam meg, hogy lássam támadóm arcát. Szívem, mint a kolibri szárnyalni kezdet, amint megláttam őt. Lélegzet visszafojtva figyeltem arca minden vonását.
-Csak meg akartam köszönni, hogy figyelmeztettél miss. Edison –ra. Még idejében elfoglaltam a hátsó padot és ott nem lát.
-Ugyan semmiség –mondtam. Odasétált a kocsihoz és kinyitotta. – Ez a te kocsid?
-Igen. Mért nem jó?
-Ne hülyéskedj ez… ez –csak dadogtam össze-vissza.
-Ezek szerint te is szereted a kocsikat –nem kérdés volt, inkább megállapítás.
-Nem igazán, csak meg tudom állapítani melyik a jó kocsi.
Azt látom –mutatott a miénkre. –Hello –és elhajtott.

Haza érve gyorsan megcsináltam a leckét, megtanultam a szóbelit, de már nem volt több erőm, hogy a gép előtt üljek. Elmentem letusolni és fáradtan dőltem be a pihe-puha ágyacskámba

2. fejezet

/Damien szemszöge/

Sikerült átadnom az egyik erőt, már csak rá kell jönnöm, hogy melyiket és hogy még mik maradtak. Legbelül éreztem, hogy bízhatok benne és mivel éreztem, hogy a képesség távozott belőlem, így igazam volt és a teste befogadta. Nem mentem haza, hanem körülnéztem a városban, hátha megtalálom a lányt. A plázákban, a bevásárlóközpontokban temérdek fiatal –és megjegyzem, gyönyörű- lányokat lehet találni, de a szemem előtt újra és újra, azok a csillogó barna szemek rémlettek fel. Már kezdtem azt hinni, hogy ő a kiválasztott, de ezt inkább elvetettem, mert hiszen akkor rögtön felismertem volna és akkor a képességet sem tudtam volna átadni neki. Kilenc óra után, már fáradt voltam és egyetlen lányban sem ismertem meg. Így hát haza indultam. Összepakoltam a holnapi órarend szerint, elmentem tusolni, hogy utána az ágyamba dőljek és elaludjak.

/Zoey szemszöge/

Nem aludtam valami jól és öt órakor fel is keltem, lementem a konyhába, hogy nassoljak valamit. Előkotorásztam a gabonapelyhet és tejet, leültem és elkezdtem enni. A lépcső felől fény szűrődött, majd léptek zaja társult hozzá. Nem néztem fel csak még jobban a tányérom fölé hajoltam.
- Szia, kicsim. Hogy-hogy ilyen korán? –kérdezte apa, mikor leért és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Nem tudtam aludni –feleltem egyhangúan.
- Haza tudsz jönni gyalog délután?
- Miért? Hiszen Kevin is lesz suliban.
- Igen, de rögtön jön be hozzám a céghez –mondta, de én csak fél füllel figyeltem rá, mert közben a tányéromat mosogattam. – És neked még el kell menned a temetőbe.
- Rendben –feleltem, és próbáltam elfojtani a sírásomat.
- Itt a pénz a virágokra. A szokottad vedd meg rá. Most megyek, légy jó –ennyit mondott és elment. Sírva csúsztam össze a konyhában és emlékeztem vissza arra szomorú napra.

„Melanie ült az anyós ülés szemben velem és mosolygott a hülye arcaimon. Anya mindig azt mondta, hogy nekem örül a legjobban, mert Kevin szinte rá se hederít. Sose értettem, hisz ezt a kis tündért csak szeretni lehet. De Kevin nem játszott vele, sőt a szobájából ki sem mozdult. Anya ilyenkor mindig nevetett és azt mondta „lázadó kamasz”. Hisztiztem is, mert szerettem és sokat lógtunk együtt, de most semmi. Mel még mindig nevetett azon, hogy kancsalul nézek és a nyelvem kint lóg, mint a kutyáknak, amikor megszólalt anya telefonja.
- Halló? Szia, Lisa. Ott hagytuk Dean –t? Még jó, hogy nem otthon tűnt fel. Köszi, azonnal ott leszünk. Szia –és kinyomtam a telefont. Dean a kishúgom kedvenc állatkája volt és mindig sírt, ha nem volt vele. Első szülinapjára kapta tőlem.
- Zoey, vissza kell mennem a bölcsödébe. Várj meg itt 10 perc és itt vagyok.
- Rendben –nem tudtam mást válaszolni, mert nem volt kedvem visszamenni. Kiszálltam a kocsiból és az egyik padra leültem. unalmamban dúdolgatni kezdtem azokat a dalokat, amik a kedvenceim közé tartoztak. Már felálltam, amikor megpillantottam a fekete Mercédeszt, de sajnos már nem ért oda hozzám. A kereszteződésben karamboloztak.
- Anya, anya! Melanie, anya! –kiabáltam és sírva futottam a kocsihoz. A látvány még mindig ott van a szemem előtt. Anya arca és mellkasa tiszta vér, a húgomat kitört nyakkal láttam. Próbáltam eltörölni és csak a jóra emlékezni, de nem ment. Háromévi szenvedés, fájdalom, de az emlékek nem halványultak. Apa anya halála után a munkába temetkezett és elhanyagolt minket. Kevin ekkor döbbent rá, hogy egyedül összeroppanok. Végre újra ugyanolyan jó testvérek lettünk, mint Mel születése előtt. Vigyázott rám, tanult velem, segített átvészelni a nehéz időszakot. Nagy ára volt ennek.”
- Zoey! Jól vagy? –kérdezte bátyám. Letöröltem a könnyeimet és bólintottam. Felvettem a pénzt, felrohantam a szobába és elkészültem. Kevin már a kocsiban ült és várt.
- Mehetünk –mondtam miközben beültem hátulra.
- Miért nem előre ülsz? –nézett rám kérdő tekintettel.
- Mert Lia szokott előre ülni, vagy most nem jön?
- Ma a saját kocsijával megy –felelte. Kiszálltam és újra beültem, csak most előre. Egy ideig halkan autóztunk.
- Biztos el tudsz menni gyalog haza?
- Nyugi, már nagylány vagyok. Tudok magamra vigyázni.
- Lia biztos elmenne veled.
- Egyedül szoktam kimenni anyához és Ninához –nyomatékosítottam az egyedül szót. Többet nem is szóltunk egymáshoz. Kevin az utat figyelte én meg a mellettünk suhanó erdőt. Leparkolt a szokott helyen, kipattantam a kocsiból és körül néztem a parkolóban. Damien méregdrága autóját kerestem, de sehol sem láttam. Csalódottan indultam rajzórára.

/Damien szemszöge/

Reggel késve ébredtem fel. A telefonom 7:45 –öt mutatott. A szekrényemhez rohantam, kihúztam valamilyen ruhát és fölöltöztem. Lerohantam az emeltről, bezártam a házat és beszálltam a kocsimba. Csak úgy száguldottam az utakon, hogy ne késsek el. Pont becsengetésre léptem be az iskola bejáratán és rohantam az első órámra. Benyitottam, a tanár még nem volt benn, ezért gyorsan a helyemre mentem.
- Szia! –köszöntem, amíg előpakoltam.
- Hello –motyogta el kedvtelenül még ezt az egy szócskát is. Nem volt időm megkérdezni, hogy mi a baja, mert a tanárnő már meg is érkezett. A mai órán nem kellett rajzolnunk, csak hallgatnunk az ő „meséit” a művészetekről. Gondolataim elkalandoztak, vissza a gyerekkoromba.

„ Az ágyamban feküdtem, anya a takarót igazította el és leült az ágy szélére.
- Milyen mesét szeretnél? –kérdezte.
- A szokásosat –vágtam rá azonnal. Minden este csak ezt a mesét hallgatom.
- De Damien, azt már annyiszor meséltem.
- Légyszi, csak ma –néztem rá könyörgőm.
- Rendben. A Mennyországot királyságokra bontották és az egyik Királyságban történt meg ez. Itt az angyalok boldogságban éltek, a király és királyné rendet és békét tartottak a birodalmukban. Ám egyszer a gonoszság beférkőzött az országba. A kór csak úgy terjedt és megfertőzte a királyné második gyermekét. A lány a halálán volt, de testvére a Földre ment segítségért. Hónapokig volt távol otthonától, hogy gyógyírt találjon a kór ellen. Nem tudta, hogy mit kell keresnie, de abban biztos volt, hogy ha megtalálta, rá fog jönni. Segítőket gyűjtött maga köré, akik segítettek neki a kutatásban. A megoldást egy gyermek személyében találta meg. Egy földi angyal. Bűntudat nélkül hagyta ott barátait, és tért vissza a gyerekkel föl az otthonába. Tiszta és ártatlan lélek volt, mentes minden bűntől. Megtisztított mindent és mindenkit az egész országban. Telt az idő a gyermek gyönyörű nővé érett, akit a herceg feleségül is vett. Együtt vezették az országot, melyben újra a jóság uralkodott. Itt a mese vége. Most pedig aludj. Jó éjt, kicsim –puszilta meg a homlokomat.
- Jó éjt, anya –feleltem és elaludtam.”
- Mr. Knight válaszolna a kérdésemre? –a tanárnő kissé mérges hangja húzott vissza a valóságba.
- „Virágzó középkor és gótikus” –hallottam meg a választ a fejében.
- Virágzó középkor és gótikus – ismételtem el. de a kérdésről semmit sem tudtam.
- Jó válasz. Tehát ott tartottam… - és gondolataim megint messze repültek. 

”Idegesen mentem be a palotába, miért ne mehetnék le? Hiszen a legenda valóra vált.
- Anyám, ezt te sem gondolhatod komolyan. Hagyjam meghalni a kis húgomat és más angyalokat is, mikor van megoldás? Atyám te is tudod, hogy megtalálom Őt –mondtam a szüleimnek.
- Rendben –sóhajtotta anyám. –Elmehetsz.
- Köszönöm –mondtam és már ki is mentem a trón teremből.”
- Damien, te nem jössz? –rázott meg Zoey és kíváncsi tekintete fogva tartott. Egy darabig viszonozta pillantásomat, majd pirulva elfordult.
- De megyek –álltam fel és indultam a következő órám felé.

/Zoey szemszöge/

Damien egész órán, furcsán viselkedett, tudtam, hogy nem figyel. Látszott rajta és mégis tudta a választ a kérdésre, ez hihetetlen. Vajon, hogy csinálja? A nap további része unalmasan telt, testileg ott voltam az órákon, de az agyam messze járt. Aztán mikor vége lett az óráimnak, elindultam a temető felé. Közben betértem egy virágárushoz és anya kedvenc virágát –íriszt –vettem. Az eső lába már lógott, remélem, kibírja addig, amíg haza nem érek. Bementem a temetőbe, a virágot a vázába raktam, majd a sír mellé térdeltem.
- Már három éve annak, hogy elmentetek. Apa ugyanolyan, mint a halálotok után. A munkába temetkezik, minket meg elhalmoz pénzzel. Nem mintha nem örülnék neki, de egy kis figyelemnek és szeretetnek jobban. Te mindig tudtad, hogy mit akarok, de most ezt senki sem tudja megmondani. Teljesen egyedül érzem magam. Kevinnel a kapcsolatunk újra a régi, ha nem jobb. De nélkületek minden más –nem bírtam tovább, a könnyeim csak úgy folytak le az arcomról, amíg haza indultam. Az mp4-emet bekapcsoltam és sétáltam, nem figyeltem semmire csak a hazafelé vezető útra és a már csepergő esőre, amikor megállt mellettem egy autó.
- Z, haza vihetlek? –kérdezte egy ismerős hang. A kocsi felé fordultam, ahol Damien aggódó pillantásával találkoztam.
- Lehet, hogy jó lenne –feleltem. Kinyitotta az ajtót és beszálltam a vezetőülés mellé.
- Mi történt?
- Nem szeretnék beszélni róla.
- Ahogy akarod. Amúgy hol laksz?
- Itt jobbra és a hatodik ház a baloldalon –befordult és pár perc múlva megállt. –Köszönöm, hogy elhoztál. Holnap találkozunk. Szia.
- Máskor is. Szia –és elhajtott. Nem volt kedvem még tanulni sem. Elmentem letusolni és amint a fejem a puha párnára tettem, már el is nyomott az álom. 

3. fejezet

/ Damien szemszöge/

Miután kitettem Zoey –t a házuk előtt, én is haza indultam. Valami történt, ezt még ő sem tagadhatta. Hangja rekedt, szeme a sok sírástól vörös volt. Gondolatai közül semmit sem tudtam kiolvasni, csak akkor, amikor rám gondolt. De még ez nem történt meg mellettem. A mosoly ma nem táncolt az arcán, számomra teljesen idegen volt. Holnap majd kiderítem. Ma gyalog indultam körül nézni. Hiába kerestem a lányt, gondolataim mindig Zoey –hoz kanyarodtak vissza. Rossz volt nézni, hogy nem mosolyog. Neki csak az állt jól, nem a szomorkodás, sírás. Szeme boldogan csillogva volt gyönyörű, de ennek nyoma sem volt. Boldogság helyett könnycseppek, apró gyémántként csillogtak, amikor a fény rájuk vetült.

-   Ez így értelmetlen –mondtam, és haza indultam. Otthon megvacsoráztam, majd elmentem letusolni. Fürdés után leültem megcsinálni a házit, nem is értem miért. Csak próbálom fenn tartani a látszatott. Bedőltem az ágyba, de még nem tudtam elaludni. Egész végig csak Zoey járt az eszembe. Holnap reggel elmegyek érte –döntöttem el. A hasamra fordultam és elaludtam.

/Zoey szemszöge/

Kevin még nem volt itthon, amikor én hazaértem. Fölvittem a szobámba a táskámat, átöltöztem és visszamentem a konyhába főzni. Milánóit csináltam, mert nem volt kedvem vesződni nehezebb étellel. Miután készlet, merítettem magamnak egy adagot, megvacsoráztam és fölmentem tanulni. Semmi kedvem sem volt hozzá a mai nap után, ezért csak a könyvek fölött ültem.

-          Megjöttem - kiabálta fel, de nem akartam lemenni. Lefeküdtem és magamra húztam a takarót. Lassan elaludtam. Reggel kicsit előbb keltem, mert még le kellett tusolnom. Összeszedtem a ruháimat és bevonultam a fürdőszobába. Tizenöt perc múlva felfrissülve léptem ki a zuhanykabinból. Gyorsan magamra kaptam az előkészített ruhákat, felkaptam a táskámat és a konyhába rohantam. Éppen hogy leértem már dudáltak is. Az órára pillantottam.

-          Még csak hét óra –állapítottam meg. A konyhaablakon néztem ki, de nem a bátyám autója állt a ház előtt, hanem Damien Peugeot –ja állt. Kiszállt és a bejárati ajtóhoz sétált. Mielőtt csöngetett volna kinyitottam előtte.

-          Szia –köszöntem mosolyogva. –Minek köszönhetem a látogatásodat?

-          Szia. Csak gondoltam Z, hogy ma én foglak vinni iskolába. Nem baj, ugye? –kérdezte a szemembe nézve.  Megint elvesztettem a fonalat és elmerültem perzselő tekintetében. Még mindig nem tudom felfogni, hogy tud rám valaki ilyen hatással lenni. Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólintottam.

-          Akkor indulhatunk –mondta. Segített felvenni a kabátomat –igazi úriember –és az ajtót is kinyitotta előttem. Az anyósülés felőli ajtót is kitárta, majd besegített –nem tudom hányszor fogom még elismételni, de ő egy igazi úriember, már csak a szmoking hiányzik róla. Damien még a bátyámnál is gyorsabban vezetett, de élveztem.

-          Tegnap nem voltál valami jól, remélem most már igen.

-          Igazad van tényleg nem voltam jól. De te sem, egyáltalán nem figyeltél az órán.

-          Csak egészen máshol jártam, de te valóban rosszul néztél ki. Főleg délután, amikkor haza vittelek. Sírtál.

-          Erről nem szeretnék beszélni –nem értem miért hozta fel ezt a témát. – És hol jártál?

-          Miért válaszoljak, ha te sem válaszolsz?

-          Azért nem válaszolok, mert nem kérdeztél semmit –közöltem vele a tényt.

-          Igazad van. Akkor, tegnap miért voltál szomorú?

-          Hosszú történet és amúgy is, én előbb kérdeztem.

-          Jogos. A családomra gondoltam, arra, amikor eljöttem.

-          Egyedül élsz? De még kiskorú vagy.

-          A szüleim fizetnek mindent, van pár fontos dolog, amit el kell itt intéznem.

-          Mi az? –kérdeztem újra én.

-          Ne olyan gyorsan, most te válaszolsz.

-          Tegnap volt három éve, hogy az édesanyám meg a kishúgom meghalt. Náluk voltam kint a temetőben.

-          Sajnálom. Nem tudom milyen elveszíteni valakit, de most az én húgom is beteg.

-          Remélem, meggyógyul –nem tudtam többet mondani, mert már megérkeztünk az iskolába. Damien kiszállt, majd az én ajtómat is kinyitotta és felém nyújtotta a kezét.

-          Köszönöm –mondtam. Keze kellemesen meleg volt és puha.

-          Zoey –hallottam meg egy magas hangot mögöttem, még sikerült idejében felé fordulnom, mert Alexa futott felém, majd a nyakamba ugrott. Kicsit meginogtam, de Damien most is megmentett egy eséstől. Felé fordultam és eltátogtam egy „köszönöm” –öt, és ő csak mosolygott.

-          Neked is szia Alexa –öleltem vissza én is. – Harmadik napra te is beértél.

-          Kicsit elhúzódott a nyaralás, majd mindent elmesélek –mondta miközben elengedett.

-          Szia, Zo –jelent meg Anthony is.

-          Szia, Tony. Látom a nyaradat a konditeremben töltötted –mosolyogtam.

-          Csak néhány órát. Alexa –val is kellett lennem. Tudod, hogy mennyire meg tud sértődni.

-          Örülök, hogy boldogok vagytok.

-          Jaj, csajszi sajnálom, hogy tegnap nem voltam veled, de látom, hogy már jobban vagy.

-          Al, te mindig érzed, amit én. Jaj, sajnálom, még be sem mutattam. Ő Damien, most költözött ide. Damien, ők a legjobb barátaim.

/Damien szemszöge/

-          Alexa –mutatott a lányra. –És Anthony, de mindenki Tony –nak hívja.

-          Hello –fogtam kezet velük és megint távoztak képességek. –Örülök, hogy megismerhettelek titeket.

-          Részünkről a szerencse. „ Iszonyat jó pasi. Vajon járnak Zoey –val? Összeillenek.”

-          Z, jössz? El fogunk késni –fordultam felé.

-          Igazad van. Majd találkozunk. Sziasztok.

-          Sziasztok. „ Z? Zo nem szereti, ha becézgetik. A Zo –ra is csak nehezen tudtuk rábeszélni.” –gondolta magában Tony. Inkább nem leszek többet a fejükben. De vajon milyen képességeket kaptak és vajon hány maradt még? Mikor fogok választ kapni ezekre a kérdésekre?

-          Miért nevezel Z –nek?

-          Ha nem szereted, akkor nem foglak így hívni.

-          „Imádom”. Hát nem bánom, nekem tetszik.

-          Nem szereted, ha becézgetnek? –kérdeztem, de tudtam rá a választ.

-          Nem igazán. Csak anya szokta lerövidíteni a nevemet, de mivel a barátaim szeretnek Zo –nak hívni, engedem nekik. És már hozzá szoktam –csöndben sétáltunk a terem felé. Nem szereti, he becézgetik, de a Z –t imádja. Miért?

4. fejezet

/Zoey szemszöge/

Lassan elértük az osztálytermet, bementünk, majd elfoglaltuk a helyünket. Furcsa volt ez kimondani, mert mindig egyedül ültem, sohasem volt padtársam –persze csak rajzon. Damien megint csendben volt egész órán, de most nem kalandozott messze. Tekintetét folyton a rajzán tartotta, egy percre sem fordult más felé. Homlokán ráncok jelentek meg. Vajon min gondolkodhat ennyire? Egy darabig csöndben figyeltem, majd a maradék időben én is csak a rajzlapot figyeltem, és néha-néha húztam pár apró vonalat. Nem sokszor fordult elő velem, hogy nem tudtam mit rajzolni, és ez most egy ilyen alkalom volt. Kicsöngettek. Gyorsan összekapkodtam a felszerelésemet és Mrs. Montgomery –hez futottam, mielőtt távozott volna.

-Tanárnő, kérem. Még nem tudtam befejezni a rajzot.
-Zoey, semmi gond. Vidd haza, és ha végeztél visszahozod.
-Köszönöm tanárnő.
-Szívesen. Viszlát –elfordult, majd kisétált az osztályból. Nem fordultam vissza a padom felé, inkább rohantam barátaimhoz. Bár igazából Kevinnel nem akartam találkozni, nem vagyok kíváncsi a reakciójára. Az utolsó folyosóra fordultam be amikor neki mentem valakinek.
-Zo, lehetnél óvatosabb is –mondta megrovóan bátyám. Remek, nem akarok vele találkozni és még is. Hülye sors. Gyors reflexeinek hála seggem nem ismerkedett meg közelebbről a járólappal.
-Bocs –motyogtam magam elé és már épp indulni akartam, amikor karomat megfogva rántott vissza maga mellé. Szeme nem a megszokott színű volt, dühösen tekintett le rám.
-Miért jöttél el nélkülem? –kérdezte, de továbbra sem néztem az arcát. Inkább a cipőjét, ami tökéletesen tiszta volt.
-Damien jött értem, és nem akartam szólni, mert úgysem engedtél volna –csak is az igazat mondtam. Senkivel sem engedett el, persze ez alól kivételek voltak a közös barátaink.
-Ki ez a gyerek? –kérdezte kicsit mérgesen. Már megint ezt csinálja, mintha féltékeny lenne. Minden srácra kíváncsi, akinek tetszem, vagy csak nekem jön be és a srác még nem is tud róla. Ha engedélyre vártam volna mindig, soha nem jártam volna senkivel. Rosszabb, mint apa, bár ő nem törődik velem.
-Új srác. Mellettem ül rajzon és nagyon jó fej –feleltem.
-Akkor megejtek vele egy rövid beszélgetést.
-Miért bonyolítasz mindent? Csak a barátom, ezért elhozott suliba. Nem kötelességem minden reggel veled jönni. Szabadságra van szükségem, nem mintha fogva tarthatnál, mert csak a bátyám vagy. Mindig jó emberekkel barátkozok, ezt te is jól tudod –miért nem tudom befogni a számat? Fecsegek össze-vissza néha baromságokat, és minő meglepetés ő csak vigyorog. – Tudod mit? Inkább hagyjuk, majd valamikor találkozunk –elfordultam tőle és újra elindultam a folyosón. Késve érkeztem a terembe, a tanáron kívül már mindenki bent volt. Gyorsan leültem Alexa mellé és előpakoltam.
-Lenyugodnál végre? Már érzem, hogy kezd átragadni rám a dühöd – mondta halkan barátnőm.
-Nyugodt vagyok. Miért is lennék dühös?
-Nem tudom, de dühös vagy –nem tudom, honnan tudja, de most ez érdekel a legkevésbé. Belül kezdtem megkönnyebbülni, már egyáltalán nem voltam dühös. Félszemmel padtársamra sandítottam, szeme között kis ráncok jelentek meg, koncentrált.
-Mit csinálsz? –érdeklődtem.
-Már nem vagy mérges –semmi kérdő hangsúly nem volt a mondatban, ez inkább kijelentés volt az ő részéről.
-Nem, egyáltalán nem. De most te beszélj, mit csináltál? –kérdeztem, de már nem tudott válaszolni, mert a tanár sétált be kicsit lihegve.
-Majd szünetben –tátogta és csak bólintottam. Az óra unalmasan telt, már majdnem elaludtam, amikor megszólalt a csengő.
Akkor következő órára, kérem, hogy mindenki tanulmányozza az anyagot. Viszontlátásra –és már ki is sétált az osztályból. Bepakoltam a táskámba és Alexát magam után húztam a folyosóra.
-Most mond.
-Hát már kezdett frusztráló lenni, hogy valami vagy valaki miatt dühös vagy és már kezdett át ragadni rám is. Éreztem, hogy mérges vagy, ezért arra gondoltam, hogy lenyugtatlak és csak erre koncentráltam és lenyugodtál.
-Tyű, ezek szerint érzed azt, amit én?
-Nem csak, amit te, hanem mindenkinek érzem az érzéseit.
-Mióta? –faggattam tovább.
-Csak reggel óta, miután kezet fogtam Damiennel.
-Menjünk a következő órára –ajánlottam. Az órák szinte már repültek, mintha ott sem lettem volna rajtuk. Egész végig azon jártattam az eszem, hogy ez hogy lehetséges. És hogy miért keverte bele Damien –t. Biztos csak véletlen, hogy azután kezdte érezni ezeket. Már a pult előtt álltam és az ínycsiklandozó finomságok közül válogattam.
-Egy tál gyümölcssalátát és egy fél literes ízesített ásványvizet kérek – a nő nem szólt semmit, csak odaadta, amit kértem.
-4$ lesz.
-Szia –köszönt Damien, amikor átadtam a pénzt.
-Szia, látom, nem eszel valami sokat.
-De te sem panaszkodhatsz –bökött fejével a tálcám felé.
-Nem.
-Zo! –kiabálta valaki az ebédlőből. Hátra fordultam és Tony integetett, hogy foglalt helyet.
-Nem ülsz mellénk? –kérdeztem a mellettem álló fiútól.
-Ha nem zavarok.
-Ne hülyéskedj. Miért zavarnál? Menjünk –és elindultam az asztalok között. Csendes lépdelt mögöttem, de legalább jött utánam.
-Sziasztok –köszönt Tony, amikor leültünk hozzá. Alexa is nem sokkal később megérkezett. Tíz percig beszélgettünk és vártuk a bátyámékat, de nem jöttek –aminek személy szerint még örültem is.
-Megyek öltözni, mert tesi az utolsó órám – mondtam, amikor megpillantottam őket. Megfogtam a tálcámat és a helyére vittem. Elindultam az öltözök felé, pár percig néma csöndben sétáltam, majd hirtelen megcsúsztam, még éppen idejében kapaszkodtam meg a mellettem lévő szekrénybe. Bent az öltözőben leültem egy padra és lassú tempóban öltöztem át. A fekete melegítő feszült a lábamon, de ha lehajoltam nem látszott ki semmim, tehát a tanár már nem szólhat, hogy kinn van mindenem. Miután felöltöztem a tornaterembe igyekeztem, ahol már osztotta is ki a feladatokat Mr. Watts.
-Miss. Stewart, menjen a szertárba és hozza ki a szürke szőnyeget –adta ki nekem is a parancsot. A szürke szőnyeget? De hát azt nem bírom el. Megpróbáltam fölemelni, de nem sikerült. Próbáltam döntve húzni, aminek az lett a vége, hogy a pingpongasztalt valami meglökte és elkezdett dőlni. Reflexszerűen engedtem el a szőnyeget és kezeimet védekezően tartottam magam elé. Egy kéz húzott el a boruló aszal útjából, amely nagy csattanással ért földet. Ma Tony volt a megmentőm. Felhúzott, majd az asztalt is egyedül fölállította, amihez mindig több emberre volt szükség.
-Meglátszik, hogy kondiztál –jegyeztem meg.
-Pedig ez egyáltalán nem annak köszönhető.
-Akkor minek?
-Nem tudom –felelte, majd egyedül kivitte a szürke szőnyeget.

Délután Kevinnel mentem haza. Csendben hallgattam, amit Liával beszélt.
-Beszéltem az új sráccal –hangjában mosoly bujkált és amint felnéztem rá, arcán is szétterült.
-Remek –motyogtam fél hangosan. Gyorsan kipattantam a kocsiból, amikor megállt és a szobámba rohantam. Semmi kedvem sem volt most a viccelődéseihez. Sokáig tanultam, majd fél tíz környékén elmentem letusolni. A zuhany kicsit kiűzte az álmot a fejemből, de így is fáradtan dőltem az ágyba. Hamar el is aludtam. Majd egy kihalt, üres utcán találtam magam és ő sétált felém, szárnyakkal.

5. fejezet

/Kevin szemszöge/

-           Tudod mit? Inkább hagyjuk, majd valamikor találkozunk – kiabált velem, majd elfordult és mérgesen tovább sétált. Soha nem fogom megérteni. Nem is erőltettem meg magam a gondolkodásban, ezért tovább mentem az osztály felé. Lia szeme nyugalommal telt meg, amikor megpillantott.

-          Hol voltál? – kérdezte, amint mellé ültem.

-          Összefutottam Zoeyval, és hát kicsit kiakasztottam.

-          Már megint miért? – forgatta meg a szemeit.

-          Csak kíváncsi voltam, hogy miért nem velünk jött reggel.

-          Ezért nem borul ki. Amúgy miért is?

-          Mert az egyik osztálytársa hozta el, aki nem mellesleg fiú.

-          Folytasd – szólított fel.

-          Jó napot – sétált be a tanár.  Kitéptem egy lapot a füzetemből és odacsúsztattam barátnőm elé.

Szünetben mindent elmondok, de a húgomat védhetem, nem? Nem járhat akárkivel, én mindenkit tesztelek. 

Miközben olvasta az üzenetet, mélyet sóhajtott és írni kezdett. S visszaadta.

Ezt te sem gondolhatod komolyan. Zo nagylány. És, hogy te mondd meg neki, hogy kivel járjon? Drágám, ez már túlzás. Ezt még apukád sem csinálja.

Azt hittem legalább igazat ad nekem, hogy védem a kis húgomat, de nem. Csak ellenem van.

Éppen ez az, hogy apa még ezt sem csinálja. Csak elbeszélgetek vele, kifaggatom. Zoey a legjobbat érdemli. Majd szünetben folytatom.

Az óra túl lassan telt, főleg a tanár unalmas beszédét hallgatva. Mindenki megkönnyebbülve lélegzett fel, amikor a csengő megszólalt. Összepakoltuk a cuccainkat és indultunk a másik terembe.

-          Hol lesz a következő óránk? –kérdeztem Liától, miközben elvettem tőle a táskáját.

-          Tornaterem –mondta vidáman. Kezeinket összekulcsoltam és úgy sétáltunk a folyosón.

-          Szóval igazából miért is akadt ki Zoey?

-          Mert mondtam, hogy megejtek egy beszélgetést azzal a sráccal.

-          Nem lehetsz ilyen. Zoey majd bemutat neki, ha akarja. De ne számíts rá túl hamar, ha így viselkedsz.

-          Mert, hogy? – kérdeztem megdöbbenve.

-          Túlságosan is beleütöd az orrod a szerelmi életébe. Mint mondtam már, ő nagylány. Egyedül is tud dönteni. Szia, majd tesin – állt meg a lányöltöző előtt és egy apró puszit adott.

-          Köszönöm, hogy velem vagy – duzzogtam. Nem válaszolt csak integetett.

-          Én csak nem akarom, hogy összevesszetek… megint – suttogta órán.

-          Jó. Addig nem beszélek vele, amíg nem találkozunk. Nem fogom megkeresni.

-          Ez így sokkal jobb – mosolygott rám.

Mr. Watts ezen az órán is megdolgoztatott minket. A focistákat edzette, míg a lányok gyakoroltak. Fáradtan léptem ki az öltözőből. Alig vártam, hogy egyek valamit.

-          Fáradtnak tűnsz – túrt bele a hajamba kedvesem.

-          Csodálod? Mr. Watts most kínozni fog minket ebben a szezonban, ha nem találok valaki jót a csapatba.

-          Jók lesztek az idén is – lépett be az ebédlőbe. Körbe néztem, és Zoey –t pillantottam meg, ahogy felkel az asztaltól és kisétál. Egy ismeretlen srác ült az asztalnál. Ajkaim önkénytelenül is mosolyra húzódtak.

-          Min mosolyogsz? – kérdezte Lia, miután kifizettük az ebédet.

-          Majd meg tudod – és elindultam a barátaink felé.

-          Sziasztok – köszöntek.

-          Sziasztok. Hello, téged még nem ismerlek – fordultam az ismeretlen fiú felé és kezet nyújtottam.

-          Damien Knight, új vagyok.

-          Akkor ezért. Én Kevin Stewart vagyok, Zoey bátyja – mosolyogtam.

-          Remélem nem volt nagy gond, hogy ma én hoztam el?

-          Néha jobb nem hallgatni őt, főleg ha a nap legtöbb részét együtt töltjük –mondtam. Lia bokán rúgott az asztal alatt és egy „ezért még számolunk” pillantással jutalmazott.

-          Srácok, nekünk óránk lesz, szóval ti csak beszélgessetek. Mi megyünk. Sziasztok.

-          Hello. – Köszöntem el Tony –éktól. – Azt hallottam, hogy a húgommal jársz rajzra.

-          Igen. Nagyon szépen rajzol. Mindenki jól rajzol nálatok?

-          Nem. Zo, anyától örökölte, és csak az ő emléke miatt rajzol. És te?

-          Nálunk mindenki jól rajzol. Főleg a húgom. Ő igazán tehetséges.

-          Hova jár iskolába?

-          Most nem jár sehova. Otthon van a szüleimmel, mert beteg.

-          Üzenem neki, hogy gyógyuljon meg. Sose szerettem, ha Zoey beteg.

-          Majd ha beszéltem velük, átadom.

-          Beszéltél?

-          Egyedül élek itt, de mindent ők fizetnek. Környezetváltozásra volt szükségem.

-          Szereted a focit? –nem tudtam, hogy jön ide ez a kérdés.

-          Fociztam.

-          És nincs kedved itt is játszani? Csak gyere el a holnapi edzésre és nézd meg. Szükségünk lenne egy jó játékosra.

-          Rendben benézek. De most én is megyek. Sziasztok.

-          Hello –köszöntünk egyszerre.

-          Ezért vigyorogtál annyira. Nem hiszem el, hogy képes voltál erre –fakadt ki Lia, miközben órára sétáltunk.

-          Azt mondtam, hogy addig nem beszélek vele, amíg nem találkozunk. Hát most találkoztunk.

-          Ajj. Na, de megyek. Majd találkozunk. Szia.

-          Szia, szeretlek –és megcsókoltam az ajtó előtt, mielőtt tovább mentem volna.

Óra után a parkolóban vártam meg kedvesem és a húgomat.

-          Zoey, holnap edzés lesz. El kellene jönnöd.

-          Muszáj nekem is hajrálánynak állnom?

-          Te vagy az egyik legjobb. Ne fossz meg magadtól – nézett rá könyörgő szemekkel.

-          Rendben, ott leszek – sóhajtott beleegyezően. Zoey egész úton meg sem szólalt.

-          Beszéltem az új sráccal – törtem meg végül én a csendet.

-          Remek – olyan halkan mondta, hogy még én is alig értettem. Majd gyorsan kiszállt a kocsiból és bement a házba.

-          Várj! –kiáltottam utána kiszállva a kocsiból, s már csak azt vettem észre, hogy a bejárati ajtó előtt állok.

-          Ezt meg hogy? –csodálkoztam, majd én is bementem. Nem akartam Zoeyt zavarni, tudtam, hogy még haragszik rám. Reggel majd kiengesztelem. Felmentem én is a szobámba és leültem a gép elé. Nem volt kedvem a tanuláshoz. Kilenckor elmentem letusolni, és utána elővettem néhány könyvet. Pár óra alatt jobban lefárasztott a tanulás, mint minden egyéb dolog. Így korábban feküdtem le a megszokottnál.

Reggel korábban keltem, hogy palacsintát süssek neki reggelire. Tudom, hogy annak mindig örül. Hét órakor jött lefelé a lépcsőn, karikás szemekkel.

-          Jól vagy? –kérdeztem aggódva.

-          Csak nem aludtam jól. Ennyi az egész. –Válaszolta, majd bele szimatolt a levegőbe. – Te palacsintát sütöttél?

-          Igen, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésemért. Csak az egyetlen kishúgomat védem.

-          Jó, jó. Fátylat rá. –Mosolyogva a nyakamba ugrott, és leült az asztalhoz. – Együnk! –kiáltott fel. Leültem vele szembe és mosolyogva figyeltem, ahogy eszik.

-          Te nem eszel? –kérdezte, amint lenyelte a falatot.

-          Már ettem –válaszoltam. Miután befejezte, elmosogatott maga után.

-          Mehetünk is –mondta. Felkapta a táskáját és becsukta az ajtót, majd beült a hátsó ülésre.

6. fejezet

/Zoey szemszöge/

Nem haragudtam rá, már nem. De igazából eddig sem haragudtam rá, rendesen nem. Nem tudok, mindig csak bedurcázok ha valami olyat csinál, ami nem tetszik. Kevinnél jobb testvért nem is kívánhatnék. Ő a legrendesebb báty. Csöndesen ültem hátul és csak kifelé bámultam az ablakon.

-Zo akkor délután jössz ugye? – kérdezte Lia, amikor az osztályomba indultam volna, már nem is tudom hányadszorra.
-Nyugi. Ott leszek órák után, ígérem.
-Köszönöm – ugrott a nyakamba. – El sem tudod képzelni, hogy ez milyen jó nekünk.
-Hát, nem. Sziasztok – integettem miközben elsétáltam.
-Szia – köszöntek el és ők is elindultak a saját termük felé. A nap első fele teljesen unalmasan telt, amíg nem találkoztam Damiennel. Sokkal jobb kedvre derültem már a puszta jelenlététől. Az ebédlőben egy asztalnál ültünk a barátainkkal.
-Remélem, akkor valóban eljössz az edzésre – mondta Kevin.
-Milyen edzés? Miről maradtam le? – kíváncsiskodtam.
-Megkértem Damient, hogy gondolja meg, hogy belép-e a csapatba. És ma lesz az edzésünk.
-Kint a pályán?
-Igen – felelt.
-Lia, nekünk hol lesz az edzés? – fordultam barátnőmhöz.
-Kint a pályán – mondta nemes egyszerűséggel. Nem akartam, hogy Damien lásson pompon ruhában, és főleg ne lássa, ahogyan szurkolok.
-Hajrálány vagy? – fordult felém, és kíváncsi zöld szemeivel fürkészett.
-Néha, ha versenyekre megy a csapat, kell beugró ember.
-El ne hidd neki. Ő az egyik legjobb a csapatban, soha senkinek nem sikerült, hogy a partneremnek mondjam a versenyen.
-Ilyen jól megy?
-Néhány évig balettoztam, akrobatikáztam, táncoltam az egész csak megszokás – próbáltam kimagyarázni magam. Ebéd után mindenki tovább ment. Én Damiennel sétáltam a rajzterembe.
-Gondolhattam volna, hogy ezeket mind csináltad, az alakodból erre lehet következtetni.
-Jaj, kérlek, ne túlozz.
-De te sem lehetsz kis pályás, ha a csapatkapitány azt akarja, hogy állj be a csapatba.
-Pár bajnoki címet szereztem a csapatnak, de semmi több.
-Oh, valóban. Pár bajnoki cím semmi – ironizáltam.
-Jól van, na. Igyekezzünk, még a végén elkésünk – fogta meg a kezem és szaladni kezdett. Az óra túl gyorsan telt el, mindig gyorsan halad az idő, ha együtt vagyunk. Az öltözőnél elbúcsúztunk, azzal hogy majd találkozunk. Felvettem a ruhámat és a többi lánnyal kisétáltunk. A fiúk is még csak most szállingóztak ki az öltözőből. Tekintetemmel Damient kerestem és meg is találtam. A lelátón ült, nem messze tőlünk és a csapattól.
-Lányok. Elkezdődött egy új év. Nekünk pedig mindent bele kell adnunk, hogy most a kupával térjünk haza. Heti három edzésre terveztem a programot és ezzel biztosan messze a legjobbak leszünk – beszélt a kapitány, de nem figyeltem rá. Agyam teljesen kikapcsolt, amikor Damien levette a pulcsiját és izompólóban beállt a fiúk közé játszani.
-Akkor kezdjük – húzott vissza a valóságba Lia hangja. Új koreográfiát talált ki, ami nagyon jól nézett ki, de végét is bonyolította. Álló piramist nehéz megcsinálni. azt akarta, hogy én legyek alatta, hogy meg tudjam tartani, de senki nem számított arra, hogy szemem előtt képek kezdenek el cikázni.

„ Egy lángoló épület… Egy síró gyermek a karomban, akit átnyújtok neki. Tekintete megnyugvást, örömöt, és mintha szerelmet tükrözne, de nem irántam, hanem a csöppség iránt… Magyarázatot várok… Beszél, beszél. Ő egy angyal, és a gyermekért jött és el fog menni vele. Könyörgök, hogy ne hagyjon el, de megingathatatlan. Már meghozta a döntést… Búcsúzás a barátoktól, egy apró ölelés jár csak nekem, majd eltűnik örökre.” - Kezemet hirtelen kaptam a torkomhoz. Nem jut levegő a tüdőmbe, fulladozok. Könnyeim akaratlanul és folyni kezdtek. Gyorsan történt minden. A piramis meginog. Lia leesik, de Damien még idejében elkapta és felsegítette. A levegő körülötte vibrál, valami történt, majd a sötétség magába rántott és csak zuhantam.

Szememet próbáltam kinyitni, de minden kis apró mozdulat is fájdalmat okozott. Felszisszentem.
-Jól vagy? – futott hozzám gyorsan valaki. Lia és a többiek.
-Azt hiszem – mondtam. – Mi történt?
-Egyszer csak nem kaptál levegőt, majd elájultál és elég sok zúzódást szereztél.
-Te jól vagy?
-Igen, Damien még időben elkapott, de ezért téged nem sikerült neki.
-Lia, ne sajnálj semmit- nyújtottam felé a kezemet.
-De az én hibám – simított végig a sérült karomon, majd miután elvette a kezét a szúró fájdalom elmúlt.
-Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten.
-Mit? – nézett rám csodálkozva.
-A kezem nem fáj már – mondtam és fájdalom nélkül felemeltem és mozgattam. Mi történt a pályán? Mit láttam? Vajon a jövőt?

7. fejezet

/Zoey szemszöge/

Mindenki csodálkozva nézte meg a kezemről hirtelen eltűnt horzsolásokat, zúzódásokat.
- Kev, mikor mehetek haza? Nem szeretnék itt bent maradni és apa sem örülne neki, ha tudná.
- Igazad van. Elmegyek megkeresni az orvost.
- Várj, én is megyek veled - szaladt utána Lia.
- Zo, drága én is megyek - adott puszit az arcomra legjobb barátnőm.
- Te is mész Tony? - fordultam felé.
- Igen, haza viszem Lexy-t. Remélem azért kiengednek. Nyomasztó ez a sok fehérség - mondta és mosolyogva megölelt.
- Ne is mond. Utálok itt lenni.
- Hát addig is amíg itt leszel bent, legyél jó kis lány. Szia.
- Ismersz, tudod, hogy mindig az vagyok. Na, sziasztok - integettem nekik.
- Lehet nekem is mennem kéne - állt fel mellőlem Damien.
- Ne, kérlek,maradj. Nem szeretnék egyedül lenni és... - nem tudtam rávenni magam, hogy faggassam.
- És? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Nem tartozna rám, de én tudni szeretném... - lassabban nyökögni nem is tudnám.
- Mit? Ha nem mondod ki, nem fogom tudni elmondani.
- Te angyal vagy, és... és el fogsz menni - próbáltam elhadarni, de az elmenni nem akart a nyelvemre jönni.
- És mit tennél ha ez igaz lenne?
- Hát, engem nem érdekelne. Nem szeretném, hogy elmenj, mert én azt hiszem... - mély levegő. - Szeretlek.
- Ez rosszul fog esni, és hidd el, hogy nem akartalak megbántani, de ezzel semmit sem változtatsz meg. Minden féleképpen el kell mennem, nem maradhatok vele.
- De miért? Hiszen itt vagy velünk, miért kell elmenned? - hangom egyre jobban hisztérikusabbá vált.
- Mert nem vagyok ide való, a családomnál van a helyem.
- Akkor mond miért jöttél, ha nem itt a helyed? Miért vagy itt?
- Egy feladatot kell elvégeznem,a mint kész eltűnök.
- És senki sem számít, akit itt megismertél?
- Mindegyikőtök jó barátom lett, de nem maradhatok - mondta komolyan, de smaragdzöld szemeit nem emelte rám.
- Ááá, látom már felébredt. Nem fáj semmije? - kérdezte az orvos miután belépett a kórterembe.
- Köszönöm, már sokkal jobban vagyok. Egyetlen porcikám sem fáj. Szóval haza is mennék - rántottam le magamról a takarót.
- Lassan a testtel fiatal hölgy. Még  van pár vizsgálat hátra, ha jók lesznek az eredmények haza mehet.
- De doktor úr jól vagyok. Zúzódásaim sincsenek - mutattam fel a karomat.
- Látom, de elővigyázatosságból kellenek a vizsgálatok - győzködött, és belebelégzően sóhajtottam.

xXx.

A vizsgálatok nem tartottak sokáig, de csak Kevin maradt bent velem. Damien is hazament. Az orvos is megállapította, amit én már réges rég tudtam, hogy semmi bajom sincsen. De a biztonság kedvéért ne erőltessem meg magam és pihenjek sokat. Megígértem nek, de kizárt dolog, hogy az edzés mellett menni fog a pihenés. Bár Lia rögtön haza küldene, ha tudná hogy pihennem kell.
- Nem említheted meg Liának, hogy pihenésre fogtak - mondtam a kocsiban a bátyámnak.
- Zoey, kérlek, fogadj szót az orvosnak.
- Apának fel fog tűnni, hogy nem járok edzésre - próbáltam érvelni.
- Az sem tűnt fel neki, hogy jársz. Nem tudja, hogy honnan vannak azok a kupák.
- Tévedsz, apa nagyon jól tudja, hogy szurkolólány vagyok. Sőt azt is tudja, hogy focizol.
- Igen tudja, hiszen régen együtt jártunk ki meccsekre.
- Na, jó. Ne veszekedjünk. Járok edzésre, de nem erőltetem meg magamat, oké?
- Biztos?  - kérdezte bizalmatlanul.
- Megeszem Lilamacit, ha nem - ígértem.
Este tízre értünk haza. Apa kocsija nem állt a felhajtón, tehát még mindig dolgozott. Mint mindig. Gyorsan - már amennyire sikerült, hogy ne szédüljek meg - felmentem a szobámba, előszedtem a pizsamámat és elmentem tusolni. Jó volt végre lemosni magamról a kórházi szagot. Fürdés után fáradtan dőltem be az ágyba és hajtottam álomra fejemet.

xXx.

Az iskolában Damien nem beszélt velem, s ez borzasztóan fájt. Ha nem is szeret, attól még nem kéne ennyire feltűnően kerülnie. És amúgy is,elsőre is felfogtam,hogy nem akar tőlem semmit. Rossz volt tőle ezt az érzéktelenséget kapni, ami kihatott egész napi kedvemre.
- Zoey, mi a baj? - kérdezte Alexa, miközben kísért ki minket a pályára. Már nyitottam szólásra a számat, de megelőzött. - És ne merd azt mondani, hogy semmi, mert nem hiszek neked. Látszik rajtad, hogy van valami baj. Mesélj mi történt?
- Tudod, hogy elmondanám, de nem itt és most. Délután gyere át és elmesélek mindent -ígrtem neki. Ő leült a lelátóra és minket figyelt. Amikor már ötödszörre csináltuk végig koreográfiát, már kezdtem fáradni, de nem akartam abbahagyni és ezt Lia észre is vette.
- Zo, ha fáradt vagy, pihenj. Megígérted.
- Még bírom - mondta, de sajnos nem elég meggyőzően.
- Most vagy beszélnem kell a bátyáddal - mondta fenyegetően. Nem tudtam mit tenni, ezért engedelmesen oda sétáltam a padon ücsörgő barátnőm mellé.
- Megjöttem - sóhajtottam és leültem mellé.
- Kidobtak?
- Pihenni küldtek - mondta, de nem őt néztem, hanem a focizó fiúkat a pályán. Közülük is csak egyet.

Edzés végén mindenkitől elbúcsúztam és hazamentem. Alexával megbeszéltük, hogy hét körül átjön, tanulás céljából és elmesélem neki, hogy mi a bajom. Miután haza értem, fáradtan dőltem be az ágyamba és el is nyomott az álom. Egyszer ébredtem fel az ajtó nyitódására, de nem másztam ki az ágyból, így békén hagytak.
- Zoey! Zoey, kelj fel! - rázogatott valaki.
- Csak még néhány percet, majd vacsorázok később - nyafogtam.
- Vacsora? Hol élsz te? Már reggel hét óra van, ideje iskolába menni. - Hét óra? Nem kellett több gyorsan kipattantam az ágyból és a szekrényemhez futottam.
- Kimennél? - néztem Kevinre, mert még mindig az ágyam mellett állt.
- Öhm... persze - gyorsan felöltöztem, megmosakodtam, kisminkeltem magam és lerohantam a konyhába, hogy indulhatunk. Út közben felvettük Liát és háromnegyed nyolcra már be is értünk. Alexa már a parkolóban várt engem.

/Damien szemszöge/

Miután az orvos bejött nem akartam bent maradni, ezért inkább elbúcsúztam és eljöttem. Honnan tudja, hogy angyal vagyok, és hogy el fogok menni? Ezek olyan dolgok, amit senkinek sem árultam el, de ő mégis tudja. Nem egyenesen haza mentem, hanem még mászkáltam a városban. Nem éreztem a keresett lány jelenlétét most sem, pedig nem szeretnék itt maradni már sokáig. Így is nehéz lesz itt hagynom őt. Jót kérdezett, mert igen is számított valaki azok közül, akiket megismertem. Ő volt az. Miatta járok iskolába és figyelek rá, meg az unalmas tanárokra, akik egy cseppet sem érdekelnek. Túl sokat jelent nekem és ez a mai nap be is bizonyosodott. Túl lassú voltam, nem tudtam őt is elkapni. Még szerencse, hogy nem történt semmi baj, nem tudom, hogy akkor mit csináltam volna. Láttam a karját, amikor befektettem a kocsimba és bevittem a kórházba. Tele volt horzsolásokkal, de ahogy Lia végig simított rajta, eltűntek. Akkor övé lehet a gyógyítás képessége. De a többi négyet még mindig nem tudom.

xXx.

A nap folyamán próbáltam kerülni, nem beszéltem vele. És láttam rajta, hogy ez rosszul esik neki. Meg akartam ölelni, a karomba zárni. Éreztetni vele, hogy sokat jelent nekem, sokkal többet, mint kellene. Igéző ajkait az enyémen érezni, és el nem engedni soha, de nem tehet. Nem okozhatok neki fájdalmat.

Edzésen a fiúkkal már nagyban készültünk a jövő heti szezonkezdő mérkőzésre, de lopva mindig a pompon lányokra pillantottan. Láttam rajta, hogy nem érzi jól magát, és Lia gondolataiban kutakodtam, hogy ő mikor akarja leültetni.

-       „Nem hiszem el, hogy nem tud leülni magától. Olyan makacs, ennyire megerőlteti magát a csapat miatt. Na, most már elég.”- döntötte el magában.

-       Zo, ha fáradt vagy, pihenj. Megígérted - mondta komolyan

-       Még bírom - felelte, de barátnőjét ezzel nem győzte meg. „Azt hiszi, hogy hülye vagyok? Tisztán látszik rajta, hogy fáradt.”

-       Most, vagy beszélnem kell a bátyáddal – szinte már utasította, és Zoey arcára csalódottság ült k, de elsétált a barátnőjéhez.

-       Damien, figyeljél – kiabálta Kevin. Megáztam a fejem, hogy ne figyeljek a lányokra és tovább játszottam.

-       Ne kalandozzon el a pályán a figyelmed – mondta az edző, mikor már az öltözőben voltunk. Bólintottam, majd elköszöntem és haza indultam. Tettem pár felesleges kört – megint – a városban, s haza mentem. Otthon fáradtan dőltem be az ágyba.

Reggel időben keltem és így sikerült időben is beérnem az iskolába. A parkolóban sehol sem láttam Kevin kocsiját. Talán ma nem jött iskolába, vagy valaki más hozta el. Még becsöngetés előtt értem az osztályba, mert közben figyeltem a diákok fejét, hogy látták-e Z-t. De semmit sem találtam. Ebédszünetig az órák unalmasan teltek. Egész végig ő járt a fejemben, de nem találkoztam vele. Mielőtt még beléptem volna az ebédlőbe egy kéz rántott vissza az egyik folyosóra, ahol nem volt senki.

/Alexa szemszöge/

Idegesen toporogtam a parkolóban és vártam, hogy befussanak az utolsó pillanatban. Tegnap este aludt mikor átértem és ezért nem zavartam, de ma nem fogja megúszni. Főleg ha most is rossz kedve lesz. Ki fogom faggatni. Tíz perccel becsengetés előtt érkeztek meg, s amint kiszállt a kocsiból, éreztem azt a szomorú érzelmeket, amiket tegnap is.

-       Szia! – köszöntem, amikor odaért mellém.

-       Szia! – sóhajtotta kedvtelenül.  – Na, szóval a bajom az, hogy Damien el fog költözni.

-       Mi? – lesokkoltam. Tudom nincs köztük semmi, de lehetne. Annyira jól összeillenek. – De még csak most költözött ide. Nem mehet el. És mi lesz veled? Tudja, hogy szereted?

-       Igen tudja, de azt mondta, hogy ez nem változtatja meg a döntéseit. Akkor is elmegy – könnyek szöktek a szemébe.

-       Jaj, drágám. Ne sírj – elé fordultam és magamhoz öleltem. – Nem lesz semmi baj. Mi itt leszünk veled – simogattam nyugtatásképp a hátát.

-       Tudom, és köszönöm. Nélkületek nem élném túl – törölte le a könnyeit. Átöleltem a vállát és úgy mentünk az osztályba. Még szerencse, hogy az első órákon együtt vagyunk.

-       Mi történt Zoey-val? – kérdezte barátom levélben.

-       Damien megmondta neki, hogy nem lehet közöttük semmi, mert elmegy.

-       Mikor és meddig? – írta a kérdéseket.

-       Elköltözik végleg és emiatt van rossz kedve.

-       Akkor majd én elintézem. Beszélek vele. Senki sem bánthatja meg a mi Zoeynkat.

A nap első fele után elmentünk a menzára csak ketten. Tony elment elintézni ezt a dolgot.

/Damien szemszöge/

Kiszabadulni sem tudtam a szorításukból, mert még a személy nálam is erősebb volt.

-       Mit akarsz? – kérdeztem „támadómat”, akit még mindig nem láttam.

-       Beszélni veled – szinte már köpte a szavakat, de elengedett.

-       Tony – ismertem fel, amikor megfordultam. – Elég lett volna csak mondanod, hogy beszélgetni szeretnél.

-       Igaz, de ez most jól esett.

-       Miről akarsz beszélgetni.

-       Zoeyról. Úgy szeretem, mintha a húgom lenne, és ott van még, hogy a barátnőm legjobb barátnője. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy szomorú.

-       És nekem ehhez mi közöm? – kérdeztem, mintha nem tudnék semmit, de igen is sok közöm volt hozzá.

-       Miattad van rossz kedve. Elköltözöl mikor elmondta, hogy szeret?

-       Nem tehetek mást, el kell majd mennem.

-       És mikor? – kérdezte.

-       Nem tudom.

-       Látod? Legalább esélyt kellett volna adnod neki. Két hét, egy hónap. Az alatt az idő alatt boldogabb lehetne, mint valaha.

-       És mi van, ha csak pár napig maradok? Törjem össze a szívét? Nem szeretném. Utálom nézni, ahogy szenved és utálom magamat, mert miattam. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretném, hogy boldog legyen mellettem, de nem tehetem. Nem áltathatom, hogy visszajövök majd egyszer, mert nem fogok. És azzal csak rontok a helyzeten.

-       Idióta – húzott be egyet teljes erejével, ami nem kicsi - ezek szerint ő kapta meg az erőt – majd ott hagyott. Bementem a menzára, megvettem az ebédemet, s a helyiség legtávolabbi szögletébe ültem. Míg megettem a kajámat, csendes megfigyelő voltam.

-       Én elmentem öltözni – állt fel Z az asztaltól.

-       Rendben. Majd óra után találkozunk, és együtt haza megyünk – mondta barátnője.

-       Mit mondott? – tette fel a kérdést Tonynak.

-       Hát, ha jól értelmeztem, szereti Zo-t, de nem lehet vele, mert nem fog visszajönni.

-       Szó szerint ezt mondta? És mikor megy el?

-       Nem így mondta, teljesen máshogy, ami nekem kicsit hosszú volt, és még azt sem tudja, hogy mikor kell mennie.

-       Ekkora hülyét. Akkor miért nem ad Zoeynak egy lehetőségét?

-       Mert nem akarom megbántani, ha mégis pár nap múlva el kell mennem – sétáltam melléjük.

-       Így is megbántod, de akkor legalább valami jóra is emlékezne, ha már te nem leszel itt. Vagy azt akarod, hogy úgy emlékezzen rád, mint egy szemét alakra? –kérdezte.

-       Sokkal gyorsabban el tudna úgy felejteni, az ő érdeke – még ha nem is az enyém, rossz lesz nélküle, de fontosabb az ő boldogsága, még ha sokáig is fog eltartani mire megtalálja.

-       Tudom, hogy azt gondolod, hogy ez a legjobb megoldás, de a szíved mélyén érzed, hogy neked sem lenne jó nélküle.

-       Túltenném magam rajta, hidd el, csak ő fontos.

-       Érzem, mikor mondasz igazat, és hogy melyiket gondolod komolyan, de ha ezeket mind így is érzed, legbelül akkor is szereted és szeretni is fogod – érzi? Azokat, amiket én is?

-       Sajnálom, mennem kell. Sziasztok –azzal ott hagytam őket.

/Zoey szemszöge/

Egésznap számokon és Damienen járt az agyam. Rossz érzésem volt. A testnevelés óráról elkéretőztem, rosszul létre hivatkozva és Mr. Watts azonnal haza is engedett. Bekapcsoltam a telefonon a rádiót és azt hallgattam.

-       „A Szent András úton a tizenkettes számú tízemeletes ház kigyulladt. A tűzoltók, a mentősök és a rendőrök már a helyszínen vannak. Próbálják kimenekíteni a lakókat, de sajnos az ötödik emeletről végig terjedt a tűz, egye feljebb. A tűzoltók mindent megtesznek, amit csak tudnak.” – gyorsan kikapcsoltam a rádiót és rohantam, hogy elérjek egy buszt, ami odavisz. 12, 6, 9 ezek a számok jártak most az agyamban. Elértem a buszt és vártam, mikor megállt leugrottam és a lángoló épület felé rohantam.

-       Hölgyem kérem, álljon meg. Oda nem mehet be – kiabált utánam az egyik rendőr, de nem figyeltem rá, volt egy olyan érzésem, hogy nekem oda be kell mennem. Az ötödik emeletig használni tudtam a liftet, de utána már a lépcsőn kellett felmennem a hatodikra. Mikor felértem a kilences számot kerestem, aztán sírást hallottam. Számoltam az ajtókat és a hangot követtem. A gyereksírás pontosan a kilencedik ajtó mögül jött. Berontottam, felvettem a kicsit és futásnak eredtem.

-       Cssss… semmi baj, minden rendben lesz –nyugtatgattam és eltakartam a száját egy kendővel. A harmadik emelten tarthattam, amikor hirtelen összeestem. Egy ideig nem érzékeltem semmit, majd erős kezek kezdték rázni a vállamat.

-       Zoey, jól vagy? Kevin vagyok.

-       Vidd… a kicsit – köhögtem.

-       Nem hagylak itt –mondta és felemelt.

/Kevin szemszöge/

Óra után kint vártam Zoey –t, amikor meg jelent Alexa.

-       Mi történt? – kérdeztem aggódva.

-       Zo eltűnt, tesiről elment, de otthon nem érem el és a mobilját sem veszi fel.

-       És nem is tudod, hogy hol lehet?

-       Nem – rázta meg a fejét.

-       Szállj be a kocsiba. Megkeressük. Tony, gyere te is – intettem barátomnak és be is szállt. Bekapcsoltam a rádiót.

-       „Az épületbe nem rég rohant be egy barna hajú lány, senki sem tudja, hogy ki lehetett és nem is mondott semmit. A tűzoltók éppen utána kutatnak, de eddig még semmit sem találtak.”

-       Ott lesz – megérzés.

-       Biztos vagy benne?

-       Nem – de érzem, hogy oda kell mennem. Amint odaértünk és kiszálltam a kocsiból, még a barátaim felé fordultam. – Maradjatok itt, én bemegyek érte.

-       De…

-       Ti itt maradtok, mert én vagyok az idősebb. Ő az én húgom.

-       Rendben, maradunk – sóhajtották és én már futottam is.

-       Uram, hova megy?

-       A húgom van bent – mondtam, de egy pillanatra sem álltam meg. A lift nem működött és már az épület is tele volt füsttel, alig láttam valamit és levegőt is nehezen vettem. A harmadik emeletig jutottam, amikor megláttam, hogy a földön fekszik valaki.

-       Zoey, jól vagy? Kevin vagyok. –ráztam meg a vállát

-       Vidd… a kicsit – alig tudott beszélni a sok füsttől, amit belélegzett.

-       Nem hagylak itt –ellenkeztem és a karomba vettem. A tüdőm tele volt már füsttel és futni így nem tudtam. Megálltam, neki dőltem a falnak és pihentem, de az erőm nem volt elég. A térdeim felmondták a szolgálatot. Átvette tőlem valaki a húgomat és megtámasztott engem.

-          Vidd ki őket –mondtam akadozva.

Együtt visszük ki őket –ellenkezett és sietni kezdett.

8.fejezet

Az épület lángolt. És Zoey bent volt. Temérdek ember állt az utcán és figyelte a tízemeletes égő épületet. A tűzoltók mindenkit kihoztak, de Zoey-t sehol sem láttam.
-          Damien, menj. Hozd ki őt onnan –mondta Anthony.
-          De észre fognak venni –ellenkeztem.
-          Oh, és inkább hagyod, hogy bent égjen. Szeret Téged, miért nem tudod megérteni?
-          Te is jól tudod, hogy el kell majd mennem.
-          De addig is boldoggá tennéd. Kevin már bement érte –nem is kellett többet mondania. A bejárathoz futottam - mindenkit félre lökve- és berontottam. A lift nem működött, ezért a lépcsökön haladtam felfelé. Kevin egyeletlen légzését és két apró szívverést is hallottam. Mire megtaláltam őket, barátom már alig állt a lábán, de húgát karján cipelte, aki még egy kisgyermeket is tartott ölében. Átvettem tőle őket és támaszt nyújtottam neki. Rögtön felismertem a gyermeket. Őt kerestem eddig.
-          Vidd ki őket –mondta akadozva, túl sok füst került a tüdejébe.
-          Együtt visszük ki őket –és gyorsabb tempóra váltottam. Hamar leértünk, de jobbnak láttam, ha Zoey és a kis csöppség a hátsó ajtón távoznak. Majd Lia meggyógyítja őket. Egy fatörzse mellé lefektettem őket, és rövid ideig hallgattam légzésüket. Semmi komolyabb bajuk nem esett. Visszamentem az épületbe és a főbejáraton kisegítettem Kevint. A mentősök besegítették a mentőautóba. Közben Lia is megjelent és bólintott. Sikerült meggyógyítania őket. Beült Kevin mellé, kezébe vette tenyerét és szorította. Az erdőhöz indultam, ahova leraktam Zoey –t. Alexa és Tony szorosan ölelték magukhoz őt.
-          Hagyjátok szegényt levegőhöz jutni –mondtam, mikor odaértem melléjük.
-          Köszönöm –nézett rám, amikor barátaink elengedték.
-          Nincs mit –mondtam, de nem néztem a szemébe. Nem szabad kötődnöm senkihez sem.
-          Tessék –nyújtotta felém a gyermeket. Értetlenül nézhettem rá, mert magyarázkodni kezdett. – Őt kerested eddig.
-          Igen tudom –vettem át tőle. – De te honnan tudod?
-          Nem mindegy? Tudom és kész –mondta kicsit dühösen és elment.

/Zoey szemszöge/

Tényleg csak az volt a lényeg, hogy tudom. Megmentettem a kislányt, mert láttam.  Damien a kezében fogja, és csak csillog a szeme. El fog menni, ezt is láttam, de velem ezt nem közölte. Persze, nem mintha olyan sok közünk lenne egymáshoz, de ha egyszer szeretem. Mikor megérkezett ide, mindent felborított.  Különleges képesség mindenkinek, kivéve persze nekem. Beleszerettem ebbe a különleges srácba, de ő csak, mint barátot szeret.
-          Zoey várj –kiabált utánam valaki.
-          Mit akarsz Tony? –megálltam és felé fordultam.
-          Csak kérlek, ne haragudj meg rám –nézett rám esdeklően.
-          Jó rendben, csak nyögd már ki.
-          Mi a neve a kislánynak?
-          Rose.
-          Vezetéknév?
-          Nincsenek szülei, de ha most nem haragszol –mondtam és faképnél hagytam. Beültem egy kávéházba és rendeltem egy forró csokit. Egy eldugott sarokban figyeltem a többi vendéget, amikor odalépett hozzám valaki.
-          Szabad? –kérdezte és a hangja ismerős volt.
-          Persze –válaszoltam, de még mindig nem néztem rá.
-          Már rám sem nézel? Hát, köszi, pedig tudtommal semmi rosszat nem csináltam –panaszkodott, mire felnéztem rá.
-          Dominik? Te jó ég. Milyen régen nem láttalak már –öleltem szorosan magamhoz. Domi volt az első olyan pasi, akivel szakításunk után jóban voltunk. Ismerte minden titkomat, a legjobb barátom volt, de egy éve elköltözött.
-          Nyugi kislány, még a végén megfojtasz –nevetett. Mindig kislánynak hívott pedig csak egy évvel volt idősebb nálam.
-          Kislány? Ugyan kérlek, már tízedikes vagyok.
-           Én meg tizenegy –mosolygott még mindig.
-          Na, de mesélj. Miért jöttél vissza Vancouver –be? Csak nem rossz helyed volt Barcelona -ban?
-          Megnyugodhatsz, tökéletes helyem van, csak egy barátomat jöttem meglátogatni. Meg persze téged.
-          Ez kedves.
-          De te mesélj.
-          Hát miután elmetél, jött egy új srác a suliba. A helyedet a„legjobb pasi a suliban” listán átvette –elmosolyodtam, mert Damien tényleg hamar menő lett.
-          Hát most tőrt döftél a szívembe, micsoda borzalmas hír. Akkor ezek szerint az iskola legszebb lányával jár.
-          Ilyen lista nincs is –mondtam.
-          De attól még te vagy a legszebb, tehát veled jár.
-          Nem –válaszoltam kicsit szomorúan. – Csak jó barátok vagyunk.
-          Ugyan az a srác egy pancser –vissza akartam szólni, hogy ne szidja Őt, de inkább még is hallgatásba burkolóztam. A csendet a telefon csörgése szakította meg.
-          Szia! Persze, azonnal megyek. Szia –és lerakta.
-          Sajnálom, de mennem kell. Remélem, majd még összefutunk –ölelt magához.
-          Én is. Jó volt beszélgetni –még egyszer megöleltem és elment. Megittam a forró csokimat, ami közben egy kicsit kihűlt és elmentem fizetni. Kiléptem a kávézóból és megszólalt a telefonom.

/Damien szemszöge/

Egy szóval sem mondtam senkinek sem, hogy miért jöttem ide, de Zoey tudta. A kislányt a kezembe tartva, boldog voltam. Kezemben tartottam az angyalt, aki a feleségem lesz a legenda szerint.
-          A neve? –néztem kérdőn Tonyra. Értette a célzást, mert elfutott Zoey után. A kislány kinyitotta a szemét és csak mosolygott rám. Felismert.
-          Miről beszélt Zoey, hogy Őt kerested? –kérdezte Alexa.
-          Amint Tony visszér, haza megyünk és mindent elmagyarázok–feleltem neki. Tony öt perc múlva vissza is ért. Kicsit zihált, ezért megvártam, amíg kifújja magát. Addig elindultunk hazafelé.
-          Mi a kicsi neve? –kérdezte helyettem Alexa.
-          Rose, és még mielőtt megkérdeznétek nincs vezetékneve.
-          Köszönöm –mondtam.

Mindenki otthon volt még Kevin és Lia is, egyedül Zoey nem volt velünk. Elmeséltem nekik az egész történetet, hogy miért kerestem Rose –t.
-          De nem mehetsz el. Nem hagyhatod itt Zoey –t. Szereted, érzem –vágott közbe Alexa. Teljesen igaza volt, szeretem Őt, de csak Rose –zal menthetem meg a családomat. Akármennyire is fáj, el kell mennem.
-          Legalább kérlek, búcsúzz el Tőle –kérlelt Lia.
-          Azonnal hívom –pattant fel Tony. –Szia, kislány, gyere haza.
-          Miért? –hallottam szomorú hangját.
-          Csak gyere. Szia –és letette.
Csöndesen vártuk, amíg hazaér. A többiek előbb elmentek, hogy kettesben tudjunk beszélni. Alexa magával akarta vinni a kicsit, de nem engedtem. Biztosabb, ha nálam van. Hallottam, ahogy nyitódik az ajtó és Zoey lépett be a szobába.
-          Hát a többiek? –nézett körül döbbenten.
-          Elmentek, mert beszélni szeretnék veled –leraktam a kicsit és közelebb léptem hozzá.
-          Nem kell mondanod semmit. Mindent tudok –ellenkezett.
-          Ezek szerint látod a jövőt.
-          Igen –felelte magabiztosan és én még közelebb mentem hozzá.
-          Akkor azt is tudod, hogy mi fog történni most –már szorosan előtte álltam, karjaimat derekára fontam.
-          Ne csináld –nézett könyörgőn a szemembe. Lehajoltam hozzá, kezeit nyakam köré fonta, lábujjhegyre ágaskodott, hogy megcsókolhasson. Nem tudtam tovább várni, mohón kaptam ajkai után és szenvedélyesen csókoltam, amíg el nem húzódott. Zihálva vette a levegőt, de nehezen megszólalt.
-          Nem akarom, hogy elmenj –zokogott fel és még szorosabban ölelte nyakamat.
-          Te is tudod, hogy el kell mennem, sajnos muszáj. A családomat nem hagyhatom.
-          Tudom –mondta. – De nem akarok nélküled élni. Hadd menjek veled.
-          Nem lehet, láttad volna, ha velem jöttél volna.
-          De én szeretlek - egyre hangosabban sírt és szorosabban ölelt magához.
-          Én is szeretlek –felemeltem állát és lágy csókot leheltem vörös ajkaira. Kibontakoztam öleléséből, ölembe vettem Rose-t és az ablak elé sétáltam.
-          Még ne menj –kérlelt.
-          Nem maradhatok tovább.
-          Ne felejts el –mondta síros hangon.
-          Soha nem foglak. Szeretlek –és eltűntem.

/Zoey szemszöge/

-          Ne felejts el –mondtam már a sírás határán.
-          Soha nem foglak. Szeretlek.
-          Szeretlek –suttogtam, de ő már elment. Zokogva rogytam le a földre. Elmentem az én személyes angyalom és soha nem láthatom többé. – A kép –jutott eszembe hirtelen, amikor még csak engem ismert készült egy közös kép rólunk. Felrohantam a szobámba és meg is találtam. Félbe tépve, és az a fele maradt itt, amin ő volt. Emléket vitt Rólam. *Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni. Eszembe jutott ez a mondat és újra a földre rogytam sírva. Valaki bejött a szobámba.
-          Zoey, mi a baj? –kérdezte aggódva Lia és Alexa.
-    Elment –ennyit tudtam mondani és visszafojthatatlan zokogásba kezdtem.

9. fejezet

/Zoey szemszöge/

Két hét múlva:

A fájdalom nem szűnt meg. Még csak nem is csillapodott. A hiány, amit akkor éreztem miután elment, semmit sem halványodott. Nem voltam hajlandó kilépni a szobámból, a takaró alatt gubbasztottam és a kezemben szorongatott képet néztem. Alexa már nyugodtan a közelemben tudott maradni. Az érzéseim nem üldözték el tőlem. Lia gyógyítani próbálta összetört szívemet, ám már ő sem tudott tenni semmit. A képességeik, amik Damiennel jöttek, úgy távoztak is vele.

-Zoey, kelj fel! Iskolába kell már menned – jött be a szobába Kevin. Nem foglalkoztam vele, nem akartam emberek közé menni. Ahogy szánakozva néznek rám, megvető tekintettel. Nem akartam látni azokat a szemeket. – Húgi, kérlek, már két hete nem mentél sehova. Apa aggódni fog és abból utazás lesz – fenyegetett. Tudtam mit jelent ez, mehetek a nagyihoz. Csak anya vitt minket oda, mikor sok szabadideje volt. Nagyinál hatalmas kert volt, tele levendulával. Kevinnel órákig ültünk és játszottunk. Bár nagyi nem sokat törődött velünk, mindig a barátnőinél volt, így mindig anyával maradtunk. – Akkor utazunk! –jelentette ki, majd kisétált. Fejemet kidugtam a takaró alól és hallgatóztam.
-Szia, apa! Zavarlak? Zoey még kicsit gyenge és arra gondoltam, hogy erre a hétre levinném a nagyihoz. Hétvégére haza jövünk. Nem lesz meccs. Tudom, de muszáj elvinnem itthonról. Vigyázni fogok rá. Szia – hát valóban utazunk.
-Zo, összepakolsz magadnak? Egy óra múlva indulunk –majd újra kiment. Lassan keltem fel. Kevinnek igaza volt, gyenge vagyok. Óvatosan, mindig valamibe kapaszkodva lépdeltem a szekrényemhez. Előkerestem a ruhákat.
-Kevin!- próbáltam kiabálni, de nem volt hangom, nem is csodálom, hisz nem is beszéltem az óta. Nem próbálkoztam tovább, inkább felöltöztem, és magam mentem ki a bőröndömért.
-Hé-hé, mit csinálsz? – fogott meg a bátyám, mert majdnem összeestem. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki semmilyen hang sem a torkomon. Felemeltem a kezemet és a szekrény felé mutattam. – A bőrönd kell? – bólintottam. Bevitte a szobámba és belepakolta a ruháimat, majd a bőrönddel együtt engem is lesegített a földszintre.
-Várj meg kint, sokkal jobb lesz a friss levegőn – mondta, és én nem haboztam egy pillanatot sem. Kint a kocsinak támaszkodva élveztem a meleg napsütést, - mely oly ritka volt itt Vancouver –ben.
-Zoey, – hallottam egy ismerős hangot, és hozzá ölelő karok is társultak. – kislány, olyan régen láttalak. Eltűntél miután találkoztunk. Jól vagy? Mesélj, mi van veled?
-Elutazok – mondtam rekedten.
-Miért és hova? Kivel? – zúdította rám a kérdéseket.
-Mert kis környezetváltozásra van szükségem Kevin szerint, és úgy gondolja, hogy nagymamánál jobban leszek. Nincs nagy kedvem, de már két hete nem javult az állapotom semmit – és erről csak én tehetek. –fejeztem be magamban a mondatot.
-Zoey, nagyi már nagyon vár minket. Oh, szia, Dominik, hát te? Nem Barcelonában vagy?
-Jelenleg szünet van, és gondoltam itt töltöm azt. De látom, hogy ti elutaztok – mondta szomorúan.
-Igen, erre az egy hétre, Hope nyugodt város és már régen voltunk a nagymamánknál.
-Értem, hát remélem, még itt leszek, mikor visszajöttök.
-Én is, hiszen múltkor is alig volt időnk beszélni – öleltem meg.
-Majd legközelebb, jó utat. Sziasztok – köszönt és már tovább is ment.

xXx.

Már el is felejtettem, hogy milyen hosszú az út Hope-ba. Bár Kevin egész úton próbált beszélgetést kezdeményezni, de belátta a rövid és tömör válaszaim után, hogy velem ez lehetetlen. Így az út csendben, unalmasan és kissé lassan telt el. A kocsiban a szokásos zenék szóltak, melyeket már rég nem hallottam, de most sem figyeltem rá. Kifelé bámultam az ablakon és az elsuhanó tájat figyeltem. Ahogy borongós esős időből, átvált napsütésbe. Ahol a megszokott zöld szín helyett belép a meleg barna. Már több mint négy éve nem jártunk erre. Anyának a magazin szerkesztése mellett nem volt ideje, főleg miután Melanie megszületett. És a halála után csak telefonon beszéltünk Marie nagyival. Nem is nagyon bántam, anya nélkül a nála töltött idő nem lenne ugyanolyan. Csörgött a telefon.
-Zo, kérlek, vedd fel, nem szereti, ha vezetés közben beszélek – nyújtotta át nekem a telefont.
-Szia, apa! –szóltam bele félénken.
-Jobban vagy már kicsim? – kérdezte.
-Igen, tényleg jót tesz a környezetváltozás. De miért hívtál?
-Csak azért, hogy megkérdezzem, hogy odaértetek-e már, és hogy jól vagy-e.
-Hát még nem értünk oda.
-Még húsz perc – mondta Kevin.
-Kevin azt mondta, hogy húsz perc. Most már jól vagyok, csak az út kissé hosszú.
-Mindig az volt, de soha sem panaszkodtál.
-Hát anya értett hozzá, hogy ne unatkozzunk, de Kevin.
-Hé, te veled nem lehet beszélgetni. Csak ülsz és hallgatsz, és kifelé bámulsz.
-Talán jobb lett volna, ha én is megyek, mert már megint veszekedtek.
-Ugyan mi nem. Csak nem tudjuk kifejezni a szeretetünket –nevettem.
-Már hiányzott a nevetésed – mondta.
-Mintha olyan sokat hallottad volna, mikor otthon sem vagy szinte –róttam föl neki.
-Teljes mértékben igazad van, amint végeztem a cégnél utánatok megyek.
-Ez komoly? – döbbentem le.
-Mi komoly? – pillantott a visszapillantó tükörből rám testvérem.
-Apa utánunk jön majd –befogtam a telefont, és odasúgtam neki.
-Igen. Teljes mértékben igazad van, mert az utóbbi három évben elhanyagoltalak titeket.
-Ez nagyon jó, de most le kell tennem, mert hamarosan odaérünk. Szeretlek, puszi.
-Én is téged kicsim.
Néhány perc múlva megpillantottam az ismerős házat. Kis tornácán nagyi ült a hintaszékben és kötögetett. Letekertem az ablakot, hogy érezzem a levendula illatát. Még alig virágzott, de élénken éreztem. A kocsi lassítani kezdett, majd befordult a nyitott ajtón. Kikapcsoltam az övemet, majd kiszálltam a kocsiból. Nagyi amint meglátott, letette a kezében lévő tűt és felénk sétált.
-Zoey, drágám. Hallottam, hogy nem vagy mostanság valami jól.
-Hát nem éppen, de már sokkal jobban érzem magam, hogy most már itt vagyok.
-Ez csak természetes, hisz ez egy levendula ültetvény, mindenkit jobb kedvre derít.
  

xXx.

Nagyi teletömött minket minden fajta sütivel. A levendulás csokoládé mousse kosárkákban. Emlékszem gyerekként imádtam ezt a sütit, és elalvás előtt anya mindig hozott be egy pohár tejjel, hogy jobban aludjak. Mindig sikerült. Megköszöntem nagyinak, hogy ennyit fáradozott értünk – mert láttam, ahogy anyunak, milyen sok idejébe telt megcsinálni – majd kimentem a levendula mezőre. Letelepedtem egy fa tövébe és relaxáltam. Mennyi minden igaz, amit erről a növényről írnak. Felvidítja a búskomorakat, megnyugtatja az idegeseket, és fenntartja a lelki egészséget. Segít a depresszió leküzdésében, az álmatlanság ellen. És ez nekem most a leghasznosabb. Nyugalom áradt szét bennem, agyamat kezdte ellepni a könnyedség és lassan elnyomott a megnyugtató álom.
-Zoey, kislány ébredj fel – rázogatta valaki a vállam. Aprókat nyöszörögtem, majd kinyitottam a szememet.
-Dominik? – kérdeztem meglepetten. És a biztonság kedvéért még pislogtam néhányat. – Hogy kerülsz ide?
-Gyere, sétáljunk – nyújtotta felém a kezét és örömmel elfogadtam, mert már kezdett kényelmetlenné válni a föld. Lassan sétáltunk fel a dombtetőn. Mintha fenn lenne egy barlang, de ebben egyáltalán nem voltam biztos. Néma csend volt közöttünk. Egyikünk sem szólt semmit és ez a feszült hallgatás már kezdett idegesíteni.
-Miért vagy itt? - kérdeztem újra.
-Hiszel Istenben és az angyalokban? –kérdéssel válaszolt a kérdésemre. Meglepett. Nemet feleltem volna normális esetben, de az életem azóta a pillanattól már nem normális.
-Igen – feleltem nemes egyszerűséggel, mert Damien angyal volt.
-Akkor a Sátánban és a démonokban is hiszel?
-Igen, valószínűleg, de miért? – kérdeztem, de felesleges volt. A domb túloldalán valóban volt egy barlang, s sötétséget árasztott magából. A táj eltűnt előttem, s már csak egy képet láttam. Nem is képet inkább egy jelenetet. Sötét volt, csak magamat láttam, ahogy valaki egy sötét, nyirkos helyen rángatott végig, majd megkötözött és felém fordult. A férfi sötét szőke haja a válláig sem ért, s hosszúkásarcát kiemelte. Kissé közelebb lépett és felismerem. Egyáltalán nem férfi volt, csak egy majdnem velem egy idős fiú. Dominik.
-Miért hoztál ide? – kérdeztem ijedten.
-Valakinek szüksége van rád és egy kulcsra az angyalokhoz.
-Milyen kulcs? Nincs nálam semmilyen kulcs – zokogtam.
-Nem is nálad van. Akinél van, majd eljön érted. - mosolyra húzta ajkait.
-Kinek dolgozol Dominik és miért?
-A hatalomért, a halhatatlanságért. A gonoszság mindent megad, amit kérek, csak valamit adnom kell érte.
-És ezeknek mi az ára?
-Te és kulcs, bár utána téged is megkaplak – olyan közel hajolt, hogy lélegzetét éreztem az arcomon és ajkai beszéd közben súrolták az enyémet. Majd erőszakosan rátapasztotta őket.
A kép eltűnt és én újra a barlang előtt találtam magam. Az idegesség úrrá lett rajtam és felé fordultam. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az én erőm nem tűnt el a többiekével együtt.
-Én nekem mennem kell – mondtam, de már futottam is.
-Nem mész te sehová –termett hirtelen előttem.
-Nem teheted, kérlek – könyörögtem neki.
-Mindennek ára van – mondta és a barlang felé húzott.

10. fejezet

/Damien szemszöge/

Fájdalmas volt a búcsúzás. A kezemben lévő kis csöppség nyugodtan aludt. Néha-néha apró kis ujjacskájával megszorította az ingem, de álom közben a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Mosolyogva figyeltem őt, de gondolataim mindig visszatértek hozzá. Vajon, hogy van? Lia és Alexa mellette van és vigasztalják őt?
-Kisfiam – hallottam meg anyám hangját, aki megkönnyebbülve állt a kapu előtt.
-Anyám, – öleltem meg. – Miért jöttél ki a városból?
-Jaj, Damien. Annyira hiányoztál.
-Ti is nekem – mondtam, de jelen pillanatban jobban hiányzott életem szerelme.
-Megtaláltad? – nézett rá a kezemben alvó kislányra. – Ez csodálatos, gyere, menjünk be. Lilien állapota javult az elmúlt fél napban, de már kezd téged nagyon hiányolni.
-Semmit sem változott.
-Te vagy az egyetlen testvére, a példaképe, az ideális férfi a számára.
-Még szerencse, hogy nem lehetek a férje.
-Számára is megtaláltuk a jövendőbeliét, akárcsak neked. – pillantott Rose –ra.
-Én találtam meg őt – ellenkeztem.
-Ez igaz. És hogy hívják? Elisabeth?
-Nem, Rose-nak hívják.
-Furcsa név egy királynéhoz, de különleges. Egyszerűen csodálatos. Rose királyné és Damien király. Tökéletesen hangzik, pont amilyen a ti párosotok lesz. Tökéletes.
-Anya ne ess túlzásokba, messze van még az esküvő – amit nem akarok, vagyis akarok csak nem vele.
-Ez butaság. A kis hercegnő ember. És itt gyorsabban megy számára az idő, pár hét és annyi idős lesz, mint te.
-Pár hét? – döbbentem le.
-Te jó ég, tényleg. Annyi dolgunk van még addig. Megszervezni az esküvőt, kiküldeni a meghívókat. Drágám, nekem most mennem kell. Dadus – kiabálta.
-Felséges asszony? – hajolt meg mélyen előtte Clara.
-Clara, kérlek, gondoskodj az új hercegnőről. Úgy dajkáld, mintha a sajátod lenne, mint ahogy…
-Lilien herceg kisasszonyra is vigyáztam.
-Most pedig menj! – parancsolta. – Te pedig kisfiam látogasd meg a húgodat.
-Igenis anyám. – kezet csókoltam neki, majd elindultam a hálótermek felé. Már csak pár méter választott el a gyerekszobától, ahol Lili szokott aludni, amikor apám egy 15 éves fiúval a balján sétált ki onnan.
-Apám – hajoltam meg előtte.
-Damien, végre haza jöttél. Édesanyád nagyon aggódott, találkoztál vele?
-Igen, de most a hercegnőhöz jöttem. Beszabad mennem?
-Persze, már nagyon hiányolt téged – félre állt az ajtóból, hogy elengedjen engem, de nem mozdultam, a velem szemben álló fiút figyeltem. – Oh, elfelejtettem bemutatni. Ő James herceg, a Keleti Királyság trónörököse.
-Üdvözöllek, Damien vagyok.
-Tudom, sokat hallottam már rólad, de jó végre személyesen is találkozni. Nagyon bátor vagy, hogy felmerted vállalni ezt az utat.
-A húgom és a nép jövője múlott ezen és már csak egy feladatom maradt hátra, amit teljesítenem kell.
-Ez nagyszerű fiam, ezek szerint édesanyád már szervezi is az esküvőt?
-Igen, de ha most megbocsátotok – bólintottam, s beléptem a szobába.
-Damien, végre itthon vagy. Annyira örülök – majd köhögött egyet.
-Cssss, nem kell beszélned, ha nm érzed jól magad.
-Nem, jól vagyok. Milyen esküvőről beszélt apa? Én nem megyek hozzá Jameshez, jól néz ki, de nem is ismerem.
-Ugyan, ne beszélj csacskaságokat, nekem lesz esküvőm.
-És én ezt csak most tudom meg? Mikor akartál nekem szólni? – mérgelődött két köhögő roham között.
-Most miután haza jöttem, csak nem reméltem, hogy ilyen hamar eljön az idő.
-Nem akarsz megnősülni? – kérdezte csodálkozva.
-Dehogy nem, szeretnék, de még nem most.
-De hát neked kellett átvenned a trónt, így el kell venned valakit.
-Mondja ezt olyan, aki ugyanúgy nem akar még házasságot kötni.
-Ez nem ugyanaz, én még fiatal vagyok. És nem vagyok szerelmes. De te biztos, hogy igen.
-Az vagyok, nem tagadom, de nem abba, akit el kell vennem – mondtam csalódottan, és Zoey jutott az eszembe.
-Akkor meg miért nem azt veszed el, akit szeretsz?
-Kicsi vagy még ehhez, ezt nem értheted.
-Könnyű mindent erre fogni. Milyen testvér vagy te, hogy mindenből kihagysz?
-Bonyolult az egész – ellenkeztem.
-Ki az a lány? Hercegnő? Esetleg már van férje? Plátói szerelem, milyen romantikus.
-Nem talált.
-De hát más nincs is, nem vehetsz el olyat, akinek nincsen nemesi rangja.
-És olyat miért vegyek el, akit nem ismerek, s jelenleg még gyerek? – megálltam egy pillanatra, de rögtön folytattam, mert láttam, hogy bele akar szólni. – Jó, persze, két hét múlva már annyi idős lesz, mint én, de akkor sem fogom szeretni.
-Mondjuk, azért vedd el, mert ez hercegi kötelességed. - jelentette ki, cserébe pedig „megjutalmaztam” egy goromba nézéssel.
-Igen, tudom, hogy ez nem megfelelő ok. De akkor mesélj nekem arról a lányról, akit szeretsz. Hol, mikor és hogyan találkoztatok? Szerelem volt első látásra? Milyen volt az első randi?
-Állj, állj, állj! Egyszerre csak egy kérdést kérek.
-Válaszolj sorrendben a feltett kérdéseimre, de ne kelljen harapófogót használnom.
-Nem hiszem, hogy ismered a legendát, de most nem is nagyon lényeges. Ez miatt a legenda miatt mentem a Földre, hogy megtaláljak valakit. Ám ez egyedül nehéz lett volna. Iskolába jártam, hátha ott lelem meg, akit keresek, de nem így lett. A sors más felé vezetett. Egy gyönyörű lánnyal találkoztam, rögtön az első napomon. Sötétbarna haja szinte olyan volt, mint a selyem, háta közepéig ért és finom levendula illata volt. Gesztenyebarna szeme vidáman csillogott a barátai körében, de több volt benne. Tekintete varázslatos hatalommal bírt felettem. Sajátomat vonzotta magára és alig bírtam levenni róla a szemem. Pompon lány volt, de nem az a hisztis, nyávogós. Teljesen különbözött attól a fajtától. Azt nem tudom, hogy szerelem volt-e első látásra, de már az első pillanatban megfogott benne valami. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy a segítőm lett, akarva – akaratlanul. A segítsége nélkül nem találtam volna meg a lányt, akinek a segítségével megmentem az országot és téged. És ez majdnem az ő halálába került.
-Miért? Mi történt? – szakította meg a "mesémet".
-Az élete árán akarta megmenteni őt, hogy nekem örömet okozzon, mert akkor még nem tudta, hogy mennyire szeretem. Már indulni készültem vissza, de rávettek, hogy legalább búcsúzzak el tőle. De fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne tennem illetve mondanom. Féltem, hogy olyat mondok, amivel még jobban megbántom őt és úgy megyek el, hogy haragudni fog rám. S ennél mégis sokkal rosszabbat tettem – hajtottam le bűnbánóan a fejemet. Nehéz volt visszaemlékezni, hogy mennyire fájt neki, hogy elmegyek.
-Mit tettél? Kérlek, folytasd – nézett rám könyörgőn.
-Fájdalmat okoztam neki. Csak egy „viszlát” –ot kellett volna mondanom, de ennyi nem volt elég. Megcsináltam, amit már oly régóta akartam, csak nem volt szabad. A karjaimba zártam és kimondtam azt a szót, amit nem kellett volna. Viszonoztam a szerelmét, és azzal, hogy eljöttem utána csak még nagyobb fájdalmat okoztam neki.
-Én… sajnálom – motyogta, miközben letörölte szeméből a könnycseppet. – Most már tudom, miért nem akarod elvenni a lányt.
-Nincs semmi. Hisz te mondtad: „Hercegi kötelesség.” De most pihenj, szükséged van még rá.
-Ígérd meg, hogy még bejössz.
-Ígérem, álmodj szépeket.
-Szia.

Két hét múlva:

Rose a szemem láttára lett – nem mondhatom azt, hogy nem lett gyönyörű, mert akkor hazudnék – gyönyörű nő. Ám a szememben semmit sem változott, ő akkor is csak egy – számomra – egyszerű lány. Anya nem végzett félmunkát. Mióta tud beszélni, már tucatszor elmondta neki, hogy az én feleségem lesz. És ő nem is ellenkezett. Kiélvezett minden pillanatot, amikor Lilienhez mentem – mert ő is abban a szobában volt – és az ölembe mászhatott. Nem ellenkeztem, meg tanultam tisztelni szüleim döntését, és teljesíteni akaratát. Anyám akarata az volt, hogy viselkedjek úgy, hogy elhiggye valóban a feleségem lesz. Teljesítettem.
-Damien herceg – jött be dadus a vívócsarnokba. –Touché – találtam el Tomot. – Mit akarsz dadus? – fordultam felé.
-Rose hercegnő látni kíván, azt mondja fontos.
-Megint az esküvő. Mond meg kérlek neki, hogy két óra múlva találkozunk, addig bírja ki nélkülem.
-De herceg…
-Dadus, kérlek. Had élvezzem a szabad óráimat.
-Herceg – hajolt meg előttem.
-Nem tudom mennyire lesz jó ajándék, csak gondoltam még egyszer szeretne valakit látni.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem meglepődve.
-Lilien hercegkisasszony szeretné, ha boldog lenne és talán az is lesz, ha látja azt a lányt. Engem kért meg, hogy intézkedjek ez ügyben. Kérem, kövessen – izgatottság lett úrrá rajtam. A gyomrom görcsölt, de nem fájdalmasan. Két hét után végre újra láthatom. Boldogan mennék az oltár elé, csak látnám rajta, hogy boldog nélkülem is. Tom megállt egy hatalmas kétszárnyas ajtó előtt. Ezen a részen még soha nem jártam.
-Menjen be, gondoljon egy személyre és ott lesz vele. De figyelmeztetem, ő nem fogja látni magát, talán csak a jelenlétét fogja érezni.
-Nekem ennyi bőven elég. köszönöm. – kinyitottam, majd beléptem azon a hatalmas ajtón. A terem fala tele volt tükörrel, minden egyes négyzetmétert tükör borított. Ám egyikből sem a saját tükörképen nézett vissza rám, hanem az a lány, akit már két hete nélkülöznöm kellett. Mintha semmi sem történt volna, úgy mosolygott rám. Tekintete szerelemtől parázslott, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanezt látja az enyémben. Kacéran intett, hogy menjek közelebb hozzá, s nem haboztam kérését teljesíteni. Pár lépést közeledtem, de ö közben távolodott. Felemelte ujját és tovább hívogatott magához, de nem tudtam közelebb menni hozzá.
-Menjen be, gondoljon egy személyre és ott lesz vele – jutottak eszembe tanárom szavai. Mély levegőt vettem és összpontosítottam, majd egy sötét helyen találtam magam. Halk zokogást hallottam valahonnan mellőlem, de nem láttam senkit.
-Kérlek, ne! – sikította a lány, majd ruha szakadást hallottam.
-Zoey, drágám ne ellenkezz velem. Tudod, hogy jobb vagyok, mint ő. Vajon mennyire szeret? El fog jönni, hogy megmentsen? – hirtelen világosabb lett. Z a földön feküdt elszakadt pólóban, a fiú keze végig simított testén, majd a nadrágját kezdte babrálni.
-Damien, segíts! – kiabálta szerelmem, és én eltűntem mellőle. Újra a tükörteremben találtam magam, s kirontottam az ajtón.
-Látta őt herceg? Boldog?
-Veszélyben van – mondtam és rohanni kezdtem a kapu felé. - Tom, vissza kell mennem. Egy démon elfogta őt, biztos a kulcsot akarja. Nem hagyhatom, hogy bántódása essék.
-És mi lesz az esküvővel?
-Nem leszek jelen. Rossz döntés volt ott hagynom Z-t, meg kell mentenem.
-Akkor rám vár a feladat, hogy mindenkinek megmondjam.
-Köszönöm, mond meg mindenkinek, hogy szeretem őket, és ne aggódjanak.
-Rose kisasszony ki fog akadni.
-Anya mellette lesz. Viszlát, Tom – felkaptam a kulcsot és beléptem a Földre vezető kapuba. Nem tudtam pontosan hol is keressem, de abban biztos voltam, hogy ha rá gondolok, akkor úgyis ott leszek a közelében. Így hát csak rá gondoltam. Nem mintha olyan nehéz lett volna, hisz az elmúlt két hétben csak ő járt az eszemben. Majd pár perc múlva egy ismeretlen helyen találtam magam. Éppen, hogy csak a Hold fénye világította meg a tájat. Körbe szemléltem, amikor megakadt a szemem egy sötét barlangon, melyen a Hold ezüstös sugarai sem hatoltak át. Megérzésemre hagyatkozva, hogy ő ott lesz, besétáltam. Bent még sötétebb volt, mint gondoltam, de egyre biztosabbá vált, hogy Z bent lesz. Néhány perc múlva ismerős hangot hallottam.
-Nem tudom, mit akarsz Dominik. Ő elment, és soha nem jön vissza, még miattam sem – zokogta.
-Drágám, ezt te sem gondolhatod komolyan. Mindenkinek fontos vagy, de most nekem kellesz a legjobban – nevetett fel vágyakozóan a srác. Majd nevetését ruha szakadás követte. Tudtam mi következne, ha nem érnék oda időben, ezért futásnak eredtem. Ám a keskeny és alacsony barlangban kissé nehezen ment, de végül elértem célomat.
-Kérlek, neeee – sírta szerelmem.
-Élvezni fogod – lefogta a kezét, majd mellét kezdte el csókolgatni. Odarohantam és a túloldalra hajítottam.
-Itt vagyok, ne félj- térdeltem le mellé, és karomba vontam.
-Damien – kérdezte csodálkozva, és arcát az ingembe fúrta.
-Csss, maradj itt, elintézem ezt a semmirekellő ficsúrt – elengedtem és Dominik felé fordultam.
-Tudtam, hogy nem hagyod cserben. Most pedig a kulcsot add ide.
-Küzdj meg érte – nem kellett többet mondanom, már rám is támadt. Hirtelen a kezében egy penge tűnt fel, de még idejében kitértem előle. Próbált a közelembe férkőzni, de nem ment neki. Sokkal jobban ismertem a közelharcot, mint ő. Az utolsó pillanatban mégis hagytam neki, hogy a földre gyűrjön, s próbálja belém szúrni a kést. Mivel erősebb voltam, mint ő, sikerült kicsavarnom a kezéből, de ellenkezett, aminek ő itta meg a levét. A penge, ami a kezeim között volt, éppen a szíve fölött helyezkedett el, és ő még mozgolódott, mire saját nyughatatlanságának hála, a penge megtalálta nyughelyét. Legördítettem magamról, majd újra Zoeyhoz siettem. Karjaimba vettem és kivittem a barlangból.
-Visszajöttél – mondta még mindig szipogva, könnytől csillogó szemeit rám emelte.
-Nem hagyhattam, hogy bármi bajod essen. Nem tudtam volna azzal a tudattal élni, hogy te meghaltál.
-De létezik a Mennyország, nem? Ott együtt lehettünk volna.
-Rád még itt van szükség.
-De ha újra elmész, azt már én sem élném túl.
-Ezért maradok veled örökre, hogy vigyázzak rád, és hogy szeresselek.
-De mi van a családoddal? - kérdezte aggódva.
-Mindenki jól van.
-És az esküvő?
-Nem is tudtam, hogy ilyen fiatalon férjhez akarsz menni.
-De én nem. Nem úgy volt, hogy el kell venned?
-Igen úgy volt, de volt időm, hogy átgondoljam az egészet, hogy én csak egy embert szeretnék elvenni.
-És ki az? – hangja szomorú lett.
-Csak is te lehetsz az, de pszt. Megérkeztünk – letettem a földre és ráadtam a zakómat.
-Hol voltál? – kérdezte, s gondoltam a zakóra gondolt.
-Éppen az esküvőmről jöttem el – feleltem mosolyogva, majd megtettem azt, amire a két hét óta vágyakoztam. Számat az övére nyomtam és szenvedélyesen csókoltam, ahogy még soha senkit. Már nem éreztem azt az ürességet, amit hiánya okozott bennem. Vele újra teljes lettem.
-Hiányoztál – suttogta, levegő után kapkodva.
-Te is nekem – öleltem szorosan magamhoz, majd együtt beléptünk a házba.

Epilógus

/Zoey szemszöge/

A stadionban csak úgy harsogott a közönség, de tudtam, hogy nem ránk kíváncsiak. Izgatottan pillantottam fel, de a reflektoroktól szinte semmit sem láttam. Az izgalom átjárta az egész testemet. A kapitány hangja még mindig a fülemben zengett.
- Lányok, ez nem csak egy egyszerű meccs, ezen múlik a csapat jövője és a miénk is. Ma nem csak futball ösztöndíjakat adnak, hanem nekünk szurkolóknak is. Nem csak a fiúk miatt kell jól teljesítenünk, hanem magunk miatt is – mondta Lia tíz perccel a kezdés előtt. Tudtam, hogy nekem is erre kell koncentrálnom, de nem vágytam ösztöndíjra, főleg, hogy csak a végzősöknek adják. Ám barátnőmnek szüksége van rá, ezért nem hibázhatok.
-Hajrá kicsim – hallottam meg apa hangját. Betartotta az ígéretét és utánunk jött nagyihoz. Teljesen meglepődött, amikor Damient ott találta, de örült neki, hogy én újra mosolygok. Azon a héten újra normális család lettünk. Nem anya nélkül, mert biztos vagyok benne, hogy ő fentről figyel minket, és vigyáz ránk. Vettem egy mély lélegzetet és visszamosolyogtam rá, majd vártam, hogy a zene elinduljon. És azonnal indult is.
-Egy, két, há és – halkan hallottam a számolást, de sikerült pontosan kezdenem. Fél szemmel figyeltem a bejáratot és hamarosan meg is pillantottam a focistákat. Kevin futott elől, mögötte pedig Damien. Képes volt lemondani az angyal létről, hogy velem legyen itt a Földön. Pár pillanatra tekintetünk összefonódott, majd csábító mosolyt küldött felém. A mi szereplésünk hamar véget ért. Felsétáltam a kilátóra, hogy leüljek apa mellé.
-Nagy jó voltál kicsim – nyomott egy apró puszit a homlokomra.
-Köszönöm. Mennyi az esélyünk a nyerésre?
- Mivel Damien és Kevin tökéletes összhangban vannak, sok. Minden esélyünk meg van rá.
- Az jó, remélem, Kevin megkapja az ösztöndíjat. Bár akkor el fog költözni.
-Amúgy is elmenne – ölelt szorosan magához, majd utána csak a mérkőzést figyeltük. A szünetben újra rajtunk volt a sor, hogy feloldjuk egy kicsit a hangulatot, és buzdítsuk a csapatot – nem mintha nem álltak volna nyerésre.
A végeredmény 125-50 lett, persze a mi javunkra. Ott ültem a pálya szélén és vártam őket, hogy első lehessek, aki gratulál nekik. Először Damien lépett be, s rögtön a nyakába ugrottam.
-Jó voltál – mondtam miután elszakadtam meleg ajkaitól.
-Köszönöm, de te sem voltál rossz – mosolygott. Karjaimat leszedtem nyakáról és ujjainkat összefűztem, majd tekintetemmel Kevint kerestem. Majd megpillantottam a pálya szélén egy nagydarab fickóval beszélni.
-Ki az? – fejemmel férfi felé intettem.
-Az egyik foci suli edzője, talán a Farkasoké. De ebben nem vagyok biztos.
-Csapat! – harsogta túl a tömeget Mr. Watts.
-Az öltöző előtt várj meg - nyomott egy apró puszit ajkaimra.
-  Ott leszek.


Pá órával később:

A csapat elment megünnepelni a győzelmet, és hogy Kevin és Lia megkapták az ösztöndíjat.
-Jók voltatok srácok – huppant le mellénk Tony, miközben megütögette Damien és Kevin hátát.
-Nyugi húgi, ti is jók voltatok – húzott magához, és összeborzolta a hajamat.
-Ne rabold el tőlem – mondta felháborodva kedvesem.
- Én csak a tiéd vagyok – bújtam vissza védelmező karjaiba, s egy lágy csókot leheltem hívogató ajkaira.
-Mert téged nekem szántak. Mindig... – felnéztem rá, és egyébként is csillogó szemei, még jobban izzottak.
- Szeretlek – suttogtam, s elmerültem perzselő szemeiben, s figyeltem ajkait, ahogy közelítene és rátalálnak az enyémre. Mellette minden sokkal jobb. És már a tüskét sem látom az ujjamban.